Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY -
A CSALÁD

Az öreg Horváth irtózott a komplikált helyzetektől és mindent egyszerűnek és tisztának igyekezett látni. Teljes erővel szabadulni akart minden rendkívüliségtől és fondorlatosságtól. Talán képes se lett volna ilyesmire. Tanár volt valamelyik középiskolában és szerette hivatását. Nem jutott ideje arra, hogy a világ rendkívüliségeivel törődjék. Mindent leegyszerűsíteni próbált arra a fokra, amelyen már teljesen érthetőnek látszott. Mindent csoportokba foglalt, rendszerezett és szabályok béklyóiba vert. Szabálytalanságokban nem hitt, mert szerinte ilyesmi nincs.

A háború alatt elszegényedett és megkopaszodott, mint minden egyszerű, becsületes lélek. Épp úgy nem ismerte a rendkívüli helyzetek kiaknázását, mint a szabálytalanságot. Becsületes volt és igazságszerető. Mint minden ember, ő is gyakran ellenkezésbe jött önmagával anélkül, hogy valami kényszerítette volna erre.

Olyasmit, amit elméletben vallott, gyakran a valóságban megvetett. Így a szegénységet az emberi szellemre nézve előnyősnek tartotta. Ezt különösen azóta emlegette, amióta nadrágjának a széle kirongyolódott és kifakult színű ruhában járt, mert mást nem tehetett. De mikor fia behozta a lakásába Feketét, nem tudta leküzdeni bosszúságát és undorodását.

Szépen megfogalmazott dolgozatai voltak, de kevés eredetiséget lehetett bennük felfedezni. Inkább mindig másokhoz igyekezett hasonlítani. A vörös diktatúra alatt, mint jóhiszemű, egyszerű lélek, hirdette tanítványai előtt a kommunista társadalom eszméit, gyönyörködve saját ékesszólásában. Meggyőződés sok volt benne és könnyen tudott meggyőződni valami felől. Könnyen hevült és könnyen lehült. Azért, ami kiadós anyaga volt valami elmélyülő és komoly előadásnak, rajongani tudott, pedig sokszor nem érezte magáénak ezt az anyagot. Mégis magáénak vallotta. Ez a fiatal öregek hóbortja, amit csak lemosolyogni vagy tisztelni szabad, de elítélni nem. Volt hajlandóság benne a hagyományok megvetése iránt és annak idején épp csak azért akarta Imrét mérnöknek adni, hogy ne legyen az, ami ő. Végül is jogásznak adta.

Felesége egyszerű, sovány, kis asszonyka volt, akit két gyermeke lompossá tett. Határtalanul együgyű természetesség csillogott modorában és gondolkozásában annyira, hogy néha, mikor a cselédet szidta, káromkodott is. Sejtelme se volt az emberi gonoszságok sokaságáról. Katolikus létére nagyon hitt a vallásban és szorgalmasan járt templomba. Abban, hogy fiát elrabolták tőle hosszú öt évre, nem az emberek gazságát látta, hanem az Isten szent akaratát. Megnyugodott benne és minden este imádkozott fiáért és várta őt. Várta és ez a várás egészen szokásává vált annyira, hogy rövid idő múlva a várást egész természetesnek találta. Megszokott életévé lett ez az élet és már csak azt érezte, hogy valami hiányzik neki. Ez az érzés annyira átment a vérébe, hogy összeroppant, megcsuklott, amikor a fia hirtelen betoppant, és elvesztette a nyugalmát.

Leányát, Magdát talán azért, mert a saját csúnyaságát fedezte fel benne, mindenképp férjhez próbálta adni, és ha arra gondolt, hogy el kell válnia tőle, sírva fakadt. Most egy menekült főhadnagyot csalogatott a házhoz. Szentül hitt abban, hogy a főhadnagy egyike a legkiválóbb embereknek és mindenféle jóval tartotta. A tiszt persze majdnem egész nap ott ült náluk.

Az öreg Horváth sokat morgott emiatt, de nem merte a főhadnagyról azt gondolni, hogy csak a jó ételekért udvarol a lányának. Azzal nem törődött, hogy a veje lesz, csak az keserítette el, hogy műveletlennek és üres fecsegőnek ismerte meg. Azt fájlalta még, hogy mikor a főhadnagy ott van, felesége egészen más, mint vele szemben: élénk, vidám, szinte leánykorára emlékeztető és vacsorára mindig többet és jobbat főz, mint máskor.

Magda imádta bátyját. Távolból minden szeretetét rápazarolta és most félszegen kedveskedett neki. Félt tőle. Lelke mélyén titkos vágy emésztette. Szeretett volna szép lenni. Mia May mozicsillag volt az ideálja. Albuma telve volt az ő képeivel. Szerelmes még sose volt. Annyira lekötötte a vágy, hogy szép legyen. A szerelmet hiábavalónak tartotta, mert lehetetlennek tűnt fel előtte, hogy szerelmét férfi viszonozza. Huszonkét éves volt, regényeskedő és tudta magáról, hogy csúnya. De érezte, hogy él lelkében valami halvány, reményteljes kétkedés. Hátha nem is csúnya? Mikor a főhadnaggyal beszélt, meg mert volna rá esküdni, hogy gúny minden szó, amit a fiú mond neki. Elpirult, nem tudott helyes feleleteket adni, bosszankodott sajátmagára és zavarban volt. Így a dac és a bosszúság kerekedett felül benne és az, amit mondott, majdnem mindig kimérten és modortalanul hangzott. Anyja emiatt sokat szidta és figyelmeztette, hogy a főhadnagy majd megelégeli egy szép napon az ő rettenetes természetét és elmarad. De a főhadnagy nem elégelt meg semmit, se őt, se az ingyen ételeket.

Ezen a napon a Vígszínházban valami divatos drámát adtak és a családban lázasan forrt a készülődés. Mindenkinek megrontotta kedvét, hogy Imre nem ebédelt otthon. Az öreg Horváth fejcsóválva mondja: «Már az első héten így bánik velünk» - és hátratett kezekkel sétál az ebédlőben fel s alá. Nagy zavar és izgalom uralkodik az egész lakásban, de zavarát és izgalmát mindenki próbálja leplezni maga előtt is, meg a vendég előtt is. Az asszony kimegy a konyhába, és a cselédet szidja. Magda a szalonban ül a főhadnaggyal és azt hiszi magáról, hogy most kedves. Mindnyájan akaratuk ellenére az ajtó nyílását figyelik és lélegzet- visszafojtva a csengettyűszót lesik. Senki se árulja el egy szóval se, hogy kit vár, miért izeg-mozog, miért nyugtalan? Végül is nem akarnak elkésni a színházból és útnak indulnak. Az öreg Horváth otthon marad, mert meg akarja várni a fiát.

- Jobban is szeretem így - mondja a felesége a készülődés izgatottságában. - Csak várd meg, de okvetlen jöjjetek utánunk! Hányas számú is a páholyunk? - fordul oda a főhadnagyhoz. - Igen. Félemelet bal 4. El ne felejtsd!

Izgatottan kisiet az ajtón és sovány, öreges alakja eltűnik a lépcsőházban.

Magda megcsókolja az apját és szégyenkezve néz rá. Hogy az ő csúnya bőrét ilyen szép, kivágott ruha takarja! Pedig a halványrózsaszínű selyem sokkal jobban áll neki, mint gondolja. A főhadnagy udvariasan összevágja a bokáit.

Az öreg Horváth semmivel sem árulta el, hogy mit érez, amikor meglátta a piszkos idegent, aki a fiával belépett. Titokban biztosan átkozódott, amiért ilyen alkalmatlan vendég jött a nyakára és nem tudta, hogy kell most elintézni a színházba menést. Egyszerű higgadtságot próbált magára ölteni és közben dühöngött. Ha ő nem zavar meg senkit, miért zavarja meg őt ez a részeg idegen? Bosszantotta, hogy komplikáltnak kell látni a helyzetet, amikor ő nem hisz csak az egyszerűségben. Nem ismerte el jogosnak és szörnyű kivételnek találta, hogy valaki megzavarhatja egyszerű és világos folyását a dolgoknak. Kedvesnek mutatta magát, mert respektálta a fiát és bizonyos félénk tiszteletet érzett iránta.

Horváth üdvözölte apját és durva mozdulattal rámutatott a barátjára.

- Ez egy irbidi fogolytársam. Dr. Fekete Miklós, ügyvéd. Ez a bitang háború elvette a kenyerét és most így néz ki.

Az apja motyogott néhány szót, hogy nagyon örül a szerencsének és gyanakodó, bizalmatlan tekintetet vetett Fekete külsejére. Nem merte egy szóval sem említeni az elmulasztott ebédet, csak ügyetlenül célzott rá.

- Bizonyosan éhesek vagytok.

- Természetes - felelt Horváth. - Hogy is lehet gondolni, hogy egy ilyen ember - Feketére mutatott - valamikor jól legyen lakva. Három korona van a zsebében.

- Rögtön szólok akkor - szólt az öreg tanár és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna menni, de félszemmel leste az alkalmat, hogy fiával négyszemközt beszélhessen. Tudtára akarta adni, hogy az anyja várja őket a színházban. És így állva maradt. De amikor látta, hogy a fia a gyanús idegenhez fordul, kiment.

- Látod, ilyen az én apám - mondta Horváth leülve egy székre. - Most kiszolgál minket. Olyan jó, hogy bosszant.

- Hát ne engedd! - mormogta álmosan Fekete.

- Ne engedd? Hiábavalóság az ilyen és untat.

Az apja belépett a szobába. A kezeit dörzsölte és jelentette, hogy mindjárt kész az ebéd.

- Köszönöm én nem vagyok éhes - mondta Horváth felállva. - Hanem Miklós eszik. Aztán lefekszel, ugye? Álmos vagy?

- Nem. Még nem. Hanem egy kicsit majd rendbe szedem magamat.

Az öreg behozta az ebédet. Fekete enni kezdett. Falt. Az öreg Horváth megszólalt:

- Megbocsát egy percre... Fekete úr, a fiammal egy kis közölnivalóm van. Gyere csak Imre! - Átmentek a szomszéd szobába, Horváth bámészkodva nézett apjára.

- Te ezt az embert itt akarod tartani nálunk? - kérdezte az öreg.

- Igen.

- Nem is azért kérdezem - mondta az apa hirtelen megzavarodva és kopaszodó, ősz fejét simogatva - mintha kifogásom lenne ellene, csakhogy tudjam. Most azt hiszem, el kell válnod tőle, mert az anyád vár a Vígszínházban. Okvetlen vár. Nagyon meghagyta nekem. Kellemesen fogsz egy estét eltölteni az anyád és húgod társaságában. Különben is a te szórakozásodra váltották a jegyet. - Az öreg egyszerre minden érvet előszedett. Horváthot az utolsó érv kellemetlenül érintette: Megint ez a túlságos figyelem.

- Szívesen elmegyek, de jön ő is - mondta.

- Ahogy gondolod, én akkor itthon maradok. Különben sincs nagy kedvem.

- Te is akartál jönni?

- Csak gondoltam rá, de már mindegy.

Visszamentek az ebédlőbe. Horváth megkérdezte Feketétől, hogy van-e kedve színházba menni.

- Miért ne? Mikor kezdődik?

- Hatkor. Ha sietünk, még elérjük az első felvonás végét.

Az öreg elköszönt:

- Mulassanak jól. El ne felejtsd a páholy számát. Félemelet bal 4. - Mikor az ajtó bezárult mögötte, Horváth megkérdezte:

- Akarsz egy ruhát az enyéim közül?

- A próbálgatás már igazán sok időt venne el - felelt Fekete merev, kék szemeivel rábámulva. - Az a kérdés, hogy te szégyelled-e a ruhámat?

- Én nem.

- Akkor én se. Kicsit megkefélkőzöm. Villanynál úgy sem fog nagyon látszani, hogy piszkos. Meg a kezem megmosom.

Néhány perc múlva lenn voltak az utcán, ott lógtak egymás mellett egy rohanó villamos lépcsőjén. Útközben a kerekek kattogásának taktusára mondogatta magában Horváth: Félemelet - bal - 4. A színház előtt ügyetlenül, nehézkesen leugrottak és felsiettek a főlépcsőkön. Az előterem őrétől megkérdezték, hogy hányadik felvonást játsszák.

- A második elejét - felelte az őr.

Észrevették, hogy különös pillantást vet Fekete ruhájára. Horváth aggódva kérdezte Feketétől:

- Mondd csak, mit mondott apám? Balt, vagy jobbat?

- Azt hiszem, jobbat.

- Akkor menjünk erre.

- Felmentek néhány lépcsőfokon a félemeletre.

- Kilenc, nyolc, hét, hat ... ez az ötös ... itt a négyes - számolt Horváth. - De régen jártam erre.

- Én is - mondta Fekete, végignézve ruháján. - Úgy érzem, hogy nem való vagyok én ide.

- Különös - szólt Horváth és félénken bekopogtatott - én is olyan furcsán érzem magam. Furcsa is ez a mi életünk ...

Benyitott a páholyba, de hirtelen visszatorpant. Rögtön látta, hogy idegen páholyba lépett. Zavartan, valami szürke fátyolon át látta, hogy egy szőke-fürtős női arc csodálkozva felé fordul, különös fény villan rá. Azt már nem tudta, honnan. A színpadról-e, vagy abból a rámeredő két szemből? Hirtelen visszahúzódott, pardont mormogott és újra ott állt a folyóson. A színpadról, mintha nagyon-nagyon messziről hallatszana, érthetetlen, zagyva, össze-vissza hangok szálltak a fülébe. Mogorván nézett maga elé és nem mozdult.

- Mi az? Rossz helyre nyitottunk? - kérdezte a társa. Valamit dünnyögött magában, valamit, hogy tévedés, csacsiság, vagy ő lenne? Azzal indult a lépcsők felé. Átmentek a baloldalra.

Horváth, ha kedve lett volna most egyáltalán valamire figyelni, észrevehette volna, hogy milyen nagy szemeket meresztenek az anyja, a húga, meg az elegáns, szőke főhadnagy, amikor megpillantották a durva, piszkos ruhájú, borotválatlan arcú Feketét. De ő most nem törődött az ilyesmivel.

Furcsa, tompa bénultság tartotta fogva egész lényét. Néhány mormogó szóval üdvözölte őket és bemutatta a barátját, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna. Nem csodálkozott azon se, hogy ki ez a főhadnagy, mikor kezet fogtak, de nem is érdekelte.

Leültek a páholyban.

Csendben figyeltek mindnyájan a színpadra, amelynek fényessége betöltötte a nézőteret, megvilágította a figyelő arcokat, a páholyok csillogó ruháit, a púderezett női nyakakat, a meztelen karokat, a férfiak fehér ingmellét, a katonatisztek fényes gombjait és sziporkáztatta a női füleken lógó ékköveket, a páholy bársonyán nyugvó ujjakon a gyűrűket, a csuklókon a karpereceket, a hajfonatok közt rejtőzködő csatokat, az előrehajló nyakakon a medaillonokat. Mindenki elmerültnek látszik, mindenkit lebilincsel a színpad fényében mozgó alakok beszédje, jövése-menése. Mindenki elfeledkezik arról, hogy hol van és ott él a színpadon, együtt a színpadi mesével ... Csak Horváth nem vetett egy pillantást sem a színpadra. Mindezt csak érezte, hogy így van. Előrehajolva, kinyújtott kezével megfogta a páholy párkányán heverő látcsövet. Szemeihez emelte és előrenézett a szemközti páholyra. Néhány pillanatig mozdulatlanul bámult, aztán letette a látcsövet vissza a párkányra. Mintha friss, tavaszi forgószél kerekedett volna mellében, olyan, amilyen tavasszal szokott támadni melegen, a nap felől és felkavarja az utcán a port, a téli, száraz szemetet, mindent ragadva magával. Ilyet érzett most. Valami felkavarodott a lelkében, amiről azt hitte, hogy régen odaszáradt letaposva, lejárva az iramló évek vastag csizmatalpától. Felbugyborékolt benne a régi emlékezés, olyan, amilyet minden ember érez legalább egyszer az életében. Fülébe csengett egy régi tánczene melódiája, bőrén érezte a régi nyári nap forró, régi perzselését, szemei előtt vibrált a régi, nyári, kék ég régi, rohanó, rózsaszínű felhőivel, csicsergő, vidám madaraival. Szagolta, tele tüdővel lélegezte a soha vissza nem jövő múltat, az ifjúságát és egész elkábította a múlt illata.

A páholy sarkába húzódva, fejét tenyerébe hajtotta, és míg a többiek kigyúlt, merev kíváncsisággal figyeltek a kifestett, mozgó alakokra: ő csendesen emlékezett a régi elmúltakra, amint most egy pillanatra megcsapják ismerős illatukkal arcát ... És emlékezett ...

Egy pillanatra tekintete társára siklott. A részeges Fekete sem figyelt a színpadra. Lopva a Magda árnyékos profilját és sovány hajlású nyakát nézte.

(Folyt. köv.)