Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · PATAKI JÓZSEF: BÁNK BÁN

PATAKI JÓZSEF: BÁNK BÁN
Szereptanulmány (Második, befejező közlemény)
VII.

Harmadik felvonás. Melinda szobája. Férj és feleség közt egy kínos jelenetnek végső akkordjai. Ám azért a legelső szóból is tudjuk, hogy mi történt. Bánk későn érkezett. Ottó végrehajtotta gyalázatos tervét. «Az irtóztatón megindult sors golyóbisa» most már feltarthatatlanul rohan a maga útján. A katasztrófa elkerülhetetlen...

Már az első szó, mely itt Bánk ajkáról elhangzik, csalhatatlan fokmérője az indulat forrpontjának. Azonban ennek az indulatnak rettentő voltáról még hatásosabb képet nyerünk, ha figyelembe vesszük, amit róla később (IV. felv.) a királynénak maga Bánk mond:

«Te engemet magadhoz hívatál
szikrát okádó vérem éktelen
dühében...»

Ez a mondat lebegjen a színész előtt, mikor Bánk szerepének tanulmányozása közben idáig jut és Bánk rettentő haragjának hangjait keresi.

Ám akármilyen rettentő is ez a harag, mégis ráismerünk belőle a nemes lelkű, lovagias és kontemplatív Bánkra. A lángeszű szerző itt is következetesen rajzolja hősét. Bánk az indulatnak még ebben a vad forgó szelében is igyekszik a szenvedéllyel szemben erkölcsi ellenállást kifejteni. Nem tud ugyan véglegesen ura lenni magának, de erre való törekvése mindvégig megmarad.

Mind erre kitűnő példa Melindával szemben tanúsított magatartása:

Bánk első dühében bűnösnek tartja Melindát, és mégis mikor a szerencsétlen asszony rettentő lelki gyötrelmeiben a földre rogy, Bánk felemeli s mély szánalommal meghatottan szól hozzá:

- - « Szegény szerencsétlen Melinda -

ám ez a meghatottság csak egy pillanatig tart, hogy helyét újra kétely foglalja el:

«Mégsem hiszek!
Ottó s Melinda egyaránt örültek!»

Íme így vergődik Bánk egyik kétségből a másikba, és háborgó lelke nem tud nyugvópontra találni.

Bánk indulata ebben a jelenetben akkor éri el a legmagasabb fokot, mikor Melinda - bűntelenségét hangoztatva - eszébe juttatja gyermekét. Melinda ezzel enyhítni szeretné férje fájdalmát s az ellenkezőt éri el vele: az indulatnak újabb tápot ád. Bánk ui. ekkor ébred tudatára annak, hogy a férji becsületét ért gyalázat gyermekére is átháramlik:

«Te átkozott kis alvó mit mosolyogsz?!» kiáltja csaknem magán kívül a gyermekszoba küszöbén.

Ez az átokszerű kitörés csupán az indulat fokmérőjének a végletekig való felszökkenését jelzi, de semmiképpen sem jelent igazi átkot. Melinda azonban annak veszi és «sikoltva felugrik»:

«Ember, tudod te mit mondtál a fiadnak
most? Átkozott. (merően néz maga elé:)
Atya-átok egy anyáért!»

Bánk erre öntudatlanságából félig ébredve, mély fájdalommal s mintegy mentségképpen mondja:

«Mint vándor a hófúvásokban, úgy
lelkem ingadoz a határtalan
kétség között s eszem egy nagy óceánban
lebeg, veszejtve minden csillagot!»

(mintha csak azt mondaná, azt sem tudom már, mit teszek, mit beszélek!)

Gyulai teljesen félreérti e mondatot, melyet érthetetlen okból magánbeszédnek tart, holott nem az. Szerinte e «kikerekített körmondat» (?), «e cifra képlet teljességgel nem fejezi ki Bánk lelkiállapotát» Pedig hát nagyon is kifejezi, hiszen a napnál is világosabb, hogy egészen az «atya-átok»-ra vonatkozik. Gyulai szerint azonban: «Bánk hallgat és nem vonja vissza átkát.» Először is: Nem hallgat, másodszor pedig esze ágában sem volt megátkozni gyermekét. Tehát nincs is mit visszavonni!

Melinda azonban ismét csak az atya-átokkal tépelődik, mely nála egész rögeszmévé lesz, és eszelős módjára kezd viselkedni. Bánk kínos meglepetéssel néz rá s megdöbbenve szól: «Boldogtalan!»

Itt aztán megszakad a jelenet. Az őrjöngő Melinda - miután sejteti, hogy a gaz merényben a királyné a főbűnös - elrohan s Bánk egyedül marad.

Ez a magánjelenet igazi példányképe a művészi monológnak. Nagyszerűen van felépítve s minden szava a helyzethez illő. Bánk indulatját letompítja az a kínos hatás, melyet reá az őrjöngővé vált Melinda tesz. Innen mély elmerülése, melyből szinte felijed, mikor a főbűnösnek látszó királyné meggyilkolására gondol. (Katona is ezt az utasítást adja a színésznek.)

Bánk annyira elmélyed e gondolaton, mely «már első zsengéjekor» elhatározássá válik lelkében, hogy egy ideig észre sem veszi az oldalajtót felszakasztó s «dölyfösen» belépő Izidórát, hanem tovább szövögeti bosszúja szálait.

Bánk már elhatározta a tettet s elhatározását még jobban emeli a távozó Izidórának azon epés kijelentése, hogy az Ottóra megharagudt királynét «Melinda megbékélteté.» Tehát - «megbékélt; álmos is volt! Szépen kidolgozott csalárdkodás!» - hördült fel Bánk.

Ezután «bizalom s félelem közt lesompolyog» Tiborc, aki a merániaiak igája alatt nyögő magyar nép nyomorának megható elpanaszlásával Bánkban a hazafit is a királyné ellen serkenti.

Hogy e jelenet milyen nagy művészi érzékkel van megírva, már sokan kimutatták. Bánk mély elmerülésben a maga sorsán is töpreng, Tiborc panaszait is hallgatja és azokra adott feleletei nemcsak Tiborcnak, hanem már önmagának is szólnak. A színésznek Bánk legkisebb közbeszólását is nagy figyelemre kell méltatnia, főleg azt a körülményt kell élesen kiemelnie, hogy Tiborc panaszai során Bánk ingerültsége a királyné ellen folyton fokozódik.

Tiborc ábrázolója pedig tartsa szem előtt, hogy ez a becsületes vén paraszt nemcsak jól megrajzolt egyén, hanem egyúttal a magyar jobbágyság típusa is. Amit itt Tiborc mond, az egész jobbágyság nevében mondja. Éppen azért hat buzdítólag Bánkra. Egy egész osztálynak tűrhetetlen szenvedéseivel szemben a nádor nem lehet közönyös. Bánk szeretne is segíteni a jobbágyság sorsán, de a forradalmat most sem tartja célravezetőnek, annak rémségeitől most is visszaborzad:

«Kirontjuk a korlátokat, - lerázzuk
a jó barátot, ellenséget; és
aztán ha célra értünk, sírni kell csak.

(Ebből is látnivaló, hogy csak fékevesztett indulatában azonosította magát a II. felv. végén a békétlenekkel. Bánk most sem ülne le a «setét szövetség gyász-asztalához.»)

Nem tudok egyetérteni azokkal a színészekkel, akik Tiborcot holmi nyöszörgő koldus gyanánt állítják a színpadra. Tiborcnak még nyomorában is benne van a magyar paraszt önérzete. De azért túlságos lendületet nem bír meg e szerep. Tiborc, bármilyen nagy is a keserűsége, sohasem patetikus. Az ő nekikeseredése csak a magyar paraszti tempó határa között mozoghat.

Bánk, akit Tiborchoz kedves ifjúkori emlékek fűznek, a vén parasztot megajándékozza és Melinda felkeresésére küldi:

«menj, menj; keresd fel asszonyomat s ha meg-
találtad, úgy jőjj s várakozz reám.
Haza megytek, - ott megmondhatod, hogy él
még Bánk!»

A nádor ajkáról e nagyjelentőségű biztatás mély meghatottsággal tölti el a távozó Tiborcot:

Igen - kedves szomszédok! él
még Bánk-atyánk - fogom kiáltani.

Az atya-szó Bánknak eszébe juttatja gyermekét, akiről a tett elkövetése előtt szintén gondoskodni akar. (Ez a gondoskodás eléggé mutatja, hogy az iménti «atya-átok» nem a szívből jött!)

Míg Bánk alvó gyermekéért az oldalszobába megy, megjelenik Biberach, hogy miheztartás végett nagy óvatossággal tapogatózódjék Ottó merényének sikere felől.

Igen jellemző itt a szerző utasítása: «Biberach az oldalszobába siető Bánk után néz, aztán egész maga alkalmatosságával le akar ülni, de a visszajövő Bánk tekintete (mai nyelven: tekintélye) visszatartja. (Bánkot tehát az emberekkel kénye-kedve szerint játszó Biberach is respektálja. Nem mer előtte leülni. Katona a Biberach szemtelenségét jellemző utasítással egyúttal Bánkot is jellemzi.)

Hogy Bánk lelkiállapota itt milyen, Biberach szavaiból is kitűnik:

«Bán! őrülést mutat tekinteted!»

Bánk azonban figyelemre is alig méltatja a lézengő rittert s csak úgy odavetőleg, fásultan mondja:

«Tudom, tudom; de hallom is közel-
létét eszem lerontása hírkürtjének, és azért kívánom azt
használni addig, míg egészen el nem
veszejtem.»

A fiával együtt távozó Bánknak ez elburkolt gondolatában is a királyné meggyilkolása foglaltatik. Bánk elhatározta a tettet, csak fiáról és feleségéről akar még gondoskodni! - Ne felejtsük el azonban, hogy nála az elhatározás és a tett nem jelent egyet.

A továbbiakban Biberach és Ottó szakítása játszódik le. A gyáva és ostoba herceg oly szűkmarkú volt Biberach szolgálataival szemben, hogy ennek anyagias önzését ismerve - kettejök közt a szakítás elkerülhetetlen.

Biberach jellemének az önzés a főrugója. Ő mindent önzésből tesz. A «lézengő ritter» nem afféle régimódi intrikus. Ellenkezőleg. Sima, fölényes, behízelgő, nyájas modorú, elegáns és rendkívül eszes. Igazi diplomata, aki az embereket az ujja körül tudja forgatni. Minden helyzetben feltalálja magát. Mikor a II. felvonásban a békétlenek közé lép, nem ijed meg a sok kihúzott kardtól, hanem «csalfa alázódás»-sal úgy ejti a beszédet, hogy valósággal megszégyenülének, akik reá - a magános emberre - kardot rántottak. (Egy előkelő rendező azt kívánta egyszer egy újdonsült Biberachtól, hogy mikor a békétlenek megrohanják, ijedjen meg. Ezzel szemben a szerző utasítása a következő: «nyugodtan visszalép.» De ha csak magát a szöveget, a szavakat tekintjük is, melyeket a szerző itt Biberach szájába ad, azok sem olyanok, hogy fogvacogva lehessen őket elmondani, mint ahogy a fenti újdonsült Biberach elmondta.)

Biberach legnagyobb ábrázolója a behízelgő hangú, eszes és előkelő modorú Fáncsy Lajos volt, aki Egressy szerint «diplomatának született» s akiről Réthy Mihály azt mondta, hogy a színpadon nem kimutatni, hanem inkább titkolni igyekezett azt, hogy gazembert játszik. (Mint ahogy az életben is titkolni szokás az ilyesmit) Fáncsy a finom intrikus szerepeknek mind ez ideig utol nem ért mestere. (Tóth József inkább a durva intrikumban jeleskedett.)

A III. felvonás végén Ottó és Biberach, a két gazember, éles ellentétbe kerülnek egymással és mindketten egymás által bűnhődnek: Biberachot Ottó hátulról ledöfi, ő maga pedig ez által közönséges orgyilkossá válik.

Méltó bűnhődés mindkettőjük számára!