Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (6)
NEM KELL A NŐ

Valaki szólt hozzá. Felnézett és látta, hogy egy nő áll mellette és figyelmesen nézi. Most úgy tűnt fel előtte, hogy ez az alak már régóta áll mellette. Jól volt öltözve, de ruhája a félhomályban is feltűnő volt és rikított. Sötétzöld selyemköpeny, afféle utcai cap burkolta be testét és széles karimájú, élénk szalagokkal díszített kalapját erősen a homlokára húzva hordta. Kihívóan, szemtelen bizalmassággal hangzottak szavai:

- Megártott a borocska? Vagy beteg? Majd én meggyógyítom. Itt lakom nem messze. Jó? Szívem, na, menjünk. De ne vágj olyan szomorú arcot. Talán a szeretőd hagyott el? Én megvigasztallak...

Horváth nem tudott akarni semmit, azt se, hogy vele menjen, azt se, hogy ellentmondjon és mintha álomban történne minden, engedte, hogy a nő belekaroljon. Soká mentek mellékutcákon keresztül és közben a nő becézte, karját simogatta és élete történetét mesélte el. Szegény sorsú leány volt, de tisztességes és egy kis városban éldegélt együtt az anyjával. Volt vőlegénye, egy tanító, akit nem szeretett. Már az esküvőt is megtartották volna, amikor jött egy repülőtiszt, gyönyörű, karcsú, magas fiú, aki udvarolni kezdett neki és megígérte, hogy feleségül veszi. A repülőnek utazni kellett és ő vele ment, bízva benne. És következett a szokott tragédia. A repülő elrepült és itt hagyta egyedül a nagy városban.

- Természetes, ugye, hogy nem mentem haza, hisz kiégett volna a szemem. Közben megtudtam, hogy szegény anyámat a szégyen és a bánat a sírba vitte. Pedig nekem inkább volt okom bánkódni. Na és végül, valamiből csak kell élni! Mondd, tetszem neked? Jó szeretőd leszek...

Sárga, piszkos falú, háromemeletes ház kapuján léptek be. Sötét lépcsőházba jutottak és felfelé mentek a lépcsőkön.

- Pszt! - intett a lány. - Nem akarom, hogy a lakók meghallják.

Kinyitott egy ajtót és felcsavarta a villanyt. Sárga fény ömlött el a szobában. A lámpán sárga selyempapírból készített ernyő lógott. A szoba egész bútorzata nem volt több, mint egy ágy megvetve és egy rádobott takaróval leborítva, egy dívány, egy toalett-asztal tükörrel, egy mosdó, egy szekrény és két szék. A lány ledobta magáról a selyemköpenyt és kalapot. Most a sárga fénynél tisztán látszott dús, fekete haja, nagy, barna szeme, kipúderezett, kifestett arcbőre, elég finom szája, inkább karcsú, mint telt termete és vastag, nagy lába. Horváth szorongó, idegen tekintettel nézte. Egész lelkén uralkodott megint a nagy, mély, lemondó kedvetlenség.

- Ülj hát le! Mit állsz! - szól rá élesen a lány.

Horváth leült az egyik székre.

- Ne oda babucikám, hanem ide mellém. Ne légy már olyan fád.

Horváth odaült mellé a díványra.

- Hát mondd csak, milyen is az a nő, aki miatt búsulsz? - kérdezte a lány és megsimogatta a haját. - Először is asszony-e, vagy lány?

- Honnan veszi, hogy én búsulok valaki után?

- Honnan? - kacagott a lány hátradűlve. - Hát csak rád kell nézni fiam. Olyan az arcod, mintha maszlagot nyeltél volna. Jegyezd meg magadnak, hogy nem érdemes búsulni egy nőért sem, legfeljebb akkor, ha a zsebed is beleszól a játékba. De úriember a pénzét se sajnálja. Minden szerelem úgy hasonlít a másikhoz. Mert ti, férfiak a nőkben ugyanazt szeretitek. Meglátod, hogy nem vagyok-e én olyan jó szerető, mint az volt? Babucikám, itt maradunk, vagy lefekszünk?

- Nekem mindegy - mondta Horváth.

- Mindegy, mindegy, mondtam már, hogy ne légy ilyen unalmas. Na gyere!

A nő felugrott, szertedobálta ruháit a szobában és ott állt előtte egy ingben.

- Na, hát nem vetkőzöl le? Istenem, milyen gyámoltalan ember! Úgy, szépen. Nézd, tetszem neked így? - kinyújtotta testét és karjait a magasba emelte. - Juj, de forró a testem. Mondhatom neked, hogy addig boldog az ember, amíg forró a teste. És miért ne használjuk ki ezt a boldogságot? Vannak olyan buta úrinők, akik félnek szeretni és megfeledkeznek arról, hogy a szép, fehér tagok megsárgulnak, a hús megráncosodik, az ajkak elfonnyadnak, a haj kihull és megőszül. Hidd el, ezek bűnösebbek, mint mi, mert a természet ellen tesznek és túlságosan értékelik a testüket. Rémesen tudom sajnálni azokat a szegény, buta, tisztességes lányokat, akik, mert nem tudnak férjhez menni, szűzen öregednek meg. Ezek gyávák és buták. Gyávák, mert nem mernek az emberek vélekedésére fittyet hányni és buták, mert nem tudják, hogy ezerszer jobb lenézett kokottnak lenni, mint erényes vénlánynak. Na kész vagy? Brr, de hideg van itt, ezek a párnák mindig úgy kihűlnek.

Szótlanul maradtak egymás mellett. Csend volt a kis szobában. Egy légy zümmögött az ablaktáblán.

- Hát mire vársz? - kérdezte hirtelen a lány és szembe fordult - Ölelj hát meg! Na! Csak így tudsz ölelni?

- Csak - mondta közönyösen Horváth.

- Hát nem tanítottak még meg? Hol éltél te eddig? Talán vidéki vagy?

- Nem. Pesti.

- Csodálom. Így kell azt csinálni...

Megint csend borult a szobára. Csak a lány mozgolódása és szuszogása hallatszott. Hirtelen megszólalt csodálkozó hangja:

- Mi az? Hát nem kellek? Nem tetszem neked?

Horváth nem felelt. Fáradt, törődött arccal öltözött fel. Pénzt tett az asztalra és szótlanul kiment a szobából.