Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám

TÖRÖK SOPHIE: NYÁRI JÁTÉK

Nagyon messze volt a kis tót falu taposott emberi utaktól, talán a világ végénél is messzebb. A tojást maguk ették meg, a tejet maguk itták, a vasút ködbeveszett a mesés és álombeli dolgok csodáiba. Kocsin ugyan el lehetett menni Krivány-Gyetváig, de minek a jó gyetvaiaknak tojás meg túró? Kis pocsolya falu, maga is saját zsírjában fullad.

Idegen emberek, kik néha mégis odavetődtek, azt mondták: szép kis falu. A bennlakók mosolyogtak: lehet. Ők sohse láttak túl a templomtornyon, bolond pesti nép akkor is mássza a sok cipőrontó követ, ha nem muszáj neki.

Nagy, nehéz hegylánc derekába vágott országút futott neki a kis falunak, egyenesen a templomig. Az országút fölött borókabokrokkal takarta kopaszodó fejét a hegy, lefelé mahomed nagy fenyők nyúlkáltak ki a szakadékból, kis patakot rejtegetve, mely itt-ott mégis csak felcsillant, nagy hanggal, dühös, apró tajtékokat túrva.

Sötét volt az erdő és sűrű, mint a rossz lelkiismeret. De vagy fél kilométernyire a falu előtt kifutott az országút sárga szalagja a fekete rengetegből, mint vonat az alagútból. A falu bejáratánál elsüllyedtek a rideg hegyek, apró selyemzöld dombokká szelídültek, puhán ringatva a kis tót viskókat. Kőház a templomon kívül csak három volt: a községháza, az erdészlak és a konzum. S mint félős juhocskák, bújtak meg körülöttük utcátlan koszorúban a szalmazsuppos kunyhók, még az iskola is nádfödeles volt.

Legelöl persze cigányok laktak földbevágott odúkban, de az igazi falu a konzummal kezdődött. Új ház volt, még kerítés nélkül, udvarán betemetetlen vakított a meszes gödör, s a ragyogó zöld gyepet malterhulladék piszkította. De friss, égőpiros téglatetője villogott a napban, mint éhes piros virág. Az ajtó fölött előkelő nagy tábla díszlett: «Consum» Szövetkezet Zólyompataki Fiókja.

Nyikorgós kis ajtó vezetett be, bociharang csapott nagy lármát, ha az ember benyitott. Belül már semmi sem látszott újnak, a szatócsszag otthonosan patinázta a falakat, s a falusi hangulat muzsikáját kínzott dongó verte a nevetségesen pici ablakokon.

Micsoda illat! Az embernek gyerekkori emlékeit idézi vissza, mikor kunyorált krajcárért lefutott a kisboltba cukrot venni. Frank és petróleum és szappan és bors és frissen virító, ropogós perkál tolakodó leheletének egyvelege kavargott itt, s ki tudja még mi mindent rejtegetett a hosszú pult sok fiókja s a stelázsra halmozott skatulyák.

Most éppen leltároznak, iszonyú felfordulás. A bolt melletti ivó be van zárva, az atyafiak ma nem kapnak szeszt, pedig olyan alázatosan könyörögnek: pochvalem Jesum Christum... egy kicsike spirituszka... Félnek az ellenőrtől, az idegen pesti úrtól, máskor bezzeg sötét éjszaka is verik a vaspántos ajtót: tárnok úr, a szűzmáriáját magának! Nyissa már ki! Spirituszt akarunk!

Jano, a falu süketnéma hülyéje odasántikál az ajtóhoz s artikulátlan hangokkal kér bebocsátást. A tárnok (raktárnok rövidítése, az üzletvezető hivatalos címe) kiabál az ajtón: eridj a fenébe, most nem érünk rá! S heves kézmozdulatokkal mutatja sok dolgát. - Jano hukálni akar! - röhögik az ácsorgó tótok. S a hülye rá is kezdi a mutatványt: derékszögbe hajlik rongyaiban s mintha hányni akarna, iszonyatos hangokat ad, huu-huuu-hu - üvölti mint megbomlott masina, karjaival hevesen csapkod, a szélmalmot utánozva.

Máskor ez a falu legnagyobb szórakozása, ordítva s vihogva fogadják a produkciót s Jano a tárnoktól pálinkát szokott érte kapni, de most benn a boltban senki sem törődik vele. Jano búsan ugrál az ablakok előtt lefektetett szálfáig, jó az pad helyett pihenni rajta.

S benn folyik a leltározás nagy munkája. A kasszában a pesti vendéglány ül, s írja a leltárt, nagybátyja, a tárnok diktálja neki éneklő tenorban:

86 méter margitöltés, 62 nagyod párizsi kapocs fekete, 124 nagyod ugyanaz, fehér - gumipertli és cérna és selyemszalag, cipőpertli és köpper, majd jön a só és szóda, dara, liszt, kapanyél és vasszög, árkuspapír és szemfedő - forog a petróleumlámpákkal s légypapírral teleaggatott tarka bolt szaga.

Az ellenőr úr áll és figyel: nem csalnak-e valahol? Az árut is kell nézni, az írást is, hogy egyezik-e? De leginkább az írást nézi, gyakran odahajol a lányhoz s ő is firkál a papírra: összegezi a métereket és kilókat, s a margóra: Vica, Vicus, Vicuska, Vicuskám...

Finom szőke leány, vékony kékeres kezű, nehéz kontya alatt meghajolva, ábrándos szemekkel ül.

És merészen visszamosolyog az ellenőrre.

Nagynénje dühös arccal lesi kacér pillantásait, a leány tudja ezt és mulattatja a dolog. Vén csataló... mit akar?... unalmas kis falu... már négy napja flörtöl az ellenőrrel... csak úgy... holnap már elutazik... Istenem! egy kis hecc kell néha...

Nagybátyjára néz: sárga vászonköpenyében fontoskodva sürög, kannák és dobozok lökdösik egymást kapkodó kezében, minden tételt ordítva mond be, mint őrmester a vezényszót: hadd jelentse az ellenőr a központnak, milyen kitűnő ember ő... Pudelspringer! - biggyeszti fel megvetőn ajkát a lány.

Az asszony harcol az ellenőrért: keresi a pillantását, s ha megragadta, jelentősen süllyeszti bele ígérgető tekintetét. S diadalmasan villog: kitanult asszony ő, nem buta iskolás szűz, érett, rafinált, mennyi mindenhez ért ő, amiről ez a taknyos még csak nem is álmodik! S különben is: pár év előtt még gyöngéd viszony fűzte őket össze, őt és az ellenőrt, ez a kölyöklány itt még pólyában rítt talán... Akkor is leltároztak... egy más üzletben, az ország másik végén... szép idők voltak...

Úgynevezett viharos múlttal dicsekedhetett - egészen fiatallány korában egy kérő sem volt elég előkelő neki - csak katonatiszthez megyek! - hetykélkedett, s ezt még akkor is mondogatta, mikor a kisváros jó híréről mindent tudott, csak jót nem. Elkényeztetett gyerek volt, toporzékolva követelte minden vágya teljesítését, rossz vére és anyja imádatos szeretete lökték a lejtőn, s oly mélyre süllyedt, ahonnan már nem szokás felállni. De az utolsó percben ez a buta jó fűszeres legény feleségül vette, azóta a házasság biztos várából lesi a kalandot, de már soványabb falattal is elégedett.

Múltjából gonoszpillantású szemeket, gyűrött vonásokat hozott és kanárisárgára festett hajat. - Aranyszőke kis feleség! - büszkélkedett a fűszeres legény. S ha elkiáltotta a boltban: kinek van kis keze? Ezt a dunsztosüveget kellene kimosni, de nem fér bele a mancsom... az asszony pipiskedve kelt fel, s apró öklét diadalmasan lökte a szűk üvegbe: - race ő, régi nemes sarj!

Utálta az unokahúgát, s kéjjel gúnyolta az ellenőr előtt, hacsak alkalma nyílt. - No kis pesti penészvirág, nem törnek le a drága ujjacskáid? Anyjával és húgával jött ide a lány nyaralni, ha tudta volna, hogy már így kifejlett, dehogy hívta volna! Még elkacérkodja előle az ellenőrt, a nyár egyetlen reményét... büdös kis bestia...

- Eridj már innen! Majd írok én... eridj a babáidhoz... csak ne játszd a nagy kisasszonyt... nem áll jól az ilyen csitrinek...

- Magának talán jól áll, ha csitrit játszik? - gorombáskodott vissza a lány, s hetykén kelt fel, lehajítva a ceruzát.

- Kellene egy pár pofon, ugye? - fojtogatta dühét anyáskodva az asszony.

A leány lobogó fiatalságának nagy fölényében csak játszva harcolt nevetséges ellenfelével, gúnyosan nevetett az arcába, amint indult kifelé. De a küszöbnél megbotlott egy elejtett skatulyán, s elvágódott, feszes selyemharisnyája megvillant a zuhanásban.

- Ez az Isten büntetése kisasszony! - vihogott a tárnokné - máskor a lábodra nézz, ne fiatalemberekre...

De elakadt, mikor látta, hogy a leány összeszorított foggal fekve maradt a padlón.

Az ellenőr odaugrott, s karjaiba kapta: nagyon fáj? Kis Évica... drága...

A leány halkan nyögött. Bokája egy perc alatt kidagadt a cipőből.

Mind körülállták, anyja, húga, nagybátyja: ijedten tapogatták a fájós helyet, szaladtak vízért, borogatásért. A nagynéni is jóindulattal közeledett:

- No, majd elmúlik! Csak nem kell érzékenykedni! Ezek a pesti lányok mindjárt odavannak...

Az ellenőr titkon meglökte: fogja a száját! - szűrte halkan a foga között, s szeme haragosan villant - dühös volt az asszonyra, hogy bántja Évát, s mérge most kiforrt.

Óh!... az asszony elzöldült mérgében és csalódásában. Így bánik velem? Ezt megkeserüli... majd megírom a feleségének, hogy kis szüzecskékkel édeleg...

A férfi megrémült: ugyan!... ne bolonduljon... majd beszélgetünk... este...

Éva egy szobában aludt a kishúgával a tornyos magas ágyban. Minden reggel első pillantása a kicsi ablakra esett, ahonnan beragyogott tenyérnyi foltja a zöld dombnak, sűrű, édes nap vonta be, mint aranyló méz.

Most a húga hangjára ébredt: talán fölkelnél már! - pattogott a kislány.

Tizenöt éves lehetett, sovány, nyomorodott kis testtel, vézna volt, barna bőrű, beteges arcú. Egész gyerek még, haját copfba fonták s egyforma kis matrózruhákat viselt.

De most felpiperézve állt a szobában, kihívó tekintettel.

Éva álmos szemei ijedten tágultak:

Megőrültél? Milyen maskara van rajtad?

Nagynénjük tíz év előtti nyiszlett, rikító selyemrongyaiban illegett, a ruha hosszú volt neki és bő, s merész szabásában szánalmasan nevetséges, fitogtatva a gyerek éretlen formáit. Haja bolondos bodrokban, betétek és szalagokkal tornyosan magos, szegény kis arcát vastagon mázolta púder és pirosító, még a szeme alatt is kékesen ült a festék.

- Hogy nézel ki! Istenem, ki sem merem mondani, hogy nézel ki!...

- Irigykedsz? - kérdezte Kató.

- Bolond!... persze Anna néni öltöztetett pojácának... Még egy vetélytársat állít... azt hiszi, te is jó leszel... egyedül nem bírja...

- Mi az, hogy te is? Vége már annak, hogy így bánj velem! Eddig elnyomott engem a te gonosz önzésed, de most kinyíltak az én szemeim is! Nem vagyok már gyerek! Engem is illet, ami téged. Nem fogsz többé minden udvarlót kezedbe kaparintani... én is ott leszek!

- Te is ott leszel! Mintha eddig nem lettél volna ott, kis majom! Szép dolgokra nevel téged az a bestia... iszonyúan nézel ki...

- Iszonyúan? No majd meglátjuk! Persze neked jobban tetszem bébé ruhában, mert úgy az ördög sem törődik velem... irigy vagy ... gonosz... mindenki tudja...

- Hál Isten, hogy már te is tudod. De megugatnak ám a kutyák ha így mész ki!

- Nem minden kutya olyan komisz, mint te! Beszélhetsz! Engem nem lehet ijesztegetni!... van tükör... én sem vagyok vak... gyönyörű vagyok!

- Gyönyörű megveszekedett kis birka! - toporzékolt Éva. - Pusztulj innen, mert letépem rólad azt a büdös cafatot!

- Úgy is megyek, ne félj! Ma én írom a leltárt, mert neked fáj a lábod. Anna néni azt mondja, hogy maradj ágyban - s megvetést fintorogva, pávásan kivonult.

Éva dühöngve kiáltott utána: tiszteltetem a kosaras nénit! Maga is megijedt a kifejezéstől - ej, Kató úgy sem érti, vigasztalódott.

Dugdossa előlem a drága ellenőrjét... egye meg... engem bezárna a szobába a vén lúd... de elmegyek... úgysem fáj már a lábom... azt hiszi élvezet nekem ott ülni a büdösségben és firkálni a grájzleráj kincseit... Katót vadítja ellenem... elrontja azt a kislányt...

Katót tapsolva fogadta a tárnok, mikor a boltba lépett: ez derék! szeretem, ha a nők adnak magukra!

Nénje kedveskedve igazította a haját: milyen sokat tesz a ruha! Most jönnek csak ki az igazi formáid, eddig nem is látszott, milyen csinos vagy!

Az ellenőr elképedve bámult: és... és Évi?...

- Fáj a lába! - csapott le Anna néni erélyesen. Ma Kató ír! Most hatalmas volt, az éjjel megkötötte a szövetség lazuló csomóját, s a gyáva férfi félt az asszony rossz nyelvétől, nem mert lázadni.

A tótok, akik vásárolni jöttek az üzletbe, megbámulták a díszes kislányt, vigyorogva mutogattak rá:

- Peknya kisasszonka!...

Éva mégis a szobájában maradt, unatkozott és cigarettázott. Dühös volt és nem tudta mérgét kin tölteni, unta a sétát, mert nyugtalan lelkét nem csillapította a természet egyszerű pompája.

Féltette Katót, elég érett volt már, s látta: miféle a nagynénje, jobban mint hiszékeny anyja. Szegény, kis megvadított kölyök! Óh, igazán nevetséges gondolat volt, hogy vetélytársnak érezze.

Éva az ablakhoz ment, s kibámult az enyhe zöld ragyogásba. Felült a csepp ablakdeszkára, lábait himbálva a rét fölött.

- Jót tesz neki a nap... napfürdő Mucsán! - nevetgélt - sehol egy lélek, akár le is vetkőzhetnék...

Lassan felnyitotta a blúzát és kibújt belőle. Az ingét is lecsúsztatta válláról - jaj, ha meglátnak... - félt egy kicsit, de mulatott is: nagyon jó így... ez a drága nap... penészvirág is szereti a napot... vén szatyor... én csak szeszélyből mozgatom a kisujjamat, ő két ököllel dühöng ellenem... szegényke... s az a jó birka férje... no, most lásson meg az ellenőr... azt hiszi, komolyan kellene nekem... egy ilyen alak... Pesten szóba se állnék vele...

Fiatal válla gyöngyházasan csillogott a napban, nyújtózkodott: milyen jó lenne egészen meztelennek lenni!... lefeküdni a fűbe... forró, aranyzöld ágy...

Felső testével behajolt a szobába, finom bokái egyensúlyozva kalimpáltak a levegőben: egy közeli asztalkára nyúlt cigaretta után. - Cigarettázó nő! - gondolta, s aktfestmények jutottak eszébe. Szájából apró karikákban gyűrűzött ki a füst.

Újra megfordult az ablakdeszkán, arccal a rétnek. S nagyot sikoltott: egy kisfiú állt az ablakhoz közel és nézte őt. Az erdész fia, selmeci gimnázista, kisfiú. No nem nagy baj... kisfiú... Hanyagul dobta át vállán a blúzt.

- Mi újság Miklós? - kiáltott neki.

- Kezitcsókolom... rebegte: arca piros volt, fekete szemei izgatottan csillogtak.

- Ni, hogy néz... - gondolta Éva - de hogy! Nem is olyan kisfiú... lám...

S örült, hogy ifjú pompája megbolondított, férfivé tüzesített egy gyereket - nagyszerű hecc! S szinte sajnálta, hogy illett betakaróznia - miért ne gyönyörködjön ez a kis ártatlan?... biztosan szűz még... ez se fog engem elfelejteni egyhamar...

- Hozzánk jött? - kérdezte.

- Igen... a nővérem kéreti... Éva kisasszony legyen szíves... a nővérem nagyon szeretné...

A leány nevetett, őt is megbolondította a részeg fény és saját testének varázsa.

- Nos? - bíztatta a zavart fiút.

- Hogy tessék eljönni hozzánk délután.

- Nagyon szívesen Miklós! Úgyis nagyon unatkozom. Nem akar bejönni?

- Én?... de igen...

- Itt jöjjön be a hátulsó ajtón, ne az üzleten át!

Bent a szobában leültette, s maga is közel ült hozzá, elhatározta, hogy egész gonoszul fog kacérkodni vele.

- Hány éves maga, kisfiú?

- Én kérem tizenhét leszek.

- Fiatalabb nálam! Jé de érdekes! Hát vannak szép kislányok Selmecen?

- Én nem tudom... azt hiszem... én nem szoktam... az osztályfőnökünk... mi csak futballozunk...

- Egész jól értem... Még nem csókolt meg senkit?

Pipacsvörös lett.

- Sohasem? Egy kislányt sem?

- Én igazán nem...

- Hát ha én megcsókolnám, megijedne?

- Nem... súgta lesütött szemmel és kisfiú-teste remegni kezdett.

A gonosz kacér leány most egész közel hajolt, fejét játékosan ingatva hozta a száját, lázító piros száját, egész közel hozta, orvul, ijesztve, most lecsapott, oly hirtelen, oly iszonyatos gyönyörrel, hogy a fiú meg sem mert mozdulni boldog rémületében.

- Jó játék ez? Jobb mint a futball? - suttogott Éva.

- Igen... köszönöm...

- Még nem tud csókolni. Majd én megtanítom, jó?

- Igen...

- Az előbb látott engem... az ablakon... szép voltam?

- Nagyon!

- Szeretne... megint úgy látni?...

A fiú arcszíne kilobbant, s újragyulladt:

- Nagyon! - kis kakashangja egészen rekedt lett.

A leány a nyitott ablakra nézett, aztán az ajtóra: bejöhet valaki... nem lehet... micsoda ricsaj volna!... ez a kis pólyásoroszlán még nekem jönne... Reggeli dühe újra átjárta: bezárhatnám az ajtót... unaloműző a szobafogságban... - De nem merte.

- Majd egyszer kisfiú... még hosszú a nyár... most menjen szépen haza... és mondja meg Margitnak, hogy délután eljövök...

Éva később mégis kisétált, tüntetőleg vonult keresztül a szagos kis bolton, de senkire sem nézett. Mégis látta, hogy az ellenőr utána les, melyik útra fordul.

Egy idő múlva már hallotta: Vicuska! Várjon meg!

Éva megállt, unott arcot affektálva. - Pedig csinos férfi - fixírozta a közeledőt - jó alakja van, szép kék szeme, s a kis szőke angol-bajusz is nagyon jól áll neki. Kár, hogy olyan nagy mafla...

- Vicuska drága!... - lelkendezett a férfi.

Éva gőgős arcot vágott: kérem hagyjon! Mit akar?

- Én nem értem... megbántottam talán?... alig láttam ma...

- Ott van a helyettesem...

- Óh, ez igazán borzasztó... a kedves nénje...

- Nagyon kedves... Tetszik magának?

- Óh, ez igazán kínos dolog... nézze Vicuska... én nagyon tisztelem őt... régi ismerős...

- Én utálom. Mit akar tőlem?

- Nem tudok ilyen hangon beszélni magával... Vicuska... hiszen tudja!...

- Vicuska! Vicuska! Hagyjon engem békével!

- Én ma este már elutazom...

- Szerencsés utat!

- Ez az utolsó szava?

- Dehogy, én még sokat akarok beszélni, de nem magával! Alászolgája! - és elfutott, neki a rétnek.

Már nem érdekelte az ellenőr. Házas ló! Az a kisfiú sokkal érdekesebb.

A férfi utánabámult: itt úgy látszik lecsúsztam. Hát alászolgája!

És megindult a konzum felé.

Az ebédnél rossz volt a hangulat. A leányok mamája összeszólalkozott sógornőjével, hogy bolondot csinált a kislányból s most szótlanul, sértődötten ült. Kató már rendes ruháját viselte, le volt mosdatva, de morcosan, ellenségesen hallgatott, s méregette Évát, csak Anna nénivel beszélt kedvesen. Éva és az ellenőr egyszer sem néztek egymásra, a nagynéni gyanakodva figyelte őket, szerette volna a leányt megalázottan látni, talán sírva halványan. De Éva piros volt a naptól s jókedvű az új hódolatban. Ő is gyerek volt még, csak játszott, próbálgatta fejlődő oroszlánkörmöcskéit - csak játszott és nem volt nagy ügy, ha egyik pojácának betörik a feje.

Hosszan öltözött az uzsonnára s úgy ment el, hogy nem is köszönt az ellenőrnek. Vidám volt és kíváncsi.

Jó uzsonna volt Margitéknál, jó vastag, zsíros, falusi trakta. Megnézték a kertet, a kis lugast, a Ficó kutyát produkáltatták - Éva torkoskodott a kertben, mákot tépett és egrest, ráült a hintára, mulatott a falusi örömökön. Miklós folyton a nyomában, beteg sóvárgással kedves fiatal arcán.

Később esni kezdett, s beszorultak a szobába. Margit zongorázott, majd kézimunkáit mutogatta s a speiz sok befőttjét.

- Nagyon szép! - mondta Éva unatkozva.

- Ez a fiú mindig csak bámul? - gondolta - nagyon zöld még. Unalmas. Az ellenőr mégis csak más. Férfiasabb.

- Hány óra? - nyugtalankodott.

- Óh, még korán van, csak hat óra!

- A pesti vendégünk hétkor utazik. Haza kell mennem elbúcsúzni tőle.

- Azt mondják, udvarol neked, igaz? - kezdte óvatosan Margit.

- Talán inkább a nagynénémnek!

- Úgy!... - nyúlt mohón a pikáns csemege után a hervadó falusi tündér.

Éva már bánta megjegyzését. Miklósra nézett: a fiú láthatólag szenvedett, féltékenység gyötörte.

- Nem igaz ám! - vigasztalta a leány, mikor Margit egyedül hagyta őket - tehenet kellett fejni, disznót etetni, tyúkokat bezárni, az anyjuk nem győzte egyedül.

- Akkor miért akar elmenni? - kérdezte Miklós lesütött szemmel.

- Kis bolond! Hát illik elbúcsúzni!

- Nem muszáj.

- Hát persze, hogy nem muszáj, de mégis csak...

A fiú szeme könnyes lett.

- Úgyis tudom...

- Óh, drága kis bolond! Hát itt maradok, ha akarja!

Átfogta a fejét s hosszan, gyöngéden megcsókolta.

Az ajtó előtt léptek csoszogtak: Éváért jött a cseléd ernyővel, mert már zuhogott.

- Kisasszony tessék hazajönni, mert az ellenőr úr mindjárt elutazik.

- Jó, jövök. Mindjárt jövök... menjen csak haza Lidi!

Miklós felragyogott: köszönöm! - rebegte gyerekhálájában ma már másodszor.

De Éva rosszul érezte magát. Istenem... elutazik, s el se búcsúzzam tőle?... Sohse látom... pedig már majdnem szerelmes voltam belé...

Kicsit fájt a szíve, nem találta helyét.

De úgy tett, mintha nem sietne, kinézett az ablakon, a kottákat lapozta, s pár taktust ütött le a zongorán.

A fiú égő szemmel nézte, várt valamit, újabb csókot várt, de megérezte Éva változását s szíve összeszorult.

- Mégis hazamegyek! - szólt a leány egy idő múlva.

S lassan, nyugalmat affektálva búcsúzni kezdett a házbeliektől.

Margit rászólt öccsére: kísérd haza Évát, ne menjen egyedül ebben az esőben.

- Szabad? - kérdezte Miklós engedelmesen.

- Hogyne, nagyon kedves lesz... - De magában mérgelődött, hogy most kénytelen lesz szép lassan hazamenni - míg egyedül futott volna.

Biztosan elment már! - ijedezett - pedig tudta, hogy a férfi úgysem tudna elutazni búcsú nélkül.

Már feltűnt a konzum piros teteje, Éva nem bírt magával, meggyorsította lépteit, sietésre unszolva az ernyőt tartó fiút.

A ház előtt nem állt kocsi, ez megijesztette. - Késő van már, vagy még korán?

A konzum széles eresze alatt Anna néni ült Katóval. Arcuk kifejezése most ijesztően egyforma volt, mint két gomba: egy kicsi, s egy nagyobb. Messziről nevettek a siető Éván, s Anna néni elébe kiáltott:

- Elkéstél kisasszony! Az ellenőr már elutazott.

Évának összeszorult a torka, de lenyelte könnyeit: ez a bestia nem lát engem sírva!

- Nem baj! Nagyon jól mulattam Miklóséknál, azért nem jöttem haza. Remélem nem neheztelt az ellenőr udvariatlanságomért?

- Volt annak jobb dolga is, minthogy veled törődjön, ne félj!

- No, hála istennek, már nyugtalankodtam. Bejön, Miklós?

- Már késő van...

- No, csak jöjjön - Éva kezénél fogva vezette be, magukra hagyva a szövetségeseket - Katót úgyis felpofozom - bíztatta magát.

Mikor egyedül maradtak, a fiú halkan zokogni kezdett.

- Ugyan Miklós! Hát szabad sírni egy ilyen nagy fiúnak! - de az ő szeme is könnyes volt. - Már úgyis elutazott! Miért sír hát?

- Nagyon szeretem! - zokogta - már régen...

- Régen? Hiszen csak ma beszéltünk...

- Még az első nap, mikor idejöttek... én bejöttem a boltba csokoládét venni... maga volt a pult mögött... a csokoládét eltettem emlékbe... azóta... aludni se tudok...

- Milyen érdekes!... és én észre se vettem!...

- Igen, mert az ellenőr úr...

Éva boldogan nevetett: de már elutazott! S odanyújtotta az ajkát.