Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám · / · KIRÁLY GYÖRGY IFJÚKORI ÍRÁSAIBÓL · / · GEORGE TOURNEFEUILLE: A HŐS

KIRÁLY GYÖRGY: TOMPA, ARANY, KEMÉNY, JÓKAI, MADÁCH... [+]

A szabadságharc leverése után bekövetkezett reakció a hírhedt passzív rezisztenciát váltotta ki a nemzetből és az irodalmat ismét a politika irányába terelte. A helyzet körülbelül ugyanaz volt, mint a század húszas éveiben, talán még reménytelenebb, mert egyelőre semmi kilátás nem mutatkozott a kibontakozásra. Nem csoda, ha az irodalom általános képe ugyanazokat a vonásokat mutatja, mint akkor: Kölcsey elégikus, hazája sorsán kétségbeeső líráját Tompa Mihály újítja meg, míg a múlt föléledő kultuszát, Vörösmarty epikai törekvéseinek örökségét, Arany János veszi át. Bármennyire anakronisztikusnak érezzük ma ezt a megújuló romantikát, közelebbről szemlélve észrevehetjük, hogy az elaggott, kényszerű formák mögött már a realizmus éli ki magát, elsősorban a regényben, mely ekkor indult tulajdonképpen igazi virágzásnak irodalmunkban Jókai Mórral.

Tompa Mihály (1817 - 1868) első lírai költeményeivel megelőzte Petőfit s az ún. népies irányt talán ő képviselte a legtökéletesebben, ennek képzetkörén igazában alig tudott túlemelkedni, míg Petőfi és Arany, a népies triumvirátus másik két tagja, hamar kibontakoztak a szűk korlátok közül.

Első kötete, a Népregék és népmondák, nagy hatását ma alig érthetjük meg, értékes bennük csak az, ami valóban népies hagyományon alapszik, mint a Jávorfá-ról szóló bájos mese, míg a többi nagyrészt saját képzeletének primitív szüleménye. Az igazi elbeszélő hangot nem ezekben, hanem a természetének jobban megfelelő költői anekdotákban találja el, melyek közt a Szuhay Mátyás és A vámosujfalusi jegyző a legsikerültebb. Virágregéi, valaha ezeket is megcsodálták, megható bizonyságai ugyan a költő gyöngéd természetszeretetének, de hiányzik belőlük éppen az, ami a legfontosabb, az ábrázolás jellegzetessége.

Lírája hangban, tartalomban meglehetősen szűk körű, de annál bensőségesebb. A falusi papköltő fülledt, meleg légköre árad szét költeményeiben: a családi élet örömei és fájdalmai, a vallás nyújtotta kész vigasztalás, a természet hangulatkeltő változásai töltik be költészetének legnagyobb részét. Ebből a körből csak akkor emelkedik ki és ebben éri el művészetének magaslatát, ha az egész elnyomott nemzet érzéseit akarja megszólaltatni. A kornak a hangulatát, a néma, dacos ellenállás keserűségét senki nála erőteljesebben kifejezni nem tudta. A biblia pátosza, a régi protestáns énekek szólamai csendülnek föl elégiáiban és ódáiban (Új Simeon, Öreg szolga, Gályarab), míg allegórái (A madár fiaihoz, A sebzett szarvas, A pusztuló erdő, Ikarus) egy olyan műfajt szólaltattak meg, mely az elnyomatás korában lehetővé tette, hogy gondolataival, bíztató és lelkesítő eszméivel közel férkőzhessen olvasói szívéhez.

Az irodalmi köztudatban Arany János (1817 - 1882) elsősorban mint epikai költő él, a legnagyobb magyar epikus, miként Petőfiben a legnagyobb lírai lángelmét szokták tisztelni. Valóban munkásságának javarésze, valamint tehetségének sajátos megnyilvánulásai ezt a fölfogást igazolják, bár az is kétségtelen, hogy egész életén keresztül küszködésre, vergődésre kényszerülő lelkének folytonos hiábavaló epekedése az ihletet fakasztó «független nyugalom» után egy rendkívül halk, mélyről feltörő, beteges, mondjuk ki a szót, dekadens lírának lett a sugallója. Ez abban a korban egészen új jelenség volt, nem értették, nem becsülték, elfelejtették, ami nem csoda, hiszen Petőfi hangos és egészségtől duzzadó szólamai uralkodtak a lelkeken. De ez a jelenség arra is enged következtetni, hogy Aranyban a szigorú, zárt epikai formák alkalmazása nem csak a korhatás követelménye által jött létre, hanem valami ellenállhatatlan belső kényszer következtében, mely rendkívül érzékeny, minden impresszióra fájdalommal reagáló lelkét a hűs és nyugodt epikai objektivitással akarta vértezni.

Emellett szól az is, hogy epikai művészete rendkívül tudatos, szinte elméletileg átgondolt, kivált az «epikai hitel»-ről vallott fölfogása: a történeti hűséghez való követelő ragaszkodása tulajdonképpen csak palástolása fantáziája aránylagos szegénységének. Bonyolult, érdekfeszítő meseszövést, az igazi elbeszélő tehetségnek ezt az elmaradhatatlan kellékét, ritkán találjuk nála, képzelete inkább az előadásban, a nyelvben érvényesül, melynek Vörösmarty óta nem akadt nagyobb mestere őnála. Nemcsak szókincsének gazdagságával tűnik ki, nemcsak merész és újszerű kapcsolataival, hanem utolérhetetlen árnyékoló-képességével, stilizálásának tárgyához simuló változatosságával, főként pedig azzal a tudatos fölénnyel, mely verselését is, kivált öregkori költeményeiben, szinte a l'art pour l'art gyanújába keveri. Még első pályanyertes munkájában, Az elveszett alkotmány-ban, mely a vármegyei kortesvilág visszásságait állítja pellengérre, nehézkesen küszködik az antik hexameterrel s nyelve, verselése Vörösmarty bírálata szerint olyan, «mintha irodalmunk vaskorát élnők», már a Toldi-ban, bizonyára Petőfi János vitézé-nek hatása alatt a népies alexandrinust alkalmazza s ennek elsőrangú mestereként mutatkozik be; de ezt a régi epikai versformát, mely annyira illett a fiatal Toldi naiv üdeségéhez, már későbbi eposzaiban nem érezte sem elég változatosnak, sem elég kifejezőnek, hogy akár a Buda halála grandiózus fenségéhez, akár a Toldi szerelme lovagi romantikájához alkalmasnak találja. Híres chorijambusaival tehát egy olyan változtatásnak vetette alá, mely egészen új életet hozott a merevedő formákba és lehetővé tette, hogy a magyar hangsúly túlontúl szabályos ütemeibe elevenebb ringást, több zenei mozgalmasságot hozzanak az időmértékes verselés könnyebb és fürgébb lábai. Olyan vívmány ez, melyet szinte csak korunkban becsültek meg s igyekeztek a modern lírában minél gazdagabban kiaknázni.

Arany János említett művészi fölénye egyebekben is erősen érvényesül, így különösen az ábrázolás realizmusában. Nemcsak leírásai és jellemzései élethűségére gondolunk, melyek néha, mint a Nagyidai cigányok-ban és a Bolond Istók-ban, a naturalizmusba is eltévednek, hanem elsősorban a lélekrajz finomságára és az elemzés biztonságára, mely valósággal a flauberti impassibilitével határos, legalább arra mutat Aranynak magának az a feltűnő nyilatkozata: «én csak bizonyos objektív állapotban tudom kezelni az érzelmeket.»

Annyi bizonyos, hogy abban a korban, mikor íróink nagy része teljesen a század első felének hagyományaiból táplálkozik s azok igézete alól szabadulni nem tud, Arany János az egyetlen, aki a kényszerű anakronisztikus formák ellenére is elárulja, hogy ízig-vérig modern költő.

Petőfi már népszerűsége tetőpontján állott, mikor a nála idősebb Arany még a szalontai «kis-nótárius» hivatásának nyomorúságában tengődött, miután szegénysége miatt kénytelen volt abbahagyni tanulmányait a debreceni kollégiumban s kudarcot vallott a vándorszínészi pálya nagyra törő terveivel is. De amilyen későn érte az elismerés, annál nagyobb hírre tett szert egyszerre, mikor 1847-ben megnyerte Toldi-jával a Kisfaludy-társaság pályadíját s Petőfi lelkesülten barátjává fogadta, mint rokonlelket és rokontörekvéseknek a hordozóját.

A Toldi első része annak a trilógiának, mely Aranyt egész életén keresztül foglalkoztatta, tartalomban és formában teljesen a koreszmék hatása alatt áll, bár írójában mindvégig meg volt a művészi tapintat, hogy ezt a tendenciát kifejezetten sehol sem éreztette. A bátyja irigysége és önzése miatt méltatlan, paraszti sorban senyvedni kényszerülő Toldi Miklós, ki végre testi-lelki tehetségeivel és akaraterejével minden gonoszságon diadalmaskodik s megszerzi a maga jussát, teljességében a nemesi önzés által elnyomott néposztályok felszabadulását és érvényesülését szimbolizálja. De a korszerű, népies irány érvényesülésére vallanak: a szerkezet népmesei egyszerűsége, a falusi élet rajza, a magyar alakok, a magyar puszta, az előadás naiv bája, a nyelv népies zamata és tisztasága, melyek a maguk nemében tökéletes és harmonikus műalkotássá avatják ezt a kis hősi eposzt. A trilógia középső része a Toldi szerelme, melyet eleinte Daliás idők címen kezdett földolgozni, csak élete végén, 1879-ben készült el és Arany utolsó költői diadala. Művészetét a maga teljes érettségében mutatja be, bár szerkezetben kissé széteső és a részletek búja, színes változatossága az egész művészi egységének rovására megy. De Arany elsősorban korképet akar adni: a magyar lovagvilág rajzát a maga eposzi teljességében s így az alakok kimeríthetetlen gazdagsága, a hangnemek rendkívüli változatossága a játszi humortól a megrendítő tragikumig, a tarka epizódok, a fel-feltörő lírai sóhajok nem hogy ártanának az egésznek, hanem egyenesen fokozzák a cselekvény érdekességét, melynek egységes alaphangulatát különben mélységes tragikai eszméje adja meg. Toldi Miklósnak egyetlen könnyelmű tette, a Tar Lőrinc fegyverzetében vívott álharc, földúlja a maga és Rozgonyi Piroska boldogságát, kit későn szeret meg, mikor az már dacból másé lett, kit késő és bűnös vággyal hiába akar megközelíteni, csak gyilkosságba sodródik miatta s hervadó kedvesét a korai sírba viszi. - Páratlan ebben a munkában a lélekrajz finomsága, nemcsak a középkori nők és férfiak belső életének a megvilágításában, hanem általános emberi szempontból a tehetetlen szerelmesek kínos vergődésének és gyötrelmeinek ábrázolásában, nem is szólva egy pár különös merészséggel odavetett női alakról, mint a «holtak szeretője», a cseh Jodovna, és Piroska barátnője, a szaffikus érzésű Örzse. - A Toldi estéje nem sokkal az első rész után íródott és 1851-ben jelent meg. A költeményen a humor szelíd és könnyes derűje ömlik el, amint a lovagvilág pusztulását érzékelteti a haldokló vén Toldiban, aki nem bírván megérteni az új idők szellemét, elvonul a maga eszméivel a sírba.

A Toldi mellett Arany nagy koncepciókra törekvő szelleme még egy trilógiát tervezett, a hun-mondakörből, melyet a kor felfogása a magyarság legősibb hagyományai közé sorolt. A trilógia, melynek csak első része, a Buda halála, valósult meg (1864), nagy nemzeti eposznak készült: a hun birodalom bukásával és Árpád második honfoglalásával a szabadságharc leveretését és a nemzet ébredését szimbolizálta volna. A szigorúan krónikás hagyományokhoz ragaszkodó eposzban, mintha Arany pótolni akarta volna azt a «naiv eposz»-t, melynek egykori meglétét olyan logikus érveléssel és fantáziával bizonygatta egyik prózai tanulmányában. Az előadás már nem a Toldi fiatalos naivsága, hanem a régmúlt kor egyszerű, de ünnepies hangja, melyhez képest a nyelve is archaikus színezésre törekszik, a fenségesbe hajlik, anélkül azonban, hogy bárhol patetikus vagy szónokias lenne. Rendkívül érdekes kísérlete a jellemrajzban a magyarsági ősi típusainak ábrázolása, minthogy főmotívuma, a testvérek viszálykodása, szintén a legtipikusabban magyar.

A Buda halála fenséges lehiggadtsága mellett különös módon hat szatirikus eposza, a Nagyidai cigányok, mely még a szabadságharc bukása okozta csalódás és kiábrándulás közvetlen hatása alatt keletkezett (1851). Mint az elkeseredett gazda, aki a jégeső pusztítása után maga veri szét a megmaradt kevés termést, Arany benne a saját eszméi ellen fordul és egy kétségbeesett gúnykacajjal viszi pellengérre az egykori lázas, forradalmi mozgalmakat; a sok kudarc, a szereplők végzetes tévedései egybeolvadnak nála Csóri vajda és hősi népe nagy álmaival, melyre annál kiábrándítóbb az ébredés, mert a győztes ellenfél, Puk Mihály és vitézei, épp olyan komikus és tehetetlen figurák, mint ellenfeleik.

Egyéb kisebb-nagyobb elbeszélő költeményei között még meg kell említenünk a töredékes Bolond Istók-ot, melyen Byron Don Juan-jának pesszimizmusa tükröződik, kivált a második, önéletrajzi részleteket tartalmazó énekében, ugyancsak byronias a szaggatott előadású, zordon Katalin. Részletesebben kell azonban foglalkoznunk balladáival.

A ballada tulajdonképpen Arany tehetségének legtökéletesebben megfelelő műfaj. A zárt formájú, drámai felépítésű tragikus költemények a legművészibb módon engedik érvényesülni az epikán keresztül a lírát, s ennek a zenei aláfestésnek Arany a legnagyobb mestere. Érdemes megfigyelni Arany alkotó tehetségének fejlődését és elfinomulását ebben a műfajban: első balladái, melyek a skót és székely népballadák ismerete előtt készültek, még alig érdemlik meg ezt a nevet, tulajdonképpen egyszerű kisebb elbeszélő költemények. Majd történeti balladáiban, úgy látszik a régibb magyar műballada behatásaként, erősebben érvényesül a drámai szerkezet (Szondi két apródja, V. László). Később az említett népies hatás alatt a forma egyre tökéletesedik, az epikai szerkezetet teljesen hátraszorítja a drámai, az elbeszélés mind szaggatottabb lesz, teljesen a párbeszéd uralkodik, a hangsúly mindjobban a lelki összeroppanásra esik: a lelkifurdalás, a téboly réme végez a költemények hőseivel, mint Ágnes asszony-ban, ki holtáig mossa lepedője véres foltját, vagy A walesi bárdok-ban, hol Edvárd király nem tud szabadulni a vértanúk dalának üldöző igézetétől, vagy ott van a Tetemre hívás Kund Abigélja, ki halálba kergetett kedvese teteme fölött víg nótát énekel, vagy az Éjféli párbaj Bende vitéze a rémképekkel vívott őrült tusájában. Végül a ballada Arany kezében tisztára formai problémává válik s mint már a Bor vitéz-ben s később az Ünneprontók-ban, a Vörös Rébék-ben, a Tengeri hántás-ban a legmerészebb szerkezeti és előadásbeli kérdések megoldását tűzi ki céljául.

Arany lírája, lényegében bármennyire elüt a kor megszokott stílusától, természetesen nem tud teljesen szabadulni az általános hangulattól, kivált az abszolutizmus éveiben, mikor a nemzeti összetartás és dacos, néma egyetértés tudata nem egy remek, hazafias költeményét sugallta, mint a Koldusének, Ősszel, Ráchel siralma. Egyébként gyakrabban és közelebbről érintik őt egyéni bajai és gyötrődései, s ha ezeknek szemérmetesebb tartózkodással ad is kifejezést, annál jobban érezhető a forma nyugodt szemléletessége alatt a robbanásig fokozott feszültség és befelé ömlő könnyek maró fájdalma. Ezt a beteges, gyötrődő hangulatot ritkán enyhítik, inkább fokozzák reflexív hajlamai, melyek azonban a mindennapi és egyéni fölé emelkednek s gyakran az emberi gondolat legmagasabb régióiba szárnyalnak (Dante, a Honnan és hová?). Mélységes melankólia, az aggkor humortól megaranyozott bágyadt lemondása jellemzi utolsó lírai ciklusát, az Őszikék-et, melyben a verselés, a rímelés halhatatlan bravúrja különös ellentétben áll a tartalom dekadens, öreges gyöngédségével.

Kozmopolita költészet c. költeményében Arany szigorúan megrója azokat az ifjú költőket, kik a nemzeti irány szűk korlátait szét akarták robbantani; nem más ez, mint a dicsősége tetőpontján álló költő jellemző szerénységének tiltakozása a fiatalok világhódító törtetései ellen: a valóságban mind a világirodalmi érték, mind a modernség szempontjából messze fölülmúlta összes kortársait és ellenfeleit.

Regényirodalmunknak ebben a korban két olyan képviselője akadt, kik egymással bár a legnagyobb ellentétben állanak, mégis művészetük egyazon tőből fakad, ti. a francia romantikából; ezek Kemény Zsigmond és Jókai Mór.

Kemény Zsigmond (1814 - 1875) regényírói működését a kor hatásán kívül, mint Jósikáét is, főként erdélyi származása determinálja: a viszontagságos múltú kis ország a maga gazdag emlékeivel, krónikáival, naplóival mindenkor kész hangulatot szolgáltatott fogékonyabb kedélyű, művészi lelkületű fiainak. Kemény szépirodalmi munkásságát elég későn kezdette, mikor már a realisztikus irány hatása sem volt elkerülhető; néhány elveszettnek hitt s csak újabban előkerült korábbi próbálkozása után első nagy regénye, a Gyulai Pál, 1847-ben jelent meg. Benne már teljes biztonsággal megtalálta azt a formulát, mellyel a történeti regényt ezt a legproblematikusabb műfajt, a legnagyobb tökéletességre vitte úgy, hogy nemcsak nálunk, de a külföldön is párját ritkítja. Keménynél a múlt nem dekoratív háttér, a történeti esemény nem ürügy arra, hogy különös egyéniségekkel és eseményekkel kápráztassa el az olvasót, Kemény a kor szellemét akarja megszólaltatni, nem a maga intézményes megnyilvánulásaiban, dokumentumaiban, külső vagy belső adataiban, hanem igazi életerejében és sorsszerűségében, ahogy az emberekben kifejezésre jut, felmagasztosul vagy eltorzul. Hősei a kor emberei, kiket más, nekünk idegen eszmék mozgatnak, kiket nem értünk, kiktől sokszor visszadöbbenünk, de mégis emberek, szenvedő, gyötrődő társaink, kiket nemcsak a bűn, a gonoszság, hanem sokszor legártatlanabb cselekedeteik, sőt erényeik taszítanak a végzetes pusztulásba. De bármennyire közel érezzük is magunkhoz szereplő személyeit, a nyomasztó, sötét világ, melyet föltár előttünk, az ember tehetetlensége sorsával szemben, az író kérlelhetetlen morálja, mellyel bűnösök és ártatlanok fölött egyformán ítélkezik, súlyos és nehezen emészthető olvasmánnyá teszik regényeit, amit még fokoz a szerkezet szigorú fölépítése, mely nem tűr semmi ismétlést, semmi könnyítést, az előadás vontatottsága, a terjengős lélektani elemzések, a nyelv zordon darabossága.

Élvezhetőbbek novellái; életfelfogás, emberábrázolás tekintetében ezek sem térnek el regényeitől, mégis plasztikusabb megjelenésükben, élesebb vonalvezetésükben jobban meghatnak és kevésbé fárasztanak. A Ködképek a kedély láthatárán, A két boldog valóságos mesteralkotásai ennek a műfajnak.

Egyetlen társadalmi regénye, a Férj és nő (1852), mélyén belevilágít a női lélek rejtélyeibe, melyet Kemény egyébként is jobban látszik ismerni, mint a férfiét. Többi regényei mond a múltból merítik tárgyukat. A Zord idő (1858) igazi hőse Werbőczi István, kinek gyászos következményű optimista politikáját rajzolja egy különben költött történet keretében; ugyancsak egy XVI. századi államférfiú történetét adja a Gyulai Pál Báthory Zsigmond korából; a XVII. század szellemét eleveníti föl az Özvegy és leánya, melynek egy hírhedt nőrablási per a tárgya, végül a Rajongók, a fanatikus szombatosok és vezérük, Péchy Simon, tragédiája. Az utóbbi tekinthető Kemény Zsigmond legtökéletesebb alkotásának.

Amennyire nem számíthatott említett tulajdonságainál fogva Kemény Zsigmond soha igazi népszerűségre, annyira könnyen és szinte egy csapásra sikerült Jókai Mór-nak (1825 - 1904) a magyar olvasóközönség meghódítása.

Ezt első sorban páratlan elbeszélő tehetségének köszönhette, mellyel egy rendkívül sima és gördülékeny, kifejező és hajlékony nyelv párosult. Jókai a modern magyar elbeszélő próza megalapítója, az ő stílusához képest nemcsak közvetlen elődeinek, hanem kortársainak nyelve is elavult és élvezhetetlen. Jókai minden erénye és hibája elbeszélő művészetében rejlik. Fő nála az érdekes meseszövés, az elbeszélés változatos, állandóan lebilincselő folyamatossága, a pompás leírásokkal váltakozó érdekfeszítő történetek, az érzelmek és hangulatok gazdag színjátéka a pajzán humortól a szívbemarkoló megindulásig - s mindezt egy szinte kiapadhatatlan fantázia táplálja, mely igen gyakran túlzásokba viszi és messze elragadja a valószínűtlen és hihetetlen régióiba. Sokszor szokták e nagyításokat szemére vetni Jókainak, pedig elfelejtik, hogy ez mennyire egyezik elbeszéléseinek alaptónusával, szinte az első pillanattól fogva annyira meglep és leköt, hogy nem is várunk mást tőle és szívesen elhiszünk mindent azoknak a fantasztikus csodáknak a kedvéért, melyekkel olyan gyönyörűséget tud szerezni. Igaz, hogy a képzeletbelinek ez az abszolút faja könnyen kiábrándít és utána hamar valószínűségekre vágyódunk ismét, de Jókai annyira sokoldalú és változatos, sőt sokszor tudákos, hogy ebben is kielégít bennünket. Az Egészen az északi pólusig, az Óceánia a tudományos és költői fantáziának legkülönösebb vegyüléke, melyhez hasonlót a modern fantasztikus irodalomban is ritkán találunk. Nagyobb baj, hogy ez a nagyítási hajlam a jellemzésben is egyoldalúvá teszi, éppen főhőseinél alkalmazza a leggyakrabban az ismert angyal-ördög jellemzést, s azért sokkal találóbbak és élethívebbek mellékszemélyei vagy zsáneralakjai, kivált azok, melyeket humorának aranyos derűjével világít meg. A híres magyar anekdotázó tehetséget Jókai ezekben valóságos művészetté fejleszti. Egyáltalában realizmusa, mely olyan különös ellentétben áll féktelen képzeletével, az epizódokban, a részletekben érvényesül a leghatásosabban.

Történeti regényei közül azok, amelyek a régibb múltba kalandoznak, kevésbé sikerültek; nagyon is idealizálja bennük a kort és az embereket, jobban kápráztat mint meggyőz és sokszor inkább azt a benyomást kelti, hogy hősi eposzt ír prózában, mint regényt. A Bálványos vár, az Erdély aranykora, a Janicsárok végnapjai ilyen prózai költemények. Legsikerültebb az a ciklusnak nevezhető regénysorozata, melyben a maga korát, a XIX. század társadalmi életét rajzolja.

Elsőnek tekinthetjük a Rab Rábyt, mely az újítás és konzervativizmus legrégibb összecsapását rajzolja II. József korában. A Régi jó táblabírák a XIX. század eleji patriarchális nemesi társadalom képét adja. A Névtelen vár a napóleoni háborúk korába visz és az 1809-i nemesi fölkelés védelme kíván lenni; Kisfaludy Károly korát mutatja be az Eppur si muove; Széchenyi eszméinek nagy hatását eleveníti meg a Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán; a szabadságharc korában játszanak: a Politikai divatok, A kőszívű ember fiai, a Tengerszemű hölgy; a forradalom bukása utáni időkkel, az olasz háború korával az Egy az Isten-ben ismerkedünk meg; remek képét adja a Bach-korszaknak a klasszikus Új földesúr, továbbá a Mire megvénülünk és a Fekete vér, végül a Szerelem bolondjai-nak a 60-as évek nagy ínsége szolgál hátterül. Ezekben Jókai a maga korát rajzolja, saját gyermek- és ifjúkori emlékeit eleveníti föl, innen a hatás közvetlensége, a nagyobb melegség és a valószerűség fokozottabb érvényesülése: kétségtelenül ezek Jókai legmaradandóbb értékű művei.

A forradalom bukása utáni korszak szűk, bár kényszeredetten szűk, eszmeköréből csupán egy munka emelkedett ki, Madách Imre (1823 - 1864) hatalmas filozófiai színműve, Az Ember Tragédiája. A nemzeti gondolat határait túllépve, nagy világirodalmi távlatokat nyit s a XIX. század igazi európai szellemét tükrözteti vissza. Madách 1861-ben fejezte be nagy munkáját, Arany János mutatta be a Kisfaludy-társaságban és szerzőjének neve, mint egykor a Toldi-é, egy csapásra ismeretessé lett az országban. A munka valóban híven fejezi ki annak az időnek nekilendülő, monumentálisra törekvő ambícióit, melyek mögött azonban már a keserű kiábrándulás lappang. A byroni keserűség, a schopenhaueri pesszimista filozófia most érett meg igazán az emberiség számára, mikor azt hitte, hogy tudományban, művészetben, világhatalomban, iparban és kereskedelemben a legmagasabbra hágott.

Ezt a kétségbeejtő gondolati összeroppanást semmi sem érezteti jobban, mint Madách költeménye, mely a világtörténet legfényesebb korszakainak és legnagyobb embereinek tragikus pusztulását mutatja be: a fáraók kényuralma, mely az örökkévalósággal dacoló piramisokban akarta hírét megörökíteni, milliókat kényszerít szenvedésre és nem hoz boldogságot magának a zsarnoknak; Miltiades elbukik, mert a fölbérelt, háládatlan nép nem tudja megbecsülni függetlenségét és szabadságát; az érzéki mámorban dőzsölő Róma a saját anarchiájában omlik össze; a kereszténységben a fanatizmus lesz úrrá, a hívők jelentéktelen nézeteltérésekért gyilkolják egymást; Kepler a tudomány jövőjéről álmodik s kénytelen horoszkópokat készíteni és mire az új eszmék megérnek s a forradalomban győzedelmeskednek, az őrjöngő tömeg ismét vérrel szennyezi be diadalmukat, a szabad verseny fölszabadítja az összes lekötött erőket, de ismét az erőszak lesz úrrá a gyöngébbek fölött, s minden megvásárolható, eszmék és erkölcsök egyaránt, végül a kommunizmus a híres falanszterjelenetben kiöl minden egyéniséget és szabadságot, az ember gép lesz vagy helyesebben öntudatlan alkatrész a nagy világgépben. Íme, mivé lett minden nagy emberi törekvés, nemes küzdelem! S vajon mi értelme a küzdelemnek, ha az ember a föld korlátain túl nem törhet s ha pár ezredév múltán, a föld kihűltével, minden emberi munka semmivé lesz?

De nincs az a pesszimista filozófia, nincs az a költői kétségbeesés, mely túl tudna jutni az élet elpusztíthatatlan ösztönén. Tudjuk, hogy minden küzdelmünk hiábavaló s azért mégis küzdünk, mert nem bírjuk elfojtani a mozgás, a cselekvés vak ösztökölését, s végül is filozófiát kényszerülünk alkotni a céltalanságból.

«A cél voltaképp mi is?
A cél megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga».

És ezen túl nem jutott sem Schopenhauer filozófiája, sem Goethe Faust-ja, sem Flaubert parodisztikus Bouvard és Pécuchet-je. Így kísért ez a gondolat a XIX. századon végig, mely olyan óriási lépéssel vitte tovább az emberiséget a tudásban, de egy nagy hibája volt, nem tudott adni az elkopott régi helyett új hitet s ezt talán Madách érezte meg a legtökéletesebben költeményében, mely az égben indul és az Úr glóriájában zárul az Úr szavával, ki szintén nem bír más vigasztalást adni: «Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!»

 

[+] Részlet annak a kis magyar irodalomtörténetnek utolsó fejezetéből, mely kiegészítésül készült a Wiegler-féle egyetemes irodalomtörténetnek a «Révai Testvérek» kiadásában nemsokára megjelenő magyar fordításához. A kéziratot első közlésre a «Révai Testvérek» volt szíves a Nyugatnak átengedni.