Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · Pataki József: BÁNK BÁN

Pataki József: BÁNK BÁN
- Szereptanulmány -
V.

Az «Előversengés» (prológus) a közeledő viharnak első villanása. Pillanatnyi fénysáv, mely élesen bevilágít az éjszakába. (A színpadon kihagyják. Pedig nagyon érdekesen lehetne beállítani.)

Első felvonás. Szín: a bált rendező királyi palota egyik terme. Ez a terem azonban meglehetősen messze esik a tánc, vigalom helyétől. Ide csak úgy zsongásszerűen szűrődik be a muzsika. A darab kezdetén egészen üres is a helyiség. Csak az öreg Mikhál bán szundikál benne az egyik asztalnál. Afféle csendes, neki való hely éppen. Azért is kereste fel. Itt gyűlnek össze aztán a békétlenek is, mint gomolygó felhők a vihar előtt. Általában olyan az egész felvonás, mint a készülő vihar. Az atmoszféra tele van feszültséggel. A borús láthatáron keresztül cikázik már egy-egy villámlás is; tompa morajlások hallatszanak, de egyébiránt teljesen nyomott a hangulat. Még az indulatos Petúr is inkább csak befelé dohog s a foga között dörmögi haragos-bús kifakadásait.

A királyné nemzetellenes politikájával elégedetlen főurak valami közös akciót akarnak kezdeni, de még maguk sem tudják, mit. Teljesen szervezetlenek. Vezérüknek - Petúr bánnak - sincs még határozott terve. Sőt félig-meddig maga is érzi, hogy ő nem igen alkalmas a vezéri szerepre s magát az ország nádorát szeretné élére állítani a mozgalomnak. Ezt annál könnyebben véli elérhetni, mert a nádornak férji becsülete is veszélyben forog az udvarnál. Bánk bánt, a nádort, titokban vissza is hivatta már országot járó útjáról. De erről még nem tud senki, a békétlenek sem. Csak Mikhálnak és Simonnak árulja el, hogy kit vár.

Most az «utolsó tánc» kezdetét jelenti egy «udvornik» (ez is csak maradjon így és ne csináljanak belőle udvarnokot), mire a békétlen főurak mind megindulnak Petúr bán házához, hogy ott az előre megbeszélt tanácskozásra összeüljenek. Petúron kívül, aki észreveszi, hogy Bánk az ajtó előtt van, mindenki elhagyja a termét. Ennek megtörténte után egy titkos ajtón «úti köntösben, zavarodva» megjelenik Bánk.

A továbbiakra nézve Katona ilyen utasítást ad a színésznek: «Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni láttatik és minden környülállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belülről.» E jellegzetes utasítást színészeink legtöbbje félre érti. Ott hibázzák el a dolgot, hogy elsősorban a «nemes méltóság»-ot akarják éreztetni, ami leginkább holmi merev, semmitmondó színpadi pózban nyilvánul meg; holott ennél a jelenetnél a zavar, a belső nyugtalanság, a fojtott tűz a vezérmotívum. Bánk itt nagyon izgatott, mert el sem tudja képzelni, miért hívatta vissza Petúr olyan titkosan, de az annál világosabb előtte, hogy valami nagyon komoly okból történt e váratlan visszahivatás. Petúr előtt nem is igyekszik titkolni nyugtalanságát. Rövid, szaggatott mondataiból még olvasva is kiérzik a fojtott indulat rendszertelen lélegzetvétele. Bánk egyáltalán nem akar méltóságos lenni, hisz úgyis az. Ne akarjon hát az lenni a színész se, mert akkor minden lesz, csak nem méltóságos. A méltóságnak bent kell lennie az egyéniségében, anélkül nem lehet Bánk bánokat játszani.

Bánk izgalma egyre növekszik, mert itt a királyi palotában, a sok leselkedő miatt Petúr nagyon tartózkodó s csak a saját házában hajlandó felfedni a titkot. Odahívja hát Bánkot még azon éjjelre, egyúttal értésére adja, hogy «Melinda» lészen a jelszó.

Petúr erre távozik. Bánk tágra nyitott szemmel néz utána és «sok ideig nem tudja magát szóra venni». Szívébe hegyes tőr gyanánt hatott Petúr utolsó szava: a «Melinda» szó. Bánk itt teljesen extatikus állapotba esik; figyelme egészen egy pontra irányul. Alig veszi észre, hogy a rejtekajtón besurrant Tiborcz. Az ő lelkét most teljesen az a rejtély köti le, melyet Petúr bán dobott beléje a Melinda szóval. Az a nagy, belső nyugtalanság, mely már belépésekor érezhető volt, most még magasabb fokra hágott. Hiszen már tudja, hogy felesége az, akit valami veszély fenyeget. Kínos töprengéssel találgatja, hogy mi lehet az a veszély. Forró agyában villámgyorsasággal váltogatják egymást a gondolatok, a kétségek és nem tud köztük eligazodni. Először a királynét gyanúsítja meg, aki talán csak azért tetéz annyi munkát a vállaira, hogy elvonja figyelmét Melindáról. Majd Petúr szavaiban kételkedik, aki nyugodalmát sajnálva szívét talán csak megdöbbenteni kívánta:

«Meg-
döbbenni?! (kérdi megijedve Bánk)
ezt előttem egykor úgy
festék le, jól tudom, mint egyikét a
Lélek betegséginek.
Az sem lehet hiszen szünetlen ép!»...

Péterfy Jenő - Bánk bán kitűnő magyarázója - az utolsó sort egészen rosszul magyarázza; ti. úgy, hogy Bánk lelke nem lehet beteg, hiszen szűnetlen ép. Holott a mondat értelme a következő: hiszen az sem (a lélek sem) lehet szünetlen ép, annak is vannak betegségei.

Péterfyt a szokatlan szórend, vagy talán inkább az újabb kiadások szövegébe becsúszott írásjel zavarhatta meg, mely kettészakította az eredetileg egy mondatot. - Íme ezért olvasom én Bánk bánt az első (1821-iki) kiadásban s idézeteimet is ezért veszem onnan.

De menjünk tovább! - Bánk lelkében a szerelemféltés kínos lángja is fellobban, de azt hamarosan elfojtja; majd hirtelen elhatározással a békétlenekhez indul, hogy Petúrtól mielőbb megtudja a titkot. Ám belső vívódása nem szűnt meg azzal, hogy távozott a színpadról. A kétségek tovább gyötrik s végre is visszatérésre kényszerítik. Útiköpenyébe burkolózva sietve tett néhány lépést; ám ekkor újabb gyötrelmek kezdik mardosni. Eszébe jut, hogy felesége talán már is veszélyben forog. Vele akar tehát beszélni s visszafordul, hogy a táncvigalomban felkeresse, ahol mint a királyné közvetlen környezetéhez tartozó bizonyosan megjelent. Újra a féltés kínzó érzete támad fel tehát Bánkban: «Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?!» kérdi sóhajtva, amikor visszajön.

És most elérkeztünk a darabnak egy sokat vitatott jelenetéhez, melyet «kihagyatni» vélt Vörösmarty is, aki hihetetlennek tartotta, hogy Bánk itt «visszaszédeleg»-jen, ahelyett, hogy megrohanná a Melinda előtt térdelő Ottót.

Hát hiszen Petúr bán meg is rohanná rögtön, ha a felesége előtt így találna valakit. De Bánk nem Petúr bán! Bánk nem annyira szilaj természet, nem féktelen, nem heveskedő. Nála mindig csak belül dühösködik az indulat, mert mindig igyekszik azt visszafojtani. Aztán meg rettentő kábító erővel hat reá a látvány. Bánk eddig boldog volt, nyugodtan élhetett hivatásának, feleségének, családjának; szép, verőfényes napok sütöttek rá... s most egyszerre elborul fölötte az ég és lecsap a villám!... Katona ezt a jellemző utasítást adja itt a színésznek: «meglátván őket, tenyerét szemeire csapja.» - Ne szorítsa hát a színész se ökölbe a kezét, mert ez teljesen ellenkeznék Bánk jelen lelki állapotával. Az ökölbe szorított kéz különben is az agresszív természetű emberek mozdulata, holott Bánk kontemplatív lélek. A harag ugyan összeszorítaná talán az ő ökleit is, de nem a harag dühösködik most benne; inkább meg van döbbenve. Hiszen rá az első percben lesújtó hatással van az a tény, hogy valaki Melinda előtt térdel.

Ezek a belső motívumok teljesen érthetővé teszik, hogy Bánk nem rohanja meg a gyáva herceget. A táncterem felől felharsanó erős muzsika pedig, mely a tánc végét s a vendégek oszlását jelenti, egyenesen a visszavonulásra készteti Bánkot. (Jellemző a szerző utasítása: «Bánk visszaszédeleg az ajtón.» Szédeleg! Tehát járni is alig tud. A lelki gyötrődések bénítólag hatnak izomerejére is.)

Ennek a rövidke jelenetnek nem az a hibája, hogy Bánk nem rohanja meg benne Ottót, hanem inkább tán az, hogy előzménye - az elhatározás - a színpadon kívül történik. Bánk visszatérése tehát meglepő - de azért nem indoktalan, s magyarázatát a hős jellemében és jelen lelki állapotában találjuk. A szerző elejétől kezdve következetesen kontemplatív léleknek festi a nádort; a helyzet pedig, amelybe került, kínos tépelődésre készteti. Ha a színész is így játssza szerepét, ha Bánk vergődését érzékeltetni tudja, a Vörösmarty által kifogásolt jelenet nagyon is indokoltnak és érthetőnek fog feltűnni.

Bánknak ezt a visszatérését kihagyni - ahogy Vörösmarty akarta - egyáltalán nem lehet, hiszen a cselekmény továbbfejlődése erre a jelenetre van alapítva. Bánk ui. a rejtekajtó mögött marad s most már a néző is tudja, hogy ott van; míg ha a vad indulat nem kergetné vissza, el sem tudná képzelni, hogy a felvonás végén hogy került elő.

Bánk a rejtekajtó mögött visszafojtott lélegzettel figyeli a szavakat, amiket Ottó és Melinda váltanak egymással. Így lesz fültanúja Ottó heves szerelmi ostromának, melynek hatása következtében ki is húzza kardját s már-már azon a ponton van, hogy megrohanja a buja herceget, de meghallván Melinda visszautasító szavait, továbbra is rejtekhelyén marad. Felesége hűsége felől most már egészen megbizonyosodott tehát s ez nagy megkönnyebbülést idéz elő a lelkében. Szinte boldognak érezi magát. De jön a királyné, aki - ím - maga buzdítja Ottót Melinda elcsábítására. Mélységes undor fogja el erre Bánkot a királyné és bűnös udvara iránt.

A rejtekajtó mögött óriási változások mennek tehát végbe Bánk lelkében, mindezt azonban ismét nem látja a közönség. S ez bizony nem egészen jól van így, mert a főhősnek eme nagy lelki átváltozásait aligha képes híven elképzelni a néző. Katona itt ismét túlságos nagy feladattal terhelte meg a közönség fantáziáját. De még súlyosabb feladat a színészé, akinek mégis csak ki kell fejeznie a rejtekajtó mögött átélt lelki emóciókat.

Nézzük, milyen utasítást ad erre Katona! Mikor üres lesz a színpad, a rejtekajtóból előjön Bánk és magánkívül sok ideig tipeg-topog. Kezében a meztelen kard, melyet már az ajtó mögött kihúzott, de nagy izgatottságában elfelejtett visszadugni. Már ez a meztelen kard is híven jelképezi a rejtekajtó mögötti lelki küzdelmeket, bár csak a nagyon figyelmes és intelligens néző érti meg annak teljes jelentőségét s csak kiváló színész kezében lesz az igazán szimbólum. És mégis azt kell mondanunk, hogy Katona csodálatosan finom érzékkel oldotta meg ezt a kényes kérdést! Vajon egy láthatóan hallgatózó Bánk bán elérte volna-e a kívánt hatást s nem állította volna-e még nehezebben megoldható feladat elé a színészt? A hallgatózás nehezen alkalmazható a tragédiában és Katona mégis sikeresen tudta alkalmazni, anélkül, hogy hőse egy parányit is vesztett volna tragikai méltóságából.

Bánknak a rejtekajtó mögött átélt szenvedéseit azonban nemcsak a meztelen kard szimbolizálja. Tágra nyitott szeme csupa rémület és borzadály. Hiszen olyan rettenetes dolgoknak lett most a fültanúja, mikről neki - a tiszta, lelki összhangban élő, bizakodó és hiszékeny, becsületes embernek, a nemes lelkű keresztény magyar lovagnak - eddig még csak halvány sejtelme sem volt. S mikor végre önkéntelenül is szavakban kívánkozik ki meggyötört lelkéből a sok összegyülemlett érzelem, kontemplatív lelkek természete szerint először is azt fájlalja, hogy miért is kellett ezeket a rettenetes dolgokat megtudnia:

«Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
vakok, hogy e fülek dugulva nem
valának!»

Most egy befejezetlen gondolat következik, mely azonban egyenes folytatása, sőt fokozása az előbbi megborzadásnak:

«Egy királyné, és - »

Itt valósággal eláll a szava. Mert amit gondol, nagy felháborodásában nem is tudja kifejezni. Ám a színésznek mégis éreztetni kell, hogy mi van itt elhallgatva. Bánk gondolatát így lehetne itt kiegészíteni: «Egy királyné,» (akinek a legtökéletesebbnek kellene lennie) és - íme mégis képes a legundorítóbb aljasságra is! - Bánk lelkéből azonban szakadozva, dithyrambikusan törnek fel a szavak. Még mindig magánkívül van, jobban mondva: oly mélyen elmerült saját magába, hogy a külvilággal szemben teljesen érzéketlen. (S ezt az állapotát a legláthatóbban fejezi ki a kezében lévő meztelen kard, melyről egyáltalán nincs tudomása!) De ha a külvilágról nem is vesz tudomást, bent a lelke mélyén annál intenzívebben száguldanak a gondolatai. A királyné aljasságáról, minthogy az éppen Melinda ellen irányul, hirtelen Melinda ötlik az eszébe. Ezt azonban Bánk ismét nem mondja el, mindössze ezt az egy szót bírja fájdalmasan kinyögni: « - Melinda...»

(Akárhány úgynevezett jó színésztől hallottam egybefolyóan eldarálni ezt a csodás drámai érzékkel megírt mondatot így: «Egy királyné és Melinda!»)

Most két sóhaj töredezik fel Bánk lelkéből. A második azonban már a megkönnyebbülés sóhaja. Mert amint feleségére gondol, bizonyos megnyugvás szállja meg. Hiszen a hőn szeretett Melinda tiszta és hűséges, benne nem csalódott. Ezért valamelyes lehiggadással (vagy Katona utasítása szerint - «hidegülve») sóhajtja:

«Megint lehelhetek, megint,
és érzem azt, hogy élek. A homály
eloszla - megvirradt - felébredék!»

Mintha egy halvány örömsugár reszketne itt Bánk szavában, de a következő percben annál sötétebbnek látja a jövőt:

«Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra!» - teszi utána szomorúan.

Arany János itt szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy Bánk eme kijelentése semmiképpen sem vonatkozhatik a királyné meggyilkolására; én azonban egyáltalán nem is hiszem, hogy ezt bárki vitatná. Hisz Bánknak semmi oka sincs még a gyilkosságra s csupán csak fájdalmas reflexió, amit itt magánbeszédében elgondol. Hiszen még nem is határozta el magát semmire. Csak töpreng és fájdalmasan tépelődik. Nem tudja mit tegyen: veszélyben forgó férji becsületét védje-e meg előbb, vagy pedig Petúr bánék mozgolódását fojtsa-e el:

«De hát Melinda... Oh hát a haza!»

(kérdi csaknem megrendült lélekkel.)

«Itten Melindám, ottan a hazám!
a pártütés kiáltoz, a szerelmem
tartóztat.»

Szinte víziószerűen sorakozódnak vívódó, lázas lelke elé az érvek:

«Én rám bíz a szunnyadó
Gondatlan - én reám tevé le a
szegény paraszt elfáradt csontjait:
Nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye.»

Ezek az érvek döntenek. Bánk (felesége hűségének s biztonságának tudatában) arra az elhatározásra jut, hogy először a békétleneket csillapítja le s majd csak azután fog fellépni azok ellen, akik férji becsületét akarják megrontani.

Ez az elhatározás erőt és ihletett elszántságot önt Bánk lelkébe. A kettős kötelesség teljesítése fölemelő hatást gyakorol reá:

«Két fátyolt szakasztok el:

(mondja csaknem mámorosan)

Hazámról, és becsületemről. A
bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
ha ölettetésem ezekért lészen! - Egy
mennykőcsapás ugyan letépheti
rólam halandóságom köntösét; de
jó híremet ki nem törölheti.»

Vajon nem ilyen lendülettel nyilatkozik-e meg a lélek, amikor kínos töprengéseitől megszabadulván, nagy és nemes elhatározásra jut?

*

(Bánk eme magánjelenete nem afféle üres, kiabálós program-beszéd, mint ahogy a színészek legtöbbje elő szokta adni. Katonának igen egészséges nézete volt a magánjelenetről, nem is alkalmazhatta hát azt helytelenül. Egyik csonkán ránk maradt művében, Kisfaludy «Ilka» c. színművének bírálatában Bánk bán költője így ír a monológról: «A magányos beszédekkel igen szűken kellene gazdálkodni; mert annak csak ott van helye, hol az indulat annyira nőtt, hogy az indulatos elfeledkezik magánlétéről és indulatjának tárgyában mintegy más testet látván, az ellen indul meg a nyelve.»

Az elmondottak után felesleges bővebben bizonyítgatni, hogy ez a kitűnő elmélet mennyire ráillik Bánk magánjelenetére.)