Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ

FÜST MILÁN: REICHARD PIROSKA: ŐSZI ÜDVÖZLET

A művészlélekben két, talán ellentétes tulajdonságnak kell egyesülnie: a szuggesztibilitásnak és a szuggesztivitásnak. Minden hasson reá - de sokakra hatni is tudjon. Mindent felvegyen - a legfinomabb rezzenést is megérezze és ... - ez épp a kérdés! Nyilván fel kell tételeznie a többi emberről, hogy nem épp olyan érzékeny, mint ő - tehát, ha lelkének egészen finom változásait akarja közölni, már ösztönszerűleg sem bízhatja rá e gyengéd mondanivalókat saját természetes erejükre - azt az intenzitást, amellyel útnak indulnak rendszerint kevesli -, s ekkor formálni kezdi ezt a mondanivalót - megnöveli, vagy úgy helyezi el, hogy helyzeti energiája következtében hasson -, néha éppen megfordítja: s ami benne gyengeség volt, abból művészetében erő lesz ...

Legyen szabad egy álommal példálóznom. Egyszer azt álmodtam, hogy valaki, egy útonálló nagyon megijesztett. S én abban a szempillantásban - álmomban - irtózatosat rivalltam reá - mégpedig rémületem egész iszonyatával ijesztőn ... S mikor felébredtem: nevettem. Lám - nem azt akartam néki megmutatni, hogy megijedtem, hanem azt, hogy mit tesz az megijedni! Reichard Piroska versei egy rendkívül szuggesztibilis lélek gyengéd megrezzenéseiről, egészen finom fájdalmairól s egy színtelen reménytelenség örök-egy szomorúságáról szóló panaszok - s szinte azt a benyomást teszik, mintha a költő nem is olvasók számára írta volna le azokat, hanem magamagának, illetve talán csak egyes olvasóknak. - S itt fejből citálom Szép Ernőnek, az Anyegin érzékenykedő panaszára emlékeztető néhány szép sorát:

... Ó napjaim, hogy elrohannak ...
emlékül írom ezt magamnak ...
hiszen mást úgy sem érdekel ...

Mint talán ez a pár sor is mutatja - ez a lélek - a Szép Ernőé, nem tud már úgy mondani valamit, hogy az olvasóját ne érdekelné. Hiszen néki ír - mindent. Már ahogy a mondanivalóját beállítja ... S oly annyira ismeri ő a művészet eszközeit s oly kitűnően használja azokat - oly dallamosan, fölbemászón s a megbántott önzés oly gyermekes keserűségével tud panaszkodni, hogy nem lehet arra nem odafigyelni.

Reichard Piroska versei ennek a lelki façon-nak épp az ellenkezőjéről tesznek tanúságot. Olyasvalaki írta e költeményeket, aki a művészet összes figyelemreméltó eszközeit ismeri - s ez megmutatkozik azokban a pillanatokban, mikor néha lankadatlan értök nyúl - s ilyenkor aztán csillognak is e versek! -, hogy aztán lankadatlan ismét elejtse azokat s egy kedvetlen lélek melankóliájával, sokszor kedvetlenül is folytassa - mintha azt akarná evvel mondani, hogy művészkednie néki nem érdemes! Ehhez már energia kell - s ő bágyadt, elhanyatló nyugalmában oly jól érzi magát!

S mégis szuggerálók e versek - legalább is reám úgy hatnak - talán azért is, mert azok közé tartozom, akiknek az ilyen verseket olvasniok nagy élvezet. De azért is - mert érdekes figyelnem a művészi kifejezésnek azt a módját, mikor valaki nem tartja érdemesnek, hogy bármiféle erőfeszítést tegyen azért, hogy megértsék. - S mert éppen maga a beszéd is fárasztja: még ezt a fáradságát sem szégyenli, vagy leplezi - s hogy mégiscsak szól: nyilván egy benső, halk sugallat biztatja, hogy ha kimerülten is, mégiscsak beszéljen ... Szóval - ily lelki alkat mellett a feladat ez: bágyadtságot bágyadtsággal kifejezni ... - S ez éppen az, ami sok fáradt érzésű lírikus már annyiszor megkísérelt - s ami a legritkábban szokott sikerülni - s itt e kötetben mégis sikerült. Olyan e kötet vers, mint a morajló egyformaság zenéje.

A csendhez.

Ó csendességnek tiszta, mély folyója,
be jó így mozdulatlan úszni benned,
nem érezni körültem mást, csak téged.

Te lefürösztöd az idegenséget
az út porát, a verejtékes könnyet,
mi zajos napokon át elborított.

Te ki vágyak tüzét soha nem szítod,
te, kiben megtisztulnak az emlékek,
kiben megbékél az élettől fáradt:

mikor jön nap, hogy szent vized megárad
és éltem minden partját elborítva
halk hullámaid átringatnak végre

az örök csendességnek tengerére ...

S nékem különösen kedves. Kedves e leplezetlenség, e modornélküliség - s legfőképpen kedves maga a lélek, mely ily egyszerűvé s igénytelenné tisztult! - Amely már csak magának dúdol az örökkévalóságról ... Amely magányának panaszolja el a vágyak lassú halálát, az évek gyors futását - az örök egyformaságot s az örök szerelmet. S nem bánja, akad-e hallgatója. Nála nem érezzük soha, ami oly sok kitűnő lírikus olvasásakor zsenánt mosolyra indít, hogy: lám - panaszkodol, hogy nincs kedved élni .. Mennyire meghazudtolják életuntságodat fénylő élettől s akarattól duzzadó verseid! - Néki elhisszük, amit mond: érzéseinek mély komolysága teszi szavahihetővé s - egész lelki magatartása az az absztrakt költői forma, amely verseiben szuggesztíven hat.

S ha néha játékosabb hangra van kedve: - azon is örömmel mosolygunk. Ha egy ideig foglalkoztunk vele - olyanná válik e költő, mint egy kedves, bús barát, aki örömet szerez vele, ha egy kicsit jobb kedvű.

S hogy néhány napig hagytam, hogy visszhangozzanak bennem versei: - az volt az érzésem, hogy mégis - voltaképpen senkit sem hagyhatnak közömbösen. Különösen azok nem, amelyekben régi nagy szenvedélyek és szenvedések emléke mégis csak felragyog s őt magát is elragadja - amelyekben felemeli hangját, hogy tisztán, csengőn s méltóságos szomorúságával üzenetet küldjön. - S ezek: a szerelmes versei.

Őszi üdvözlet.

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

i mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

E versek színei is izzóbbak, szenvedélyük is erőteljesebb s formáik biztosabbak. S azt a kívánságot keltik bennünk: vajha jobban tudna érdeklődni e kitűnő tehetség az élet - szenvedélyei és küzdelmei iránt, hogy azok minél több hasonló, tiszta szépségű sorokra ihletnék.