Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA

Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA
(Egy tépett idegű ember naplójából.)
IV.

Megint csak ővele pörlekedem!

Mániákus vagyok, mondaná doktor Witztum Bódog barátom.

Talán igaza van. De akivel éjjel-nappal vég nélkül disputálok, szintén csak mániákus, a legkonokabb, mindig csak ugyanegyet, ugyanazt az igazságot ismétlő mániákus, így tehát egymáshoz illő, egyképpen, nem bánom, méltatlan ellenfelek vagyunk.

... A becstelenség az ő ősi tulajdonságai között gyalázatoskodik. Sohasem idegenkedett az orgyilkosságnak istentelen aljasságától. Megvetem és undorodom tőle. Ha rája gondolok - és egyebet alig tudok tenni! - valóságos forradalom őrjöng epehólyagomon.

Akkor sem szívelhetném, ha tisztességérzése arra késztetné, hogy mindig csak úgynevezett nemes ellenfélként közeledjék az emberekhez és messzehangzó erős szóval jelezze már jó előre, hogy támadni készül. Nem bizony, akkor sem lehetnék iránta megbecsülő rokonszenvvel, mert vajon nemes ellenfél lehet-e az az ellenfél, aki mindig csak nála gyengébbekre támad - hiszen nála erősebb el sem képzelhető e teremtett világon! - és aki egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy bármiféle viadal, amibe belefog, mindig csupán az ő győzelmével végződhetik. A született hóhérra, ha nem is tehet róla, hogy annak született és hóhérságától soha meg nem szabadulhat, sehogyan sem tekinthetek rokonszenvvel. Megvetnem és utálnom azonban magáért a veleszületett és reája kényszerült mesterségéért mégsem kellene, ha legalább mindig tűrhető tisztességnek a formái között gyakorolná ezt az elviselhetetlenül rettenetes mesterséget, ha mindig csak gyilkos volna, ha le nem aljasulna oly gyakran orgyilkossá is. A gyilkos csak gyűlöletre kényszerít, az orgyilkos megvetésre és utálatra is.

Nem vagyok oly ostoba, hogy ne gondolnék mindjárt arra az ellenvetésre is, hogy a fontos, a legfontosabb, sőt az egyedül fontos a végső eredmény, amely egészen egyforma, akár nyíltan támadó gyilkosról, akár orgyilkosról van szó. Mert hiszen voltaképpen mégis csak egyre megy, hogy mimódon végez énvelem az, aki, bárhogyan berzenkedem is, mindenképpen elintéz. Tisztelt ellenvetők, ismétlem, nincs jogotok arra, hogy olyan ostobává alacsonyítsatok le, akinek az ilyesmi ne juthatott volna az eszébe. Én sem feledkeztem meg arról a hétköznapi bölcsességről, hogy akár elülről, akár hátulról döfnek le, mihelyt sikeresen ledöftek, így is, úgy is meg vagyok ölve. De, ha ez utálatosan igaz, olyan igaz, hogy okvetlenül számot kell vetnem vele, éppen olyan igaz az is, ámde nem utálatosan, hanem áldásosan igaz, hogy az elölről nyíltan támadó gyilkos, ha erősebb is nálam és ha végsőképpen csak az övé lehet is a győzelem, mégsem bánhatik el velem oly könnyen, kényelmesen, egyszerűen és gyorsan, mint a lesből meglepetésszerűen reám törő orgyilkos.

Ha messziről látom, hogy felém készül, ha távolról hallom, hogy megfenyeget, ha tudom vagy akárcsak sejtem, hogy nekem jön, megkísérelhetem a védekezést. Csodákban nem hiszek, tehát nem hihetem, hogy végképen megmenekülhetek, mert hiszen kétségtelen, hogy valamikor egészen alul kell maradnom. De ha a teljes megmenekülés képtelen utópia is, az ideig-óráig való fölülkerekedés olykor-olykor mégis csak lehetséges. Ezt pedig egyáltalában nem szabad kicsinyelni és kevesellni, mert napokat, heteket, hónapokat, nem egyszer esztendőket is jelenthet. Csak látnom kell, hallanom kell, tudnom vagy sejtenem kell, mik az ellenfelem szándékai vagy tervei, mert akkor sem lehetetlen, hogy az egészen és végképp úgyis el nem hárítható döntő csapást rövidebb vagy hosszabb időre, alóla kibújva vagy azt egyelőre meggyöngítve, avagy félig-meddig felfogva, akárhogyan is, de valamiképpen mégis csak elodázva.

Ha felbukkan a gyilkos, ha akarva-akaratlanul jelt ad közeledéséről vagy jelenlétéről, ha észrevéteti velem támadásainak előkészületeit, ha gyilkos szándékát homlokán viselkedő becsületes gyilkos, akivel ha nem is a végleges, de az időleges siker reményében szembeszállhatok és viaskodhatom, akkor is irtóztató, de mégis becstelen. De ez a gyilkos nem pályázik mindig a zsiványbecsület tisztességére, nem törekszik arra, hogy tiszta munkát végezzen. Gyakran nem éri be az egyszerű gyilkossággal, amelynek véghezvitelére ő, a kivédésre, lassítására vagy elhalasztására pedig a gyilkosság szándékáról jókor értesült áldozat készül. Sokszor, mily sokszor, mindegyre többször eszébe jut az orgyilkosság és mire feltámadt benne a szándék, szinte ugyanabban a pillanatban már tettre is váltotta. Nem jön sem nagy garral handabandázva, sem halk gúnyolódást hallatva, sehonnan sem jön, hanem egyszerre csak itt van. Nem gondol arra, hogy leadja névjegyét, hanem minden bevett jó szokás mellőzésével váratlanul ajtóstul beront a házba. Öklével nem hadonászgat feléd, hogy próbálhatnál belékapni, puskáját nem szegzi reád, hogy megkísérelhetnéd a félreugrást, lasszóját nem forgatja meg a fejed fölött, hogy iparkodhatnál kibújni a behurkoltatás alól. Amikor a legkényelmesebb biztonságnak puha ölében heverészel, egyszerre csak agyon vagy nyomva, meg van állítva a szíved, tönkre vagy fojtva. Nemcsak hogy meggyilkoltak, hiszen ezt előbb-utóbb úgy sem kerülhetted volna el, hanem módot nem adva a védekezésre, lehetőséget nem nyújtva akár a legrövidebb megfutamodásra, időt nem engedve a legparányibb készülődésre, hirtelen lesből, galád-váratlanul, becstelen-orvul, orvul, orvul gyilkoltak meg.

Nincs rá más szó: ez becstelenség, ez aljasság! Dühömnek egész erejével, undorodásomnak minden erélyességével tiltakozom a Halálnak e tisztességtelensége ellen. Gyilkoljon, mert mást úgy sem tehet és egyéb úgy sem telik tőle, de mindig becsületes küzdelemben gyűrjön le mindenkit, ne aljasítsa le magát hirtelenül és váratlanul ölő, nemcsak a lovagiasságnak, hanem az emberiességnek legelemibb szabályait is fölrúgó orgyilkossággal. Hogy öljön, arra kirendelhette Isten, de hogy orgyilkossággal is beszennyezze magát, ez már csak az ő legsajátabb perverzus kedvtelése lehet.

Ismerem azokat a hazug bölcselőket, akik boldognak magasztalnak mindenkit, akit orvul ragad el a Halál. Ez a bölcselkedés a legszégyenletesebb gyávaság, amely remegve irtózik minden küzdelemtől. El kell esnem, hiába minden. De én nem úgy akarok elesni, mint valami mozdulatlanul álló fatuskó, amelyet egy hatalmas láb durván fölrúg, amikor neki tetszik. Harcolni akarok erővel és okossággal, bölcsességgel és furfanggal, aggyal és kézzel-lábbal, szívvel-lélekkel és körömmel-foggal, míg végül kénytelen-kelletlen megadom magamat. Amíg küzdök a Halállal, addig fokozottan élek és talán egész valómnak ez a kétségbeesett erőfeszítése, a megsemmisülés hóhér veszedelmével való eszeveszetten szenvedélyes szembeszállás, a legkincsesebb eredményért való e háborúskodásokkal életebb élet, mint amilyen az egészség békeidejében kényelmesedő élet volt. Az életösztönnek ettől a leglendületesebb felágaskodásától, egy páratlanul szilaj és nem egyszer, ha győzelmet nem is, de fegyverszünetet biztosító harctól foszt meg a Halál akkor, amikor nem védekezésre késztető, az ellenállás kísérletét lehetővé tevé becsületes gyilkosként lép életem útjára, hanem a védekezésnek bennem még a szándékát sem ébresztő, ellenállásnak nemcsak a kísérletét, de már a gondolatát is eleve meghiúsító becstelen, százszor becstelen, mindennél becstelenebb orgyilkosul tör reám.