Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY -
MEGÉRKEZÉS

Két ember ült a korcsmaasztalnál.

Az ablakon beragyogott a délutáni nap. A pesti utca korán kopaszodó fája sárgán bámészkodott a piszkos függönyű üvegajtó mögött. A két ember szótlanul bámult egymásra. Ez a furcsa, szomorú ősz végigfeküdt a mellükön: ősz, ezerkilencszáztizenkilenc bús, gyötrő ősze.

Horváth Imre szorította Fekete Miklós kérges kezét, Fekete Miklós gyerekesen lefittyent szájjal akart a beesett arcú Horváth Imrének valami forrót, igazat dadogni. Nehezen indult meg a beszélgetés. Néhány perccel ezelőtt találkoztak az utcasarkon.

Mikor megpillantották egymást, mindketten örömet éreztek. Ez az öröm őszintén buggyant elő belőlük, de volt valami furcsaság és betegesség is örömükben. Most, hogy szemben ültek egymással a kis zugvendéglő piszkos szobájában, bágyadtak voltak mind a ketten és elmerengők. Horváth körmével piszkálgatta a foltozott, fehér abroszt és szótlanul bámult barátjára, aki nem is volt barátja, csak most, néhány perce lett az, mióta találkoztak. Közös sorsuknak megsejtése kapcsolta őket össze és egymásban igyekeztek támaszt keresni ebben a régi, és mégis új világban, amelybe hirtelen belepottyantak. Nem együtt indultak el Oroszországból, ahol alig barátkoztak. Most találkoztak csak és érezték egymás szagát, a fogolyszagot, egyetlen, megszokott ismerősüket. És tudtak egymással beszélni. Ha nem is beszéltek: a hallgatás nem esett kellemetlenül nekik. Mert a fogságban új nyelvet tanultak meg, egy őszintét és hátsógondolat nélkülit. De Horváth észrevette, hogy ezt a nyelvet nem értik itthon, hogy kényelmetlen neki így beszélni és inkább nem beszélt senkivel. De most érezte, hogy nyelve feloldódik és gondolkozás nélkül barátjának fogadja ezt az embert, akit a fogságban részeges Feketének neveztek el, és akiből még mindig gőzölgött a nyomorúság és a szegénység bűze.

Rongyos, sáros bakancs volt a lábán. Vékony lábszárához kirongyolódott szélű lábtekercs szorította úti piszoktól megkeményedett, bő nadrágját. Magasnyakú, vászon orosz ing borította felső testét és mellette, a széken zsíros karimájú, ócska civilkalap feküdt. Arca olyan szelíd gyámoltalanságot árult el, hogy az ember első érzése a szánakozás volt. És ezt az érzést még öregítette az a fáradt vonás, amely néha, mikor elmondott egy-egy mondatot, szája szélén megjelent. Vízszínű, butának látszó szemeivel egykedvűen nézett Horváthra, akin kopott, de elég jó ruha volt.

Horváth huszonnyolc éves korában, ötévi fogság után most jött haza. Érdekes, keskeny, sápadt arcán öreges ráncok húzódtak végig. Nagy, sötét szemei félénken ültek üregeikben és állandóan gyanakodó merevséggel fürkésztek körül. Tekintete hideg és visszahúzódó volt. Néha fellángolt benne valami színtelen fény és ilyenkor majdnem kegyetlennek és zsarnokinak látszott. De csak addig, amíg meg nem szólalt. Hangjának erőtlensége és dadogó rezgése megcáfolták szemeinek kifejezését. Ajkai színtelen fonnyadtsággal tapadtak egymáshoz és sohasem mosolyogtak. Arcizmainak ideges rángatózásából beteg idegrendszerre lehetett következtetni. Magas, szikár termete furcsa titokzatosságot adott egész megjelenésének, és ha nem tartotta volna magát görnyedten, félelmetesség is lett volna titokzatosságában. Már egy hete itthon volt Budapesten és mindaz, ami vele azóta történt, kellemetlenül esett neki. Tegnap este próbált gondolkozni, de gondolkozásában nem volt semmi rendszeresség, inkább valami tompán zúgó elkeseredettség és fájdalmas megnyugvás, ami mint egy orosz népdal duruzsolt a lelkében.

Dadogva beszélte Feketének, hogy soká hánykolódott az ágyán álmatlanul és érezte: arca merev, mintha rá lenne száradva valami keserűség, valami fájdalmas megtörtség. És már régóta. De csak most érzi, itthon, ahová reszketve vágyott, amiért hebegő sírással imádkozott, ott messze, a nagy, végtelen orosz pusztán, a nyirkos, fagyos, ormótlan, bemeszelt faházban, hogy egyszer valamikor láthassa, csak egyszer leborulva ...Vacogó foggal összebújtak ott mind és mindnyájan egyre: az otthonra gondoltak. Ő a Dunára, az Erzsébet-híd rózsaszín főjére, a meleg, derűs, magyar napra, pesti zsibongásra, az utcákra, a ligetre, a korzóra, a múzeumra, a körúti kávéházakra, a gambrinusra, a pesti nőkre, a budai utcákra, a Margitszigetre, a házukra, a vakolatlan tűzfalra, a két kaktuszra, a húga virágaira, a nagyszobára, a zongorára, az ámoros vázára, a falra akasztott, kis bársonyos táncrendre, amit egyszer...És megrohanták az emlékek kegyetlenül, először hízelegve, puha ujjakkal legyezve, integetve, csalogatva, marcangolva ... És az ő szemeiből a könnyek peregtek sűrűn, mint nyári vihar meleg esőcseppjei. Leborult a kemény fapadra és tehetetlenül, rángatódzó sírással zokogott soká ...

Most itt van, itt. Az anyja vetette puhára ágyát, az ő régi, jó, kis diák-ágyát. A szobájában minden úgy van, ahogy régen. Az ablaka nyitva, a nyárutói, pesti, párás hűvösség becsap rajta a Duna felől. Ha kinéz, látja a fasort, a lámpákat, a Dunát. A fák kopaszodók, nem nőttek. Az egyikhez még most is oda van láncolva a szemétkosár úgy, mint régen, öt éve. A lámpák fénye csillog a fekete vízben úgy, mit régen, emberek járnak-kelnek, beszélgetnek, hazafelé sétáló szerelmespárok úgy, mint régen ... És mégis ... Valami hiányzik ... Valami üresség, hidegség búsong, kóborol alatta, körülötte, mindenütt. Valami van, ami nem volt. Valami nincs, ami volt. Ez nem a régi, nem a régi.

Fészkelődött, mozgolódott, nem találta helyét. Már egy hete itthon van és még most se ... Oroszországban öt évig deszkán aludt. Lecsavarta a villanyt. Sötétség feketéllett a szobában és az ő szemeire nem jött álom. Hánykolódott, hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra. Feje zúgni kezdett a sok mozgástól, a párna áttüzesedett és sütni kezdte halántékát. Hirtelen dühösen felült és rángatni kezdte a párnákat, majd ijedt félősen lapult meg a fal tövében, mint valami gyermek. Ilyenkor furcsa, hangtalan hangokat hallott. Mintha nagy, óriás száj dünnyögne fülébe.

Elvonultak szemei előtt, mint a mozigép lencséje előtt, az utóbbi napok gyorsan változó eseményei. A hosszú, unalmas utazás Szibérián végig (orosz szavak csengtek fülébe), a reménykedésről megfeledkező fásultság, amint Szovjet-Oroszország földjére lépett, éhesen fázó kódorgás Moszkva utcáin, a vörös szín, az uralkodó tömeg piszkossága, kiabálás, zavar, küszködés hamis útlevélért, keresztülvergődés a bolsevikeken, Finnország, Németország, Bécs ... Lázas boldogság csapott fel forrón a halántékára: Bécs. Mindenütt szívesen fogadták. Németországban pénzt is kapott. Már mindenütt béke van. Az emberek mosolyognak rá, sajnálják, részvéttel fordulnak felé, vigasztalják, biztatják; És ő reménykedve, izgalmas feszültséggel, lihegve, reszketve lép a magyar földre. Úgy képzelte, hogy majd erőtlenül, megcsukló térdekkel és zokogva fog az első magyar nyakába borulni, aki itthoni, erős karjával át fogja őt ölelni, együtt siratva vele az öt év didergő, nélkülöző, éhező szenvedéseit. Úgy képzelte, hogy szép, tüzes magyar lányok fogják körülfonni és édes öleléssel, suttogó vigasztalással próbáljak majd elfelejttetni vele a nagy hósivatagot és a fehérre meszelt faházat. Úgy képzelte, hogy a nap bíztatón fog rámosolyogni, szivárvány lesz az égen, virágok fognak nyílni körülötte, a természet koncertezni fog tiszteletére. És? ... Az első magyart csak megnézte, nem is szólt hozzá, mintha egész teste hirtelen megmerevedett volna. Szeretett volna leborulni, mert érezte, hogy nem képes rá. Csontjaiban hidegség futkározott, arcán ráncos barázdák nyíltak. Érezte, hogy nem érez semmit. A lányok hidegen hagyták. Közönyösen bámult rájuk. Csodálta egyik társát, aki jókedvűen integetett nekik. Csak azt jegyezte meg, hogy a lábuk szebb, mint az oroszoké. A nap épp olyan közönségesen sütött, mint Oroszországban. Még egy szürke, álmos esőfelhő rá is mászott korongjára és eltakarta szemei elől. Szivárványt nem látott az égen. A bágyadtan mosolygó őszirózsákat észre se vette maga körül. Ha valaki kérdezősködött tőle, vagy sajnálkozott rajta durva fogolyruhája miatt, csak morgott néhány szót és dühösen elfordult. De az a valaki nem látta dühösnek az arcát, csak szomorúnak. Az egyik állomáson leszállt. Enni kért egy vasutastól.

- Menjen az étterembe! - mondta néki a vasutas és otthagyta. Egész utazása alatt itt fizetett először ebédért. Máshol, ha kínálta, se vették el tőle a pénzt. Egy csoport ember - észrevette, figyelmesen bámult rá. Beszédjükből kihallatszott ez a suttogva ejtett szó: «Kommunista». Valaki megszólította:

- Honnan jön, koma?

Ő nem felelt, csak ment tovább. Éjfél után lehetett, mikor megérkezett a vonatjuk a Keleti pályaudvarra. A tömeg sodorta magával. Három társa elmaradt tőle. Meglapulva mutatta fel két szuronyos román katonának útlevelét. Künn a szabadban hideg, nyárutói eső permetezett. Lassan, tétovázva mozgott a tömeg közt. Fásultan, érzéstelenül állt meg. Tekintetével társait kereste. Dideregve, önkéntelenül egy orosz dalt kezdett dudorászni, valami bánatos, fájdalmas árát. Ó maga nem tudta, mi történik a lelkében. Távol állt attól, hogy eszébe jusson saját-magát vizsgálgatni. Csak most, az álmot nem hozó, kegyetlenül puha ágyban emlékezett vissza, hogy akkor egy nevet suttogott: Vjera, Vjera! Előtte állt egyszerű ruhájában ő, a szibériai nő különös, idegen illatával, amire most vágyott, és aminek a nem érzése volt most idegen neki. Barna, hullámos haja ott sötétlett előtte. Hangját hallotta. Villogó, halk hangja cirógatta őt - az oroszt. Az aszfaltra köpött ... Ebben a pillanatban egy magyar őrmester szólította meg:

- Oroszországból jön? Mit vár itt?

- Három társamat várom - szólt alázatosan és hirtelen minden eltűnt agyából. Mindennek helyét a szomorú várakozás foglalta el.

- Itt akarja megvárni a reggelt? - kérdezte az őrmester tekintélyes, szigorú arcot vágva.

- Én? ... nem, - felelt akadozva. - Csak el akarok köszönni tőlük.

- Hát aztán hová akar menni? Hogy hívják?

- Hát haza.

- Haza? Az nem lehet. Hol lakik?

- Budán.

- Budán? Ráadásnak még Budán. Oda át se eresztik. Különben sem szabad éjszaka kóborolni az utcán. Jöjjön velem ide a barakkba. Kap egy vackot. Ott meghúzhatja magát reggelig. Mutassa csak az igazolványát! Ja igen. Horváth Imre önkéntes őrmester. Azóta már hadnagy lenne talán. Tessék kérem jönni. Igazán nem tanácsos éjszaka nekivágni az útnak.

Visszaadta útlevelét, és vezetni kezdte a tömegen keresztül.

- Talán megvárnánk a többieket is - mondta ő és megállt.

Jöttek a többiek és együtt mentek tovább. Egy hosszú, alacsony barakkba léptek be. Az őrmester felcsavarta a villanyt. Szerteszét piszkos pokróccal leterített szalmazsákokon összehúzódott, büdös, testszagú emberek feküdtek. Kapcájuk ott lógott ágyuk végén zsíros piszoktól megkeményedett ruhájukat a fejük alá gyűrték. Nagy, ormótlan bakancsaikból ömlött a lábszag.

- Ezek itt Olaszországból jöttek - jegyezte meg az őrmester. - Tessék ide valamelyik ágyra. Jó éjszakát!

Ezzel sarkon fordult és magukra hagyta őket a bűzös, fülledt, forró levegőben. Az egyik alvó, nagy harcsa-bajuszú felriadt. Értelmetlen szavakat morgott és karjait szemeire téve, fogta fel a villanylámpa fényét. Ennek különösen büdös volt a teste. Avas faggyúszag áradt belőle.

Reggel elbúcsúzott társaitól és kis batyujával felszállt egy villamosra. A zsúfolt tömegben véletlenül megtaszított valakit. Egy másiknak a lábára hágott. Ezek mind a ketten nekiálltak és szidni kezdték. Az egyik azt mondta:

- Marha állat, nem tud vigyázni?

És ő csak egykedvűen, szomorú, ráncos arccal hallgatott, még a szeme se rebbent meg. Csak nézett az ismerős utcákra, az utcasarkokra és az üzletekre. Belsejében, ott, mélyen valami kemény fagyot érzett, ami mindig hidegebb és keményebb lett. És a villamos rázta, a tömeg tolta jobbra-balra. Mikor a házuk elé ért, úgy találta, hogy a kapu azelőtt magasabb és szélesebb volt, nem olyan, mint most. Belül a lépcsőház hűvössége megdideregtette. Emlékszik, hogy mikor a kilincset megnyomta, egy csepp forróság, mint egy csepp forró higany futott végig a hátgerincén. «Ki az? Ki az?» - hallatszott belülről. A kővetkező pillanatban az anyja ájultan esett össze előtte. Az apja zokogva borult a nyakába és csak ezt mondogatta: «Megjött ... Megjött ... A fiam ... A fiam ...» A húga a kezeit csókolta és ő mozdulatlanul állt, batyuját a kezeiben tartotta és azt gondolta: Miért sírnak ezek? Azután jöttek a kérdezősködések, a becézgetések. Olyan különösek voltak és mégis olyan közönségesek.

És most itthon van. Már egy hete. És valami nyomja, nyomja.

Mindenki vele foglalkozik. Mindenki csak ezt mondja: Imre így, Imre úgy, Imre ezt szereti, Imre azt szokta, Imre ezt mondta, Imre ott van. Mindig körülötte vannak, mindig faggatják, és ha nem felel, látszik rajtuk, hogy ez rosszul esik nekik. Hányszor szerette volna megmondani nyíltan, hogy ugyan hagyjatok már békét, engedjetek magamra ... Utóvégre ő arról nem tehet. Ma este is az apja vidám arccal mondta:

- Jó borocskát kerítettem ma estére. Fennmaradunk egy kicsit, és el fogod mesélni, hogy mit is csináltál öt évig ott abban a nagy csúnya országban? Ő felállt és azt hazudta, hogy álmos és bejött a szobájába anélkül, hogy köszönt volna valakinek. És most nem tud aludni, nem tud, nem tud. Képek rohannak agyában, újra történnek vele azok, amik már megtörténtek. Látja a nagy, hóval borított orosz pusztát, érzi a hideget, hallja a szél zúgását, amely száguld felette és rázza a nagy, fehérre meszelt faházat. Látja a tűz körül kuporogni társait, a hadnagyot, aki mindig sakkozik, a hipohondriás kis zászlóst, a búskomor lágerparancsnokot ...

Mind belebámulnak a szikrázó parázsba és hallgatnak, vagy veszekednek. És ő lassan kisompolyog és gyorsan, félig futva neki indul a viharnak, be a városba. Az orosz leány várja.

- Vjera! Vjera! - suttogja és ott feküsznek egymás mellett a melegben, az asszonyi testtől illatozó ágyban. Halk, becéző orosz szavak, simogatások, egybeömlő leheletek és megnyugodott békés összebúvás, ami olyan jó, jó. És kinn úgy, mint máskor, száll a Duna felől a hajnali szél. Hej, a kutyafáját! ...