Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: BEÖTHY ZSOLT

Irodalomtudományunk és egyetemi irodalomtanításunk színvonala nagyot esett Beöthy Zsolt halálával. Mégis csak sokkal magasabb színvonalú és előkelőbb egyéniség volt, mint bárki azok közül, akik most át fogják venni örökségét - utolsó és nem méltatlan képviselője annak a szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s olyan intenzívvé tette irodalmi kultúránkat, hogy virágkorára ma is csak fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni. Nemcsak széles látóköre volt és mély világirodalmi műveltsége, hanem egyéniségének egész stílusa is nagyobb lendületű a ma megszokottnál s olyan presztízs sugárzott le róla, amelynek bajosan tudott ellenállni bárki kortársai közül. S nem volt egyoldalú tudósa az irodalomnak, hanem maga is író, aki lelkileg is az irodalom levegőjében élt, szoros kapcsolatban mindazzal, ami az irodalomra tartozik, alkotó író is, nem csupán költői munkái, regénye, novellái és verses munkái révén, amelynek megvan a maguk értéke, de mégis többé-kevésbé alatta maradnak egyénisége színvonalának, hanem sokkal inkább azzal, hogy saját prózastílust alkotott magának kifejező eszközül, amely teljesen az övé, egyéni és utánozhatatlan.

Ebben a stílusban benne volt az ő egyénisége. Széles ívű mondatok, válogatott és kiegyensúlyozott szavakból összerakva, egymáshoz halmozódó színek, gondosan elosztva, nem mindig világító erejű, de mindig tetszetős képek, egy kellemesen hullámzó ritmus, amelyet mindig valami pátosz ringat. Ez a pátosz hol magasba irányuló, hol érzelmesen ellágyuló, de mindig a lelke az írónak: az író lelkiállapota írás közben mindig többé-kevésbé szónokiasan elragadtatott. S Beöthy valóban lénye és lényege szerint elsősorban rétor volt, nemcsak a katedrán és az irodalmi társulatok szószékein, hanem az íróasztala előtt is, amikor csak az írott betű útján érintkezett közönségével. A lelki emóció nála mindig szónokias formában jelentkezett. Érdekes ezt megfigyelni még tisztára értekező írásaiban is. Ha például valamely mű valamely szépségére akar figyelmeztetni, mondatai öntudatlanul szónoki ritmusokra csoportosulnak. Munkásságának jelentékeny része, értékekre is jelentékeny, egyenesen szónoklatnak készült. Az irodalmi szónoklatot, amelynek fénykora összeesett a magyar politikai szónoklat fénykorával, ő tartotta köztünk egymaga érvényben. Egy sor záródik le vele, amelyet Kölcsey kezdett, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vittek magasra.

A szónokiasság a romantikus iskola egyik kedves kifejezési formája. Beöthy lénye is a romantikában gyökerezett. Pályájának legnagyobb és legmunkásabb része a realizmus és naturalizmus korába esett; de ő mindévig romantikus maradt ízlésében, gyönyörködésében, egész valójában. Irodalmi ideáljai a világirodalomból Shakespeare, a romantikusok Shakespeareja, akit teljesen a romantikus kritika módszerei és mértékei szerint értékelt, a magyar irodalomból Jókai és elsősorban Arany János, akiben éppen azokat a tulajdonságokat tudta legtöbb szeretettel és megértéssel kiemelni, amelyek romantikus gyökerűek. Az Arany utáni korszakok irodalmából is leginkább csak azokat az írókat tudta méltányolni, akikben a realisztikus gondolkodási és ábrázolási mód a legtöbb romantikus elemmel keveredett. A valóságnak megszépített képét szerette az irodalomban, a szépen és előkelően egyensúlyozott, végső konzekvenciáikban megnyugtató és harmonikus dolgokat, nem volt kedvére való, ami megdöbbent, ami felizgat és nem békít ki, ami visszás érzést hagy hátra, ami a költői igazságszolgáltatás hiányával figyelmeztet az élet és a világi rend igazságára. Nem szerette a keserű igazságok irodalmát, amely rámutat a politikai, társadalmi és erkölcsi szervezet hézagaira és hiányosságaira és ezzel szítja az emberekben a nyugtalanság, a változás, az elégületlenség szellemét. Az irodalom hivatásául inkább azt tekintette, hogy gyönyörködtetve megnyugtassa az embereket és segítsen őket megtartani a fennálló rend keretein belül. Beöthy konzervatív volt, abból a konzervatív-liberális fajtából, melynek típusát a kiegyezés utáni korszak, a Tisza Kálmán kora tenyésztette ki igen sokféle változatban, mint a magyar intelligencia legáltalánosabb érvényű életformáját. Ezt az ő életnézetét beleplántálni a közvélekedésbe irodalmi téren, általánosan érvényessé tenni az irodalomtörténetben és a kritikában - ez volt munkájának tulajdonképpeni célja. Az író természetes célján kívül, amely nem lehet más, mint önmagát, a saját egyéniségét kifejezni és közölni az emberekkel, neki még egy másik, propagandisztikus célja is volt: a saját életnézetét általános érvényűnek elfogadtatni. S mivel ez az életnézet minden főpontjában összeesett a korában uralkodó politikai és társadalmi csoportok általános életnézetével, valóban el is fogadták közérvényűnek. Az iskola és a hivatalos és félhivatalos jellegű kulturális szervezetek irodalmi hitvallása az lett, amit ő hirdetett. Beöthy egy kor magyar uralkodó rétegeinek a lelki állapotát s gondolat- és ízlésvilágát fejezte ki, kortársai között a legtöbb kifejező képességgel és formailag is legszebb formulázásban - innen van igen nagy hatása a maga kora közgondolkodására.

Ebből már magából következik, hogy az ő irodalmi tanítása és propagandája szorosan összefügg a politikummal. Politikusa volt ő az irodalomnak, a XIX. század utolsó negyedében kizárólagosan uralkodó politikai iskola és stílus exponense az irodalomban. Irodalmi tanítása át meg át van szőve politikai eszmékkel és kapcsolatokkal. Nagy íróink hagyatékából azokra az elemekre figyelmeztetett mindig a legnagyobb hangsúllyal, amelyek politikailag felhasználhatók. Az irodalmi jelenségek vizsgálatának középpontjába ő tette a nemzeti jelleg eszméjét, amelyet bár sohasem formulázott és írt körül egész félreérthetetlen pontossággal, de fejtegetéseiből mindig ki lehet olvasni, hogy formailag az Arany korának realisztikusan színezett romanticizmusát értette alatta, tartalmilag pedig azt a politikai és társadalmi eszme- és érzésvilágot, amelyben ő maga s vele együtt kora magyar intelligenciájának zöme, az egész uralkodó réteg benne élt s amelyre rányomta - mint az uralkodó rétegek mindig szokták - a nemzetiség kizárólagos pátensét. Ebből természetszerűen magyarázható ellentétes álláspontja a huszadik század elejével lendületbe jött irodalmi mozgalmak legnagyobb részével. Ellenszenvét keltette fel belső nyugtalanságuk, kritikai támadó szellemük a fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi berendezkedések ellen, a magyarság eddig némaságra kárhoztatott rétegeinek s azok politikai és lelki igényeinek megszólalása általuk s a magyar lélek eddig ismeretlen és semmiféle számításba be nem vett vágyainak és indulatainak feltárulása az új irodalom mondanivalóiban és stílusformáiban.

Az az új magyar világ, amely a huszadik század elején kezdett forrongani és a világháborúval is súlyosbított kínos konvulziók között forrong most is még s ki tudja mikor jut nyugvópontra, már nem volt az ő világa. Az ő lényének megfelelő levegő a múlt század utolsó negyedének derült, optimisztikus és reményteljesen tevékeny levegője volt, az ő kora az a kor, amely megteremtette a modern Magyarországot, de egyúttal elő is készítette, akaratlanul és észrevétlenül, Magyarország mai lesüllyedését. A mai Magyarország nem volt az ő Magyarországa, napról-napra idegenebbül érezte magát benne. Meggyőződéséhez hű maradt a forradalom alatt, de az ellenforradalom alatt is, mikor nála szokatlan energiával exponálta magát az akkor divatba jött perzekúciók némely kiáltó igazságtalanságai ellen az egyetemen és az Akadémiában, de eddigi hívei között mindjobban elszigetelődött s voltak napok, mikor csak még mindig erős személyi presztízse akadályozta meg, hogy ez az elszigetelődés nyilvánosan is ki ne fejeződjék. Mint egy szédületesen fejlődő, látszólag tartósra szervezett és maga előtt fényes jövőt képzelő Magyarország fia élt, sikertől, tisztelettől környezve és mint egy mély örvénybe zuhant, saját testét hasogató, jövőjét kínos szorongással kutató Magyarország fia halt meg s azok közül, akik körülvették koporsóját, csak kevesen méltók arra, hogy őt gyászolják.