Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (2)
VII.

Két hét múlva megjött a helyettes. A Szepességből jött, Éger Klárinak hívták. A papék adtak neki szobát, elfogadták kosztra, hogy gyomorbajt ne kapjon, mint Mária.

Csinos, szürke szemű, fekete hajú lány volt. Ágotha asszony huszonkét évesnek állapította meg, Vali néni tiltakozása dacára, aki legfeljebb húsz esztendősnek ítélte.

- Melyik hónapban születtél Klárika? - kérdezte tőle Ágotha asszony a harmadik találkozásnál.

- Novemberben.

- No, látszik rajtad. Akár előre is mondhattam volna. A novemberi születés többnyire ilyen komoly arcú, mint te vagy. S ilyen komoly lelkű is. Tudod fiam, novemberben az emberek már a télben vannak, a vígságuk elmúlt, s az anyák kétszeres komolysággal hordják gyereküket a szívük alatt. Nem tizedikén születtél?

- Hat nappal később - mondta Klári mosolyogva.

- Látja, Klárika ez nem szép magától - jegyezte meg a pap. - Ágotha kedvéért tizedikén is születhetett volna. Magának egész mindegy volt.

Ágotha asszonynak első dolga volt hazaérkezte után az életkorok főkönyvének egy üres lapjára bejegyezni Éger Klára: született ... év november hó 16-án. Bízott benne, hogy ez a hiányzó szám majd csak előkerül valahogyan.

Egy pár hétig nem is beszéltek másról az emberek, mint Kláriról. Ő volt a városka önkéntelen újságja. Bírálták, dicsérték, hasonlítgatták másokkal. Összeadták a tegnapi ruháját a maival, a mait a tegnapival és tegnapelőttivel, megállapították ruhaállományát, cipőkészletét, ítéletbe foglalták, hogy szép kis lába van, szépen jár, jó mozgása van, hogy szerény, hogy nem szereti a lármát, hogy szeret olvasni, egyedül sétálni, és hogy nem túlságosan érdeklődik a fiatalemberek iránt.

- Legalább is huszonkét éves - állapította meg róla mindannyiszor Ágotha asszony. - Ha csak egy évvel is fiatalabb lenne, már elárulta volna.

Sokan irigyelték a papékat, hogy a jövevény közelébe jutottak. Annyira ritkaság volt, hogy új ember jöjjön a városba, annyira élmény számba ment egy-egy új ember megjelenése a társaságban, hogy valósággal megrázta a kedélyeket. Hónapokra kizökkentette a gondolatokat rendes kerékvágásukból, napi sétájukból, melyek mint az óra ingája lengtek az ismert házakban lakó ismert emberek ismert élete között. Az öregebb emberek többnyire ellenséges indulatokkal fogadták az újonnan érkezettet, mert kizavarta őket megszokott kényelmükből. Új nevet kellett megtanulniuk, új arcot megismerniük, újabb köszönésekre kényszerülniük s a lelkükben, mint egy szobában, helyet kellett szorítani az új bútordaraboknak. S ezután a bútordarab után ők nem éreztek vágyat, mert nem ágy vagy kanapé volt, melyen végignyújtózhatott gondolatuk, nem bőrszék volt, melyen letelepedhetett, nem asztal volt, melynél helyet foglalhatott, legfeljebb létrának érezték, melyen fel és le kellett gondolatuknak szaladgálni. A szaladgálás pedig fárasztó valami.

De voltak, többnyire a fiatalok, akik örültek az új arcoknak, az új neveknek, az új lelkeknek. Akik a legjobb ízű falatot is tányérjukon hagyták, mikor hintó robogott el a ház előtt. Az ablakhoz rohantak, hogy egy szempillantás alatt kikémleljék az arra robogó kilétét, célját s hogy azon a lyukon, melyet a kocsi rúdja döfött az örökké egyforma levegőbe, beleshessenek az életébe.

Mert ablakéletet éltek a csendes házak csendes lakói. Nyáron nyitott ablak mellett, télen csukott ablakok mögött üldögéltek, beszélgettek, dolgozgattak. Kidugták fejüket, aztán újra visszahúzták, hogy valahogy ki ne hűljön a kényelmes székekbe mélyedt helyük. Az ablakhoz ültették a látogatókat, az ablakhoz ültették a beteget, a gyógyulót s a haldoklóra is rányitották az utcai ablakot. Az élet az ablakon át nézett be hozzájuk s az ablakon át nézett ki tőlük. S az, ami benézett és az, ami kinézett, olyan egyforma volt, hogy a be- és kinézést fordítva is végezhették volna. Önmagát látta az élet az ablakon kívülről s az ablakon belülről is. Nemcsak az öregebbek, de a fiatalabbak sem kívántak igen mást, mint szép, tiszta, a tágas, utcára néző ablakot, melyen besüt a reggeli nap, melynek közepén virág díszeleg, melyre nyáron hűvös zsalugáter kerül, télen fantasztikus jégvirág lehelődik s mely bevetíti a szobába ülő szemébe a zajtalan élet gumikeréken járó árnyait. Nemcsak az ablakok mögött élők ismerték egymást, hanem az ablakok is. Barátságosan néztek egymás szemébe, átragyogták egymásra a rájuk esett fénysugarakat, áthomálylották egymásra az őszök ködeit, s egymás felé lehelték a szobák párolgását. Mintha nem az egy falra vágott ablakok éltek volna egymással házaséletet, hanem a szemköztiek, az átellenesek: mintha ezek lettek volna férj-feleség, féltő társak a földi múlandóságban s egymás álmainak visszaverői a boldogító vágyakozásban.

S az ablakélettől az emberek maguk is ablakká alakultak át. Nem is vették észre, hogy ők is ablakká lettek, az élet szűk utcájára nyíló üvegtáblákká, melyeken nap ragyogott, könnycsepp csordogált, bánat ködlött, álom jégviráglott, melyek mellett legtöbbnyire elszundikáltak, mert önmagukon néztek ki s nem találtak nagy változatosságot.

Éger Klári is kapott ablakot. Az iskolára látott belőle, a templom oldalára, a piactér egyik csücskére s egy kis utcára, mely a vasút felé vitt.

Ő a lelkén tejüveget hordott és lefüggönyözte az ablakát.

A hegyek között született és nem sok víg hangot hallott a családi házban. Az apja bányamérnök volt, szikár, beteges ember, aki a csendet imádta s szerelmesen tudott elmerülni egy-egy kődarab nézésében. Többet beszélt a hegyekkel, a kövekkel, az ércdarabokkal, mint az emberekkel. Ezek nem érdekelték. Egyformáknak, egyformán unalmasoknak találta őket s azt vallotta, hogy még nem talált embert, aki fémmé válva alkalmas lett volna arra, hogy gyűrűt vagy más ékszert ötvözzenek belőle. Az emberekből csak fejszét lehetne önteni, hogy vágják egymást, s ásót, hogy a sírját ássák egymásnak. A feleségét nem tudta megérteni s gyakori volt köztük az összezördülés. A felesége csupa egészség volt, csupa józanság s az egészséges ember nem tud olyan érzékeny lenni, hogy megértsen s minden szavával dajkálni tudjon egy betegesen álmodozót.

Klárinak volt egy nála tíz évvel idősebb nénje, felesége egy erdésznek, kit egy selmecbányai báli éjszaka romantikája kötött hozzá. Ő sem volt boldog asszony, egy ideig külön is élt férjétől, de azután kölcsönösen megbocsátottak egymásnak s folytatták, amit abban hagytak.

Korán eszmélő gyerek lett Klári, korán gondolkodó. Voltak vele babázó barátnői, más mérnökök gyerekei, munkásgyerekek. De legjobban el tudott játszani egyedül. Egy kis faluban laktak, patak mellett. A patakon híd vitt az erdővel borított hegy lábához s a hegy oldalába rozsdás ajtajú pince volt fúrva. Ez a pince sugározta felé a lelke által szomjazott sejtelmeket, az ajtó fölé vágott kis lyukból ez fújta felé az álmokat, melyeket mesék zsongtak s a meséket, melyek álmokba ringatták. Jobbra és balra alagútszerűen fonódtak egymásba a bokrok, itt játszott bujdosdit, ide bújt, mikor a házi fegyelem veszedelmeitől tartott vagy annak könnyeit kellett elsírnia.

Tíz éves korában már olyan komolyan tudott nézni, mint aki ismeri az élet komolyságát. Tanult, olvasott, mert önálló akart lenni, hogy elkerülhessen hazulról, hogy önállóvá tehesse magát s maga mérhesse ki sorsának útját. Magántanulónak kellett lennie, mert falujukban csak elemi iskola volt. Egy pipaszagú tanító tanította, azaz csak kikérdezte, mert nem igen szentelt időt a magyarázgatásnak. Ennek harmóniumán tanult meg zongorázni is.

Azután képzőbe került, egy félig nagy, félig kis városba. Ösztöndíjat kapott, az első tanuló volt, s bár a maga lelkét nem nagyon nyitogatta társai előtt, legnagyobb bizalmasává fogadta minden osztálytársa. Neki gyóntak, neki panaszkodtak, tőle kértek tanácsot, s az ő véleménye alapján döntöttek fontosabb ügyeikben. A szerelmiekben is. Ő volt az, akit legkevésbé tudott elfogni a rózsaszínű hullám. Voltak álmai, tudott égni értük, de tudott mosolyogni is rajtuk. S oly kevés időbeli különbséggel, hogy szinte belenevetett az álmaiba.

Egyszer egy akadémista udvarlója volt, aki a jövőről kezdett neki beszélni.

- Maga a jövőről beszél? - mondta neki. - Kedves Feri, ez egy kicsit korai. Várjunk, amíg maga is olyan komoly lesz, mint én. A házasság sokkal komolyabb dolog, mint a lánykérés.

Szeretett volna sokat utazni, vidékeket, embereket megismerni. Ezért elhatározta, hogy sűrűn kér áthelyezést. Úgy akart élni nagyobb keretben, mint a rendek tagjai a kolostorokban. Változtatni a szobát, az ülőhelyet az asztalnál, az imazsámolyt a templomban, hogy ne fejlődjön ki a lélekben a megszokottság melegsége, szerelem a hely iránt, a tárgyak iránt, hogy egyforma legyen, mindegy legyen minden. Nem akart gyökeret verni egy helyen, még jó sokáig, amíg nem okozott különös fáradságot a csomagolás, az utazás, az ismerkedés új emberekkel, a megbarátkozás új viszonyokkal, a beilleszkedés más-más társadalmakba. Önállóbb volt mindig, mint nála jóval idősebb kartársnői, akik jobb-balra lestek, hogy jaj, mit fog szólni ez, és mit fog szólni amaz. Ezek féltek, alkalmazkodtak, meghunyászkodtak, a környezet színébe öltözködtek, de Klári nem tudta levetni erélyét, lelkének ezt a különös színű ruháját, mely tulajdonképpen nem is ruha volt, hanem ennek ellenkezője. Mert a ruha eltakar, de ez éppen felfedett. S ez az erély nem volt érdes, nem volt parancsoló, csak elv volt. Mint egy finom, csontfogantyús női lovaglóostor. Lágyan suhintott.

(Folyt. köv.)