Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (3)
VIII.

Aki azt mondta volna a nagytiszteletű asszonyra, hogy arany szíve van, az nem fejezte volna ki eléggé helyesen magát. Mert az aranyból tűt is csinálnak, ami szúr. Az aranyból kapcsot is csinálnak, ami csíp. A tiszteletes asszony szíve pedig csak szív volt. Sohasem szúrt, és sohasem csípett.

Jóságának legnevezetesebb példáját adta a szegény Sári esetében. A szegény Sári egy nagyon távoli rokonának kislánya volt. Szegényke árván maradt. Amint a tiszteletes asszony hírt vett a szomorú esetről, azonnal a kislányért küldte az urát, hogy magához vegye, házába fogadja és felnevelje. Az ő lánya, Mariska, Rőczeyné, akkor még szintén kicsiny volt. Egyidős a szegény Sárival.

A szegény Sári kettős nevet a tiszteletes asszony adta a kis rokonnak. Sári volt azért, mert annak keresztelték, szegény pedig azért, mert árva lett, mert sajnálni és szeretni kellett, s mert a tiszteletes asszony annak keresztelte.

Szegény Sári elég csintalan lány volt annak idején. De nem volt szabad hozzányúlni. Nem volt szabad rászólni, mert a tiszteletes asszony védnöksége alatt állott, aki mindjárt ráripakodott a támadni készülőre.

- Ne bántsd szegény Sárit, árva.

Szegény Sári volt az, aki vízzel hígítgatta a nagytiszteletű úr borát, hogy a maga szomját egy kis borocskával oltsa. A szegény Sári dézsmálta a lugast. A szegény Sári csinált egyszer tíz krajcárnyi adósságot a Pettybajusz zsidónál, akkora darab krumplicukrot kívánva meg, hogy egy fél iskolának is elég lett volna. A szegény Sári színlelt torokfájást, mikor az életbevágó fogócskák miatt nem tanulta meg a földrajzot. A szegény Sári tette később nevetségessé udvarlóit, akik nem tudták szívét megnyerni, s a szegény Sári lett a környék egyik leggazdagabb asszonya. A szegény Sári.

De a tiszteletes asszony még mindig a régi sajnálkozással, a régi ragaszkodással és féltéssel beszélt róla. Mert ő mindig az árvát látta benne, aki egy szomorú reggel arra ébredt, hogy senkije sincs a világon, s aki bizony csak véletlenül került jómódba, mert a valószínűség az volt, hogy nem lesz hozzá nagyon kegyelmes az élet.

Mások legfeljebb szilvás gombócot élveztek ebédre, vagy mákos tésztát, amikor a tiszteletes asszony reszkető hangon újságolta róla:

- Szegény Sári rétest süt.

Mások foltozgatták otthon régi ruhájukat, fordítgatták a színehagyott kelmét, amikor a tiszteletes asszony némi megnyugvással tette közhírré:

- Szegény Sári selyemruhát kapott az urától.

Mások kuporgatva rakták félre krajcárkáikat, hogy öreg napjaikra biztosítsák házuk fedelét, tűzhelyük melegét, amikor egyszer örömkönnyek közt mondta a tiszteletes asszony:

- Szegény Sári gazdag asszony lett. Ötszáz holdat örökölt az ura. Ötszáz hold földje van a szegény Sárinak.

Szegény Sáriék is eljöttek a szüretre, mely a legnépesebb volt az egész városban. Ott voltak a presbiterek, a tanítók, a kisasszonyok, a patikusék, a Kövy Dezső is, az öreg Dezsőke, a pontosság mintaképe, a szokások rabja, s természetesen nem hiányozhatott Vali néni és Ágotha asszony sem.

Gyerek annyi volt, mint a szőlőtőke, s ha rajtuk csüngött volna a sok szőlő, amit a gyomrukba akasztottak, két év alatt sem itta volna meg a borát a tiszteletes úr.

A nap sütött, a homok aranylott, a szőlőfürtök előszínesedtek a sárguló és száradó levelek mögül. A levegő már részeg volt a jövendő must szagától, s az emberek boldogok, rózsaarcúak voltak a még szőlőszemekben szunnyadó mámortól.

Mariska, a tanítóné és a mindig mosolygó szegény Sári, maguk közé vették Klárit.

- Ugye te árva vagy? - kérdezte szegény Sári Kláritól.

- Nem én. Hála Istennek él még apám, anyám.

- Nem tudom, miről is gondoltam - folytatta Sári. - De ha én magányos lányokat látok, mindig azt hiszem róluk, hogy sem apjuk, sem anyjuk. S te olyan komoly, olyan félszomorú vagy, mintha most vesztetted volna el őket. Légy víg. Te inkább az lehetsz. Látod, én egészen árva vagyok.

- Különös - mondta Klári - általában csak árva gyerekről beszélnek. Árva lélekről nem. Pedig árva lélek is van. Örökké magányos. Amelyik tévetegül imbolyog a világban, keres valamit, de soha meg nem találhatja. Mert azt sem tudja, mit keres.

Az öreg jegyző közeledett.

- Jöjjön ide, jegyző úr. Udvaroljon nekünk. - Szólította meg Sári. - Üljön Klárika mellé. Vidítsa fel.

Az agglegény meghatottan mosolygott.

- Oh, én és udvarolni! De hölgyeim, minden néznek engem. Nem szoktam. Egyszerűen nem szoktam. Én csak azt tudom, amit szoktam.

- A szokások ilyen rabját még nem láttad - szólt Sári Klárihoz. - A jegyző úr egy valóságos gép. El is fog élni száz esztendeig.

- Aligha - mosolygott a jegyző. - Csak azt tudom, amit szoktam. S nem szoktam száz évig élni.

Ezzel leült a földre, mert a hölgyek is az aranytiszta homokon ültek, de egy gyors mozdulattal maga alá terítette zsebkendőjét. Körülnézte a cipőjét, hogy cug nincs-e szemsértőn kitágulva rajta, a strufli nem bújt-e ki hátul, felhúzta nadrágját, hogy ne nagyon gyűrődjék a térdnél s végigsimította jobbról és balról a halántékát. Azután krákogott hármat - úgy látszik, minden hölgy tiszteletére egyet-egyet - s társalkodó hajlást adott testének. Társalkodni kívánását azzal is kifejezésre juttatta, hogy egymás felé nyújtotta öt-öt ujját, az ujjak hegyét összecsókoltatta s körmeinek összecsendítésével, mint színházban a rendező, jelt adott önmagának a beszédre.

- Bíz én elmaradtam a kortól - kezdte. - Én egy darab múlt vagyok az ötvenes évekből. Azokat a hangulatokat, amiket ifjúságomban magamba szívtam, hét lakattal őrzöm a lelkemben. Harminc év óta naponta ugyanazt végzem, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben. Ismétlő óra vagyok, hölgyeim. Magamat ismétlem. Nekem nem kell naplót vezetnem. A régi könyveimet olvasom, a régi költőknél tartok s nem vagyok kíváncsi az újakra. Én lezártam magam harminc évvel ezelőtt - fogadalomból - s ha a lap végére érek, visszalapozok. Szerelem, gondolják a hölgyek. Persze, hogy szerelem. Hát van nagyobb dolog az ember életében a szerelemnél? Engem sem került el. De hagyjuk. Erről nem szoktam beszélni, s amit nem szoktam, azt nem is szeretem.

Cigány jött közelbe s új nótát játszott.

Az agglegény befogta a fülét.

- Nem is akarom hallani. Majd ha a harminc év előttiekből játszik, akkor kinyitom a fülem. Már én csak a régieknél maradok.

A félénken kezdődött ének kezdett erősödni. Az ajkak tágabbra nyíltak, a szívek felcsaptak fujtatónak, s félig lehunyt szemek álmot sugároztak a melódiákba. Összébb kerültek az emberek. Közelebb húzódtak egymáshoz a külön-külön beszélgetők, a dal hurkot vont köréjük s nem engedte el többé őket. Poharak emelkedtek a levegőbe, mosolyok és tekintetek koccintgattak a poharak szélén. Az emberek elfeledték a tegnapot, nem gondoltak a holnapra, mely holnapután szintén tegnappá volt változandó. A boldogság, az önfeledség mustját taposta most minden lélek, örült a szőlőszemeknek, a pirosaknak és a sárgáknak, hízottaknak és mazsolásodóknak s tele lett maga is musttal, musttá lett maga is, önmagát itta.

Klári idegenül nézte ezeket az embereket. Először volt szüreten életében. Odafenn, a hegyek között, nem érik meg a szőlő s nem érik meg a mámor októbere. Odafenn októberben már második hónapja fűtenek, a levelek egy festékes skatulya minden színével ékesen hevernek a földön s lengnek halottan a fákon. Októberben odafönn még jobban elkülönülnek az emberek, még jobban magukba zárkóznak, hogy még kevesebb szó hagyja el ajkukat. A boldogságnak sok-sok felbuggyanó forrását látta most maga előtt s ez a sok forrás mind egymáshoz öntötte mézét, hogy egy nagy tengerré váljon a szőlőhegyen. Mi is hát a boldogság? - kérdezte magában. A boldogság - felelte rá - az az állapot, amikor nem érezzük a boldogtalanságot. De ezek az emberek talán sohasem érezték ezt. Sohasem kutatták létük célját, sohasem kerültek a kínos érzések zsákutcájába, ahonnan bevert szívvel, kitört ablakú lélekkel támolyog elő az eltévelyedett.

Beleugrott ő is a nótába. Egy szónak második szótagjába kapaszkodott bele, hogy vigye magával a többiek útján.

Egy páran észrevették. Mosolyogva bíztatták.

- Szép alt hangod van, Klárika - súgta felé a tanítóné. - Hozzád nem is illene a szoprán. A szoprán csak a Sárika-féle asszonyoknak való. Az altban több az érzés, több a rezgés, több a szomorúság.

A tanító leült a felesége elé, megfogta a kezét, megcsókolta és nagy szeretettel nézett a szemébe.

Azután mind a ketten Klárira néztek, mintha egyszerre mondták volna.

- Szeretni annyi, mint boldognak lenni.

Szépen, lassan alkonyodott. A csőszkunyhó előtt fellobogott a tűz. - Ne siess úgy Vali azzal a nótával - kiáltott rá a tiszteletes úr Vali nénire.

Mert Vali néni valóban sietett. Egy pár sorral mindig előbb volt, mint a többiek. Ő gyorsan túl akart lenni a nótán is, s nem tartotta indokoltnak, hogy a többiek úgy húzták a dallamot.

- Te a nótában is olyan nyúl vagy, mint a fürge - mondta dorgálva Vali néninek a tiszteletes úr.

- Talán olyan fürge, mint a nyúl - helyesbítette Vali néni, örülve, hogy egyszer ő is szócserén kapja a papot.

- Az nem határoz! - legyintett a tiszteletes úr, belső mosollyal, Vali néni modorában.