Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (6)
A VARANGYARCÚAK

Hazament, nem vacsorázott és fáradtan lefeküdt. Egy ideig nem jött álom a szemére, fülébe csengtek a lány szavai, emlékezetében végigrohantak a délutáni események és soká hánykolódott az ágyán. Végre nehéz álomba merült... Érdekes álma volt.

Nagy pusztában ment egyedül és sietett, mert még nagy utat kellett megtennie. Hideg szél süvített végig a pusztaságon és ez a sivítás, amely mosta a kopár földet, úgy sikongott, mint valami panaszos jajgatás. Lehorgasztotta fejét és csak a hideg talajt nézte a lába alatt, amely valamikor tele volt szórva virágokkal, pompázó, illatukat pazarló, tarka vadvirágokkal, de egyszer csak virágtalanná fakult és olyan volt, mint egy elhanyagolt, bedudvásodott udvar.

Minél tovább ment, annál színtelenebb és kopárabb lett a vidék és a levegőben piszkos, sárgaszínű párák gyülekeztek. Hirtelen egy durva, rideg hang szólította meg és állj-t kiáltott neki. Felnézett és egy magas, hatalmas embert pillantott meg maga előtt, aki mozdulatlanul, összefont karokkal állt előtte. Mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek merev és mozdulatlan az arca és arcának olyan színe van, mint a varangyos béka testének. Azt is észrevette, hogy a mellén egy lyuk tátong, amelyen át borzadva szemlélte a belső, véreres szervek működését, de szívet nem látott sehol.

- Honnan jössz? Mit keresel itt? - szólította meg a nagy ember.

Ő félénken felelt:

- Megyek haza, de azt hiszem, eltévedtem. Nem ismerem ezt a tájat.

- Micsoda felismerhetetlen van rajta? - kérdezte a varangyarcú.

- Hiszen reggel még virágos volt itt a rét - felelt ő. - A hegyoldal zöldellt a viruló fáktól, az ég kék volt és vidám arcú emberek jártak ki ide a virágok pompáját élvezni és miért van az, hogy estére eltűntek a virágok, a hegyoldal kopár lett, az égen ez a piszkos köd lóg és a te arcod olyan mozdulatlan, mintha emberek faragták volna ki fából, barna és undok, mint a varangy teste és itt a melledben nem látok szívet.

- Azóta van varangyarcunk és azóta nincs szívünk, amióta letaroltuk itt a virágos rétet és a zöld hegyoldalt és azóta lóg a fejünk felett ez a szennyes felhő, amiről azt mondják a vének a városban, hogy bűneink abban gyűlnek össze. De a te arcod fehér, a szíved még megvan, a tested is fehér. És nem szégyelled meztelenül mutogatni tisztaságodat? Hol hagytad a ruháidat?

Ekkor vette csak észre, hogy a teste teljesen meztelen, hogy útközben valahol elvesztette a ruháját. Közben több merev varangyarcú és szív nélküli csoportosult köré. Csúfondáros, gúnyolódó szavak vágtak felé és mutogatták egymásnak az ő meztelen fehér testét. Az egyik mondta:

- Nézd, őt nem sújtotta az ítélet és most szégyelli magát közöttünk!

A másik mondta:

- Bolond ő, mert az úton elhagyta ruháját.

A harmadik:

- Nem, inkább kötekedő, mert dicsekszik tiszta testével.

A negyedik hozzá érintette ocsmány varangykezét, amelyen vérfoltok vöröslöttek és így szólt:

- Vegyük ki mi a szívét és tegyük durvává a bőrét!

A többiek is felé nyújtották ronda varangykarjaikat és meg akarták ragadni. Erre ő ijedten felsikoltott és elmenekült rohanva, a város felé.

Az utcák kihaltak voltak és csendesek, csak a háta mögött törtetett előre, mint fekete varjútábor, üldözőinek percről-percre szaporodó serege. És érezte, hogy mind közelebbről-közelebbről döng a föld lábaik alatt. Az ablakokból kíváncsi varangyarcok meredtek rá, amelyektől szégyellte meztelenségét és amelyek rögtön üldözőihez csatlakoztak. Soká tartott már az őrült hajsza és nem bírta tovább. Befordult egy kis utcába, amely sötét volt és ismerősnek tűnt fel előtte. Rohant, rohant és hallotta üldözőinek kiabálását, amint befordultak utána.

Ebben a pillanatban egy ablak nyílt ki mellette és egy nő hajolt ki rajta, akinek fehér, sima volt az arca és aki intett neki. Még volt annyi ereje, hogy beugorjék a nyitott ablakon és leroskadva megmentője lába elé, hallotta üldözőinek eldübörgő szaladását. És ez előtt a nő előtt nem szégyellte meztelenségét.

- Te vagy az egyetlen - lihegte - akinek fehér az arca, épp olyan, mint az enyém és valamikor mindenkié volt. De mutasd, van-e szíved, mutasd, a tested is fehér-e, mint az arcod!

És a nő mosolyogva engedte, hogy letépje melléről a ruhát és meztelenre vetkőztesse. Hallotta, hogy a szíve ott dobog forró keblei alatt és látta, hogy keblei és az egész teste habfehér. Testük épp remegő ölelésben egyesült, mikor rettenetes varangyarc furakodott közéjük.

- Pusztulj innen, ő az enyém - mondta ez az arc.

- Uram, nem mehetek - felelt ő - mert testem meztelen, üldözőim észrevesznek és kitépik a szívemet.

- Menj itt a hátsó kapun - intette a varangyarcú. - Térj vissza arra az útra, amelyen jöttél és menj addig, amíg meg nem találod az útszélen elvesztett ruhádat. Ha megtaláltad, térj vissza ruhádban és ajánlom, kend be az arcodat mocsár iszapjával, hogy azt higgyék, neked is varangyarcod van.

- Jaj uram - könyörgött ő a varangyarcúnak - nincs már annyi erőm. Rengeteget gyalogoltam ma és üldözőim halálra fárasztottak. De, ha megengeded, hogy ez a nő velem jöjjön, gyógyítva ölelésével s csókjaival kimerültségemet és hogy vezesse törődött testemet a kopár, tövises pusztaságban, akkor visszatérek és meg fogom találni ruhámat, hogy szégyen nélkül és eltakarva fehérségemet járhassak az emberek között és ha kell, be fogom mocskolni arcomat a mocsár iszapjával.

- Kérdezd meg őt magát - felelt tompán a varangyarcú. - Ha akar, felőlem mehet!

- Nem, nem mehetek - szólt a nő és mint a kígyó csúszott felé fehér, szép testével. - Itt szükség van rám. Én vagyok az egyedüli fehér, tiszta nő és én vagyok az összes varangyarcúnak a felesége...

Ebben a pillanatban az üldözők betörték az ajtót, berohantak a szobába és nekiestek. Egy csúf, varangyarcú asszony a melléhez kapott. Éles fájdalom hasította át és látta, hogy a varangyarcú asszony egy vértől csepegő szívet tart a kezében és vad, őrjöngő táncba kezd. Kezeivel önkéntelenül megsimította arcát és észrevette, hogy arca kemény, mozdulatlan és olyan ripacsos, mint a varangy teste. De nem érzett se fájdalmat, se fáradtságot, sőt könnyűnek, elégültnek tudta magát, mert már nem élt szégyenkezés benne és nem kellett visszatérnie a pusztába... Körbe táncolt a többi varangyarcúval a szobában. Dalolt, kiabált és rohant az őrjöngő, tomboló tömeggel, velük őrjöngve és velük tombolva, ki a város falai közül, ki a pusztaságba, tovább tarolni az illatukat pazarló tarka virágokat, a hegyoldalakon zöldellő fákat és a levegőben mind sűrűbb, sűrűbb, nehezebb lett a nagy, piszkos, sárga felhő és már-már olyan volt, mintha rá akarna roskadni a földre, az őrjöngő, tomboló, virágokat letarló, undok, varangyarcú emberekre.

Eddig tartott az álma és arra ébredt fel, hogy patakokban folyik testéről a verejték...