Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK

Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK
IV.

Szentpéteriné elkészült az öltözködéssel. Meggondolta a dolgot, nem vette föl a hosszú kabátot. Rendesen megfésülködött, a jobbik szoknyáját szedte elő és megindult.

Boris úgy lépkedett mellette, mint az árnyék. Mindég rosszul érezte magát, ha az anyjával kellett menni, most meg alig tudott magáról. Amint az úttesten átmentek, a villamos majd elütötte, amiért az anyja jól hátba vágta.

- Hogy az Isten pusztítson el, nem tudsz vigyázni magadra.

Majd olyat lökött rajta, hogy a könyvet a földre ejtette. Valami öreg úr a fejét csóválta, utána is nézett az asszonynak és maga elé dörmögte:

- Bestia.

Az iskolában még várni kellett, a nagysága nem volt ott. Boris bement az osztályba, az asszony a folyosón várt. Még egyszer megnézte a papirost.

Tehát... megjelenni szíveskedjék. Az öreg iskolaszolga megkérdezte, kit vár.

- Ide jár a kislányom - mondta és az osztály felé mutatott. A nagysága írt, hogy jelenjek meg, hát eljöttem.

- Jól van - felelt az öreg. Csak tessék itt megvárni, mindjárt jön. Az asszony bólintott, oda állt a bejáráshoz és nézte, mint jönnek a gyerekek az iskolába.

Egyszerre megszólalt a csengő és a nagyságák meg a tanítók egymásután jöttek ki.

Kicsit izgatott lett, utóvégre mégse olyan egyszerű a dolog. Csak most fogta el igazán a kíváncsiság. Mit is akarnak tulajdonképpen tőle.

A szőke, kedves arcú fiatal leány megállt az ajtó előtt, végignézett az asszonyon és azt mondta:

- Boris édesanyja?

A hangja olyan kedvesen hangzott, hogy az asszony mozdulatlan maradt.

- Igen? - kérdezte még egyszer.

Az asszony most vette csak észre, hogy neki szól a beszéd. Úgy zsongott benne az a kellemes hang, hogy pillanatra elbágyasztotta. Felkapta a fejét:

- Hivatni tetszett.

A tanítónő még egyszer jól megnézte. Az asszony arcán most már nem volt semmi az ellágyulásból. A szeme megvillant, a hajfürtje kicsúszott és belelógott az arcába. Kegyetlen tekintet szaladt ki a szeméből. A leány észrevette. Önkéntelenül hátralépett, mintha megijedne tőle.

- Eljöttem nagysága.

A leány halkan beszélt.

- Nézze jó asszony, a Boris miatt.

- Rossz volt a gyalázatos.

A tanítónő megrázta a fejét.

- Nem.

- Ismerem én, nagysága kérem, gonosz az, minden csontja gonosz.

A leány közbeszólt:

- De jóasszony, ne mondjon ilyet, a maga gyereke.

- Az enyém, az igaz, de elég bajom van vele. Egyebem se volt vele, csak nyavalya, meg nyűg.

Most eszébe jutott, amint megesett, ahogy el kellett menni a szolgálatból, az emberek lenézték, az a fiatal ember már nem akart többet róla tudni. A bérét oda kellett adni a tartásért, s végül hozzáment ehhez a baromhoz, pedig különb embert érdemelt volna. Különbet...

- Jó kisleány.

- Csak hiszi a nagysága. - Engedetlen, gonosz.

- No, no.

- Igen. Ugye nem is tetszik hinni?

- Hát mit csinál az a szerencsétlen?

Elvörösödött.

Hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon, de aztán eszébe jutott a pénz. Diadalmasan kapta fel a fejét.

- Hogy mit csinál? Hát kérem nagysága, a szemem sül ki szégyellettemben, lop a gyalázatos. Pedig tőlem nem látta, én nem nyúltam senkiéhez, soha. Arany, ezüst volt előttem, és nem nyúltam soha senkiéhez.

Hangosan beszélt, hadonászott, a folyosón levők odafigyeltek.

- Mit lopott?

- Pénzt, nagysága kérem.

- Hogy tudta meg?

Ez a kérdés zavarba hozta. Érezte magán a szelíd nőnek kutató pillantását, s azt is érezte, hogy ez a pillantás megfosztja a szokott biztonságától. Mintha lassan forogni kezdene minden vele. Ez bosszantotta. Elhatározta, hogy most már azért se hagyja magát.

- Megtaláltam nála, a kendőjébe volt becsavarva.

- Hátha valakitől kapta.

Az asszony egész testén valami rándulás féle szaladt végig. Erre igazán nem gondolt. De hát utóvégre is, mi köze van a nagyságának hozzá. Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Ez a kérdés zavarba hozta, meg is hökkent egy pillanatra, de azért nem vesztette el a fejét. Most nagyon gyűlölte azt a porontyot. Jobban, mint valaha. Ez a szemét, kis kukac ilyen bajba hozta, hogy itt vallatják, mint valami rabot.

- Hazudik is - folytatta. Mérgesen beszélt, egészen nekivörösödött.

- Hazudik a kutya.

- Mit hazudott?

Az asszony ismét megállt. Igaz, erre felelni nehéz. Hogy mit is hazudik, hát csak nem jegyzi fel a hazudozásait. Akkor egész könyvet írhatna már össze... Hazudik és ezzel vége.

- Engedetlen.

- Mert lement a nyomdászékhoz játszani - no jóasszony, ezért igazán nem kellene bántani.

Az asszonynak nyitva maradt a szája. Mit, hogy ezt is tudja, hát panaszkodott a gyalázatos, panaszkodott. No megállj, bestia. Ezért kínlódok érted, te vipera, ezért, hogy így meggyalázz a hátam mögött - gondolta. Most széjjel tudta volna tépni azt a rongy, kis békát.

- Mindég engedetlen.

- Nem látszik olyannak.

- Hát persze, mert ravasz a cudar, de otthon.

- Nézze jóasszony, ne bántsa azt a kisleányt. Csupa kék-zöld folt a teste szegénynek, ne bántsa.

Olyan csendesen hangzott a kérő szava, hogy az asszony zavartan maga elé nézett. Megint elzsibbasztotta ez a hang.

- Ha még egyszer bántja, majd velem lesz baja - folytatta hátuk mögül az igazgató. Nem is vették észre, hogy mögöttük áll és kihallgatja a beszélgetést.

Az asszony felkapta a fejét.

- Az úrnak nincs hozzá köze, az én gyermekem.

- Majd megmutatom, hogy van. Agyonveri a saját gyerekét, szégyellje magát!

- Szégyellem, ha akarom. Az úr meg hallgasson.

- Én vagyok az igazgató.

- Bánom is én, tőlem lehet a Jézus Krisztus is, még sincs köze hozzá.

- Elég lesz - kiáltotta az igazgató. Egész belevörösödött abba a szégyenbe, hogy a nyilvánosság előtt itt megtépázták a tekintélyét.

- Elég lesz, majd a rendőrséghez megyek.

- Tőlem ugyan mehet a Herkó Páterhez is.

Pillanatra csend támadt.

Az igazgató dühösen elment. Amint a folyosón végigment, morgott, hogy majd megtanítja ezt a boszorkányt. Az asszony közönyösen nézett utána. Szinte jól esett neki, hogy úgy a szíve szerint beszélhetett. De ezzel a halavány leánnyal olyan nehéz a szó, mert a csendes beszéde szinte kínozza az embert.

- Nem kellett volna megbántani az igazgató urat.

Vállat vont.

- Bánja a fene.

- No nézze jóasszony, ne legyen haragos.

- Ne legyek haragos? Az ember nem tudja, miből él, aztán itt meg macerálják.

- Jót akarnak, az igazgató úr is azt akar.

- Mindenki jót akar, az ember meg majd felfordul a nyomorúságtól.

- Mindenki bajban van most.

- Dehogy van kérem, csak a szegényt nem akarja senki látni.

Az öreg szolga jött.

- Az igazgató úr kéreti a nagyságát.

- Igenis.

A leány megcirógatta az asszony arcát.

- Ugye nem bántja többet azt a kisleányt?

Az asszony lenézett a földre. Úgy érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Hát így is lehet, ilyen szépen, csöndesen, hiszen ezért ölni is tudna. Micsoda ember ez, hogy mindég így szól. Sohase haragszik. Az Isten valami csodálatos gépet helyezett belé, hogy mindég úgy szól, mint a fuvola.

Lehajolt hozzá, meg akarta csókolni a kezét.

A leány ijedten elkapta:

- De jóasszony.

Az asszony ott állt előtte, mint a kisgyerek, aki büntetésre vár. Majd megfordult és lassú lépésekkel kiment az épületből. Amint az utcára ért, megtalálta önmagát. A meghatottság elpárolgott és a düh visszatért. Most már mindenkit össze tudott volna tépni. Hát mégis gyalázatosság, ami itt vele történt. Hogy csak úgy iderendelték, mint valami rossz cselédet, vallatták, szidták. A csuda verje meg őket. Mit gondolnak ezek, hogy ővele csak úgy lehet, csak úgy... Majd megmutatja. A gyerek az övé, úgy bánik vele, amint neki tetszik. A gyerek rossz, verni kell és verni is fogja. Ha veri, akkor mindenre vigyázni fog és ő is szembe néz majd az emberekkel. Nem merik bántani. De ha csak úgy nő fel, akkor mindenkitől félni fog. Gyors léptekkel ment haza. Az udvaron ott találta a házmesternét. A vékony, sápadt asszony egyik lakóval pörölt. Amit meglátta, a hazatérő asszonyt, ráförmedt:

- Persze, maga meg korán reggel sétálni jár, itt hagy mindent a nyakamon.

- Ne kiabáljon velem.

- Sétálni megy, én meg itt bajlódok már kora reggel.

- Nem a szeretőm után jártam, a dolgom után jártam.

A cselédleányok abbahagyták a porolást, nevetgéltek.

A másik asszony még sápadtabb lett.

- Gyalázatos.

- Én vagyok a gyalázatos, én, nekem nincs selyem viganóm, nekem nem vesz senki. Érti a ténsasszony, én nem járkálok semerre.

A folyosóra kigyűltek az asszonyok, borzasan, lomposan, bámultak le. Tetszett nekik a dolog. Mindjárt kora reggel ilyet kapni, ez nem utolsó...

- Úgy kell neki - mondták, legalább most megkapja, ami neki jár. A másik csoport a házmesterné pártján volt.

- Hogy kinyílt a szája annak a csúf parasztnak. Jobb volna, ha a mosókonyhát rendben tartaná... Ez beszél, agyonveri a gyerekét. Csak hallanátok, hogy jajgat szegény... Neki van igaza, az a jó madár csak hallgasson. Mindég avval a tacskóval csavarog. Pfuj, gyalázatos. Ki kellene dobni a házból.

A két asszony még mindég szemben állt egymással.

- Ezt megkeserüli.

- Szeretném látni.

- Majd meglátja.

- Jó lesz csendben maradni, mert ha én kinyitom a számat, akkor lesz mit hallgatni.

- Hát nyissa ki. Halljuk - ilyen kiáltások hallatszottak felülről.

Nevettek is. Egy gyerek tapsolni kezdett. A dolog komikus lett.

A házmesterné hátat fordított és dühösen bement.

- Kezét csókolom - vágta utána emez és pukkedlit csapott.

Újra megindult a nevetés.

Most már nyugodtabb lett, megkönnyebbült, fölment, hogy levesse az új szoknyát és dologhoz lásson. A házbeliek is elszéledtek, de még sokáig beszélték az esetet.

Kicsit megnyugodott, de még mindég forrt benne a dolog. Hát ez a hitvány kis béka így csúfot járat vele. A háta mögött panaszkodik, pedig ő az oka az egész nyomorúságának.

- Gyere csak haza - morogta maga elé. Amikor lement, a fűszeresné intett neki, bement hozzá.

- Nagyon jól tette - mondta és megszorongatta a karját. Úgy kell neki, no csakhogy egyszer megkapta a magáét.

Mind a ketten nagyon jól érezték magukat. Nem tudták ugyan, hogy miért, de jól esett, hogy az az ember ilyen szégyenbe jutott. Különösen a fűszeresné volt boldog, mert nagyon irigyelte azokat az embereket, akik meg merik tenni azt, amire vágyódnak. Sokáig beszélgettek, vihogtak, majd az asszony fogta a seprűt és leballagott.

A lépcsőházat kellett rendbe hozni, mert reggel elmulasztotta. Tudta ő, hogy mi a kötelessége. Nem kell rá figyelmeztetni. Még betegen is elvégzi a dolgát. Most ismét eszébe jutott a gyerek, a tanítónő, meg az igazgató. Erre haragudott. De attól a fehér leánytól félt. Úgy jött elé, mint a kísértet.

Megállt a munkában, s azon gondolkozott, hogy az ember sohase tudja, mire virrad. Egyszer ez jön közbe, máskor meg amaz. Mi lesz holnap? Valami jónak is kellene már egyszer jönni. A baj az csak jön, mindég csak a baj. De a jó, az elbújik, azt elő kellene ráncigálni, ha az ember tudná, hogy honnan? Ez az ember is csak úgy somfordál ide-oda, mit rejteget, biztosan a bajt. A gyerek már hozta. Amint elkerült idegenbe, a szégyent hozta.

Azt gondolják róla, hogy ő valami kegyetlen, gonosz mostoha, pedig ő csak jóra, engedelmességre neveli. Másképp nem lehet.

Észre se vette, hogy valaki a háta mögött áll.

- Haragszik még, Boris néni? - kérdezte valaki. A házmesterné volt.

Vállat vont.

- Ne bolondozzon, hát miért haragszik, én csak azért szóltam, mert az a lompos a nyakamra járt, hogy olyan piszkos a lépcső, csak úgy ragad.

- Az a lompos? - kérdezte és felmutatott a fűszeresnére.

- Az. Mindég nyavalyog rajtam, hogy ilyen ronda házat még nem látott.

- Oh, a csuda verje meg.

- Látja, Boris néni, nem lehet az emberekben bízni.

- Nem, nem.

- Én csak úgy szóltam, hogy csak hallják. - Érti? - nevetett.

Az asszony ott állt, a seprűt tologatta. Sejteni kezdte a dolgot.

- Ez fél - gondolta, fél, hogy az ura megtudja. - Valami részvétfélét érzett.

- Van egy kis zsírom, Boris néni, meg cukrom, majd jöjjön be.

Elsietett.

Tegnap még nem volt semmije, pedig kért tőle.

Lerázta a seprűt.

Vigye az ördög, csináljon amit akar. Vigyázzon az ura rá. Szeretője van... Csinos, még fiatal is, az ember, az olyan mulya... hát legyen neki... addig éljen, amíg fiatal... ő is jobban tette volna... eh, nem is jó, ha az ember mindég arra gondol, hogy mit kellett volna tenni. Fejfájást kap tőle. Zsír... cukor... hangzott a fülébe... Ez a jó. Fölment a lakásba. A házban már csendesség volt. A porolást befejezték, az asszonyok a főzéshez láttak.

Megint krumplileves, meg bab.

A gyereknek mindjárt itthon kell lenni. Már ott is állt az ajtó előtt. Néhányszor rátette kis kezét a kilincsre, de nem merte megnyomni. Amint kilépett az ajtón, ott látta összekuporodva, olyan volt, akár a szemét gomolyag.

- Itt vagy, te cudar - kiáltott rá, fél kézzel berántotta a szobába, neki lökte a falnak.

Már éppen ütésre emelte a kezét, amikor kopogtatás hallatszott. Az ajtó kinyílt, a fehér leány lépett be.

Az asszony tágra nyitotta a szemét és egész testében csöndes reszketést érzett.