Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám · / · DISPUTA · / · NEGATÍVUMOK A MAGYAR HUN MONDÁK KÉRDÉSÉBEN

NEGATÍVUMOK A MAGYAR HUN MONDÁK KÉRDÉSÉBEN [+]
- Megjegyzések Király György cikkére és Király György válasza -
I. FEHÉR GÉZA:

A részletkutatás nehéz és nem ritkán hálátlan munkáját a magyar hunmondák kérdésében korántsem végezték el annyira, hogy a népszerű összefoglalás ideje elérkezett volna. A kutatás folyamán kitűnt, hogy minden adatról meg kell állapítani, mi köze van az írásos forrásokhoz, a hun, avar, magyar - vagy más - nép történetének egyik-másik eseményéhez, esetleg a magyar családtörténet szövevényébe is bele kell egy-egy adat kedvéért tekintenünk. Tehát még igen sok tudós munkára van szükség, hogy az egész kérdést tisztán lássuk s így most még csak a részletkutatás korában vagyunk.

Király György cikkén (Nyugat 1921. 645 - 658 l.) kitűnően igazolódik az, amit a fentiekben állítottam: ma még inkább kutatni kell, mint összefoglalni. Ő persze nem azt mondja, sőt azt próbálja bizonygatni, hogy a részletkutatással szemben, vagy amellett, más fontos tennivalónk van. Szerinte éppen az a baj, hogy «a kutatók sohasem vetették fel azt a problémát, hogyan viszonylanak a monda egyes részei az egészhez, hanem folyton aprólékos vizsgálódásokba elmerülve sokszor egész lényegtelen adatok szempontjából mondtak ítéletet az egész fölött.» Itt azonban csak abban van igaza, hogy «lényegtelen adatok szempontjából» nem szabad ítéletet mondani az egész fölött, de ha ez igaz, akkor még mindig nem az a kötelességünk, amit Király György mond, hanem csak az, hogy a fenti hibába ne essünk: csak a részleteket kutassuk s «az egész fölött» egyáltalán, semmiféle szempontból ne mondjunk ítéletet. Egyelőre, akármilyen bajos munka is az, bizony csak ilyen «aprólékos vizsgálódásokba» kell elmerülnünk, sőt a részletek pontos, lehetőleg teljes feldolgozása előtt azt se tudjuk, mi a probléma. A részletkutatástól függ, hogy mi a kérdés az egészre nézve, hiszen egyes elemek már kutatás közben értékteleneknek bizonyulnak s esetleg egy ilyen aprólékos adat kutatás közben megoldja azt, ami ma a kérdés centrumának látszik. Megtörténhetik az, hogy krónikások találmányának, vagy éppen idegen forrásból származottnak találjuk azt, amit ma néphagyományi anyagnak tartunk.

Mert hiszen ma már nem hihetjük sem azt, hogy tiszta népi-, sem pedig, hogy teljes egészében irodalmi alkotás a magyar krónikákban levő huntörténet. Azok, akik tudják, hogy különböző eredetű és korú rétegekkel van dolgunk, semmi esetre se mernének a centrális kérdés megállapításához fogni addig, amíg minden egyes rész eredete és kora nincs tisztázva.

Állításomat Király György kísérletén igazolom. Meg akarva állapítani, hogy «mi a mondának lényeges alkotórésze, melynek alapján el lehet és szabad dönteni, hogy a hunmonda tekinthető-e egyáltalán magyar népmondának», arra az eredményre jut, hogy «a hun-magyar rokonság eszméje» (és az ezt támogató mondai motívumok) a monda alapgondolata, amihez képest «a többi rész csak mellékes és az egészet nem befolyásoló járulék». Ez azonban, véleményem szerint, csak a hipotézisek «zátonyain» állók szerint főkérdés, akik Király Györgyöt is maguk után csalogatták. Valójában a hun-magyar rokonság eszméje csak úgy került a kérdés centrumába, hogy a historikus kutatók legnagyobb részét alig érdekelte más, mint hogy van-e a hun-magyar rokonságnak valami bizonyítéka, tehát ők a krónikákban megőrzött huntörténetben is csak a rokonság erősségeit keresték. Mikor azonban a krónikás anyag átvizsgálása megindult, kiderült, hogy nem ez a leglényegesebb, sőt - a szövegekből ítélve - nem is látszik a hunmondák feljegyzésének idejével sem egykorúnak. Tehát az aprólékos vizsgálódások útján, ha a kérdés egésze nem is oldható még meg, ennyire eljutottunk volna.

Király Györgynek, aki erősen hivatkozik a törzsszöveg megállapításának fontosságára, nem lett volna szabad ilyen hibába esnie. Hiszen a magyar hunmondákat fenntartó krónikás szövegek összehasonlítása után csak arra az eredményre juthatunk, hogy eredetileg egy a magyar történettől teljesen független hun-történet alakult ki s hogy a kettő összekapcsolása még az előttünk levő krónikás szövegekben is a lehető leggyengébb s a krónikások keze nyomát mutatja. Egy teljesen kész huntörténetet kapott a krónikás, amely mint a honfoglalók megszállta föld régi története érdekelte, s amelynek a magyar történethez való kapcsolása nehéz kötelessége lett. Kézainál még nagyon gyenge ez az összekapcsolás, a hunok és magyarok rokonságát csak a Hunor-magyar monda, ez a magyar néphagyományi elemekkel átszőtt tudós alkotás bizonyítja. A XIV. századi krónikás azután észreveszi, hogy a rokonságnak keményebb bizonyítékokra van szüksége s gyárt egy képtelen geneológiát Noétól Attilán keresztül Árpádig. Persze mivel nem változtatta át ennek megfelelően krónikája másik részét, megtörtént az a hiba, hogy míg előbb - a «törzsszöveg» után - Csaba fia Edemen, az Abák őse, volt Attila honfoglalás kori utóda, míg testvére Ed Scythiában marad, a geneológia szerint Ed Csaba fia, Ugeg atyja, Árpád ükatyja lett. Ez már egészen zavaros krónikás alkotás.

Már most - anélkül hogy meg akarnók állapítani, hogy tudott-e a honfoglalás előtt a magyarság a hunokról, vagy ha később vette volna is át a hunmondát, megvolt-e a rokonság, vagy azonosság hite - annyi bizonyos, hogy a ma kezünkben levő forrásokból, a krónikákból azt kell következtetnünk, hogy a huntörténet előbb szereztetett, mint a hun-magyar rokonság gondolata, amelyet fokonként és ugyancsak gyarló módon építettek meg. A huntörténet már a legrégibb krónikaváltozatban teljes, míg a rokonság gondolata a fennmaradt krónikákban is - tehát irodalmi úton - fejlődött.

Tehát a krónikákban megőrzött huntörténetben nem a rokonság kérdése a legfontosabb alkotórész, sőt ez csak járulékként jelenik meg forrásainkban. Attila története a fontos, ez izgatta a középkori írót s minden bizonnyal a népet is. S ez a huntörténet kialakulhatott az irodalomban s néphagyományban is a hun-magyar rokonság gondolata nélkül is, de ez a gondolat azután, hogy a magyar nép szájára, vagy a magyar író tollára került a huntörténet, természetes következmény.

Ismétlem, magát a krónikákban megőrzött huntörténetet kell pontosan átvizsgálni, amint azt néhány évtizeddel ezelőtt megkezdették, de be még ez ideig nem fejezték.

E kutatások eredménye nem sok kérdésben végleges, már pedig a hunmondák eredetének kérdését nem lehet hipotézisek alapján végérvényesen megoldottnak jelentenünk ki, mint Király György teszi, mikor megingathatatlan alapul elfogadja Bleyer Jakab névmagyarázatait. Szerinte a nevek azt bizonyítják, hogy a «krónikásainknál feljegyzett monda keleti gót eredetű», «ez egyszersmind legfőbb bizonyítéka annak, hogy a magyarság nem hozhatta magával keletről a mondát, hiszen akkor eredeti mongol vagy török nevekkel kellett volna fönnmaradni a mondának, már pedig Attilának még csak eredeti hun nevét sem ismerjük, mert Attila gót szó, és annyit jelent: atyuska... Ha pedig éppen a tulajdonnevek germán alakjukban maradtak ránk, akkor kétségtelen, hogy a monda nyugati eredetű.»

Tehát itt pusztán a nevekről van szó! Bleyer névmagyarázatai azonban legjobb esetben is hipotetikus értékűek. Szerinte a speciális magyar Etela forma az Attilához képest a kései gótban járatos hangváltozást mutatja, mert a szókezdő és szóközepi a a magyarban sohasem változott e-vé: egy gót Attila a kései gótban Ettila lett, s ennen átvétele a magyar Ethela.

E feltevés alapja tehát az, hogy Attila a gótból kimutatható a) e hangváltozással lehetett Ethelává, «mert a szókezdő és szóközépi a, magában a magyarban sohasem változik át e-vé». De itt hiba van! Hiszen egy Attila alakból a magyarban szabályosan Etila) Etäla) Etäle fejlődik, mint a latin sacristia) sekrëstye mutatja. Tehát itt minden nehézség nélkül felvehető az, hogy Attilából a magyarban lett Etele. Sőt, ha éppen bolgár-török átvételnek akarnók venni az Ethela nevet, szintén megmagyarázható az a) e hangváltozás ti. a magyar gyërtya szóban is ë-vé változott a török a s így Attila) Attila) Ëttila is felvehető. Vagy ha még tovább akarunk menni az a) e megfelelés egyes török nyelvek között is megtalálható s így az is feltehető, hogy már úgy kapta a magyarság ezt a nevet, tehát az a) e megfelelés az átadó török nép nyelvének sajátsága lenne. Szóval ilyen alapon sok mindent hihetnénk, de nincs semmi szükség otthagyni az Etela-Etele forma magyarságát.

Szintúgy az Attila szó gót eredete is nagyon valószínűtlen, hiszen Attilának nevezi a nagy hun királyt kivétel nélkül minden forrás, ilyen néven ismerik a vele állandó diplomáciai összeköttetésben lévő Bizáncban s így nevezi az a bizánci író is, aki nála megfordult s róla és udvaráról eleget és nagyon is megbízhatóan beszél.

Király György Bleyer névmagyarázatait olyan biztosaknak tartja, hogy megkérdezi Gombocztól, hogy ha keletről hozta a magyarság a hunrokonság gondolatát, «honnan magyarázandók a monda keleti gót tulajdonnevei, miért hívják a királyt és fiát krónikásaink Attilának és Aladárnak germán nevezéssel s miért nem törökösen Avitocholnak és Irniknek?». Attilának hívják az összes források a hun királyt és hogy ezenkívül török neve is lenne, azt eddig semmi okunk sincs feltenni. Az «Avitochol» névről azt kellett volna olvasnia Király Györgynek, hogy nem Attila személyneve, hanem egy mondai ősnév, Mikkola szerint: awyt «ős» +ogli «fia». Szintúgy az Aladár-Ardarich azonosítással szemben figyelembe kell venni Munkácsi Bernát egyeztetését: oszét aldar, äldar, ardar, ärdar «Vorsteher, Befehslhaber».

Tehát a magyar hunmondákat néhány igen kérdéses névmagyarázat alapján még nem tarthatjuk keleti gót eredetűeknek. Tényleg vannak a magyar hunmondának germán elemei, de ezek csak azt bizonyítják, hogy a krónikások (vagy a nép) a germán mondát is ismerték és fölhasználták, mint minden forrást, amely Attila történetét tárgyalta.

Király György tehát a keleti gót eredetet minden fenntartás nélkül elfogadta. De azt már sehogy sem akarja elhinni Bleyernek, hogy a hunmonda néphagyomány útján jutott a magyarsághoz, mert szerinte «sem az avaroknál, sem a székelyeknél, sem a szlávoknál semmiféle hunmonda nyomára nem akadunk».

Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk a honfoglalás előtti kor avarjairól, a régi székelyekről és szlávokról, hogy még az se jelentene sokat, ha nem lehetne megállapítani, hogy volt náluk hunhagyomány, helyesebben, hogy beszéltek Attiláról, ha tényleg nem akadnánk e népeknél «semmiféle hun-monda» nyomára. De tévedésben van Király György, a hunmonda nyomai kimutathatók.

1.) A magyar krónika azt tudja, hogy Csaba távozása után itt maradt háromezer hun, a székelyek, akik a Csigla-mezőn meghúzódva várták meg a magyarok bejövetelét. Ez a ‚Csigla' török szó, a németeknél Ring-, Hecké-nek nevezett avar védmű török neve, [*] ami azt jelenti, hogy egy török nyelven beszélő, nép - s mivel eddig Magyarország területén csak az avaroknál mutathatók ki ilyen védművek - az avarság valahogy összekapcsolódott a hunhagyománnyal.

2.) Ennek azután tökéletes igazolását látjuk abban, hogy a magyar hunmondákban az avar nép történetének eseményeit megtaláljuk, ami már azt jelenti, hogy maguk az avarok a hunoknak mondják magukat s Attila-mondájukba beleszövik a maguk történetének eseményeit. Tehát avarok (székelyek?) [* ] adják át a hunmonda, helyesebben Attila-monda eredeti részét, legalább is a főelemeit.

Az avarokhoz vezet a szláv hagyomány is. Mert volt ám a szlávoknak is Attila mondájuk! Itt még szerencsésebbek vagyunk, mint az avarokkal, mert X. századbeli följegyzővel dicsekedhetünk. Konstatinos Porphyrogennetos, aki pedig olvasott Attiláról egyebünnen is, de egész biztosan rokona és mintaképe, Theophanes munkájából, azt írja, hogy Attila az avarok királya. Aki a De administrando imperio-t ismeri, nem csodálkozik ezen, hiszen Konstantinos Porphyrogennetos még a maga tudását is alárendeli forrásainak, compilator-ingenium volt, de a legszebb értelemben: összegyűjt és leír mindent, úgy ahogy olvassa vagy hallja. (Éppen ellenkezője a magyar Anonymusnak, aki meg elsősorban kritikus historikus.) Bizony így sokszor egyik fejezete mást mond, mint a másik, de ő nem törődik evvel, úgy látszik Hérodotosszal tartva az a véleménye, hogy amit hall, leírni kötelessége, elhinni nem. Ő tehát, aki mint igen művelt olvasott ember tud Attiláról, azért nevezi Attilát avar királynak, mert úgy hallotta. Kitől? Írott forrásokban nem találta. Melyik az a nép, amelynek hagyománya mély nyomokat hagyott Konstantinos írásán s amely az avarokkal olyan erős összeköttetésben volt, hogy hunhagyományában a hunok nevét az avarokéval cserélte fel? A horvát! Konstantinos maga is említi, hogy mi mindent hallott a horvát mendemondából s tényleg el kell csak olvasnunk a 29 - 30. fejezeteket s látjuk a nagy horvát hatást. A horvát monda hatásának tulajdonítható az is, hogy Szvatopluk a De administrando imperio-ban délszláv király, amint az a horvát mondában is.

A horvát hagyomány ilyen erős térfoglalását érthetővé teszik a bizánci-horvát kapcsolatok. Emellett azt is tudjuk, hogy a horvátok tényleg erős összeköttetésben voltak az avarokkal s még a X. század közepén is felismerhető Horvátországban az avar elem. Sőt államszervezetükre is hatással lehetett az avarság, hiszen egy méltóságnevük határozottan avar eredetű. Konstantinos Porphyrogennetos szerint boan[oV]-uk kormányozza a három északnyugati zsupánságot, ez a boan[oV], boean[oV], mai bán, az avar Baján megfelelője. Kétségtelen tehát, hogy a horvátok az avarokat jól ismerik, velük az egész VII. és VIII. század folyamán állandó, közeli érintkezésben voltak, sőt a X. század közepén is jól megkülönböztethetők horvát földön az avar lakosok.

Ha azután tovább megyünk, Attilát is megtaláljuk a horvát hagyományban. Presbyter Diocleas tudákos krónikája, melyet régi írásokból s az öregek elbeszéléseiből szedett össze, azt mondja, hogy «Attia rex Ungarinorum» betör Horvátországba. Nem akarok sokat építeni ilyenfajta adatokra, csak annyit, hogy Attiláról beszélnek a horvátok. Ha már most tudjuk, hogy a horvátoknak az avarokkal volt dolguk századokon át, világos, hogy avarok útján tudnak Attiláról. Így érthetjük azután azt is, amit Konstantinos mond: «Attila az avarok királya», a horvátok a velük érintkező s közöttük is lakó avaroktól azt hallották, hogy Attila avar király volt.

Tehát ez is, mint a Csigla név azt bizonyítja, hogy az avarok tartották fenn a hunmondát, sőt ezen adatokból már azt is megállapíthatjuk, hogy e monda mesélői eltulajdonították Attilát s Attila népe maradékainak mondták magukat.

Az avarok mellett vall, mint mondottam az is, hogy a magyar hunmondák avar történeti eseményeket őriznek meg, tehát azok az avarok, akik Attilát a maguk királyának mondják, az Attila köré csoportosuló hun történeti eseményekbe a maguk történetét is beleszőtték.

Eddig tehát annyit látunk, hogy a hunmonda eredetieknek tartott részeiben egyes elemek (Csigla, avar történeti események) avarokra mutatnak. De amint az avarok magukévá tették s a maguk történetével megpótolták a hunmondát, ugyanaz történt később a magyarságnál is. A magyar alakítás is felismerhető, a magyar honfoglalás és kalandozás kora új meséket, elsősorban mesés hősöket adott.

Bizonyos tehát az, hogy a krónikákban levő monda kialakítására az avarságnak s a magyarságnak hatása volt. Hogy a szlávságnak volt-e szerepe a monda átadásában, nem lehet megállapítani, csak annyi valószínű, hogy Attila mondája volt, Attilát az avarokkal, majd a magyarokkal kapcsolatban emlegette, amint Attila Konst. Porph-nél avar, Presbyter Diocleasnál már magyar király.

Persze nem szabad számításon kívül hagyni a honfoglalás kori magyar földön jelentős szerepet vivő s uralkodó népet, a bolgárokat sem, akik szintén tudhattak Attiláról, annál is inkább, mert a bolgároknál a hunhagyomány igazolható is. E bolgár hunhagyomány alapján kaptuk a legújabb megfejtési kísérletet.

Gombocz Zoltán legújabban arra az eredményre jutott, hogy az az erős nyelvi és kulturális hatás, mely a magyarságot a bolgár-török jövevényszavak tanúsága szerint érte, a VII. század előttre s a Kaukázusba tehető. Ez az eredmény igen fontos, mert pozitív bizonyságát adja a kaukázusi őshazának.

E bolgár-magyar kapcsolat alapján azután felteszi, hogy «egy uralkodó bolgár-török réteg volt a magyarság igazi megszervezője», ami megmagyarázná azt a mélyreható nyelvi műveltségi és etnikai hatást is, «amelyet a bolgárság az ugor-magyarságra gyakorolt». Sajnos, e feltevésnek megokolása még elmaradt, talán ha a magyar vezetőrend személyneveiről bolgár-török eredetük kimutatható lesz, elhihetjük ezt a feltevést, bár a nevek lehetnek - legtöbbször úgy is van - kultúrhatás eredményei.

Gombocz szerint ez a magyarságot megszervező bolgár-török rend «hozta magával s tette magyar nemzeti hagyománnyá is a hunokkal való rokonságnak, a hun-magyar azonosságának a hitét, ez hozta magával a keletre menekülő hun királyfinak s Attila pannóniai birodalmának halovány emlékét». A bolgár-törökségnél tényleg kimutatható a hun-hagyomány, az un. bolgár fejedelmi lajstrom szerint az első fejedelem «Avitochol? (Attila): a legendás ős», a második Irnik s Avitochol halála éve a kígyóévre esik, amint Attila is 453-ban, a kígyóévben halt meg. Azt meg tudjuk Priskosból (˘Hrnac) és Jordenesből (Hernac), hogy Attila legkisebbik fia Irnik volt, aki Jordanes szerint kis Scythia (Besszarábia vagy Dobrudsda) szélén telepedett le.

Ez a feltevés mindenesetre még bizonyításra szorul. Ajánlja a bolgár s magyar nép erős kapcsolata, ellene szól az, hogy a magyar hunmondák sem Avitochol, sem Irnik nevét nem ismerik, ezekben Attila és Csaba szerepel.

De Király Györgynek erősebb kételyei vannak, ő azt se hiszi, hogy a bolgároknak hun hagyományuk lett volna, legalább a bolgár fejedelmi lajstrom értékét nagyon kétségesnek tartja. Nincs semmi alapja Gombocz feltevésének, mondja Király György, mert hiszen «a bolgár fejedelmi lajstrom a XVI. századból való, tehát történeti értéke Attila korára, az V. századra vonatkozólag nagyon is kétségbe vonható».

Itt hiba van! Erről a bolgár fejedelmi lajstromról sokan és sokat írtak, hogy csak a legújabbakat említsük Bury (Byzantinische Zeitschr. XIX.) Marquart (Izvj. russk. arch. Inst. XV) és Mikkola (Journal de la Sociéte Fou. XXX.). Sajnos, Király György nem nézte meg egyik munkát sem, pedig Gombocz utal Mikkola cikkére s maga is összefoglalja néhány sorban azt, amit a névlajstromról tudnunk kell.

Ez a lajstrom szláv nyelvű, de minden fejedelem neve mellett óbolgár nyelven találjuk uralomba lépésének idejét. Ezek az óbolgár szók rengeteg fejtörést okoztak egy sereg tudósnak s csak legújabban kaptuk a megfelelő magyarázatot. Szóval akármennyire XVI. századi kódexekből ismeretes is ez a lajstrom, olyan régi, hogy nemcsak a XVI., hanem a X - XI. századokban sem érthette volna meg senki, ebben olyan bolgár nyelv emlékét kapjuk, mely a X. században már elenyészett.

A bolgárság, miután Moesiában megszervezte a szláv törzseket, egy ideig megtartotta a maga török nyelvét, míg alattvalói szlávul beszéltek. Ennek megfelelőleg a VIII - IX. sz-ban a kútfők külön bolgár és szláv nyelvről tudnak. De a X. sz-ban a különbség megszűnik, ekkor már a hódítók nyelve is szláv, műveltsége pedig a keresztyénség felvételével görög. (A IX. század közepétől biztosan.) A mi lajstromunk abból a korból való, amikor bár szláv nyelven beszélnek, a bizánci kultúra még nem volt olyan mélyreható, hogy a régi keleti, török kulturális fogalmakat kiszorította volna. Szláv nyelven beszélnek, de időszámításuk, kultúrájuk még török.

Ha azután Király György emellett magát a lajstromot is jól megnézi, még pontosabb adatokat kap. A lajstrom csak 765-ig terjed, de még így sem egységes, Avitochol (300 év), Irnik (150 év), Gostun (2 év), Kurt (60 év), Bezmer (3 év) után megáll a névlajstrom s azt mondja, hogy ezek uralkodtak összesen 515 évig a Duna másik, bal partján. Ez azt jelenti, hogy a lajstrom Esperich alatt, a Dunán való átköltözés (679) után keletkezhetett. A további zavaros részt később csatolták ehhez.

Ez hát a névlajstrom ügye! A névlajstrom kétségtelenül bizonyítja, hogy az előbb hun uralom alatt álló, VII. századvégi bolgárok ismeretlen mesés koruknak ötödfélszázadát Avitochol és Irnik neve alatt foglalták össze.

Király György másik ellenvetése, hogy a magyarok nem a pontusi, hanem a volgai bolgárokkal érintkeztek. Erre vonatkozólag csak Gombocz bírálat tárgyát képező értekezésének komolyabb átolvasását ajánlhatom, amelyben éppen azt találta volna, hogy a török hatás nem a Volga mellett, hanem a régebbi hazában, a Kaukázusban érte a magyarságot, amelynek bolgár lakói már a VI. században kirajzottak a végig a Fekete tenger északi partját is bolgárok lakták.

Azt is megemlíti Király György Gombocz feltevése ellen, hogy «semmi sem bizonyítható, hogy a hunok a sokféle fajtájú török népek közül éppen a bolgárokkal lettek volna azonosak». De ez az ellenvetés se értékes, mert hiszen nem az a kérdés, hogy hunok-e a bolgárok, hanem, hogy hunoknak, a hunok utódainak tartották, mondották-e magukat. S annyi bizonyos, hogy a bolgárság hun uralom alatt állott s Avitocholt és Irniket tartotta ősi fejedelmeinek, tehát a hunoktól származás hite megvolt a bolgár hagyományban. Sőt az erős magyar-bolgár érintkezésben a közvetítés lehetősége is megvan.

De ismétlem, ez mind csak feltevés s így csak azt mondhatjuk, hogy a kérdés vizsgálata még nem mutat annyi pozitív eredményt, hogy az ismertetések ideje elérkezett volna. Térjünk vissza a csendes részletkutatáshoz.

 

[+] Ezt a cikket egy esztendeje írtam s már az őszön elküldöttem a Nyugat szerkesztőségéhez. Király György válaszát csak most olvashatom, amikor már nem folytathatjuk a vitát.

[*] L. Thúry József, A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum 1898. l és kk.

[* ] Thúry feltevése szerintem a legkomolyabb.