Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ

RÉVAY JÓZSEF: GERÉB JÓZSEF: A GÖRÖG SZELLEM EURÓPA KULTÚRÁJÁBAN

(Kultúra és Tudomány, Franklin, 1921.)

Zielinski híres könyve (Die Antike und wir, 1905) óta valóságos filológiai divattá vált keresni és megmutogatni a modern kultúra antik elemeit. A kitűnő pétervári professzor nagysúlyú könyve ugyan elsősorban pedagógiai oldaláról világította meg a kérdést, de azért mindenütt gondosan rámutatott a szálakra, melyek modern kultúránkat az antikhoz fűzik. Mikor Németországban az utolsó évtizedben megindult a nagy harc a humanisztikus gimnáziumért, Immisch, Trendelenburg és fegyvertársaik a Zielinski arzenáljából vették fegyvereiket. Zielinski nagy vonalakban megrajzolta a kérdés egész perspektíváját s így a németországi röpiratzápor csakhamar unalmas és egyhangú kopogássá fakult. Immisch szerencsés gondolattal megindítja 1910-ben a Das Erbe der Alten c. vállalatot (Schriften über Wesen und Wirkung der Antike), melynek feladata most már részlettanulmányok során megmutatni a modern kultúrában szervesen továbbélő antik elemeket.

Megvallom: ez a vállalat (melynek eddig 12 kötetét ismerem) némileg elkényeztetett az ilyen irányú publikációk dolgában. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ma már ehhez a tárgyhoz csak akkor szabad nyúlni, ha valakinek olyan eredeti szempontjai vagy olyan újszabású koncepciója van, melyért érdemes a már eddig is át meg átgyúrt anyagot újból munkába venni.

Geréb könyvének címlapján maga jelzi, hogy nem tart számot eredetiségre (« összeállította G. J.»), előszavában pedig megmondja, hogy könyve egészében Mahaffy könyveiből való kompiláció, pedig Mahaffy könyvei ma már a múlt tisztes hagyományai közé tartoznak és különben sem voltak soha olyan termékenyítő munkák, melyeknek kivonatolása kívánatosnak lett volna mondható. Ebből a szempontból még Immisch legújabb kis munkája is (Das Nachleben der Antike, 1919) inkább ajánlhattam volna Geréb figyelmébe. Főforrásán kívül más, modern filológusok munkáit is kiaknázta Geréb, mint az előszóban jelzi, de itt érezhető hiány a legmodernebb vezető munkák elhanyagolása. Egyébként maga a könyv sorra veszi a görög szellemnek irodalomban, művészetben, tudományban, államalkotásban stb. való megnyilvánulásait és ezeknek a mechanikus kategóriáknak keretén belül ismerteti a görög kultúrát. Itt a sablonos és külsőleges beosztáson kívül az az elvi kifogásom, hogy a filozófiát külön fejezetben tárgyalja, nem pedig a tudományok közt és így a természettudományokról adott ismertetésének egy része a VI. fejezet helyett a VIII-ba került. E VIII. fejezet címe egyébként némileg sokat mond (Filozófia és vallás), mert a vallásról egészen elfelejtett írni benne. Ugyanígy sokat mond az egész könyv címe a tartalmához képest, mert vannak fejezetei (különösen a II., III., V.), melyekben a görög szellem hatásáról vagy egyáltalán szó sem esik, vagy egy-két halvány célzáson kívül semmit sem olvasunk. Ez a könyvnek egyik súlyos szervi hibája.

Másik a kompiláció természetéből folyó mozaikszerűség: a tárgyalás szaggatott, egyes gondolatmenetek roppannak ketté, máshol hiányzanak a kapcsolatok és a sűrítő kivonatolás nem egyszer önkéntelen humorba torkollik (18. 1.: «Ha például Hérodotosz fölkelne sírjából és a mai athéni újságot venne a kezébe, bizonyára meglepné a betűk szokatlan alakja, de csakhamar fölismerné bennök a maga írásjeleit. Azután ... egyheti gyakorlat után folyékonyan tudná azokat olvasni. Ehhez hasonló jelenség Európában másutt sehol sem volt tapasztalható.» Vagy 91. 1.: «Az állatok életkora, mint tudjuk, terhességük időtartamával arányos. A görög szobrászatra nem lehetne alkalmazni e szabályt.»). Harmadik nagy hiba az elég sok tárgyi tévedés, olyan dolgokban, melyeket természetesen Mahaffy kora utáni önálló filológiai kutatás tisztázott, vagy legalább is közelebb vitt a megoldáshoz. Legszívesebben itt mennék bele a részletes, felvilágosító kritikába, de ezt két okból nem teszem: először, mert a könyvnek egy tudós bírálója az egyik havi szemlében lakonikusan, de találóan a legtöbbre már rámutatott, másodszor, mert e tévedéseket nem Geréb elégtelen készültségének, hanem csak egyoldalú forráshasználatának tulajdonítom. Ennek gyümölcse a feltűnően sok angol analógia, melyek (mint pl. a Salamon-szigetekre, Lord Leightonra stb. való hivatkozás) a magyar olvasóközönségben aligha keltenek termékeny asszociációkat. Mégis talán szívesebben olvastam ezeket, mint a Toldi estéjé-nek a homéroszi Béka-egérharccal való hangulatbeli egyeztetését. (42 l.)

Mindamellett el kell ismernünk Geréb nagy szorgalmát és önmegtagadását, mellyel a rengeteg anyagot rendezte és formába öntötte. Igaz, hogy ez a forma kevésé élvezhető: túlságosan magyarázó, aprólékoskodó, elavult, szinte azt mondhatnám: kenetteljes stílus, melyet lépten-nyomon zavarnak a primitív átmenetek («vessünk egy pillantást», «térjünk át», «búcsúzzunk» stb.), imitt-amott magyartalanságok (85 l. népfőnök, 35 l. falusi népek, 38 l. a görög költőt színpadi előadás támogatott, 94 l. sok segédeszközeink), egy-egy képtévesztés (97 l.: a feljegyzések szegényes kulcsot adnak valódi értékéről). Az egészen végigömlik a vérbeli pedagógus lelkesedése; ezt a tulajdonságot ugyan még népszerűsítő tudományos munkában sem tartom nagyra, de Gerébnél megbecsülöm, mert tudom, hogy 40 éves szorgalmas munka hangulatát tükrözi és sejtem, hogy a tanulóifjúságnál nem is fogja hatását téveszteni.

Ez a pedagógiai szempont menti szememben azt az eddig még nem említett nagy hibáját könyvének, hogy - főképp irodalmi kérdésekben - sehol sem hatol mélyre. Itt van a formakérdés, itt van erről Borinski nagyszerű könyve (Die Antike in Poetik und Kunsttheorie I, 1914) - ezt a problémát Geréb egészen mellőzi. Pedig ez a kérdés az antik irodalmakban döntő fontosságú és szerény nézetem szerint ennek ilyen vagy amolyan tárgyalása próbaköve miden effajta munka értékének. Csakis a pedagógus túlbuzgóságával menthetem továbbá az olyan elszólást, hogy «Chopin, Schumann a maguk beteges világfájdalmával, Puccini és Strauss Richárd kielégítetlen vágyaikkal és szeszélyes elégedetlenségükkel, összhangzatuk gyakori megszakításával (!) a maguk részéről is istápolják a modern társadalom bűneit» (112 l.) vagy az olyasmit, hogy «szerelmi duettek gyakori éneklése vagy színtársulatok tagjaival való barátkozás kártékony» (107 l.). Hát ha úgy vesszük, akkor az impotenciának Geréb részéről való részletes tárgyalása sem éppen erkölcsnemesítő. (136-137 l.)

Nem akarom kétségbe vonni, hogy Geréb könyve bizonyos lefokozott igényeket ki fog elégíteni; talán azt a célját is el fogja érni, hogy erősíteni fogja az érdeklődést a görög kultúra iránt. S valóban, nagy szorgalmáért és lüktető lelkesedéséért ezt meg is érdemli. De felvetem a kérdést: még mindig ott tartunk-e, hogy nálunk tudományt népszerűsíteni csak kompilatív alapon lehet? Nem lehetett volna erről a fontos tárgyról eredeti szempontokban bővelkedő, nagy koncepciójú művet íratni valakivel? Ha már ott tartunk kultúránkban (sőt kultúrfölényünkben), hogy nem kell mindent utánagondolnunk a külföldnek, ha meg merünk már próbálkozni európai színvonalú önálló alkotással is, akkor Geréb egyébként jó szándékú könyvének megjelentetését legalább is anakronizmusnak kell mondanunk.