Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- Regény - (3)
APRÓ LIHEGÉSEK

A következő napokat úgy töltötte, hogy ki se mozdult a lakásból. Ruhában hevert az ágyán és alig szólt egy-két szót.

És napról-napra jobban nehezedett a házra valami. Valami, ami mindenkit szomorúvá, erőltetetté, kedvetlenné és türelmetlenné tett. Az idegen, furcsa, piszkos ruhás vendég még fokozta ezt a fojtogató hangulatot. Valaki megkérdezte, hogy Magda miért nem zongorázik mostanában?

Senki sem felelt.

Mintha halott volna kiterítve a házban, mindenki eltompította hangját és akaratán kívül kevesebbet beszélt.

Vendégek jöttek a házhoz. Jó barátok, ismerősök, akik hangos beszéddel árulták el örömüket afelett, hogy «a fiú megjött». És elcsodálkoztak a nagy csenden, a szomorúságon és azon, hogy nem látták sehol a «fiút». Az ő ajtaja előtt mindeni lábujjhegyen ment el, lélegzetvisszafojtva, nehogy zajt üssön, mert félt, hogy megjelenik az ő sápadt, sovány arca türelmetlenül, szemrehányó, merev szomorúságával.

Egy délután egyedül ült szobájában. Kinn már szürkült a levegő és a nap leáldozóban volt, mint rendesen. Mereven nézett maga elé és száján ott szomorkodott az az erős, szigorú vonás. Ablaka nyitva volt és becsapott rajta a kora őszi, langyos, de már hűvösnek ígérkező szél. A beáramló levegő friss kellemességgel lehelt arcába. De ez a frissesség kábítóan hatott rá.

Valami különös illat szállt fel orrlyukain, a halántékára. Lágy futamok borzongatták hátát és egy pillanatra, mintha mindenről megfeledkeznék, behunyt szemekkel hátradőlt a karosszékben. Az ágyát már megunta. Próbálta kitalálni, hogy mi ez az illat, mely a Duna felől ilyen kábító hízelgéssel száll. Ilyet régen érzett...

Kinyitotta a szemét.

Maga előtt látott az asztalon egy vörös, ragyogó porcelánból készült keskeny, hosszúnyakú vázát, amelybe három szál szépségben és illatában pompázó, hófehér rózsát tűzött valaki. Megragadta a váza karcsú nyakát és a három szál rózsa bársonylágyságú szirmait a szájához érintette. Szinte a szájával falta magába illatukat. Szívta, gyors apró lihegéssel lehelte be szépségüket, kábító szagukat, bársonyos érintésüket. Orrát, ajkait cirógatták a finom, fehér szirmok és a hátán libabőrözés futott végig. Lusta mozdulatokkal papírt és ceruzát vett elő és ezeket írta:

«Utálom a pózt, azaz bocsánat: nem utálok semmit, de mégis lehet, hogy utálom. Érdekes. Minél jobban úgy vélem, hogy tisztában vagyok önmagammal, annál jobban látom, hogy soha nem tudhatok meg még önmagamról se mindent.

Erről jut eszembe, hogy a megismerés olyan, mint az erdőben való bujkálás. Most hirtelen elfelejtettem, hogy miért. Mindegy. Szóval nem tudom, hogy tudok-e utálni valamit, vagy nem. Azt hiszem, hogy inkább idegesíteni tud valami.

Rendben van. A póz tehát idegesít. Azért mégis írok, pedig minden írás póz.

Lám ez igazság volt, amit leírtam, mert most lüktet a halántékom és reszket a kezem. Fenét. Sose tudhatjuk, mi az igazság. Alapjában véve, ilyet is hülyeség leírni, mert mindennek, amit igaznak hiszünk, épp úgy lehet igaz az ellentéte is.

Rettenetes ez a zűrzavar. De már megnyugodtam benne, abban is, hogy az életemnek fuccs, mert tönkrementem és abban is, hogy megdöglöm.

Megdögleni jobb, mint meghalni.

A megdöglés örök pusztulást jelent, a halottak pedig sajnos tovább élnek az emlékezetben.

Ebben különben nem hiszek. De abban sem hiszek, hogy ezt nem hiszem.

Zűrzavar az egész élet, akarom mondani, zűrzavar így, gondolkozva élni. De erről nem tehetek.

Tehát most pózolok, mert végrendeletet írok.

Csakugyan ez a szó is úgy bizsereg végig rajtam, hogy ordítani szeretnék. Az előbb csiklandoztam a számat és az orrlyukaimat egy rózsával. Ez kéjelgés volt, ami jól esett volna, ha nem bosszant. Hogy miért bosszantott? Már nem tudom.

De én itt összegezni akarom az okokat első sorban azért, hogy magam lássam tisztán, másodsorban, mert valami kényszerít rá.

Tehát. Felteszem a kérdést:

Érdemes élni azért, hogy egy rózsával birizgáljam a számat?

Ezzel már kimondtam azt is, hogy az életben célok is vannak.

Habár ez nem biztos.

Végül is oda lyukadok ki, hogy hülyeség itt firkálni, mert semmi sem biztos. Ezt különben rég tudom.

Megint. Ha úgy vesszük, tudni se lehet semmit. Ez a bizonytalanság lyukat fúr a fejembe. Mégis. Itt felsorolom azokat, amik felől legkevésbé vagyok bizonytalanságban.

Először. A gondolkodás legnagyobb ellensége az életnek. Az ember ugyan sose lehet teljesen öntudatos, de az öntudatnak bizonyos foka öl. Viszonylagosan: legjobb az olyan csendes, vak hülyeség, amilyenben én éltem a háború előtt.

Másodszor. Minden a viszonyokon és az ellentéteken alapul szilárd alap nélkül. Ha erre a tételre fonnyadt köldökű, vén hülyék nélkül, önmagától rájön valaki, az megnyugszik, mint egy bölcs és meghal, mint egy őrült.

Harmadszor. Én, ha nem csalódom, a bölcs és az őrült keveréke vagyok. Magában véve minden őrült bölcs egy kissé és minden bölcs őrült. De egész biztos (különben tudom is én?), hogy csalódom és vagy az egyik vagyok, vagy a másik, vagy egyik sem. Szem előtt tartom azt, amit fentebb írtam, hogy mindezeket, amiket leírok, nem hiszem, csak legkevésbé tartom bizonytalannak. Szóval megállapítom, hogy nem vagyok az mégse, aki voltam. De ez abszolút hidegen hagy. Nem irigylem a régi életemet, csak egyszerűen tűrhetetlen az élet dacára annak, hogy már mindenben megnyugodtam. Tulajdonképp az öntudatnak erre a fokára a múltkor emelkedtem, azaz ugrottam hirtelen. Öntudat alatti gondolataim a felszínre kerültek. Különösen akkor, amikor a tanárommal, ezzel a vén hülyével beszéltem.

Szóval: én nem hiszek, roncsolt idegzetű vagyok, gyógyíthatatlan beteg. Ez nem kellemes, de csak épp annyira nem, mint bármi más. Én már megnyugodtam. Az átkos öntudatnak ez a foka odáig juttatott, hogy azt is meg tudom állapítani, hogy a fogságból még félénkséget és kutyagyávaságot is hoztam magammal. Én azelőtt jól nevelt és jó modorú fiúcska voltam. Most, amikor az embereknek gorombaságokat mondok, ezt is öntudatosan teszem. Magamra erőszakolom, félénkségem felett diadalmaskodom és ebben az idegességem segít. És ez a diadal is idegesít. De most már megnyugodtam és nem leszek többé soha goromba. Ha lehetne, nem szólnék többet egy szót se.

Negyedszer és századszor.

Nemcsak az tesz beteggé, hogy filozofálok és hogy magamat analizálom, hanem az is, hogy nyüzsgő pondróknak tartom az embereket és úgy vagyok velük, mint a pózzal. Nem tudom, hogy utálom-e őket, vagy nem. Néhány megfigyelésemet leírom, habár nem tudom, hogy mi erőltet az írásra. Az előbb ugyan már mondtam.

Az emberek gyávák, képmutatók, hencegve élők és barmok. Én is gyáva vagyok, de legalább küzdöttem és lázadtam ellene. Ez is mire való volt? Azt hiszem (mikor ezt leírom, nem vagyok meggyőződve még arról sem, amit most zárójelbe ideírtam) azért mégis azt hiszem, hogy ennek a kultúra az oka. Ha kultúrát mondok, akkor a háborúra is gondolok, mert kultúra és háború ma azonos fogalmak. Gyerekségeket és rám nézve teljesen közönyös dolgokat fogok most leírni. Ennek a néhány elmúlt napnak a benyomásait, amelyek nem is benyomások, hanem hebegések és dadogások.

Undorító póz lehet ilyesmit leírni: az emberek erkölcsi tébolyba züllöttek. A színházban vakon hajhásszák a szórakozást és a gyönyört. Kultuszt csinálnak az evésből, mert az, aki krémbombákat és csokoládés szeleteket tud ma enni, az elegáns és előkelő.

A nézőteret betölti a hallgatóság csámcsogása.

Az anyám képtelen erőlködéseket tesz, hogy a lányát férjhez adja. Küszködik, fárad ezért a célért és nem gondol arra, hogy az életben minden mindegy.

Az apám gyönyörűséget talál együgyű könyvek olvasásában. Fiatalabb nálam és bámulja a könyveket, mint valami tacskó.

Kelen, a barátom nyomorog, piszokban fetreng, éhezik, de azért boldog, ha száraz feleségét elviheti a moziba. Beteg, de mégis szeret élni és nem lázad fel. Ezt jól is teszi.

Az öreg barom elméje lenn jár a közönségességben. Csodás hidegvérűséggel teszi minden alapjául a tiszteletet a köz, a tekintély és a kor iránt és összeaszott szelleme a hazugságok mezőjén kóborol.

Barátaim panaszkodnak, nyűgösködnek, emlegetik bajaikat és élvezettel merülnek bele undorító dolgok vitatásába, de azért még jobban ragaszkodnak az élethez, mintha nem volnának bajaik.

Mindez engem nem bánt, csak segít a végzet siettetésében. De őket is el fogja érni a végzet. Ezt nem kárörvendésből mondom, de viszont lehet, hogy abból, mert, ha eszembe jutott ez a szó: «kárörvendés», ez nem hiába történt.

Én, aki keletről jövök, látom a nyugat képmutatását. A képmutatás, ez a pelenkázott hazugság, az utolsó lépcsőfok a mocsár felett, amelybe lehetetlen bele nem fúlni a tömegnek.

Nyugat elveszett.

Látnoki pózzal írom le ezeket a szavakat, de vigasztal az, hogy én is hazudom most, mikor írok. A nyugat-római birodalom bukását előzhették meg ilyen tébolyodott erkölcsi állapotok. Matematikailag ugyanannak kell most is bekövetkezni: a pusztulásnak, mint akkor.

Az emberek tiszteletet hirdettek a császár iránt és kigúnyolták.

Vallásosaknak mutatták magukat és istentagadók voltak.

Prédikálták az önfegyelmezést, a mértékletességet és végtelen élvezetekbe merültek.

Hirdették a társadalmi erényeket, ahogy most hirdetik a felebaráti szeretetet, a mások jogainak védését, a jótékonyságot, a háládatosságot, a részvétet, a méltányosságot, a barátságot, a gyöngédséget a jókkal szemben, a szigorúságot a rosszakkal, az igazmondást, a kötelességérzést, a példaadást, a tiszteletet, az eskü szentségét. Hirdetik, úgy tesznek, mintha megtartanák és titokban épp ellenkezőleg cselekednek.

Lehet, hogy ez nem így van. Én nem vagyok meggyőződve, de így élni képtelenség. Én tiszta életet reméltem ott Oroszországban akkor, amikor még nem tudtam, hogy beteg vagyok és semmi kedvem sincs piszokba süllyedni.

Ez azonban mindegy, mint minden. Így talán csak az őrültekházában tudnék élni, de az megint nem lenne élet.

Leírom ezt a szót: élet és rettenetes távol állok attól, hogy érteném. Ez a lehetetlen állapot megzsibbasztja agyamat és most ordítanék, ha nem nyugodtam volna már meg mindenben. De (majdnem azt írtam, hogy hála Istennek) már megnyugodtam. Most lefekszem és várom az estét. Most kívánságom is van. Csodálatos. Szeretném, ha többé soha nem látnék embert.

Röhögni szeretnék azért, mert szemük van és látnak, fülük van és hallanak, szájuk van és beszélnek. És mégis mások, mint én.»

Mikor ezeket írta, az ajtó kilincse megzörrent és Magda lépett a szobába.

(Folyt. köv.)