Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA

Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA
(Egy tépett idegű ember naplójából.)
VI.

Néha éjszaka szoktam hazamenni: mindig egyazon helyről, a Bendegúz kávéházból, ahová külföldi folyóiratok kedvéért járok hébe-korba.

Eleinte kísérleteztem a lakásomba vivő utakkal, erre is, arra is támolygott éjjel jobban megnehezülő lábam, de a hazatérő kísérleteknek szinte matematikailag pontos eredményéül végre megtaláltam a lehető legrövidebb utat, amelyet állandóan egyforma lépéseimnek gondos és sokszor ismétlődő megszámlálásával igazán a legrövidebbnek tudtam hitelesíteni.

Erre a rövidségre az a szorongástól didergő vágy ostorozott, hogy ha már kétségbeesett vakmerőséggel este, minden rémület százezerszeres megsokszorozódásának idején, gyötrelmes kultúraszükségletből elkínlódom hazulról, mennél kevesebb külső veszedelemmel is fenyegető idő alatt menekülhessek vissza otthonomba, mint valami - persze, hogy ez is csak áltatás - védelmező mentsvárba!

Csakhogy a hazatérés e rövidségének uzsoraára volt? Át kellett vágnom azon a förtelmes utcán is, amelynek igazi hivatalos nevét - hazánk egy rég meghalt, de bizonyára még halála előtt elfelejtett dicső nagyjának a neve volt - talán senki sem tudta, mert mindenki csak úgy emlegette, ahogy a csirkefogók keresztelték: Csiribiri utcának.

Titokzatos bűntett - ó, minden bűntett titokzatos, az is, amelyet lelepleznek - rejtelmes eltűnés kiáltotta hírhedtté ezt az utcát. Vagy öt évvel ezelőtt a Szomorú Majomról elnevezett csapszékből, ahol vidám majmok szoktak mulatozni, éjféltájt kilépett egy részeg bőrkereskedő. A lebuj előtt kocsi várakozott, senki sem tudta, kinek a kocsija és kire várakozott. A bőrkereskedő fölült a kocsira - egy pincér látta is! - kocsis elhajtott vele és azóta soha senki nem hallott többé sem az ismeretlen kocsisról, sem a városszerte jól ismert lebuj anyagi föllendítéséhez nagymértékben hozzájáruló bőrkereskedőről.

Aki csak valaha érintkezett vele, esküt mert volna tenni, hogy a bőrkereskedő világéletében mindig gyalog ment haza a kocsmából, annál is inkább, mert hiszen jóformán a csapszék tőszomszédságában volt a lakása és ekkora, igazán parányi útra még a legelőkelőbb vagy a legpazarlóbb ember sem indult volna kocsin. Mi bírhatta rá a bőrkereskedőt arra a végzetes uraskodásra, hogy kocsira szálljon? Részegségében tette? Hiszen alig volt éjszaka, amikor ittas ne lett volna, mégis mindig makacsul ragaszkodott a gyalogjárás takarékos erényéhez.

Becsábították a kocsiba? Hogyan és miért? Annyit utólag pontosan meg tudtak állapítani, hogy a bakon ülő kocsison kívül senki sem volt az egylovasban. Honnan gondolhatta a kocsis, hogy a csapszékből, amely előtt, Isten tudja miért, várakozott, ki fog lépni egy bőrkereskedő, akinek bugyellárisa tele van nagy bankóval? És ha valahonnan tudta, hogyan csalta bele kocsijába a szomszédban lakó és midig gyalog járó embert? És ha már ez is sikerült neki, hova vitte, hova tűntette el és hova tűnt el ő maga nyom nélkül?

Bizonyos, hogy a Csiribiri utca a legrövidebb út, amelyen keresztül éjjel haza juthatok, de az is bizonyos, egyszer sem siettem még végig rajta, hogy ezek az öt év óta megoldás nélkül rikácsoló kérdések, rám lidércnyomáskodva, szinte le nem görnyesztettek volna a rossz kövezetre.

Valahányszor ebben az utcában még élesebben halló idegeimbe belehörögnek ezek az öt esztendős kérdések, az a már-már öngyilkosan idegremegtető együttérzés, amely a sors kerekei alatt összeroncsolódó minden féregtársammal képzeletben, tehát még a valóságnál is élénkebben, azonosítottak engem, halálfélelmet is tomboltat bennem. A bőrkereskedőt rég nem viszik már, de engem még mindig, újra meg újra cipelnek ebben a hóhérkocsiban, tehetetlenné lerészegedve, valamilyen orv vesztőhely felé, ahol megtelt zsebeim kibányászása végett vagy ismeretlen okú és célú bosszúállás beteljesítésére örökre belém fojtják az életvágyó leheletet.

És addig-addig láttam a kocsit, amely nem volt sehol, míg egyszer csak valósággal is megjelent. Három hónapja lehet, hogy felbukkant a csapszék előtt várakozva és azóta, hetenként kétszer-háromszor, amikor csak hazatérőben arra vitt sietős éjfélutáni utam, mindig ugyanott várakozott a régi rozzant járómű, elébe fogva sovány szürke gebe, bakján sötét köpenybe csavarodott testű, titkolódzó csuklyában rejtett fejű kocsisa.

- Kire vár? - kérdeztem hangtalanul magamtól, mert hangosan megkérdezni a kocsistól igazán nem mertem volna.

Kire vár? A bőrkereskedőre? Hisz ez öt esztendővel ezelőtt eltűnt, ami elvégre csak szépítő kifejezés arra, hogy meghalt, őrá már nem várhat. De hát akkor kire vár? És eszembe jutott, hogy öt évvel ezelőtt voltaképpen magára a bőrkereskedőre sem várt, hanem az a halálfia kilépett a kocsmából és beült az ott álló, várakozó, de nem tudni kire váró kocsira.

Hátha most is arra vár, akárki volna is, aki éppen beül? Nem lehetek-e én is az az akárki? Mindig félek tőle, nem lehetséges-e, hogy én fogok beleülni? Folyton, egyre jobban félek tőle. És ha már benne ülők a kocsiba, meg fogja-e tőlem kérdezni a kocsis, hova hajtson? Szüntelenül nagyon félek tőle, hogy nem fogja megkérdezni. Ha meg nem kérdezi, nem fog-e engem is ez a hóhérkocsi valamilyen orv vesztőhelyre elvinni, ahol vagy azért, hogy kiürítsék zsebeimet vagy ismeretlen okú és célú bosszúból örökre belémfojtják az életvágyó leheletet? A fogam vacogása feleli szakadatlanul egymásután: igenis fog, fog, fog ...

És mennél vadabb a félelem, amely, amely a Csiribiri utcában magához ölel és mennél inkább életet fenyegető az a veszedelem, amely a csapszék előtt várakozó kocsi bakjáról megrettegtet, annál kevésbé tudom rászánni magamat, hogy más utcán hazatérve, messze elkerüljem a végzetes utcát, és így aztán többé ne tágíthassa rémületre pupilláimat a csapszék előtt várakozó, talán rám is vagy csakis énrám váró kocsinak vonzva dermesztő és dermesztve vonzó képe. Sőt éppen ellenkezően: mind jobban úgy érzem, hogy a Csiribiri utca az egyetlen út, amelyen éjjel haza lehet jutnom, és nemhogy el lehetne kerülnöm ezt az utat, hanem egyre többször kell végig reszketnem rajta, tehát mind gyakrabban megyek is el este hazulról, hogy aztán éjféltájt megmérgezhessem minden idegszálamat a csapszék előtt várakozó - hasztalan a kétség átlátása! - rám, csakis énrám váró kocsi döbbenetével.

Ha meg énrám vár, egészen bizonyos, hogy sokáig már nem szabad, de nem is lehet hiába várakoztatnom. Vagyis ki kell mondanom, amit érzek és tudok, ki kell mondanom, akármilyen keserves is kimondanom, akármennyire félek is tőle, hogy kimondjam és félek attól, aminek kimondásától is félek, ki kell mondanom, hogy előbb, utóbb mégis csak bele fogok ülni abba a kocsiba. És ez talán inkább előbb lesz, mint utóbb, mert már-már elbírhatatlanul, tűrhetetlenül, elviselhetetlenül félek tőle, hogy beleülök. Így hát elbírhatóvá, tűrhetővé, elviselhetővé csak úgy enyhíthetem ezt a félelmet, hogy igazán beleülök a kocsiba, amely aztán elvisz oda, ahol a legszörnyebben fogok élni, de ahol majd véget is fog érni, véget kell hogy érjen minden félelem.

Mert hiszen a halál elől hova lehet csak menekülni, hova legjobb, legbiztosabb menekülni? Magába a Halálba.