Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK

Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK
III.

Szentpéteri Tamás elindult a malomba. Lassú lépésekkel ment, mert még volt ideje, különben se szeretett gyorsan menni, minek az? Ez a sok bolond ember úgy szalad az utcákon végig, mintha folyton a szerencséjét keresné. Ő ráér. A mellékutcákon ment, mert a bolond villamost se szerette. Folyton csilingel és elüti az embereket. Amint így előre botorkált, megjelent előtte a Somogy megyei kis falu, ahonnan ide származott. Az apja az uraságnál szolgált, béres volt. Neki is ott kellett volna maradni. Most az őszi szántásra készülődne, szép csendesen pipálgatna a hosszú estéken és nem bántaná senki. A katonaság bevitte a városba, aztán tovább hozta ide ebbe a sokadalomba, s azóta itt lézeng. Mert ő ezt az egész életet lézengésnek tartotta, de mégsem tudott megszabadulni tőle. Sokszor gondolt arra, hogy hazamegy. De csak gondolt. Soha se jutott odáig, hogy megtegye. Aki ide kerül, az már itt vész el - gondolta. - Óh, ezek a csúf, ronda nagy házak nem engedik ki az embert. Börtön ez. Erősebb, mintha vasráccsal volna körülvéve. Mert az ember megszokja az emeletet, a vízvezetéket, meg a nyomorúságot is. Megszokja és belepenészedik. Hanem némelykor friss szél szaladgál a nagy házak között és akkor egy pillanatra mintha megrészegednék az ember. Harangszót hall, az embereket látja templomba menni, hallja a prédikációt is. Olyan furcsa bolond masina az ember. Némelykor megmozdul benne minden. Régi képek szaladgálnak előtte. Az apját is látja, amint befogja a lovakat és csendes nyugalommal káromkodik. Az anyja megfeji a tehenet.

Eh, kutya bolond história ez az élet. Legjobb, ha az ember meg se mozdul, mert akkor nyugta van. De ha ide-oda mászkál benne, mindjárt ott kereskedik a baj. Leginkább akkor fogta el ez a nyugtalanság, amikor baj támadt a malomban. De hát az se megy másképp. Ő katona volt, háborúban volt, vele nem lehet csak úgy...

Miért húzódjon ő meg olyan nagyon. Ő megfogta a puska végét... Hm... az a muszka, hogy elterült, szép, csinos fiú volt, valami úrféle lehetett, sima, fehér arca csak úgy világított ki a sorból. Hirtelen szembe kerültek egymással és úgy rontottak egymásnak, mint a vadak. Már ennek így kellett történni.

Furcsa, hogy itt Somogyban felnőtt, ő - Szentpéteri Tamás, ott meg Nagy Oroszországban az a másik, az a Nikoláj, vagy minek hívták és egymásnak mentek.

Miért?

Vállat vont.

Az ember ne okoskodjon sokat, mert megfájdul a feje. Így parancsolták, így kellett történni.

Hanem az a rongyos főmolnár, az ne beszéljen, az itthon volt. Fölmentették a nyavalyást. És még ő beszél. Ő kiabál, hogy gyorsabban kell hordani a zsákokat. Büszkén lépkedett. Megtette a kötelességét. De azért, ha eszébe jutott ez a dolog, mindég valami zsibbadás fogta el. Még érezte, hogy a karjában lendület van, de sokszor mintha elhalna benne az élet. Így volt akkor is, amikor ott gubbasztottak és várták a halált. Sokszor nem is tudták, hol vannak, mit csinálnak, hogyan kerültek ide. Csak bámultak bele a megfagyott levegő égbe. Dermedt fekete madarak hulltak le melléjük.

Azt mondta az egyik:

- Megesszük. A többi úgy is minket fog megenni.

Nevettek.

De olyan furcsán hangzott bele a nehéz levegőbe a nevetés. Keserű volt. A torkukat szorította össze. Ő nem félt soha. Állott már a halál előtt máskor is, nem félt tőle. Hanem ha arra gondolt, hogy ezek a madarak a fekete csőrükkel belevájnak a kihűlt emberi testbe, ... akkor megrántotta a vállát.

Már látta a malmot. A nagy hodály úgy meredezett előtte, mint a végtelen örök börtön. Amint ide belép az ember, gép lesz. Nincs megállás, csak jönni, menni, hozni, vinni. Dolgozni kell, de azért jó lenne egyszer úgy elüldögélni, mint az urak a kávéházban.

- Jó reggelt, testvér - szólt rá valaki. A vörös Pánczél volt. Furcsa fejű ember, még a szeme is vörösen néz.

- Hogy van, testvér - folytatta ravaszul oldalt nézve.

- Ez komisz ember - gondolta Szentpéteri, de nem tudta tovább se gondolni, se mondani. Ez spicli. Mindég ott settenkedik a főmolnár körül. Sugdolódzik vele, integet neki. Pénze is van, egyszer úgy jó volna megtorkolni, de hát nem lehet, mert abból baj lenne.

- Hogy vág a bajusz - testvér?

Nem felelt. A földre nézett, úgy baktatott tovább. Megérezte, hogy ez most kötekedni akar vele. Ez itt megy a biztos dologgal, ő meg szombaton kikerül az utcára.

Szó nélkül lépkedtek.

A másik mindenképpen szóra akarta bírni.

- Baj van, pajtás? - kérdezte tovább. Mintha valami részvét érzett volna ki a hangjából.

Szentpéteri felnézett. Mit is akar ez tulajdonképpen? Bosszantani akarja vagy ugratja, mit akar.

- Nincs nekem semmi bajom - felelte nagy csendes szomorúsággal.

- Komiszak az emberek - folytatta a másik.

Szentpéteri vállat vont. Hát bánja is ő, akármilyen komiszak.

- Megennék egymás kezéből a kenyeret.

Türelmetlen lett, hogy nem tudta szóra bírni ezt a Fajankót. Mert Szentpéterit csak közönséges embernek tartotta. Ez csak olyan együgyű paraszt - mondták róla -, megérzik rajta a föld. Mindég lefelé néz, mintha az orrával túrni akarna. Az ő apja önálló iparos volt, ő más. Meg is látszik rajta. Ez az együgyű ember nem tud beszélni, csak néz, néz, aztán egyszer csak kitör, mint az állat.

Szerette volna, ha most elkezd tombolni, kiabálni. De hát nem csinál ez semmit. Jól tudta, hogy szombaton megszűnik a munkája, kíváncsi volt rá, hogy mit gondol, de nem gondol ez semmit, csak megy, megy, előre, mint a barom.

A malomhoz értek, a nagy hombár ott éktelenkedett előtte, a kocsik már befordultak a kapun, mindjárt kezdődik a dolog. A raktárakból le kell cipelni a zsákokat, s aztán délutánig nincs megállás. Amikor a kapun belépett, elfogta valami nevezhetetlen düh. Nem a munkára haragudott, azt szerette, bírta is. Alig valaki úgy, mint ő. De hogy rászóljanak, azt már nem. Ezért ölni is lehetne.

A vörös ember nagy alázatossággal szedte le kalapját. Ez mindenkinek süvegel - gondolta a komor ember és most különbnek érezte magát a másiknál. Ő nem süvegelt. A dolgát elvégzi, de nincs tovább. Csak el is tudná ezt mondani úgy, amint elgondolja. De bizony nem tudja.

A gépek lassú, egyforma morgása úgy húzza, hajtja az embert. Mintha beszélne az emberhez. Hogy menj, cipelj, dolgozz.

Látta a hivatalnokokat az ablaknál álldogálni. Ezeknek nem sürgős a dolog. A pennával másképp lehet dolgozni, mint a tele zsákkal. A penna könnyen szalad a papiroson végig, a zsák nehéz. A kis fiatalemberek olyan hamar firkálják tele a papirost, öröm nézni. Aztán a szoba is meleg, cigarettázni is lehet. De azért nem haragudott rájuk, mert azt is el kell végezni. Ugyan hogyan tudna ő a nehéz ujjaival olyan gyorsan végigszaladni a papiroson, mint azok. Az ő ujjai vastagok lettek és merevek. Ha a tollat kell megfogni, kétszer is kiejti, mielőtt a nevét alákanyarítja az írásnak. Hiába, mindenkinek megvan a maga mestersége, azt kell űzni. Ez egészen jól van így, mert például nem lehet mindenki zsákhordó, de firkász se. Mindenféléből kell lenni a világon. Ez már így van. Ezen nem lehet változtatni.

Miközben ezeket gondolta, magára öltötte a vastag zsák kötényt és várta a raktárost.

Nemsokára megjött. Alacsony, zömök ember volt, a kezét dörzsölte, a fején házi sipka. Látszott rajta, hogy most kelt föl, mert még ásított.

- Na itt vannak - szólt az emberek felé.

- Aztán egy, kettő - többet nem mondott. Ezt is inkább szokásból mondta.

Az emberek meg se mozdultak. Kinyitotta a raktárajtót, ott voltak a zsákok.

- Menjenek.

Az emberek bementek. A nehéz szekerek már befordultak, megkezdődött a munka. A malom duruzsolt, a lovak patájukat verdesték a földhöz, a kocsisok káromkodtak.