Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Ignotus: NAPÓLEON ÓTA

Ignotus: NAPÓLEON ÓTA
(Második közlemény.)
III.

Semmiféle baloldali ember, baloldali munkás sem, köteles vele tehát, hogy forradalmár legyen. A forradalmár lehet született forradalmár, de nem követelhet születési kiváltságokat. A munkási sem. A munkásság jobb része nem áll távol ezek felismerésétől - érzi, hogy az érdekeltség minő kapcsai kötik a mostani termelési módnak még mai visszaéléses és rablógazdaságos változatához is, s hogy ez utóbbiakban való legnagyobb javulásért is végzetes ár volna csakugyan felrobbantani a tőkés termelést, mert helyette csak kezdetlegesebb jöhet, mely az embereket csak rosszabbul látja el. Ha osztályharcában mégis nehezen tér át vagy vissza e gondolatmenetre, ha inkább csak itt-ott, csak csapatonkint, csak egy-egy nagyobb sztrájkvállalkozás közben taktikai kényszerűségből, annak egyik oka éppen a polgári osztályharcok idejéből példáznak s ezzel kötelességnek rája átszármazott forradalmi gondolkodás. Nehezen szánja magát forradalomra, de még nehezebben tud azonnal, elvben is és határozottan ellene fordulni a háta mögött forrongó gondolattalanoknak. Az is nehéz, hogy aki hagyományosan megszokta, hogy a lendület a harcnak forradalmi formájához kösse, jobban mondva attól kapja: ezt ugyanily frissen tudja átvinni a szívós türelembe, ugyanily frissen megőrizni az ernyedetlen kitartásban, ami a tőkés termelési rendben való következetes érvényesüléshez kell.

Ám mindez nem volna lehetetlen, ha néha s néhol szinte erkölcsi lehetetlenséggé nem tenné az, ki ellen a munkásság osztályharca, úgy állítják, egyedül folyik: a polgárság. A polgárság nemcsak saját elmúlt forradalmainak példájával izgatja bele a munkásságot abba, hogy a forradalmat s a forradalomban a diktatúrára való törekvést érezze kötelességének. Hanem azzal is, hogy a polgárság saját elégedetlenei vagy túlfejlettjei maguk is a polgárság ellen fordulnak, munkási osztályköntösben járnak, túlszocialistáskodják a szocialistákat, s a munkásságnál türelmetlenebbek abban, hogy a tőkés termelés mai fogyatkozásaiért s visszaéléseiért magát a termelési módot feleltessék, s a valóság miatt, hogy más is van a világon, mint munkás, szinte bosszút akarnak állni a polgárságon.

Középrendeknek, mint középpártoknak is, amúgy is bajuk, hogy nehezen lehet saját politikájuk és saját önérzetük. A birtokon belül lévőnek annyiban rossz a helyzete, hogy védekeznie kell. Mint ahogy az angol ízlés abban nagy, hogy mit ne, a polgári program sem lehet sokkal több. Mit ne, mit ne ennyire, mit majd csak később - ez persze úgy a képzeletnek, mint az akaratnak keveset ád a pozitívumokhoz képest, miket a munkásság, mint alullévő rend, lendületesen követelhet. S lelkiismerete nem lehet jó annak, aki belül van, mialatt kint zajonganak a kívül szorultak. A legártatlanabb ember is, ha egyre azt hallja, hogy ő gyilkos és tolvaj, kezd valamit elhinni belőle, kivált ha ugyanakkor való, hogy ezrek döglenek éhen, mialatt ő fácán mellett piszkál a fogából. A polgári önérzet és biztosság tehát akkor sem lehetne ragyogó, ha a polgári világ a legragyogóbb volna. Pedig nem az. A polgárság még saját problémáit sem oldotta meg, mikor uralomra jutott - nem hogy a munkásságéit, mely még meg sem volt, mikor ő uralomra jutott. A tőkés termelés lehetőségeit sem merítette ki, annál kevésbé, mert nem is igaz, hogy az egybeesik ővele, a tőkés termelés ugyanúgy rátartozik a munkásra, de még a birtokosra, sőt a parasztra is, mint a polgárra. Az sem áll, hogy a munkással szemben a többi rendek együtt egy polgári reakciós maffia volnának - lehet, hogy a munkással szemben reakciós úgy a polgárság, mint a birtokosság, mint (amelyről szívesen hallgat) a parasztság, de ezek nem tartoznak egy masszába, még kevésbé egy szövetségbe, a polgársággal. Viszont a polgárság saját erejét sem tudja egészen ellátni, s kivált intellektuálisai sokkal rosszabbul jártak s tőkés gazdasággal, mint a munkások. Általában: orcátlanság volna tagadni, hogy a mai polgári világ minden inkább, mint gyönyörűséges, s ha nem is bizonyos, hogy a polgári uralom eo ipso háborúra visz (mert eddig csak az világos, hogy még nem volt uralom, mely háborúra ne vitt volna), de való, hogy a polgár birtokon belül lehetne s a tőke dolgozhatnék kilencven százaléka nélkül a gondnak, amin átgázol, a bajnak, ami iránt közömbös, a vérnek, amit ont.

Ám azt mégsem szabadna elfelejteniök, még fanyalogva született unokáknak sem, hogy a polgárság nem keveset dolgozott s nem kis lendületet fejtett ki, míg uralomra juthatott s hogy uralomra jusson. S hogy, amennyiben munkája, feljutása és uralma, ha nem is egybeesik, de összeesik a tőkés gazdálkodással: igazán nem kell ezzel elbújnia. Nem volt még uralom s gazdaság, mely oly rövid idő alatt az emberiségből oly nagy rétegeket, oly mélyre, oly magasra, s oly messzire vitt volna, mint a sokat fitymált polgári, a sokat szidott tőkés. S emellett semmivel több nyomorúságot nem termett, sehol, a színes gyarmatokon sem, mint az előtte volt uralmak, mint ezek ideinek, a polgárinak állítólagos ellaposodásához képest való állítólagos meghittsége: az ő rettentő keresztes hadjárataival, az ő irtózatos parasztnyúzásával, s az egyházi s a világi hatalom közt való, se nem ideális, se nem vértelen, se nem termékeny vetélkedéssel. Ha a Goethe Faustja azt a pillanatot tartja marasztalandónak, melyben egy darab földet elhódított a tengertől, akkor talán annak a polgári korszaknak sem fellegzett be máris, mely öt világrészt hódított el tőle, hajót küldött mélyébe, s szárnyon járt fölötte a levegő-égben is. S ez mindenre szól, nemcsak technikai haladásra. Művészetekre. Tudományra is. Nem fejtegetve, csak ismét rámutatva, hogy tudomány és művészet voltaképp már a polgárság uralma előtt is polgári mívelkedetek voltak: az sem áll, hogy művelő osztályok uralma mind e szép dolgokat megrontott volna. Nem hiszem el, hogy a vén paraszt Papa Giulio akár sugallóbb, akár értőbb, akár kellemesebb mecénás lett volna, mint a mai szintén elég hiú és értetlen bankok s városi tanácsok s az ő embereik. Nem hiszem el, hogy Cézanne kisebb festő, Mach kisebb filozófus, Balzac kisebb epikus, Planck, vagy Einstein kisebb természettudós, Wagner , vagy Mahler, vagy Bartók kisebb muzsikus, Hauptmann kisebb tragikus, Ady kisebb lírikus, s a blasewitzi híd csúnyább épület volna, mint bármely ókori, reneszánszkori vagy gótikus. Nem is említve, hogy ezt a blasewitzi hidat a vele vesződött munkások már minden bizonnyal jobb bér- és egyéb körülmények közt építették, mint akár az egyiptomi piramisokat, akár a Szent Péter templomát az akkoriak. Ha mind e valóságok s a polgárság minden érdemei és hivatottsága ellen a munkásság elfogult: az is hiba, épp akkora, mint volt a háborúban, mikor a németet lefitymálták az amerikaiak s az angolok hadi képességeit s lehetőségeit. A munkásnál azonban ez lehet természetes elfogultság - ám ha a polgárember cselekszi, akkor az lefelé törleszkedő sznobság, s egyben lelki szegénység is, mert ha van, s bizonyára lehet, az intellektüelnek a középrend mostohájának, súlyos kifogása rendjének uralma s gazdálkodása ellen: bírálja, akár lázadjon is ellene önnön megérzései szerint, de ne papolja utána az ipari munkásság legsajátabb törekvéseiből következő kritikát. E törekvések iránt lehet megértő a teljes meghajlásig, szövetkezhetik is velük a teljes önfeláldozásig, de ne komédiázza a munkásproletárt, ne színjátssza az antibourgeoist, s főképp: ne licitálja túl munkási forradalmiságban a forradalmi munkást, rákényszerítve ezzel, hogy kedve és érdeke ellen csak ezért legyen forradalmi, mert ő, a munkás-szocialista csak nem lehet kevésbé kérlelhetetlen, mint a polgári radikális?

Végre is: forradalom sosincs ingyen. S ha már békés terjeszkedés közben s ennek taktikai céltűzés számára is baj, ha a munkás és az ő polgári sznobja megfeledkezik arról, hogy más is van a világon, mint munkás: a forradalom, s általában minden nyugtalanság, a gépszerűség minden megbomlása igen kellemetlen formában s igen keserves következésekkel dörgöli orruk alá. Mert természetes: amint a kölcsönösség megakad, amint a számítás nem bizonyos, amint az egyik nem tudja, mit talál a másiknál: abban a percben az a legerősebb, aki legkevésbé szorul másra, s viszont őrá legtöbben szorulnak. Ez pedig végső soron s kivált végletes körülmények közt: a paraszt. Ő az, ki megél s munkáját el tudja végezni más nélkül is, kinek sem testi szüksége, sem munkájához való elengedhetetlensége nincs, legalább legvégső, olyan, mit valahogy maga is meg ne tudna csinálni vagy szerezni. S ő az, kinek munkájára, mert termésére a végén mindenki rászorul. Ő alapjában mindenkitől független. Őtőle alapjában mindenki függ. S ezzel akkora a helyzeti hatalma, hogy neki aztán csakugyan joga, mert módja van a diktatúrára. Szerencse, hogy éppen, mert érdekelve nincs egyebütt, törődni sem törődik másokkal annyira, hogy parancsolni akarna nekik.

Már most: igen természetes, s öntudatlan rossz lelkiismeret s rejtett szándékot leplezne valami heves és túlbuzgó magyarázat, hogy mennyire megilleti a parasztot is, mint minden rendet, osztályt és foglalkozást, hogy a munka s a boldogulás minden feltétele minden teljességgel részéül jusson. De mindig az a kérdés ilyenkor, hogy mi az, ami valóban kell neki, amire valóban szüksége van - mert ami ezen túlmegy, az legyünk vele tisztában, éppúgy leszárad róla, mint bármely egyéb foglalkozásról az, ami ehhez a foglalkozáshoz nem kell, Megint csak magától értetődik, s gyanús volna, aki magyarázná, hogy valahol a föld alkalmas s a paraszt képes, mert kénytelen arra, hogy, mint Dániában, valójában gyári módon és fokon művelje a földet, tehát szüksége is van mindazon fokú és természetű feltételekre, mik egyébként csak az ipari munkának szükségei, tehát megilletői: hogy mindaz minden ilyen helyütt mindenképp rendelkezésre álljon és részéül jusson a parasztnak. De viszont renegát túlzásba esni, s a nem paraszti rendeknek s foglalkozásoknak, melyek száz évig úgy utópiáztak, stratégiáztak és taktikáztak, mintha föld és paraszt világon se volna, sőt, radikálisabbjaik az utóbbi évtizedekben úgy, mintha más sem volna a világon. mint ipari munkás - mondom: renegát túlzásba esni, a polgároknak, intellektüeleknek s az ő munkási mitläuferjeinek (mert ilyenek is akadnak) hirtelen úgy elmélkedniök, mintha csakis paraszt volna a világon: ez megint igen fölösleges megsegítése a természetnek. Szakasztott olyan, mint háborút csinálni azzal a megokolással, hogy a háború természeti törvény. Ha az, akkor a természet nem szorult rá, hogy én csináljak háborút - megcsinálja azt ő maga. Ha való, hogy a paraszt a gerince, a veleje, az alapja a társadalomnak s a gazdaságnak, akkor úgy is az, s nem kell azzá mintegy kineveznem, s mikor kezdettől és eredettől fogva megvan a maga fundamentális helye a társadalomban s a gazdaságban, nem kell, mert nem is lehet utólag köréje a alája csoportosítani mind a rendeket, foglalkozásokat s érdekeket, melyek szociáltopográfiailag fölötte alakultak volt ki. (Ez a fölül, ismételni kell, csak topográfiát jelent, nem uralmi jogot vagy igényt.) Sem ahhoz, hogy munkáját elvégezze, sem ahhoz, hogy személy és osztály szerint tökéletesen boldoguljon, nincs szükség tán tíz százalékra sem azoknak a szabadsági, jogbiztonsági s kulturális biztosítékoknak, intézményeknek s föltételeknek, amik nélkül például az ipar csírájában pusztul, a kereskedelem megbénul, az intellektualitás elsenyved. Szerencse, mondom, hogy arra sincs szüksége, hogy ura és parancsolója legyen a társadalomnak s a gazdaságnak, s hogy, mint bírája, a maga képére formálja. Amint ezt tenné: tönkre menne bele mindenki más, mint ő - csakúgy, mint ahogy rettentő csapás volt mindenki másra, mint az ipari munkásra (de az ő számára sem volt áldás), mikor az ipari munkás próbálta némely helyütt s egy ideig a maga igényei s szükségei képére formálni a társadalmat, s gazdaságot, a jogot, az irodalmat, a tudományt s a művészetet. Sem a parasztnak, sem a földmívelésnek, sem a társadalomnak, sem a gazdaságnak nem használ, de magát, szükségeit s a keservesen kimunkált kultúrlehetőségeket teszi tönkre minden rend, csoport és foglalkozás, mely nem föltétlen szükséges mozgolódással vagy végletességgel vagy egyoldalúsággal vagy túlköveteléssel anarchiát kever, s ezzel a parasztot teszi a világ bírájává.