Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

FELEKY GÉZA: SIC FATA ...

A nagykezű, durvatenyerű napszámosok munkaterületévé lett a magyar irodalomtörténet. Akik tudtak volna problémákat megoldani, vagy legalább problémákat felállítani, és problémákat megvilágítani, azok majdnem mind a ritkaszavú emberek közé tartoztak, és keveset, nagyon keveset írtak. Riedl Frigyes hagyatéka az Arany-monográfián felül csak néhány tanulmány. Péterfy Jenő mindig elég szélesnek érezte az essay keretét, és még essay-írásra is csak néha vette kezébe a tollat. Katona Lajos, ez a kevésbé eredeti és kevésbé színes intellektus is adós maradt azzal a «nagy» könyvvel, amely méltóan képviselhetné széles és jól rendezett erudícióját, élesre köszörült, tisztavonalú tudományos munkamódszerét. A magyar irodalom historikusai közül sokat hallgattak azok, akiknek tollán minden szónak volt súlya, és sokat beszéltek azok, akiknek a szószaporítás az egész tudományuk. Talán Salamon Ferenc alapozta meg ezt a tradíciót. Hiszen Salamon Toldi-tanulmánya; és néhány irodalmi kritikája olyan kezdet, amelynek elmaradt folytatása máig sem pótolt hézag az irodalomtörténet fejlődésében.

Király György élete-műve nem maradt volna csonka, ha a magyar sors kegyelmesebben bánik vele. A Riedlek és a Péterfyek finom érzékenységét örökölte Király György, de ezt az érzékenységet nála az energia kemény csigaháza vértezte fel szívós és rendszeres munkára. Az a néhány év, amelyet «pályatévesztett» emberként töltött a neki rendelt pályájáról kitaszított Király György, gyönyörű bizonyítékává lett kivételes energiájának, hiszen Király György a meghurcoltatások és a nélkülözések éveiben - nagyot növekedett, kiszélesítette érdeklődésének területét, többet akart végezni, és többet végzett, mint azelőtt. Király György munkájára szükség volt minden irányban, és mégis fájdalmas arra gondolni: mit végezhetett volna ez a munkaenergia, ha egységes irányban és koncentrált formában termelődik ki. Király György megtalálta az utat a ma eleven problémáihoz, és a múlt szelídszavú, áhítatos búvárából a ma problémáinak erős harcosa lett. Éppen ezért kár, kettős kár, hogy nem maradt meg a múltnál, kár, kettős kár, hogy pergament-arcú, aszkétametszésű szerzetesfejére felvette az acélsisakot, és fegyverül használta a tollat...

Heinrich Wölfflin, Németország legnagyobb művészethistorikusa a «Klassiche Kunst»-nak, az olasz renaissance-ról, egyben pedig a művészet örök alapjairól és örök törvényeiről írott monumentális könyvnek szerzője íróasztala fölé Degas merész lóversenyképének fényképét akasztotta, nem Michelangelo Éjszakájának vagy Rafael Athéni iskolájának reprodukcióját. A modern festésről nem írt Wölfflin és egész tudományos pályáján hű maradt a múlt nagy mestereihez. Ezek pedig azért tárták fel titkaikat előtte, mert Wölfflin íróasztala fölött Degas lóversenyképe függött és nem Rafael Athéni iskolája. Rafael és Michelangelo, Rembrandt és Rubens nevében nem lehet megtagadni az eleven művészetet, mert talán sok érdekeset mondhat el a múlt művészetéről, de nem mondhatja el róla az igazán érdekeset az olyan művészet-historikus, akiben nincs meg a teljes fogékonyság kortársainak művészeti mondanivalója iránt. Manet, vagy Degas kvalitásainak megértése könnyebb feladat a XX. század benyomásai által formált szem számára, mint Rafael és Rubens művészetének követése le a gyökérszálakig. Csak félreértheti, és nem értheti meg Rafaelt és Rubenset az, aki idegenkedéssel, vagy közömbösen fordul el Manet és Degas képeitől.

Király Györgyben megvolt Anatole France tudósainak áhítatos tisztelete, szent kíváncsisága, gyengéd érdeklődése a múlt minden kis intimitása és minden látszatra érdektelen részletvonása iránt, de Király Györgyben meg volt amellett a finom érzékenység, a teljes fogékonyság a kortársak törekvéseinek maradéktalan megértéséhez. Király György tehát tudta volna életre kelteni a múltat: és akiben él az evokáció nagy adománya, az kisebb feladatot old meg és könnyebb munkát végez, mint amilyen rendeltetett neki, ha kortársait magyarázza, és nem a távozottakat ébreszti fel. Az elmúlt két-három évben, harcos éveiben szép munkát, értékes munkát végzett a halálos betegség, a halálos nyomor koravén rokkantja, a vézna kis elcsapott tanár. De éppen ez a szép munka fájdalmas mementója annak a másik és szebb munkának, amely Király Györgyre várt volna, ha nem szólítja el őt még korábban igazi problémáitól, igazi feladataitól, igazi munkakerületétől a magyar sors, mint amilyen korán elszólította az élők közül a remények nagy sírparcellájának új lakóját.

Csak az életet kommentálta évek óta finoman, szabatosan Király György, aki életre ébreszthette volna a múltat. Pedig elveszett vele az igazi historikusnak még egy ritka és értékes tulajdonsága: a feltétlen és minden megalkuvásoktól idegen becsület. Király György becsülete kiállotta a tűzpróbát a múlt problémáival szemben is, pedig sokan vannak, sokan, még a hivatottak között is, akik azt hiszik, hogy a múlttal lehet és szabad kompromisszumot kötni. Király György azzal a kényes becsületességgel értékelte, mérlegelte, rangsorozta az elmúlt emberek elmúlt írásait, a konvencionális ítéleteket és konvencionális elméleteket, amilyen kényes és földöntúli lovagiassággal intézik női ügyeiket a Marlitt-regények hősei. Király György nem volt a megalkuvások embere harcaiban, és nem volt a megalkuvások embere íróasztala előtt, mikor sárgult papirosú könyvek finom, puha lapjait forgatta és tudományos fantáziájának időgépén néhány évszázaddal visszautazott a kortársak tülekedése mögé.

A magyar irodalomtörténet-írást üldözi a fátum. Riedl Frigyes csak egy könyvet írt, Péterfy Jenő nem írt egy könyvet sem, és Király György vézna teste ott pihen a remények nagy sírparcellájában. Ez a vézna test, amelynek kihamvadt már minden fizikai ereje, és mégis táplálni tudta az intellektus tiszta, erős lángját.