Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

HALÁSZ GYULA: NANSEN HATVAN ÉVES [+]

«A sarkvidéki fölfedezések története mutatja» - írja Nansen - «hogy az emberi nem fejlődését mindig nagy illúziók lökték előre ... Amiként Nyugat-India fölfedezése Columbus durva számítási hibájának köszönhető ... a nyílt sarki tengerekről és Khatai Kincseihez vezető nyílt átjárókról való fantasztikus képzelgések késztették az embereket újabb és újabb erőfeszítésekre» a magas északon.

Így indultak el a talán mellékcélokat kergető első lelkes fölfedezők a sarki tengerekre, akaratlanul és öntudatlanul is egyengetvén az útját újabb korok tudományos kutatóinak, akiknek önfeláldozó küzdelmei mögött immár a legfejcsóválóbb kritika is hiába keresi a kincsekre szomjúhozás szépséghibáját. Ezek közül az önzetlen hősök közül is kimagaslik Nansen alakja, az első emberé, aki Grönland örök hófedte, elriasztó magasföldjét átszelte, tengertől tengerig. Hiába nevezte Peary később ezt az úttörő vállalkozást könnyű sétának, a maga halhatatlan vándorútainak mértékével mérve: Nansen «sétája» méltó bevezetése volt a nagy norvég kutató dicsőséges pályafutásának.

Nansent hat esztendőn keresztül kísértette a terv. Húsz éves volt, amikor (1882-ben) első ízben járt a sarki tengeren és hajóját huszonnégy napra foglyul ejtette a jég Grönland ismeretlen keleti partja közelében. Akkor ragadta meg először a gondolat, hogy ski-talpon keresztülvágja magát a jégkorszakát élő kontinens hómezőin, és pedig kelettől nyugatig, hogy minden hidat fölégetve maga mögött, a nyugati telepek «húsos fazekát» maga előtt tudja. Tervének ez a zsenialitása vívta ki a diadalt.

Az előtte járt utazók mind a «civilizált» nyugati partról indultak ki. Volt közöttük egy dán őrnagy, aki húsz katonával, asszonyokkal és gyermekekkel vágott neki az útnak - lóháton. Rémülettel eltelve fordult vissza a gyarmatalapító furcsa karaván hamarosan. Norvégek, dánok, angolok, svédek (Nordenskjöld), majd maga az amerikai Peary is kénytelen volt (1886-ban) meghátrálni.

Nansen leleményes ötlete, hogy a nehezebb végén fogja meg a dolgot, emlékeztet kissé a háborús gyakorlatra, amikor a szuronyrohamra hajszolt csapatokat géppuskával terelik előre. «Nem lesz szükség rá, ösztökélni az embereket» - magyarázta Nansen - «mi sem fogja őket visszatérésre csábítani, amikor a nyugati part hívogat a civilizáció meleg kényelmével. Nem lesz más választás, csak előre.»

Nansen hajója, a Jason, 1888. június 4-én hagyta oda Izland szigetét. Negyvenhárom nappal később «üdvlövések dörgése adta hírül az ünnepélyes néma jégvilágnak, hogy hat ember istenhozzádot mondott a civilizációnak és a kényelemnek.» A kis csapat (négy norvég és két lapp) két csónakon hagyta el a hajót, zajló jégben, Gönland keleti partjától húsz kilométernyire. A tenger áramlása ellenállhatatlanul egyre távolabb és távolabb sodorta őket céljuktól. Dióhéj ladikjaik százszor és százszor majd hogy össze nem morzsolódtak az egymásra torlódó félelmetes jégtáblák között. Tizenkét napi mondhatatlan szenvedés után sikerült partot érniök, nem messzire Grönland déli csúcsától (!) - négyszáz kilométerrel délebbre, mint ahonnan szárazföldi útjokat megkezdeni szándékoztak. Erről a pontról könnyű lett volna már elérniök a nyugati dán telepet a Farewell-fok közelében, de az egyértelmű lett volna a megfutamodással. Nansen gondolkozás nélkül északnak irányította a csónakok orrát. Újabb tizenkét napi vergődés után, augusztus 10-én sorsukra bízták végre a csónakokat (vajon hol, merre pihentek meg azóta a hajótört roncsok a vizek nyugalmas mélyében!?), és megkezdték előrenyomulásukat gyalogszerrel, szánjukat vonatatva, Grönland ismeretlen belsejébe. A helynek a neve, ahonnan útra keltek, Umiavik. Céljuk volt Kristianshaab dán telep a Disco-öbölben. Öt szánjuk volt; az elsőbe maga a vezér fogta be magát, Sverdrup kapitánnyal.

A tizenhetedik napon irányt változtattak, abban a reményben, hogy a délebbre fekvő Godthaab-ban talán még sikerül elérniök az utolsó hajót. Nansen vallomását olvasva, hogy noha Godthaab irányában előreláthatólag nehezebben járható jégre fognak találni, és a szárazföldi jégtakaróról való leszállás után küzdelmesebb lesz elérniök a lakott telepet, mégis elhatározza az irányváltoztatást, mivelhogy ezt az útvonalat tudományos tekintetben érdekesebbnek gondolja: elnyomhatatlan az a sejtelmünk, hogy ez a hatalmas, őserejű férfi öntudatlanul is védekezik. Keresi az igazolását az út megrövidítésének. Magunk előtt látjuk a hőst súlyos lelki küzdelmében, a viharsöpörte végtelen hómezőkön, amint aggodalmasan számítgatja, mi lesz velük, ha továbbra is ily csiga-lassúsággal vonszolják szánjaikat. Tizenhét nap alatt hetven kilométer! A tél rohamosan közeledik, s íme még majd' az egész út előttük ... nyílegyenesen is hatszáz kilométer. Godthaab mégis csak elérhetőbb távolságból csalogatta őket: «toronyiránt» mindössze vagy négyszáz kilométer. És ami fő, nincs semerre közelebb érhető lakótelep. Föl tehát Nyugatra' «Westward ho!»

Háromezer méter magas fennsíkon járnak ekkor. Éjszakánkint néha ötven fokra alászálló csikorgó fagyban vándorolnak heteken keresztül a kápráztató hósivatagban. «Három dolgot láttunk mindössze: havat, a Napot és önmagunkat... De ennek a tájnak is megvannak a maga szépségei ... Sosem fogom elfelejteni a dicső napkeltéket és az éjjeleket Grönland jég- és hómezőin, amikor az örökké alakját változtató Északi fény tündöklőbben csillog, mint bárhol egyebütt. Sosem felejtem a sajátságos, földöntúli képet, mintha nem is ezen a mi földünkön járnánk, ebben az ünnepi néma világban, a képet, amikor rettentő tűzvészként lepi be a fény az egész mennyboltozatot, majd a zeniten gyülekezik össze, mintha szélvihar söpörte volna együvé a libegő, lángoló, csillogó tüzeket, amelyek egyszerre csak letörlődnek az égről, az előbbi vigasztalan sötétségbe borítva az egyhangú hómezőket...»

Szeptember 26-án - a hajótól és társaiktól való búcsúvétel után hetvenketted napra - érik el a nyugati partot az Ameralik-fjordnál, Godthaabtól, a legközelebbi lakott helytől nyolcvan kilométernyire. Sátruk vásznából és a szánok bambuszrúdjaiból huszonnégy óra alatt összeróják az otromba vízi járművet, amelyen Nansen október 3-án másodmagával (Sverdruppal) szerencsésen partra vergődik a barátságos eszkimók telepén. Az útitársakért csónakok indulnak, és kilenc nappal később a társaság teljes számban együtt és biztonságban van Godthaabban.

Hiába volt azonban minden buzgólkodás, az utolsó hajó is elvitorlázott ekkorára Európába. Nansen haladéktalanul útnak indít egy eszkimót Ivigtutba, ahonnan a Fox gőzös október közepén volt indulandó hazafelé. Ez a hely négyszáz kilométerre van Godthaabtól délre - eszkimó lélekvesztőn (kajak-on) háromnapi távolságra. A Fox kapitánya nem várhatta meg az utazókat a télre hajló időben, de meghozta a szenzációs hírt az expedíció szerencsés partot éréséről.

Nansen kényszerű áttelésének köszönhető grönlandi tapasztalatairól írt harmadik könyve: Az eszkimók életéről. Magáról a kalandos átkelésről két vaskos kötetben számol be. (Németül: Auf Schneeschuhen durch Grönland. Angolul: The First Crossing of Greenland.) Ez a könyve magyarul, sajnos, csak sovány kivonatban olvasható. Az eszkimókról írt könyve egyáltalán nincs lefordítva magyarra. Az utazás tudományos eredményei külön kötetet töltenek meg.

Ugyan miféle tudományos eredményeket hozhatott magával a kutató az élettelenségnek ebből a síri világából? Növényzet, állatvilág, emberi élet - bármiről legyen is szó, ami a gyakorlati embert érdekelni szokta, a kérdésekkel szorongatott sarkutazó - azt hinnők - kénytelen annak az ismeretes professzornak a módszeréhez folyamodni, aki így kezdte meg előadását egy bizonyos sziget kígyóiról: «Kígyók nincsenek a szigeten». Grönland szigetén valóban sok minden nincs, ami érdekelni szokott bennünket, mérsékelt égövi lakókat. A Grönlandot borító szélsöpörte sima jégpáncél alatt Nansen is csak megsejthette, de éppoly keveset látott Grönland belsejének hegy-völgy barázdolta földjéből, akárcsak mi, akik könyvét idehaza a meleg kályha mellett olvassuk. Bizonyos jelenségekből mégis megerősíti utazónk Nordenskjöld korábbi föltevését, hogy Grönland arculata, ha lehántjuk róla a völgyek fölött néhol kilométernyi vastagságú hó- és jégpalástot, alighanem Norvégiára emlékeztet. Erre vallanak a jégárak alól előtörő folyók, mély fjordok és hatalmas parti hegyláncok. Nordenskjöld azonban tovább ment ennél: ő nem hitt benne, hogy az egész óriási szigetet összefüggő jégtakaró boríthassa, parttól a partig. Nansen tapasztalatai, jóllehet egész útjában a sarkkörtől délre maradt és Grönlandnak jóformán csak a déli csücskét szelte át, körülbelül végleg tisztázták Grönland eljegesedésének kérdését. Önként kínálkozik Grönland az egykor egész Európára kiterjedő jégkorszak problémáinak tanulmányozására. Grönland magasföljén keresi valahol Nansen a földgömb «hideg pólus»-át, azt a pontot, ahonnan az alacsony hőmérséklet «hőhullámai» kisugárzanak a partok felé.

Nansen a maga úttörő expedícióját terepszemlének tekintette. Újabb kutató útra készült magasabban északon, de erre nem került sor. Szerepét Peary vette át. Ami nem sikerült Pearynek 1886-ban, megvalósította későbbi vállalkozásain. Peary nem volt az az ember, aki le engedje gyűrni magát. Az északi sarkot sem ostromolta hiába negyedszázadon keresztül, amíg végre 1909-ben kitűzte a csillagos lobogót azon a ponton, ahonnan már nincs tovább! 1892-től 1895-ig négyszer szelte keresztül Grönlandot a magos északon, mindannyiszor hosszabb utat járva meg norvég elődjénél. Őutána a dán Rasmussennek sikerült nyugatról keletre és vissza ugyanegy évben (1912-ben) átvágnia magát a jeges kontinensen, ugyancsak fönn északon. Rasmussennel egy időben egy másik lelkes csapat is ott bukdácsolt, vergődött Grönland hósivatagában: a svájci de Quearvain és társai, akik nyugatról, a Disco-öböl mellől indultak el és Angmagssalik-nál szálltak le a jégről a keleti parton, kevéssel északabbra, mint ahonnan Nansen megkezdte volt a maga vándorútját. Rasmussen és de Quervain útvonalai között Grönland derekán (a 75. szélességi fok tájékán) hatolt keresztül 1913 nyarán a dán Koch kapitány, a hat évvel előbb szerencsétlenül járt Mylius-Erichsen expedíció tagja. Koch kapitány útvonala a hatalmas szigeten eddig észlelt legnagyobb emelkedésen, 3000 métert meghaladó tengerszint feletti magasságon vitt keresztül. Nansen azt tapasztalta, hogy a magasság a nyugati partok felé csökken, Koch a maga útvonalán éppen ellenkező megfigyelést tett.

*

Ha a grönlandi expedíció tervét hat éven keresztül érlelte magában, ennél is tovább, kerek kilenc esztendeig foglalkoztatta Nansent egy másik vakmerő vállalkozás gondolata. 1884 őszén - még grönlandi utazása előtt - kezébe került Nansennek a Morgenbladet egyik száma Mohn professzor cikkével. A cikkben bizonyos tárgyakról volt szó, amelyeket Grönland délnyugati partján találtak s amelyek csakis a Jeannette hajóról származhattak. A Jeannette - De Long amerikai sarkutazó hajója - 1881 június 13-án süllyedt el Kamcsatkától északra, messze benn a sarki tengerben. A hely, ahol a jeges hullámok összecsaptak a hajó fölött, csaknem hat fokkal van északabbra és negyven fokkal nyugatabbra annál a pontnál, ahol 1879 szeptemberében a jégtáblák foglyul ejtették. Teljes huszonegy hónapon keresztül vándorolt a «mozdulatlanságra» kárhoztatott hajó a sarki áramlással északnyugat felé. Eleinte lassabban, később egyre fokozódó sebességgel vitte, ragadta a tenger áramlása; az utolsó héten már napjában tizenöt kilométernyi tekintélyes utat járt be, ami percenként körülbelül tíz méternek felel meg. Átlagos haladása az utolsó félévben naponta közel négy kilométer, másodpercenként ugyanannyi centiméter volt.

A Grönland partjaira verődött apró tárgyak között volt egy élelmiszer jegyzék. De Long sajátkezű írásával és aláírásával; írott jegyzék a Jeannette csónakjairól; egy olajozott vászonból való nadrág, rajta ez a név: Louis Noros (a Jeannette egyik megmentett tagjának a neve).

Bármily kalandosnak tetszett is a dolog; Nansen nem kételkedett benne, hogy mindezek a tárgyak valóban a Jeannette-ről sodródtak el egy úszó jégtáblán Grönland nyugati partjára - nem véletlenül (a természetben nincsenek véletlenek), hanem szükségképpen.

Így fogant meg Nansen agyában, talán pillanatok alatt, a második sarki utazás vakmerő gondolata: reá fogja bízni hajóját az északi sarki áramlásra. Meg volt róla győződve, hogy amiként az az úszó jégrög a Jeannette ereklyéivel, maga a hajó is szerencsésen visszakerülhetett volna a sarki áramlással, ha elég erősen van építve, hogy ellenálljon a jég nyomásának.

De nem csak az elsüllyedt hajóról eredő apró tárgyakra alapította Nansen a maga elméletét a sarki áramlásról. Amikor 1890-ben előterjesztette sarki útjának «lélegzetfojtó» tervezetét a kristianiai földrajzi társaságban, bemutatott egy másik kézzelfogható bizonyítékot: egy fadarabot, amely pontosan hasonló volt az alaszkai eszkimók íjaihoz. Ezt az íjat is Grönland nyugati partján találták, az uszadékfa között, amely uszadékfa maga sem grönlandi termék, hanem részben Szibériából, részben Amerikából verődött el ide a tenger áramlásával. Kell tehát lenni egy állandó, hatalmas áramlásnak, amely valahonnan a Bering-szoros tájékáról kiindulva a sarkon keresztül, vagy ahhoz nagyon közel halad el, érinti Grönland keleti partjait és Grönland déli csúcsát megkerüli.

Két évvel később a londoni földrajzi társaságban tartotta meg Nansen emlékezetes előadását: How can the North Polar region be crossed?

Tudósok és sarkutazók megdöbbenve hallgatták az «esztelen öngyilkossági terv» részleteit (csakúgy, mint annak idején a grönlandi út tervét), sőt akadt közülük, aki még az expedíció szerencsés visszatérése után is súlyos szemrehányással illette az ünnepelt utazót «azért a foltért, amely elhomályosítja egyébként fényes pályafutását, hogy tudniillik sorsukra hagyta társait a jégbe fagyott hajón ... azzal az eltökélt szándékkal, hogy vissza se tér hozzájuk, hanem a Spitzbergákra megy ... ezer kilométerre a hajótól.» Ez a szigorú kritikus Greely generális volt, a hírneves amerikai sarkutazó, aki maga is három telet töltött (1881-4) Grönlandtól északra a sarki jégben, hajó nélkül. Az expedíció huszonöt tagjából hetet sikerült megmenteni. Keserű emlékeinek nyilván nagy része lehet az ünneprontó bírálatban, amellyel az ő rekordját megdöntő norvég utazó érdemeit igyekszik megnyirbálni: «... De Longban és Amblerben» - írja - « olyan erős volt a becsületérzés, hogy inkább föláldozták életüket, mintsem hogy megváljanak egy haldoklótól, akit pedig jelenlétük sem menthetett meg ...»

Voltak azonban, akik kezdettől fogva bízva-bíztak Grönland hősében. Ezek közé tartoztak: Supan professzor, a Petermann's Mitteilungen szerkesztője; Sir Clements Markham, a londoni földrajzi társaság elnöke; John Murray; Inglefield admirális és Wharton kapitány. Elsősorban pedig Nansen maga.

Nansen nem rettent vissza - megépítette a Fram-ot, a dicső hajót, hogy a jégbe fagyasztva, «a természet erőinek segítségével és nem ellenük szegülve» közelítse meg a rejtelmes és félelmetes sarkot. És csakugyan, a Fram - ha a sarkot nem is érte el - máig felül nem múlt szélességig hatolt el, nem csak északon, hanem - a déli sarkvidéken is, ahová Norvégia másik nagy fia, Amundsen, vezérelte el Nansen hajóját, tizennégy esztendővel a diadalmas nap után, amikor, fedélzetén «az Észak hősével», befutott az örömmámorban úszó Kristiania kikötőjébe.

A Fram-expedíció alapgondolatában ráismerünk ugyanazokra az «oroszlánkörmökre», amelyek megmutatkoztak a grönlandi út tervében. Ugyanaz a sugallatos ötlet. De nem csak az elgondolás - a terv végrehajtása is nanseni. Nansen terveit csak Nansen valósíthatta meg.

Rokon vonás a két expedíció között, hogy mindkettőben kitéteti magát az utazó s előkészítés (élelmiszerállomások stb.) nélkül azzal vág neki az ismeretlennek, hogy nem tér vissza kiinduló pontjára. (A vádat, hogy Nansen cserbenhagyta társait - valóban csak a rosszakarat süthette reá.) Ugyanaz a hősi elszántság, lebírhatatlan akaraterő és ugyanaz a bölcsesség vitte diadalra mind a két vállalkozást, egyébként azonban minden más tekintetben gyökeresen eltér egymástól a két klasszikus expedíció.

A nagy fölfedezők élete-munkájára azzal a meghatottsággal tekintettem mindig, amely elfog a művészet és a tudomány nagy alkotásai előtt. Ez a hódolat nem az eredménynek szól csupán. A nanseni nagyméretű kutatók útjai önmagukban - mint emberi cselekvés - megragadók. De ha meg akarjuk érteni ezeknek a hősi vállalkozásoknak egész szépségét és erkölcsi nagyszerűségét, közelről kell szemügyre vennünk a félelmetes Természettel szembeszálló parányi embert a maga aránytalan, diadalmas harcában. A földgolyó is semmitmondóan simának tetszik - csillagtávolból. A földgömb nagy vándorainak az útvonala mentén hiába tűzködünk le százmérföldes jelzőtáblákat. Lábuk nyomán kell járnunk lépésről-lépésre, velük verejtékezni, velük ujjongani, hogy átérezzük «az ismeretlen örök varázsát», amely megjutalmazza őket szenvedéseken keresztül vivő, világhódító útjaikon.

Ezért hiábavaló buzgóság korszakos felfedező utak történetét néhány sorba sűríteni. Akárcsak hőskölteményt ismételnénk «tartalmilag». Az ilyen rövidre fogott elbeszélés semmit sem éreztet meg abból az emésztő küzdelemből, amely jobban érdekel és nagyobb ámulatba ejt magánál a diadalnál.

Nansen hajója 1893. június 24-én hagyta el a norvég fővárost. Szeptember 10-én elérte Ázsia legészakibb csúcsát, a Cseljuszkin-fokot. Nyitva az út észak felé. Szeptember 18-án Nansen ezt jegyzi naplójába: «... Most jön a döntő pillanat ... Most kell kiderülnie, hogy elméletem, amelyre az egész expedíciót alapítottam, helyes-e: rábukkantunk-e itt, valamivel északabbra, egy észak felé tartó tengeráramlásra ... » Másnap pedig: «... Tervem kiállotta a próbát.» Néhány napra rá az Új-Szibiriai szigetek körül, közel ahhoz a helyhez, ahol a Jeannette elsüllyedt, befagy a hajó, «mozdulatlanul» beékelődik a jégtáblák közé. De azért úszik tovább, a jégtáblákkal együtt - észak felé! Rájuk borul az első téli éjszaka. A Fram, leleményes alakjánál fogva, kibírta a jég rettentő nyomását; a tavasz felé meginduló jégzajlás sem morzsolta össze. Elkövetkezik a második sarki tél. Közeledik a nap, amikor Nansen elhagyja a hajót. 1895. február 26-án írásba foglalja utasításait: «Otto Sverdrup kapitánynak, a Fram parancsnokának. Minthogy én most Johansennel elhagyom a Framot, hogy északra menjek - ha lehet a sarkig - és onnan a Spitzbergen szigetekre, valószínűleg a Ferenc József földön keresztül: ezennel átadom önnek a parancsnoki hatalmat az expedíció hátramaradó része fölött ...»

De csak tizenhat nappal később, március 14-én búcsúzik el végleg a hajón maradó társaitól. A Fram a 84. szélességi fokon úszik ekkor, több mint öt fokkal északabbra, mint ahol 1893 őszén befagyott a jégbe. A sarktól már csak hat-hétszáz kilométer választja el őket.

Huszonöt napon keresztül vándorol a két magános szánutas folyton északnak. Április 8-án a 86ş 13' 36'' északi szélességről visszafordulnak - «hazafelé». Negyedfél hónappal később megpillantják a szárazföldet, de újabb két hétbe kerül, amíg szilárd földre teszik lábukat a Ferenc József földhöz tartozó kis Éva-szigeten. Augusztus 26-án téli szállásra vonulnak a Frederick Jackson-szigeten, a 81. szélességi fokon és ott maradnak a következő év májusáig.

Tavasz nyíltával (1896. május 19-én) elindulnak a Ferenc József föld szigetei mentén déli irányban. Hol vitorlás szánon, hol meg kajakon utaznak. Így jutnak el a szigetcsoport legdélibb pontjára, a Flokra-fokra.

Egy szép reggelen, június 17-én, alig hogy kibújik Nansen a hálózsákjából, hogy vízért menjen - kutyaugatás üti meg a fülét. Odakiáltja a társát, Johansent. Tanácskoznak, mit csináljanak, ha az angol expedícióval találkoznak (amelynek a tervéről tudtak).

Johansen így vélekedik: «Nem maradhatunk tovább egy-két napnál, sietnünk kell a Spitzbergákra, máskülönben elkésünk hazulról.»

Johansen a kajakok körül van elfoglalva, Nansen egyedül indul el a kutyaugatás irányába. Szívdobogva ismer rá az első emberi hangra. Kiált valaki. Egy alak közeledik. Kutyáját szólongatja - angolul. Kalaplengetés.

- How do you do?

- Roppantul örülök, hogy látom. (Ezt Jackson mondja, az angol utazó.)

- Köszönöm. Én is.

- Itt a hajója?

- Nem. A hajóm nincs itt.

- Hányan vannak?

- Másodmagammal vagyok.

Az idegen fürkésző szemmel vizsgálgatta a szurtos, torzonborz jövevényt, aztán kérdezi:

- Nem Nansen Ön?

- Az vagyok.

- By Jove, mennyire örülök, hogy látom! ...

Július 26-án megjön Jackson hajója, a Windward.

Tizenkét nappal később dagadó vitorlákkal, teljes gőzzel útban vannak - most már igazán: hazafelé. Hatodnapra sötét pont tűnik föl a déli láthatáron: Norvégia!

A vardői révkalauz az első norvég, aki kezet szorít a régen elveszettnek hitt honfitársával. Még horgonyt se vet a hajó, Nansen és Johansen csónakba szállnak. Első útjok a távíróhivatalba visz.

«És aztán elkezdett kopogni a távíró, hogy szétvigye a hírt a hazába és a világba, hogy a norvég sarki expedíció két tagja épen és egészségesen megérkezett - és a Fram-ot az ősz folyamán hazavárja.»

Augusztus 20-án reggel Hammerfestben a távíróhivatal főnöke verte föl álmából az utazót, aki ekkor már Sir George Baden-Powell Otaria jachtjának vendége. «Remegő kézzel szakítottam föl a táviratot. Ez volt benne: Skjärvö, 1896. augusztus 20. de. 9 óra. Doctor Nansen. A Fram ma épségben megérkezett. Mindnyájan jól. Azonnal indulok Tromsöbe. Isten hozta itthon! Otto Sverdrup.

«Úgy éreztem» - írja Nansen - «mintha meg kellene fulladnom, s csak ennyit tudtam szólni: A Fram megérkezett.»

Az ünneplések leírhatatlan sora következett. A tudományos világ is méltán csatlakozott a lelkes ünneplőkhöz: Nansen nem csak mint fölfedező és utazó emelkedett a nagyok sorába. Tudományos eredményei is páratlanul nagybecsűek. A Fram háromesztendős útjában szakadatlanul folyt a megfigyelések sokoldalú munkája, nem csak a hajón, a tenger jegén is. A legérdekesebb talán az a megállapítása, hogy a sarki tenger nem sekély medence, amint általában hitték; mélysége három- és négyezer méter között ingadozik. Másik érdekes megfigyelés, hogy a víz felületén a leghidegebb és lenn a mélyben melegebb. Az expedíció földrajzi, földmágnesességi, geológiai, meteorológiai, oceanográfiai, biológiai stb. eredményei öt hatalmas kötetre szaporodtak. (The Norwegian North Polar Expedition 1893-1896, Scientific Results).

Az expedíció történetét mesterien beszéli el abban a három tekintélyes kötetben, amelyet nálunk többnyire német fordításból ismernek: In Nacht und Eis. Angolul: Farthest North. Ennek magyar «fordítása» a teljes eredeti műnek legfeljebb huszadrésze!

Második expedíciójából hazatérve Nansen évekig tartó elmélyedő munkát szentelt a sarkvidéki fölfedezések történetének. «Nagy történetírónak bizonyult, mint ahogyan nagy fölfedező» - írta róla Sir Clements Markham. Sajátos és jellemző Nansen alaposságára, hogy ebben a két kötetes könyvében (németül Nebelheim, angolul In Northern Mists) - nem is jut el tulajdonképpi tárgyáig. Egyetlen szó sincs benne a jelenkorbeli sarki utazásokról. Legújabban adta ki forrásmű számba menő művét a Spitzbergen szigetekről. Nansen munkái három nyelven (norvégül, németül és angolul) egyidejűleg jelennek meg. Meglepő és sajnálatos, hogy a magyar kiadók olyan mostohán bántak el a világhírű utazó kimagasló könyveivel, amelyek pedig tudományos jelentőségüknél, érdekességüknél és irodalmi értéküknél fogva egyaránt kimagaslók. Nansen tud írni. Írói erő, szív lüktet a könyveiben. Kitűnő elbeszélő és - van mit elbeszélnie!

A norvég kutatónak nem csak világhíre és könyvei jutottak el hozzánk - ő maga is ellátogatott 1898-ban Budapestre, hogy előadást tartson a Fram-expedícióról a Földrajzi Társaságban.

Ekkoriban már tanára a kristianiai egyetemnek. Negyven éves korában pedig igazgatója a tengerkutató intézetnek. 1900-ban újból tengerre száll oceanográfiai kutatások céljából.

A tudomány megbecsülésének jele, hogy Nansen, a kutató és természetvizsgáló, politikai téren is a legnagyobb tekintélyek közé emelkedhetett hazájában. De egyúttal bizonyítéka ez Nansen sokoldalú tudásának. Jelentékeny szerepe volt Norvégia és Svédország elszakadása körül. Irodalmi agitációt is fejtett ki az elszakadás érdekében. 1905 novemberében norvég meghatalmazott miniszterként Londonba ment, majd pedig Norvégia külügyminiszteri székét foglalta el. A háború évében az orosz kormány megbízásából tanulmányozta a Jenisszei hajózási viszonyokat.

Azóta hét év röppent el. Hét év - hét évszázad. Ma is orosz földön jár az utazó - de megbízója ma nem orosz kormány, hanem - az emberiség. A nyomort, az emberi nyomort kutatja föl, hogy fölrázza szavával a népek lelkiismeretét. Ha valaki, ő tudja, mi a szenvedés. Tudja, mit jelent, nyomorultul elsenyvedni az éhség és a dermesztő hideg tépő kínjaitól. Ő, aki a közömbös és könyörtelen fagy síri világából tért vissza a kultúra fényébe: ő tudja legjobban, hogy a kölcsönös segítség a létért való küzdelemnél is hatalmasabb természeti és emberi törvény. A kölcsönös segítség - más szóval: a szeretet.

 

[+] A cikkíró hibájából megkésett közlemény. Nansen 1861. október 10-én született. H. Gy.