Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (8)
EGY KIFORROTT CSEPP

Jolán arra is talált módot, hogy Horváth előtt mentse magát könnyelműségéért, amely szeretőjévé tette. Először is azt hazudta neki, hogy szereti. Horváth ebben nem talált semmi különöset, mert lehet, hogy Jolán csakugyan szerette őt. De az asszony olyan szépen tudta a jelenbe beleolvasztani a múltat, az ő ártatlan leánykorát, kényszerült férjhez menését és azt az ürességet, melyet Horváth távolléte fúrt életébe, hogy Horváth csakugyan hitt is neki. Mint minden hit, ez is erőszakoltan ébredt benne: nem önkéntelenül és önmagától születve, hanem felsőbb parancsból. Másodszor Jolán a mártír és az áldozat szerepét játszotta előtte. Áldozat és vértanú, akivel a sors mostohán bánt, aki elől elrejtette az igazi boldogságot, akit hazug ösvényekre vezérelt, majd, amikor már-már megnyugodott hamis boldogságában - megmutatta neki az igazi gyönyört és az igazi boldogságot. Képtelen volt szembeszállani a kísértéssel és ez a gyöngeség tette házasságtörővé. Hirtelen sírva fakadt, szegényke az mondta, hogy magát siratja. Gyönyörűen tudott sírni. Horváthot ez a sírás zavarba hozta. El kellett hinnie, hogy ez a sírás őszinte.

- Ne sírjon édesem - vigasztalta simogató hangon. - Nagyon bánt, ha szomorúnak látom és ilyenkor azt hiszem, hogy szomorúságának én vagyok az oka!

- Persze, hogy maga! Utálatos! - kiáltott Jolán. Könnyes szeme vidámmá változott és hangosan felkacagott.

Csókok és csókok következtek. Jolán felborzolta Horváth haját, benyúlt az inge nyílásán és csupasz vállába nyomta körmeit. Fülét cibálta.

Amikor csak tehették, kirándultak kis kunyhójukba. Itt nem zavarta őket senki. Lassankint az asszony életkedvtől, vágytól, érzéki duhajkodástól duzzadó modora kezdte átformálni Horváthot. Jolán az erotika parazsát úgy fújtatta, mintha édes, tiltott bűnt követne el. Horváth beteges képzelődése az első napokon mindenkire gyanakodott. Távol állt attól, hogy komolyan bűnnek tekintse szerelmüket, noha titokká szentelte, ami csak kettőjüké és senki másra nem tartozik a világon. Még tovább ment. Úgy vélekedett, hogy ez a titok csak az övé: sötétben erjedő életitalának egy kiforrott cseppje, amit másnak nem enged megízlelni. Jolán bebeszélte neki, hogy viszonyuk nemcsak titok, hanem bűn is. Ezután még gyanakodóbb lett. Fürkésző gyanakvása új betegséggé kezdett fajulni, mintha a lelkében lerakódott salak pattanásban csúcsosodott volna ki a bőrén. Folytonos gyanakvásának érdekes jelensége volt: mintha most meg világgá akarta volna kürtölni viszonyukat.

Észre se vette és az, amit küszködve akart, lassan testet öltött. Jolán fehér, érzéki testével, életerős vidámságával ráült gondolataira. Betöltötte egész öntudatát. Minden gondolata az asszony körül forgott. Belesodródott az ókor nagy életmesterének szagos, mámoros, drágapercű életébe. Mikor elváltak, végre már kellemes érzéssel gondolt vissza az apró jelenetekre: hangjára, szavaira, mozdulataira, sóhajtásaira. Mikor hozzákészült, előre vigyorogva elképzelte az újra megismétlődő kéjt és tiszta szerelmi mocskot. Mikor másokkal beszélt, fülelt, vajon nem tudnak-e valamit és nem gyanakodnak-e?

- Tovább ne kísérj. Holnap ne találkozzunk, mert feltűnő lesz. Egy napi éhezés jót fog tenni mind a kettőnknek. De egész nap csak rám gondolj! Megígéred?

- Ígérem.

- Szeretsz?

- Szeretlek.

- Holnapután se mehetünk ki. Délután ötkor légy nálunk. De addig mindig rám gondolj.

- Nem is tudok másra gondolni.