Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · FIGYELŐ
Ezeket az írásokat a külsőségek pompája jellemzi. A tagadhatatlanul ízléses tipográfiai tervezéssel s a ma katasztrofális papíréhségében szinte bántóan bőkezű eleganciával kiállított gyűjteményes füzetekben nagyon is sok a csillogó szórakéta, itt-ott összecsendülés Adyval és Walt Whitmannal, nagyhangú csak azért is akarásával az újnak, a soha még nem voltnak.
Az új emberi ideált természetesen hiába keresem. Hiába keresem az immár apokaliptikus jelen igaz és őszinte tükröztetését, hiába keresem az új hitet, hiába keresek választ mindazokra kérdésekre, melyek a világháború rőt fényében csodálatos gazdagsággal és sürgető türelmetlenséggel bukkantak elő a hazug és ostoba demokrácia tragédiákat jótékonyan leplező homályából.
Egy hallatlanul nagyszerű epikai és drámai korszakban kétségtelenül reakciós jelenség ez a líra, melyben csak úgy hemzseg a sok vízözön előtti sóhaj, s mely bár - a szerző dicséretére legyen mondva - általában nélkülözi az én romantikus, beteges exhibitióját, mégis máma, az évezredek óta megoldásra váró életproblémák, univerzális lehetőségek forradalmi felvetődése idejében, az egész emberiséget mozgató új hit, új emberideál kialakulásának korszakában, semmivel vagy csak nagyon is súlytalan érvekkel tudja igazolni létezését.
Írásaink nem lesznek hittel teljesebbek, ha bármily fanatizmussal is folytonosan csak a hit fogalmát hangsúlyozzuk. Milyen hit? Ez a kérdés
Raith Tivadar maga mondja, hogy ő nem próféta. Ezt el is hiszem. Mert nem tehetek róla, de a jórészt üres lapok között mindössze csak egy szépen öltözött nyárspolgárt látok, aki a vas himnuszát érzi a
Az írásokból kiszűrődő világosság valóban csak «halvány lápi fény», melynek zavaros világánál elsikkad az itt-ott kikívánkozó értékes mondanivaló (Az örök törvény éneke, Testemre fonlak, A hajszoltság eposza: líra), s elvesztik jelentőségüket az új formai megoldások is.
Egészben véve a minden ember fájdalmának himnusza helyett, a lélek uralma helyett csak a pillanat fájdalmainak és örömeinek dalait, a formátlanságok túltengő formalizmusát látom ezekben az írásokban.
Az első füzet után határozottan többet vártam, mint most az összesek után.