Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám

Pikler J. Gyula: JOSEF POPPER (LYNKEUS)

A társadalom egy jövőbeli, új és a mainál jobb rendjében hívőknek egy tekintélyes számú csoportja gyászolja a december 21-én, Bécsben, 83 éves korában elhalt technikus, feltaláló és (Lynkeus néven) szépíró Josef Popperben a maga vallásalapítóját és 1878 óta, amikor «Das Recht zu leben und die Plifcht zu sterben» című, nagy feltűnést keltett művében először hirdette igéit, ezen igék mellett szuggesztív hittel kitartó és ezen igékért szuggesztív írásokkal törhetetlenül küzdő apostolát.

Új rendszerjavaslatát érdekesen és gondolatokat keltő módon körvonalazta a fent említett «Recht zu leben»-en kívül az 1901-ben megjelent: «Die technischen Fortschritte nach ihrer aesthetischen und kulturellen Bedeutung», az 1905-ben megjelent: «Fundament einer neuen Staatslehre», az 1910-ben megjelent: «Das Individuum und die Bewerthung menschlicher Existenzen», stb. és egész teljességében 1912-ben építette ki és foglalta össze javaslatát egy terjedelmes kötetben: «Die allgemeine Nährpflicht als Lösung der socialen Frage» amely kötetről a propagálók szerint azt írja «korunk egyik nagy embere» egy ismertetésben, hogy az: «egyik alapvető munkája a világirodalomnak és hogy annak tartalmára mindig újra kénytelenek lesznek visszatérni nemcsak a jövő évtizedek, hanem a jövő évszázadok is».

Amikor - néhány hónappal ezelőtt - e mű első kiadásának példányai régen ki lévén fogyva, a műben tartalmazott javaslat megvalósításának propagálására alakult és buzgón működő egyesület a kiadót egy második kiadás rendezésére kérte fel és amikor a kiadó ebbe, tekintettel a könyvkiadás jelenlegi nagy kockázatára, csak úgy akart belemenni, ha az egyesület biztosítja annyi példánynak az elárusítását, amennyi a kiadási költségek fedezésére elegendő, akkor Josef Popper Bécsben már oly köztiszteletben állott, hogy amikor az e feletti tárgyalásoknak és a kiadó vonakodásának a híre belekerült a napilapokba, az a körülmény, hogy ezen még tárgyalni is kelljen, olyan méltatlankodást váltott ki, hogy a kiadó sietve jelentette ki készségét az új kiadás rendezésére minden előzetes feltétel elejtésével.

Az első kérdés tehát az: miben áll Popper javaslata és igazolja-e Popper javaslatának és művének, nem jó szándéka és nem (tényleg élvezetes és megnyerő) előadásmódja, hanem kihámozott pozitív tartalma hívőinek e nagy buzgalmát és méltatlankodását és «korunk egyik nagy emberének» fent említett, sokat ígérő nyilatkozatát róla?

*

Popper javaslata szembe állítja az általános védkötelezettséget («Wehrpflicht») az általános eltartási kötelezettséggel («Nährpflicht»). Az elsőt, az általános védkötelezettséget, mint «a meghalásra való kötelezettséget» feltétlenül elveti, a másikat, az általános «tápkötelezettséget», mint «az életre való jogot» feltétlenül keresztülviendőnek (és keresztülvihetőnek is) tartja. Rokonszenvet keltő, mert meleg filantrópiával telített, és végig érdekes, mert mindig gazdagon ötletes és mindig elevenen színes módon támogatja mindkét állítását.

Ami a Popper által elitélt védkötelezettséget és háborút illeti, legyen szabad egy mondatba összefoglalva és némileg már kritikaképpen, a magunk nézetét bocsátani előre. Szerintünk a reális pacifizmusnak csak az az egyedüli útja van, kikutatni, milyen (rendszerint anyagi) érdekek és érdekellentétek, és mely rétegek érdekei és érdekellentétei azok, amelyek a nemzetek kormányait arra indítják, hogy nemzeteiket háborúba vigyék egymás ellen. Addig, amíg ezen érdekek és érdekellentétek fennállnak és követhetők, semmilyen - mindig pusztán alaki és mindig csak megszegésre szánt - nemzetközi megegyezések és szerződések nem akadályozzák meg a háborút, míg, ha ezek az érdekek és érdekellentétek kiküszöbölhetnek és ha a nemzet egy rétegének és egy tagjának sem lehet semmilyen formában és semmilyen külön nyeresége a háborúk előkészítéséből és a háborúknak - akár győzelmes, akár sikertelen - megindításából és lefolyásából, akkor, a fő indító ok e kiküszöbölésével - minden nemzetközi megegyezés nélkül is a pacifizmus lép - különösen a kultúra általános haladásával, amely ma a háborúnak csak mind véresebbé tételére szolgál - a bellizmus helyébe. E tételnek konkrétebb kifejtése azonban itt túl messzire vezetne, kritikai álláspontunkat csak jelezni kívántuk e rövid formulázással.

Popper egy jogérzésbeli formulából indul ki, bár tudjuk, jó hogy jogérzések, még, ha helyesek is, mit érnek különérdekekkel szemben addig, amíg a fennálló jogrend lehetővé és megengedetté teszi e különérdekek követését. Popper szerint a pacifizmusnak egyedüli eszköze és egyúttal végső célja is az, hogy a védkötelezettség megszüntessék, úgy, hogy csak az menjen katonának a háborúba, aki önként szánja rá magát erre. Az ilyen önkéntes katona ezután, ha megsebesül, vagy ha halálán van, nem is vethet a szemére senkinek semmit, mert az a saját maga céljaiért és a saját maga ideáljaiért tette ki magát a halálnak vagy hal meg tényleg és az így patriotizmusának adja tényleg tanújelét. De míg (mindig Popper szerint) «mindenkinek joga van arra, hogy vértanúja legyen a saját céljainak és a saját ideáljainak, addig senki sem kényszeríthető joggal arra, hogy a mások céljaiért és a mások ideáljaiért, esetleg a mások tévedéseiért szenvedjen vértanúságot.».

Hiába mondja tehát valaki Poppernek azt, hogy «a nemzet történelme rója ezt vagy azt a mandátumot a nemzetre és hogy ennélfogva a nemzet nem kell hogy hódítsa ezt vagy azt az országot», mert Popper szerint soha senki sem látott még mandátumokat adó eleven «történelmet», hanem csak történelmi írókat látunk, vagy publicistákat vagy diplomatákat, vagy országgyűlési és népszónokokat, akik ugyan mind a «nemzet történelme» nevében beszélnek, de akik közül egyrészt mindegyik mást mond és akik közül másrészt egyik sem mutatta fel soha azt a «mandátumot» amelyet a «nemzet történelme» neki kézbesítésre átadott volna. És ez annál súlyosabban nyom Poppernél a latba, mert bír annyi hideg merészséggel, hogy világosan és hangosan kijelentse, miszerint «még abban az esetben is, ha mégis maga a megtestesült «történelem» lépne ő eléje és kívánna egy ilyen missziót ő reá ruházni, hogy ő az ilyen missziót a legudvariasabban bár, de mégis a legeredményesebben hárítaná el magától avval az indoklással, hogy az általa hozandó áldozat nagysága az ő - ebben a kérdésben, a saját élete kérdésében, egyedül illetékes véleménye szerint - a legtávolabbi arányban sem áll az áldozat ellenében várható nyereséggel».

A nemzet majoritása sem rendelkezhetik tovább (Popper szerint joggal az egyén életével, mert szerinte a nemzet majoritása is tévedhet és mert szerinte a nemzet majoritása sem egyéb egy számtalan, külön-külön nemzeti, vallási, gazdasági és politikai ambíciókkal bíró, pártokra szakadozott tömegnél.» De a majoritás az egyén élete felöl Popper szerint már csak ezért sem dönthet joggal, mert amennyire nincs joga egy kis számú csoportnak, elhatározva a háborút, halálos ítéletet mondani ki evvel több millió emberre, éppen úgy nem ítélhet joggal halálra több millió ember sem egy olyan embert, aki nem akar semmit és aki nem vétett senkinek semmit.»

Miért áldoznám én - mondja Popper - pl. életemet arra, hogy «a mi nemzetünk fejlettebb kultúráját vigyem más, fejletlenebb nemzetek közé», amikor még a saját magam kultúrája emelése érdekében sem volnék hajlandó életemet feláldozni, nem hogy a másokéért? Elismerem, hogy azok, akik ezt teszik, magas erkölcsi színvonalon állnak, de megmondom nyíltan, hogy nekem nincsenek ilyen magas ambícióim, amelyekben ezenfelül csak addig lehet hinni, amíg valaki önként vállalkozik az ilyen feladatokra. Ha a középkorban a keresztes hadjáratokat, a kultúrának akkor legmagasabb célját, kizárólag önkéntes katonákkal folytatták, én legalább is annyi szabadságot igénylek a magam számára, amennyit az emberek a középkorban élveztek, mert különben minden nemzet azt állíthatná magáról, hogy az ő kultúrája az a legmagasabb kultúra, amelyet más nemzetekre rá kell oktrojálni és ezen az alapon állandósítani lehetne a háborút a leganarchisztikusabb módon, mint ahogy azt Napóleon tette.

Az «állam nagysága és fénye vagy becsületének és méltóságának a megsértése» sem izgatja Poppert arra, hogy életét kockáztassa, mások által kényszerítve, értük, mert ő «az állam nagyságát és fényét más dolgokban látja, mint a fizikai erő által elérhetőkben» és mert ő «magánéletében is perhorreszkálja a párbajt és állampolgári minőségében sem kíván másképp eljárni.» Ami pedig a nemzetnek a háború által elérendő nagyobb «gazdasági boldogulását» illeti, ő annál inkább más és békés úton kívánja a gazdasági boldogulást elérni, mert itt világos visszaélés történik a «nemzet» szóval, amennyiben a «nemzet» szóban foglalt szolidaritás itt csak az élet kényszerű kockáztatásában vagy kényszerű tényleges feláldozásában nyilatkozik meg, míg az esetleges gazdasági nyereségre nézve a szolidaritás ki van zárva és ez a gazdasági nyereség teljes biztossággal csak egyes rétegeknek vagy személyeknek fog végül osztályrészül jutni. «A jelenlegi államfilozófia» - mondja tovább Popper - «nem ér el az egyénig, hanem feláldozza az egyént a kultúrtörténelemnek, a nemzetgazdasági jólétének, a jövő nemzedékeknek és az állam nagyságának és jövőjének, amely jövő azonban éppen elég távol van arra, hogy a jelenben élők egyike se érje meg. Pedig mire jó az egész állam, ha az őt alkotó egyéneknek nincs jó dolguk benne?» De végül: ha nem akad elég ember, aki annyira lelkesedik az illető háború okai és céljai gyanánt feltüntetett dolgokért, hogy testi épségét és életét legyen kész önként kockára vetni értük, úgy ez Popper szerint a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a háborút nem a nemzet patriotizmusa viszi, hanem hogy a nemzet egyik része kényszeríti a másikat arra, hogy mások ideáljaiért és céljaiért tegye életét kockára.

Azon nem gondolkozott Popper, hogy vajon az így, önkéntesek által folytatott háborúnak esetleg óriási költségeit szintén csak azok legyenek-e kötelesek viselni, akik erre önként hajlandók és hogy tételének ez volna a további és kikerülhetetlen konzekvenciája. Ha valakinek a javait elveszem, akkor annak is az élete egy részét vettem el azt a részét, amelyet az illető e javak termelésére vagy megszerzésére fordított és amely része az ő életének az illető javak elszedésével erővel elkoboztatik tőle. Felesleges volna azonban az argumentumok hosszú sorát felvonultatni, mert végeredményül világosan nem marad meg más, mint az a Popper által nagy melegséggel és érdekes és színes argumentumokkal alátámasztott és magában véve helyes gondolat hogy az emberiségnek arra kell törekednie, hogy a háború rémét megszüntesse, amit azonban egy tisztán jogérzésbeli absztrakt formula hangoztatásával és a reális okok kiküszöbölése nélkül nem lehet elérni. A reális okok kiküszöbölése pedig egy egészen új struktúráját igényli úgy az egész világ társadalmának az egyes nemzetek belső jogrendjének.

*

Hogy az emberek életének így, háborús adók és államadósságok, vagy egyenesen kényszermunkák alakjában, részleteit el lehessen erőszakkal venni, az úgy látszik nem ütközik már Popper és a Popperisták jogérzésében, mert eltekintve attól, hogy Popper maga is kontemplál az ő új társadalmában adókat, sőt súlyos adókat, eltekintve ettől, Popper második főtétele és javaslatának második főrésze: az «általános tápkötelezettség («allgemeine Naehrpflicht»), egyenesen azt kívánja, hogy mindenki arra kényszeríttessék, hogy 18-ik életévétől 30-ik életévéig azon állami közüzemekben dolgozzék, amelyekben az így létrejövő táphadserege («Naehrarmee») meggyártja a mindenkinek kivétel nélkül és természetben államilag kijáró minimális életszükségleteket, mint amilyen az élet normális (vagy közepes) fenntartására szükséges táplálék, a ruházat, a lakás és annak a normális berendezése, betegség esetén az orvos és a gyógyszer és végül a gyermekeinek a normális taníttatása. A 12 év leszolgálása után Popper szerint azután mindenki szabadon dolgozhassék, termelhessen és kereskedhessék szabad cserében és pénzgazdálkodásban és szerezhessen magának, ha az állam által neki kiadott minimumszükségletekkel - bármily bőségesek legyenek azok - nem akarja beérni, ezen felül annyi gazdagságot, amennyit csak bír és amennyire csak kíváncsi. Bármennyit szerez azonban így magának, gyermekei éppen úgy legyenek kötelesek az ő 12 évüket leszolgálni a táphadseregben, mint ahogy ma a védhadsereg tekintetében nem tesz különbséget a vagyoni helyzet. (Arra, hogy a magángazdálkodás így megmaradjon - a kommunisztikus részletgazdálkodás mellett - javaslatának erre a technikai hibájára, amelyet ő a javaslat fő előnyének tart - Popper különösen nagy súlyt fektet.)

Ezt a második követelményt és javaslatot avval az elvvel kívánják Popper és a Popperisták megalapozni, hogy a társadalom köteles gondoskodni arról, hogy az élet elemi és nélkülözhetetlen szükségletei kivétel és feltétel nélkül legyenek biztosítva mindenki számára és hogy így a nyomor és annak minden mérgező következménye egy és mindenkorra és biztosan ki legyen küszöbölve a társadalmi élet keretéből.

Ha meg is szívleljük már most Popper bevezető szellemes intelmét, még akkor sem zárkózhatunk el a bennünk e javaslatra jelentkező kritikától.

Ez a bevezető intelem elég szellemes arra, hogy összefoglalva ideiktassuk. A legtöbb ember - mondja Popper - amikor egészen újszerű reformtervezetek kerülnek eléje, avval a kellemes érzéssel telik el, hogy az illető reformer egy fantaszta, míg ő maga, az olvasó, egy józan és higgadt ítéletű ember. Pedig az egész különbség, amelyen ez a kellemesen önelégült érzés alapszik, nem áll egyébből, mint abból, hogy a reformernek volt egy ideálja, míg a «józan» olvasónak nem volt. Már pedig az, hogy valakinek nem volt ideálja, még nem biztos jele annak, hogy ő józan és megbízható ítéletű ember. «Az improduktivitás még nem bizonyítéka a józan ítélőképességnek». Az ilyen olvasó, mondja tovább Popper azután avval az iparkodással olvassa az illető javaslatot, hogy felfedezzen benne valamely lényegtelen és másodlagos hibát, amelynek az alapján azután az egészet egy szóval minősítse badarságnak, az olvasónak rendszerint arra a helytelen alapjára állva, hogy ő, az olvasó, bár csak egy negyedóra óta foglalkozik evvel a tárggyal, bizonyára és máris többet tud belőle és jobban ért hozzá, mint a szerző, aki évtizedek óta tanulmányozza azt.

Ne keressünk tehát mi sem másodlagos és lényegtelen hibákat Popper és a Popperisták táphadsereg-javaslatában, annál kevésbé, mert van benne alapvető és elemi hiba bőven.

Ne foglalkozzunk, tehát pl. avval, hogy felesleges volt ez a rengeteg statisztikai munka, amelyet Popper annak a bizonyítására végzett, hogy a munkaképes emberek igénybevétele 12 éven át (a 18-tól a 30-ik életévig) bőven és biztosan elegendő arra, hogy úgy a saját maguk, mint valamennyiünk számára előteremtse az életnek a «minimum kellékeit» és hogy így mindenkit kivétel nélkül és biztosan mentesítsen a nyomor veszedelmétől.

Ne foglalkozzunk tehát, bármennyire fontos is ez a gyakorlatban, avval a részletkérdéssel sem, hogy ki lehet ugyan osztani azonos mennyiségben és minőségben tápszereket, ruházatot, lakásfelszereléseket és gyógyszereket, de hogy sehogy sem lehet azonos minőségben kiosztani lakást, mert a lakásnál nemcsak annak a fizikai minősége a fontos, hanem még ennél is fontosabb annak a fekvése, amely pedig lépésről-lépésre más, más ha pl. a Belvárosban, mintha Kőbányán vagy Újpesten és más, ha a lakás általában Budapesten fekszik, mintha Rakamazon van, ahol nincs se áruház, se egyetem, se színház, sem általában városi élet.

De ha csak az alaptételt nézzük is, már maga az okvetlenül rászorul egy toldásra. Igaz ugyanis, hogy a társadalom köteles az életszükségleteket megtermelni és kiadni tagjainak, sőt nem csak a minimumot, hanem a mindenkori technikai lehetőségeknek megfelelő mennyiséget is. De erre csak akkor köteles a társadalom, ha előbb erőszakkal elvette az emberek elől annak a fizikai lehetőségét, hogy e szükségleteket maguk termelhessék meg a maguk számára a maguk munkájával, ha tehát az e termelés céljából nélkülözhetetlen természeti erőket és forrásokat és ha magára a tartózkodásra és a munkára fizikailag is nélkülözhetetlen helyet, ha tehát magát a semmi által nem pótolható és a puszta életre is már feltétlenül szükséges földgömböt vagy a haza földjét előbb kiosztotta egymás között a társadalom egy része teljesen felelőtlen magántulajdonnak úgy, mintha az is emberi munka által létrejött és ennélfogva felelőtlen magántulajdonba vehető egyéni termék volna. Ha ez megtörtént, akkor tényleg erkölcsileg kötelesek azok, akiknek így felelőtlen magántulajdona a földnek nevezett bolygó, vagy az X országnak nevezett haza: vagy gondolkodni arról, hogy ne jöjjön olyan új ember a világra, akinek - fel lévén már osztva a föld - nincsen jogigénye a megélhetésre feltétlenül szükséges és szaporíthatatlan természeti erőkre, vagy kötelesek hatóságilag távolíttatni el az életből azokat, akik minden előzetes intézkedés dacára mégis bele találtak születni ebbe a lefoglalt világba, vagy pedig kötelesek eltartani ezeket, akiknek a számára csak legfeljebb megszemlélésre van «természet», sőt akik a megszemlélésre való ezt a helyet is csak úgy kapják, ha fizetnek érte az illető földgömbrész tulajdonosának vagy ha könyöradományképpen kapnak ettől engedélyt arra, hogy valamely helyen állva nézegethessék, de éppen csak nézegethessék, a természetnek a többi, szintén felelőtlen magántulajdonban lévő részét. Ez a gondolat Henry George-nak a «Single-tax» ideája és javaslata, amellyel azonban Popper pont olyan gyors, könnyű és kurta módon végez 1 ˝ sorban, mint amilyen megítélési mód ellen ő maga tiltakozik az ő olvasóival szemben fent idézett szellemes intő előszavában.

Egyébként azonban és e most említett körülménytől (amelyet H. George a Single-tax-el kíván kiküszöbölni), eltekintve is teljesen hamis és önkényes Popper tétele, mert ellenkezőleg: senki sem köteles (és ez a kommunizmus ugrópontja is) arra, hogy - akár a «társadalom» szóval történő visszaélés alapján is - valaki mást, ha csak nem ő hozta a világra, ha csak tehát nem az ő gyermeke (vagy legalább szülője), a maga gazdaságilag mint erkölcsileg, mélyebben és gyorsabban, mintha - bármilyen jó szándékkal is - ilyen kötelességet akarnánk róni az emberekre.

Figyelnünk kell azonban arra, hogy kötelességről beszélünk és nem jótékonyságról, mert világosan más a kötelesség és más a jótékonyság. Minden adás annyiban önkéntes jótékonyság, amennyiben nem kötelesség és annyiban kötelesség, amennyiben nem önkéntes jótékonyság. Popper javaslatában azonban, egészen ugyanúgy, mint az általa szigorúan és teljesen elvetett Marxi kommunizmusban tulajdonképpen és lényegében jótékonyságról, nagyarányú, állandó és intézményezett jótékonyságról, de a jótékonyságnak fogalmilag perverz és fogalmilag önmagának ellentmondó fajtájáról: a mindenki által állandóan és kényszerűen gyakorlandó, kötelező jótékonyságról van szó, valami olyan perverz és saját magával olyan belső ellentmondásban lévő fogalomról tehát, amelynek éppen ezért és tapasztalat szerint már a megvalósítási kísérlete is megfeneklik a normális embereknek, azaz az emberek túlnyomó részének, sőt a tapasztalat szerint éppen azokénak, akiken segíteni akar, a normális és szerencsére kipusztíthatatlan elemi érzésein, felfogásán és ösztönein és így ellenállásán.

Hogy kétségtelenül jótékonyságról van szó, az világos a következőkből. Vagy ugyanaz ugyanis a termelvénye illetve a termelvényértéke minden embernek, akkor azonban felesleges e termelvényeket előbb egy közös hombárba begyűjteni és azután egyenlő adagokban kiosztani, mert hiszen egyenlő adagokban voltak azok már elosztva a begyűjtés előtt is és felesleges munkát és költségeket okozunk maguknak az új szétosztással, amelynek az eredménye ebben az esetben egyenlő a begyűjtés és kiosztás előtti állapottal. Vagy pedig nem egyforma a termelvényértéke a különböző emberek munkájának, akkor azonban az egyenlősítő végelosztást csak úgy lehet megcsinálni, hogy egy részét annak, amit az egyik ember termelt a saját munkájával saját magának, fensőbbséges erőszakkal elvesszük tőle és az ő köteles jótékonysága képpen odaadjuk egy másik, kevesebb értéket termelt embernek.

Hiába mondja valaki, hogy ennek előnyei volnának valamennyi résztvevő számára, mert ebből csak azt következtethetik, hogy joga legyen mindenkinek, aki ezen a véleményen van, önként ilyen társulásba lépni mindazokkal, akik, ugyane nézeten lévén, szintén önként kívánnak részt venni egy ilyen társulásban. De ha kényszerrel akarjuk ezt a részvételt kierőszakolni és fenntartani, akkor éppen az ellen a helyes alapelv ellen vétünk, amelyet Popper tana olyan erősen hangsúlyoz a maga első részében, mert akkor arra kényszerítjük így az embereket, hogy mártírjai legyenek mások, Popper és a Popperisták, vagy Marx és a Marxisták ideáljainak és céljainak és hogy életüket áldozzák azoknak a céloknak és ideáloknak, amelyeket Popper és Marx helyesnek tartanak, de amelyeket a kényszerített résztvevők nem tartanak sem a maguk, sem az összesség számára sem célszerűnek, sem kívánatosnak, mert ők - akár helyesen, akár helytelenül - esetleg azt tartják célszerűnek és kívánatosnak, hogy ők maguk határozzanak a maguk és gyermekeik életéről és ők esetleg egy olyan társadalmi és gazdasági berendezésnek a (lassú és békés) létesítését tartják kívánatosnak ás helyesnek, amelyben senki sem szorul jótékonyságra, de amelyben senki nem is köteles jótékonyságra, sőt ők esetleg egyenesen utálatosnak tartanak egy olyan társadalmi berendezkedést, amelyben kivétel nélkül mindenki, elvontatván (a Marxi kommunisztikus berendezkedésben egész életére, a Popper-féle félkommunisztikus berendezkedésben élete legjobb 12 évére) attól, hogy maga termeljen saját magának és rákényszeríttetvén arra, hogy másoknak vagy mint szebbenhangzóan mondják: az összességnek termeljen, így egyrészt köteles aktív jótékonysági tevékenységben tölteni el életét és másrészt éppen azért maga is kénytelen passzíve a mások, éppen ilyen módon kikényszerített, jótékonyságából élni. Hogy valaki, aki egy ilyen berendezkedést egy intézményezett és utálatos általános szegényháznak néz. [*] mégis arra kényszeríttessék, hogy erre áldozza életét, illetve élete javát, az éppen Popper és Marx elvébe: a szabadság teoretikus elemi elvébe ütközik és az magán hordja, mint Popper egyik nekrologistája helyesen mondja a javaslat egy másik részéről, a világboldogító utópisták egyik közös vonását: a kegyetlen és tirannikus önkényre való hajlandóságot, amely úgy ad az embereknek szabadságot, hogy gúzsba köti őket.

*

Indokolnunk kell azonban, hogy miért foglalkozunk még ennyire is a javaslattal, bár az nemcsak nem felel meg az elemi jogérzésnek, de nem is célszerű (amely két dolgot legmélyebben lényegében tulajdonképpen azonos) és bár semmiképp nem is keresztülvihető és nem reális. Nem keresztülvihető és nem reális, mert beleütközvén éppen úgy, mint Marx kommunizmusa, az elemi jogérzésekbe és a mind nagyobb szabadságra való elemi törekvésbe, mint mondtuk, már létesítése mihamar megakadna az emberek öntudatlan és közvetett ellenállásán és mert, ha - annyira amennyire és erőszakkal - mégis létesíttetnék, fenntartása hajótörést szenvedne minden nap a saját maga belső hibáin, a bürokratikus apparátus és a bürokratikus önkény túltengésén és a munkateljesítménynek a másokért való dolgozás kényszerűségéből és az egyéni munka egyéni eredményének kicsatolásából eredő óriási leszállásán, mint ahogy hajótörést szenvedett ezeken úgy az orosz, mint a magyar bolsevizmusnak úgy a teljessé tétele, mint a csökevényes alakban való fenntartása. Popper javaslatát azonban még az a körülmény is bonyolítja, hogy ő együttes fennállását tervezi egy kommunisztikus és egy individualisztikus gazdálkodásnak, mikor pedig világos, hogy a kettő közül valamelyiknek kell hogy a másikat mihamar felborítsa és megbénítsa.

Nem indokolja a javaslattal való beható foglalkozást az, hogy szerzője egy emberöltőn át, 1878-tól (40 éves korától) 1921 végéig (halála napjáig) fejlesztette és propagálta. Nem indokolja az sem, hogy ma is fennálló és elég tekintélyes mozgalmat indított meg a propagálással, és nem indokolja az sem, hogy két joggal világhírű nagy ember: Mach és Ostwald (Ostwald unszolására írta meg és adta ki 80 éves korában önéletrajzát Popper) állt zászlaja alá és dicsőítette őt e zászló kibontásáért.

Ami megindokolja azt, hogy ilyen tanokkal és javaslatokkal foglalkozunk, az éppen a mai rettenetes napoknak, az egész világ mai siralmas állapotának egy mély és legalapvetőbb problémája.

Ami ugyanis a mai napokban - bár nem tudatosan - élére van állítva, az nem egyéb és nem kevesebb, mint az eddigi társadalmi rend gazdasági és politikai csődje és leéltsége folytán magának a társadalmi rendnek, egy új társadalmi rendnek a kérdése, egy új társadalmi rendé, amely egyrészt a mai bajokat szanálja és amely másrészt egy és mindenkorra lehetetlenné tegye az olyan borzalmaknak az újonnan való felmerülését, mint amilyen a világháború és a bolsevizmus és mint amilyenek ezeknek a kényszerű utójelenségei voltak.

A legkonzervatívabbak, sőt a legreakciósabbak is teljesen megegyeznek ugyanis, bár öntudatlanul, a legszélsőbbekkel és a legprogresszívebbekkel abban az egyben, hogy valamilyen új rendnek kell jönnie és hogy egy olyan társadalmi rend, amely a világháborút és a bolsevizmust, valamint ezek utókövetkezményeit megtermelte, leélte magát, hogy tehát valamilyen más - akár progresszívebb, akár regresszívebb - társadalmi rend fog és hogy valamilyen más - akár progresszívebb, akár regresszívebb - társadalmi rendnek kell - bár lehetőleg megrázkódtatások nélkül és bár lehetőleg békésen - a réginek a helyébe lépni.

Ebben az egybe öntudatlanul, de ebben az egyben teljesen megegyezik Kropotkin és Bakunyin «ideálanarchizmus»-a Marx kommunizmusával, Popper félkommunisztikus «táphadsereg»-tanával, H. George «Single tax»-jával, Oppenheimer «termelőszövetség»-ével, Hertzka «Freiland»-jával és XIII. Leó pápa «keresztényszociális» tanával. [*]

Hogy mennyire ez a kérdés, a jövendő új társadalmi rend kérdése, fekszik a világ jelenlegi gazdasági, pénzügyi és politikai kérdései alapján, annak egyik meglepő jele volt a magyar politika egyik vezérfiának és pénzügyi kapacitásának néhány hónap előtt egy földosztó ankéten (vagy amint tévesen nevezik: «földreform»-ankéton tett, szimptomatikus jelentőségére nézve csak kevesek által kellően méltányolt nyilatkozata. Arról lévén ugyanis szó, hogy a jelenleg földet kapók milyen módozatok mellett törlesszék le a föld vételárát 30-40 vagy 50 év alatt, az illető, miniszterviselt és mindig elsősorban miniszterábilis, államférfi a következő, mély bölcsességű nyilatkozatot tette: «Uraim! Óvom önöket az ilyen hosszújáratú tervektől és megállapodásoktól, mert a dolgok mai állapotánál fogva kétségtelen, hogy a világnak egészen új rendje felé megyünk. A távoli jövő alakulásáról és a világ ezen új rendje felől egyelőre semmi fogalmunk nincsen. Csak két dolog kétségtelen: Az egyik az, hogy a világ ezen új rendje távolról sem fog hasonlítani a kommunizmushoz és a másik az, hogy távolról sem fog hasonlítani a világ mai, illetve a háború előtti rendjéhez.»

Tényleg így áll a dolog. Az új társadalmi rend kérdése az, amely élére van állítva és ennélfogva kell, hogy mindenki, aki igényt tart arra, amit Damaschke egy szerencsés szóval «állampolgári míveltségnek»-nek («staatsbürgerliche Bildung») nevez, valamelyes végleges és indokolt véleményt formáljon magának a társadalmi rendszerjavaslatokról, vagy hogy legalább érdeklődjék irántuk.

*

Egy bizonyos értelemben valamennyi javaslatot «szocialisztikus»-nak lehet nevezni. Abban az értelemben ugyanis, hogy Marx kommunizmusában, illetve szocializmusában (a tudományos objektivitás szempontjából teljesen azonos értelmű a két szó) a tényleges és szóra érdemes tartalom tisztán egy negatívum és pedig az, hogy az a társadalmi és jogrend, amelyben élünk és amely megtermelte az egymás elleni külső és belső fegyverkezések folytonosságának a szükségét, a világháborút és a nemzeten belüli tömegek legnagyobb részének az olyan állapotát, hogy a tömegek könnyű prédái a (tudományos szempontból tekintve) legostobább tartalmú, akár bal- akár jobboldali agitációknak és amely létrehozta azt a különös és mély fontosságú jelenséget, hogy kapva kapnak az emberek, még a műveltebbek is, minden, a tárgyilagos mérlegelés és kritika szempontjából bármily képtelen és együgyű új társadalmi rendszerjavaslaton, [*] hogy minden új javaslatnak bármily képtelen legyen is az, akad a mai bajok által meggyötört emberek közt buzgó hívője, hogy az a társadalmi rend, amely ezeket a vészes jelenségeket megtermelte, lett légyen valamikor bármilyen jó, ma már nem jó és hogy a tömegek kedélyi és anyagi állapotai, úgy ahogy vannak, nem jól vannak.

Semmi egyéb pozitív tartalma és semmi egyéb vivőereje a szocializmusnak, mint ez a kétségtelen és úgy Kropotkinnak, mint Marxnak. George-nak és XIII. Leó pápának, azaz úgy a legszélső balnak, mint a legszélső jobbnak, akár kifejezetten, akár hallgatagon, de egyformán és közös alapul szolgáló, helyes megállapítás nem volt és nincsen így, ezen egyedül és negatív tartalmán, a jelen állapotokkal való elégedetlenségen értelmezve a «szocializmus» fogalmát, azt mondhatjuk, hogy valamilyen erkölcsi vagy értelmi korlátozottságban szenved úgy az, aki nem volt valaha életében ebben az értelemben «szocialista», azaz, aki nem volt valaha életében elégedetlen a dolgok állapotával, a tömegek szegénységével és nyomorával, de hogy viszont éppen úgy valamely erkölcsi vagy értelmi korlátozottságban kell szenvednie annak, aki évtizedeken át vagy pláne egész életén át tud propagálni reális tartalmuk tekintetében olyan képtelenül együgyű és technikai szempontból olyan képtelenül naiv tanokat és javaslatokat, mint amilyen pl. Bakunyin ideálanarhisztikus vagy Marx kommunisztikus vagy Popper tápkötelezettségi javaslata, vagy Oppenheimer földosztása, vagy Wallace földnacionalizálása stb.

Ami azonban különösen Poppert illeti, ő éles különbséget kíván tenni Marx tana és a saját magáé közt. Szerinte az, ami Marx tanát a világon széjjelvitte (pedig pontosan ugyanez áll ő reá, Popperre nézve is), a szándék mélyen etikus jellege és nem a javaslat tartalmának helyessége és realitása. Popper szerint Marx egy sereg nemzetgazdasági teóriát termelt, de pozitív javaslat tekintetében semmit, míg «én (Popper) nem írok szónyi nemzetgazdaságtani teóriát sem, de egy pozitív és reális javaslatot nyújtok az emberiségnek.» Ez a megállapítás helyes, de egy-két szónyi toldással. Marx pozitív javaslata ugyanis tényleg nulla (összesen egyetlen odavetett szó: «a termelőeszközök köztulajdonba vétele»), ellenben közgazdasági teoretizálása tényleg temérdek, de a tudományos kritika mértékével mérve csupa képtelenség vagy üres agitatorikus szóhalmaz. Poppernél megfordítva: a közgazdaságtani és teoretikus megokolás (kifejezetten és szándékosan) nulla, ellenben a pozitív javaslat részletes és a statisztika temérdek, de: a statisztika felesleges, a javaslat részletei pedig lényegtelen és mellékes dolgokra vonatkoznak, míg a javaslat lényege merő naivitás és képtelenség. Marx javaslata, amennyire tovább és végig tudja képzelni valaki, nem társadalmi rend, hanem paródiája egy társadalmi rendnek, Popper javaslata pedig, végigképzelve, még ennek a paródiának is a pervertálását adja. Az adminisztratív, gazdasági és politikai nehézségek és képtelenségek a Popper részlet-kommunizmusában számban és minőségben teljesen azonosak a Marx-féle totálkommunizmusnál felvetődőkkel.

*

Egy tekintetben azonban Popper mégis nagyon előnyösen különbözik Marxtól. Míg ugyanis Marx írásmódja megemészthetetlen, tudákos és szándékosan homályos, addig Popper született mestere a közvetlen, könnyed és világos stílusnak. Marx a nyakatekert skolasztika és a homályos dialektika emlőin nőtt fel, ellenben Poppernek, mint írónak, a bölcsőjét a gráciák ringatták.

Popperben ugyanis kétféle olyan tehetség volt meg, amelyek rendszerint kerülik és kizárják egymást. Társadalompolitikai írásaitól eltekintve magas rangot foglal el úgy a matematikai, fizikai és technikai szakírók és feltalálók, mint a szépírók közt.

Felsőbb matematikai, általános fizikai, elektrotechnikai, repüléstechnikai és géptechnikai dolgozatai a legszámottevőbbek közé tartoznak. E tekintetben a nagy Ernst Mach is úgy hivatkozik rá, mint a leglogikusabb gondolkodó egyikére. Technikus méltatói és nekrologistái szerint prioritása az elektrikai erőátvitel lehetőségének felvetésében (1862) vitatlanul áll és a repülőgéptan körüli munkái irányadók voltak. A szegény Kolini fiúnak, akit 28 éves korában (1861) dél-magyarországi államvasúti szolgálatában szerzett súlyos betegsége sokáig keresetképtelenné tette, úgy hogy azután egy darabig magántanításból és egy technikai szaklap szerkesztéséből tengette életét Bécsben, utóbb két bevált fontos találmánya: a lerakodmányok folytán beálló robbanások ellen biztonságot nyújtó Popper-féle kazánbetét és a kiáramló gőz kondenzálását és újbóli felhasználását eszközlő Popper-féle levegőkondenzátor tette lehetővé a gondtalan életet, melynek folyamán társadalompolitikai és szépirodalmi munkássága, párosulva egyéniségének tiszteletet gerjesztő és megnyerő voltával szerezte meg neki egy mind szélesebb körnek szeretetét és nagyrabecsülését.

Anyagi helyzetének megszilárdulása lehetővé tette neki, hogy odaadóbban foglalkozzék társadalompolitikai és szépirodalmi munkáival és állandó ideálja: Voltaire műveinek áttanulmányozásával és propagálásával. [*]

Az 1878-ban megjelent, fent megbeszélt «Das Recht zu leben und die Pflicht zu sterben) nagy sikere rövid idő alatt második kiadást tett szükségessé. De legnagyobb és pedig szépirodalmi sikere Poppernek az l899-ben megjelent és óriási feltűnést keltett: «Phantasien eines Realisten» volt.

Ma kézhez véve ezt a 80 kisebb «fantáziát» tartalmazó könyvet, a következőt találjuk. Már az első sorokban meglep bennünket a stílusnak mesteri könnyedsége és átlátszósága, a képeknek és az alakok rajzolásának a rendkívül kidomborodó plaszticitása és főképpen a stílusnak különlegesen egyéni hangja, amely hang rendkívül poétikus és szépcsengésű és mindvégig az is marad, habár a skiccek legtöbbje felmérhetetlenül tendenciózus, amennyiben többnyire valamilyen társadalmi előítélet vagy hazug konvenció ellen irányul. A munka elolvasása ma is élvezetet nyújtó és szuverén szellemességével helyenként rendkívül mulattató is, de minél tovább haladunk a műben, annál világosabbá válik előttünk, hogy alapjában Popper is sokkal inkább esztéta mint cselekvékeny ember. Sokkal inkább szkeptikus, mint problémamegoldó, hogy több benne a világfájdalom az életörömnél és hogy inkább «Lebensverneiner» mint «Lebensbejaher». De világos a könyvből az is, hogy Popper mindenesetre a nemes és a nagy és önálló valőrű esztétákhoz tartozik, mindenképpen tehetség és pedig jelentős egyéniségű tehetség.

A könyv 1889-ben jelent meg. Azóta sokban változott és revolucionalizálódott ízlésünk és sok olyan modor és tartalom van a könyvben, amely akkor új és meglepő volt, míg ma «vieux jeu»-nek érezzük. Nekünk ma végül kissé egyhangú 80 ilyen «fantáziának» egyhuzamban való végigolvasása és mintha egy finom porréteg ülte volna meg ennél fogva a megjelenésekor annyira friss és olyan nagy meglepetést keltett művet. Van azonban a kivétel nélkül pompásan írott 80 fantázia között 20 vagy 25, amely ma is elsőrangú: vagy egységesen finom költői hangulata vagy rendkívül finom és szellemes szatírája vagy rendkívül szimpatikus és mély tendenciája vagy rendkívül széles látóköre vagy rendkívül mély filantropikus érzése folytán. Bizonyos, hogy e 20-25 darab kiválogatásával és újra kiadásával a világirodalom egy örökké maradandó értéket nyerne.

Popper rendkívül értékes egyéniségnek a képe e könyvből bontakozik ki a legvilágosabban és ezt a képet az jellegzi a legjobban, amit ő mondott ideáljáról: Voltaire-ről, akihez főképpen abban hasonlít a legjobban, hogy mint Voltaire úgy ő is főképpen az előítéletek megrögződése ellen küzdött.

«Voltaire műveinek az olvasása - mondja Popper - «az emberben a felszabadulásnak az egész életre kiható érzését kelti, ami jele annak, hogy az, ami az olvasó szellemi erejét fejleszti, az egy írásműnek nem is annyira a tartalma, mint inkább az érzési, szemlélési módja. Vannak ritka becsű írásművek, amelyeknél a stílus, a forma olyan művésziesen hat, hogy a tartalom majdnem közömbössé válik.»

De van még egy mondása Poppernek Voltaire-ről, amely szintén teljesen ráillik magára Popperre. «Voltaire» - mondja egy más helyen Popper - «különösen azért tekinthető a legfelvilágosítóbb írónak, mert nem csak egyes előítéleteket iparkodott lerombolni, hanem mert küzdelme az előítéletesség ellen általában irányult, vissza iparkodván hódítani az embernek azt a jogát, hogy a dolgokat tisztán a saját belátása alapján ítélje meg és hogy ne hódoljon be szó nélkül és gondolkodás nélkül emberek szabta szabályoknak és törvényeknek».

Úgy Voltaire-nek, mint Poppernek minden kiválósága és minden fogyatkozása benne van ebben a két utóbbi értékelésben, amelyet Popper mond Voltaire-ről és összefoglalva mind e kiválóságokat és fogyatkozásokat és az emberi mentalitás három különböző terén végzett munkásságát, azt mondhatjuk Popperről, hogy bár inkább szubjektív mint objektív, inkább szintetikus mint analitikus és bár inkább kritikus mint alkotó elme volt, hogy mindent összefoglalva, halálával mégis egy nemes és értékes hajtása fonnyadt el benne az emberi nemnek, egy nemes és értékes hajtása, amely szép és gyönyörködtető virágokon kívül maradandó értékű gyümölcsöket is termelt a társadalomnak.

Ahol tévedett - és sokban tévedett - ott mentse nagy egyéni értékén és a benne rejlő mélyen etikus szándékon kívül őt is a régi latin szó: «In magnis rebus et voluisse sat est.»

 

[*] Frau v. Stein-hoz intézett egyik levelében Goethe a következőt írja: «Egy új irány kezd most lábrakapni: a humanitás iránya. Szép és szimpatikus dolog, de attól félek, hogy végül nem egy általános ispotály lesz-e így a világból, amely ispotályban minden egyes embernek az a feladata, hogy humánus betegápolója legyen a másiknak.»

[*] XIII. Leó pápa a «Rerum novarum» enciklikában alapozta meg a «keresztény-szociális» tant. Nem ajánlhatom eléggé figyelmébe az olvasónak, olvassa el Henry George-nak az ezen enciklikákra adott és saját tanát vele szemben védő válasziratát, a «Condition of Labor»-t, amely «Munka, Hit és Föld» címen nem régen jelent meg magyar fordításban (Franklin, 1921) és amely a George által megerőteleníttetni kívánt pápai enciklika teljes fordítását is tartalmazza. A mű szépirodalmi szempontból is egyike a legfényesebbeknek a világirodalomban.

[*] E javaslatoknak és tanoknak egyik közös, naiv és vészes jellemvonása az, hogy egyes osztályokat, rétegeket és egyéneket tesznek felelősekké és üldöznek meg egy rossz leélt rendszer hibáiért és elkerülhetetlen következményeiért, pedig: «nem azokat kell üldözni», - mondja helyesen egy angol író - «akikre egy rossz rendszerből előnyök hárulnak, hanem magát a rossz rendszert kell helyettesíteni mással.»

[*] L. többek közt: «Voltaire eine Charakteranalyse in Verbindung mit Studien zur Aesthetik, Moral und Politik», J. Popper, Drezda, 1905.