Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZÉP ERNŐ NÉGY KÖNYVE

Szép Ernő négy könyve jelent meg. A Világ, versek, Magyar könyv, elbeszélések, Kétfelől angyal, új novellák s Hetedikbe jártam, diáktörténet. Ezekről akarok beszámolni.

Mindenekelőtt a versek. Engedelmével ezeknek adok elsőséget, mert még mindig él bennem a hit, hogy a líra a legtöbb, rövid kivonata életünknek, kurta, nemes kifejezése mindannak a regénynek, drámának, mely történik velünk s reá is a leginkább jellemző. Az ő arcképét az Énekeskönyvben lelem meg, abban a kis fehér könyvecskében, mely még a béke boldog, harcos éveiben látott napvilágot s oly kecses vékony, hogy mellényzsebembe is elfér. Új kötete zavarba hozott, az alakjával. Mikor el akartam tenni könyvtáramba, a fehér testvére mellé, a polc deszkafala nem engedte be. Igen nagy, hosszú és széles. A keménypapír pedig nem hajlik. Az, aki valaha olyan rövid verseket írt, melyek egy névjegyen is helyet találtak és angyali hangokat hallatott, a rímek üvegcsengettyűivel, megváltozott, hosszú, rímtelen sorokban panaszkodik, mint a reménytelen jajveszékelés s a belső forma megnyújtotta - hosszában és széltében - a könyvet is. Hová helyezzem kötetét a könyvtáramba és az emlékembe? Új helyet kell néki keresnem.

Úgy látszik, szakított a múlttal. Oka volt rá. Annyit élt át e szörnyű évek alatt, mint mi mindnyájan. A szépség vázája széttöredezett s lábainál hever. Ráunt arra, hogy az örökkévalót megrögzítse egy zárt ereklyetartóban? Lehet. Nem tudta folytatni, amit elkezdett? Valószínű. Semmit sem lehet folytatni. Most a keresés ösvényén látjuk őt bolyongni, dúlt arccal, csikorgó foggal s nemcsak a költő tétovázik, kiben megrendült a világrendben való bizalom, hanem a művész is, ki eszközeiben kétkedik s egy mozdulattal az expresszionisták felé igyekszik közeledni. Megállapítom, hogy a közeledés csak látszólagos, s a külső, kötetlen forma átvételénél alig terjed többre. Ezek a szabad versek, melyek sokszor csakugyan magasba lendítik, olykor zavarba hozzák s gát híján bőbeszédűvé és ötletessé teszik, nem felelnek meg sem véralkatának, sem nőies egyéniségének, mely féket és parancsolót kíván s én visszakövetelem őt közös fiatalságunknak. A nyílt forma ércesebb, férfiasabb, keményebb a természet páncélzata, mely kötés nélkül is erős. Szerencsére lépten-nyomon visszaszédül abba a varázskörbe, melyből kiindult. A Meszelő impresszionista-szimbolista alkotás, mely egy esetleges emléket emel a csillagok felé, a Szegények olvatag gyengédsége, a Jaj a fájdalom kiszámított és rendezett fokozása, vagy a Bocsássatok meg, melynek a formája is régi, egyenesen múltjára mutat, arra, hogy más korszak gyermeke. Egy szabad versében ezt a sort olvasom: «Orromon bocsátom ki a sóhajt». (Mint a cigarettafüstöt.) Mennyire ráismerek itt arra, ki a nagy költészetet és a kis prózát, a mennyeit és a földit, a tragikumot és a humort összehangolja, egyetlen mozdulattal s el nem képzeli, mennyire szeretem megfeledkező őszinteségét.

Három prózai kötetéről együtt írok. Mert ezekben az írásaiban akár följegyzéseknek, karcolatoknak, novelláknak, elbeszéléseknek, vagy regényeknek kereszteli el, mindig csak egyet ad: emlékeket, melyek azáltal lesznek jelentősek, hogy emlékek. Volt egyszer... minden így kezdődik nála, mint a mesében. Volt egyszer egy diák... egy tanító... egy cigány... egy nagyasszony... egy korhely festő... egy cipőmázoló... egy szivaros fiú... egy bohóc... Miért oly érdekesek ezek? Azért, mert nincsenek. Ha ma is lennének, nem érdekelné ennyire. Csak az szép, ami elmúlt és az emlék panteonjában istenült meg. Valahol azt olvastam, hogy a lángész emlékezet, s bizonyos vagyok, hogy a költő is az. A többi emberek elfelejtik életüket, azokat a semmis dolgokat, melyek mindnyájunkkal egyformán megesnek. De a költő nem felejt el semmit. Az állandóan gyötrődve emlékezik gyermekségére, diákkorára, férfi-szenvedésére, egykori cukrászdákra és hajdani napsütésekre, aprólékosan, de nem kicsinyesen, mert mindent a halál távlatába állít és épp ezért több másoknál, nagyobb az élete, mely múlton a jelenen át a jövőbe ível. Őt is ez az összefogó erő hajtja, mely nem egyszer kényszerképzetként szállja meg. «Örökgyermek»-nek nevezték, ki «tágszemmel», báva ámulattal nézi az életet. Ez van igaz. Gyermekes, de nem gyermeteg. Sokat tudó, kiábrándult, szomorú gyerek, nem is romlatlan, hiszen költő és művész, ki tintával fröccsenti be álmait, csak görcsösen ragaszkodik hozzájuk s fél felelősséget vállalni a valóval szemben, megvizsgálni érzéseit az értelem fényében is. Követem őt apostoli vándorútjain. Vele együtt könnyezem, mikor az úton didergő koldusról, vagy a bécsi cipőtisztító rokkantról, vagy az árva manikűrös kisasszonyról beszél, egy pontig. Akkor azonban szemléletének egyoldalúságát egyszerre látom. Hiszen elviselhetetlen kétségbeesésén pillanatnyilag könnyűszerrel segíthet ő is, én is, úgy, hogy átadjuk bundánkat a fázóknak. Ha pedig nem tesszük ezt, akkor el kell fogadnunk valamiképp azt a gazságot, hogy a költők, kik legalább sírni tudnak, bundában sajnálják a gémberedett nyomorgókat s a nyomorgók, kik sírni sem tudnak, bunda nélkül remegnek.

Ilyen helyeken rés nyílik az ő egységes világába s megértetik tartózkodását a felnőttekkel szemben. Nincs kellemesebb, mint be nem érkezni a nagyok közé s nincs leverőbb, mint a férfikorban férfinek, az öregkorban öregnek lenni. De ennek a mozdulatának, a céltudatos selypítésének köszönhetjük, hogy ír, hogy olyan színben látja a világot, mint a legjobbak közül is kevés író, hogy egy csöpp adomát, egy kalandot, egy alakot szokatlan fényben tündököltet fel, s bájos, finom, vásott, kellemes, mulattató, megható és mély. Bizonyos vagyok, hogyha nem közöttünk születik s nem a mi nyelvünkön szólal meg, melynek ihletes, egyéni mestere, nevét felkapja a világhír, s akkor épp úgy emlegetjük, mint most.

Ennyi gazdagság láttán még néhány gondolat tolul a tollamra. Majdnem minden prózai írása ezzel a szóval kezdődik: én. (Az a szó, melyet az egyéniség-bálványozó Flaubert világért sem írt volna le.) Nem lenne-e kedve néha felcserélni ezt a tettetett, művészi, tehát igaz melegséget egy tettetett, művészi, tehát szintén igaz hidegséggel, a költői őszinteség egy más fajtájával? Nem szeretné-e kicsit magukra hagyni alakjait, hogy tusakodjanak a sorssal, nélküle is? Nem sejti-e, hogy ez a gazdaságos takarékosság még többé tenné azt az értéket, mely minden lapján megnyilatkozik, oly tömény formában, hogy már sokkal kevesebbel is el nem múlót alkottak? Nem támad-e kedve látszólagos közönybe burkolózni, amint olykor hidegen mondjuk ki, idegenek előtt ezt: «anyám», ehelyett: «az én édes-édes, áldott anyám?» Azzal a kegyetlenséggel tettem föl ezeket a kérdéseket, mellyel önmagamat ostorozom, a mesterségünk szentsége nevében, de tudom, hogy hiába s míg leírom, már látom céltalanságát, akárcsak egy embertől azt kérdezném, nem óhajtana-e barna szem helyett kéket. Az, akihez szólok, más hasonló, még élesebb kérdésekkel ostromolhatna. Művészetünket egyszer és mindenkorra elhatározták ismeretlen törvények. Szép Ernőt el kell fogadnunk, amint él és ír. Így szeressük és becsüljük őt.