Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

Szerb Antal Kristóf: AJÁNDOK MÁTKASÁGA

«Virágos szent János,
éjszakád világos, -
míg előtted leszek,
tiszteletet teszek;
csak addig világos,
azután homályos.»
Népdal.

Virágos szent János éjszakája jött, mindenik közt legkisebb az esztendőben, amikor az éjszaka leguggoltában immár egészen a bokájára ül és azótától lassan-lassan fölfelé emelkedik.

Amikor a Göncöl szekerét újdonan megtisztítva kitolták az égre, a falunak apraja-nagyja ünneplő ruhában felment a halomra, hol a Boldogasszony felvirágozott szoborképe állott. Összehordtak szalmát meg rája rakás rőzsét és amikor eljött ideje, meggyújtották elődöktől maradt szokás szerint. A szalma fiatal szeles lángra lobbant, mint amikor táncba viszik Lidit, az orcája, lassabban követte a rőzse és óvatosan, mint meglettebb asszonynépnek tánca. Immáron égett virágos szent János tüze.

Akkor a szomszédos és messze dombokon mindenütt egyszerre fellángolt a tűz, egymásnak integető, a széles mezőkön királlyá lett nyárnak megannyi ragyogó trónusaként.

A tűznek egy szögén ültek a szép öreg emberek, közöttük a molnár, büszkén, mintha övé volna mind a nyár, mert hiszen az ő malmába hajtja az érett gabona töméntelenjét, a tűz más szögén ültek szép öregasszonyok, közöttük a molnár anyja - hét faluban híres volt okossága - nézvén átellenbe, mert ottan ültek szép fiatal leányok és közöttük látta idősbik unokáját, a Lidit; aki megint csak átellenbe nézett, hol a tűz negyedik szögén szép fiatal legények ültek, ottan is Bálintra nézett, a molnár első legényére, ki Lidinek titkos édese volt.

A legények botjuk végére szalmát kötöttek, meggyújtották és csóválták fejük fölött kígyós vonalakban, mint mikor a lidérc száll szerte-szerte, leányok szép virágokat szórtak a tűzbe.

Kiáltoztak, daloltak, míg végre is leszakadt a tűz és lassabban égett - szent János tüze nem tart sokáig - és akkor kezdődött a játék. Valamelyik leány kezdette, többi meg szintén felvette a dalt:

«Tűz villog, nap ragyog,
hunyor a személye,
rózsa nyílik előtte
és utána liliom»,

és azután Lidi mondja Bálintnak, Bálint mondja Lidinek: «te vagy az én kincsem».

Sivítoztak, kacagtak mind a fiatalok, mintha most hallanának újságot, Bálint dörmögött, de aztán fölkelt és melléje lépett pirulva a párjául kijelölt Lidi; és mikor a leányok eldalolták a házasítót, kézen fogva átugrottak a parázson. A molnár csak mosolygott, unokákra gondolt, sarjadzó kalászokra Isten tágas mezején; sokan lesznek, víg család a régi szélmalomban és büszkébb lesz a molnár, mint a császár, mikor a gárdája parádézik előtte.

Tartogatta vénülő életét a parázs és rendre ugortak rajta át a párok, amint a nóta váltakozó sorja hozta; és mikor már ki sem maradt szent János áldása nélkül, falat álltak a legények, szemközt velük a leányok. Valamelyik kisleánynak keresztül kellett volna futnia a közön, kiáltván: «Meggyullandó Molnár Lidinek kőháza, oltsuk, oltsuk!» és erre hátul álló egy legény, egy leány előre fut, mindig az utolsó pár. Fel is álltak már, futottak is volna, ám akkor látták, hogy nincs ott egy kisleány se, aludni hazaküldték már valamennyit, nehogy elhiggyék magukat. Aki leány ott volt, mind választott párjával állott már szemközt és várta, hogy futhasson. Csak egy kislány maradt pár nélkül, gyermek még és egymaga, a molnár tizenöt esztendős kisebbik lánya. Küldötte is mindjárt öreganyja hogy futna, kiáltana minden fiatalok kedvére. Oda is ment a kislány mosolyogva, öröm volt látni - de amint odaért és szemét végigjártatta sok párjára lelt szép legényen, szép leányon, sírva fakadt és durcásan elszaladt.

Tervelgető emberek, asszonyok, párjuk szemében fészket rakó legények, leányok között ki gondolt volna a kisleánnyal, aki magányosan bandukolt valamerre, folyt tovább a dal és a játék, a molnár anyja nem feledt el tisztes-füvet pörkölni a tűz fölött; amíg aztán későre fordult és másnapi munkájuk eszükbe jutván, hazafelé indultak ők is.

Ajándok pedig, mert ez volt a neve ama kisleánynak, öregedő szülők késett szülöttje lévén, a kertek alatt ballagott, röstellve sírós szemével, kelletlen is legörbülő piros szájával csúfságra menni végig a főutcán. Csodálatosan tiszta este volt akkor, felhő kölyöknyi sincs az úttalan égen, de rajta reszket mind-mind a csillag, sövényen át beláthatni csöndes pitvarokba, néhány elaggott ember még kint ül a ház előtt, arccal az édes csillagok felé; kutya egy sem ugat, ünnepelni talán mind elment valami más határba, hol a kutyák az urak és csonttal terített asztaloknál ülnek. A túlsó végen magában áll a szélmalom, elvarázsolt négykarú óriás, áll a vitorlája, nem hajszolja semmiféle szél most.

Legjobb volna a patakba ugorjon, gondolta a szomorú Ajándok, halászok kifognának zöld halakkal hajamban hajnal előtt, város piacán kiterítenék a testem, arra jönne sok ember és megsiratna, hatalmas úr aranyos kocsin hozna haza falumba, szüléim siránkoznának, mondván: «eleven leánynak kicsi volt Ajándok, halott leány most és ő a legszebb». Akadna akkor majd legény száz is, de hiába, hideg lesz és fehér a szájam, magam is mint liliom fehér leszek.

Szép volt Ajándok nagyon, mint tündérek szőttese lágy volt és hosszú aranyhaja, de fiatal még, nem eladó, nem is elvehető és magányos mint a folyók éjszaka. Nézegette immég alig gömbölyödő két karját, mikor fog bennük pihenni majdani embere, ki tudja micsoda tengereken túlnanról indul alig-mostan, micsoda rengetegen által kutat hiában kivezető utat és Ajándok szemének mécsese nem világít odáig messze, fogytán az olaja, kialszik valamelyik éjszakában.

Elérkezett Ajándok a csöndes malomhoz, sötét volt és a magányosság szomorú szarvai nőttek a néma vitorlákon. Nagyon messze volt akkor a messze, a konyhában a sötétség főzi vacsoráját, ó ha egyszer csak megindulna a szélmalom, a mezők fölött mint valami ijesztő éjszakai madár kattogva elrepülne és hajnalra a mennyországban, arany felhők között, ott lesz majd Ajándok nyugodalma.

Víg lárma hallszott amint botorkáltak fölfelé a falépcsőn és bejöttek mind a malomba, a molnár, az anyja, Lidi, Bálint, a szolgáló leányok és a molnárlegények. A hosszúasztal felterítve várt már és kétszeres ünnep volt eznap: mert útközben hazafelé, amikor a malom elé értek, Bálint levett kalappal a molnárhoz járult és feleségül kérte Lidit. Nem küldött almát, sem két pemet asszonyt, kulacsos legényre sem volt szükség, megértették egymást már régen! Sok huza-vona nem is kellett, amint a malomba értek, megtörtént a kézfogás. Aztán minden férfi kezet rázott Bálinttal, mind az asszonynép megcsókolta Lidit; Ajándok is odament, nyakába borult nénjének és sírva kifutott a szobából.

Öreganyja kisvártatva kitopogott szintúgy, hogy kisebbik, kedvesebbik unokáját vigasztalja. Meg is találta Ajándokot a fáskamrában, ott ült szegény a hasábokon.

«Miért sírsz, szép gyöngyvirágom, miért sírsz?»

Ajándok nem felelt, nem is tudott volna szólni, vállon ragadta és mint rostát rázta a zokogás.

«Kis leányom szentem ne sírjál! Van néked úgy-é jó apád ki gondod viseli, szép nénéd lám mostan váltott gyűrűt, ki látta már sírni ilyen szép napon? Mindened megvan, mit szemed-szád kíván: van Mirók cicád, selyem szalag van a nyakán a hitványnak, szép kócos babád van, a Faraj, nem hajszolnak hajnalban söpörni meg a mezőre, úgy élsz mint Tündér Ilona. Nem is vagy te olyan mint a többi leány, szőke a hajad angyalom és hűséges nefelejcs színe van a szemednek, bőröd is finomabb, csontod is törékenyebb másénál; óvunk is a naptól, széltől, durva szótól, szemveréstől - ne sírj hát, ha mondom.»

Ajándok fölfelelte: «Hiába a Mirók meg a Lidi meg a Faraj meg ő a Tündér Ilona minden kincse, akár a vánkosom alá rakva ha volna, öreganyám, egyedül vagyok én a széles világon!»

«Fogom már az ördögöt a farkánál! Nagy lány szeretne lenni a kislány, úgy-e gyöngyvirágom? Tudom én jól, keserves dolog az egymagában párja nélkül lenni virágos szent János éjszakáján; olyan a leány mint a látófa: magában csupaszon áll, áll, naphosszat csak kémel a nagy mezőkön szerte, mikor jön már az eleség, édes eleség a szívének ... míg egyszer hajnal előtt lovak nyerítése hallszik, « itt lakik a molnár világszép leánya?» és poros csizmával, gyémántos ostorral kezében beállít a vőlegény.».

«Öreganya ... ha úgy is mindent tud; mondaná meg nékem, mikor jön hát el és mifajta ember lesz?»

Az öregasszony elkomolyodott. «Nagy dolgot kívánsz gyöngyvirágom és nem a mai dolgunk rövidebb utakon sietvén a lassú jövendő elébe toppanni, mégis, hogy megtudjad, annak is megvan a módja és jó szerencséd, hogy szent János éjszakáján kérdezed amikor fő ideje van minden varázsolásnak. De jól kinyisd füledet, kisleányom, vess magadra keresztet, nehogy valami leskődő gonosz kihallgassa beszédünket és húzódj közelebb.»

Ajándok úgy tett, varázslatok éjszakáján akkor érezte, milyen sűrű a sötét levegő körötte, telve láthatatlan gomolygókkal, kik csak arra várnak, hogy elforduljon vagy szempilláit kevéssé összevonja, hogy menten elődugják rémséges nagy fejüket.

«Idehallgass kisleányom. Fölmégy a padlásra, hol a malomvitorla kereke áll: ott a nagy láda fenekén fölleled mind a tisztes-füvet, melyet én előző szent János éjszakákon tűz fölébe tartottam volt; begyűjtöd mindet kis batyuba, lehozod. Azután éjfélkor kimégy a malomból; akármi történnék is, nem nézel hátra, hanem inkább mégy egyenest a régebbi, a beomlott kúthoz. A víz fölött három üdvözlégyet mondasz, lefekszel a kút kávája mellé, a batyut a fejed alá teszed. Azzal elalszol, alszol mintha ágyadban: álmodat jól ügyeld meg, mert álmodban meg fogod látni, akit olyannyira kívánsz, a te mátkádat. Így tégy, ebből semmit el ne felejtsél.»

Ajándok letörülte könnyeit és elindult a padlásra. Sosem szeretett a padlásra menni, nappal sem, hát még szent János éjszakáján. Rettenetes hely volt a padlás és mesélik, ott akasztotta fel magát egykor Gergely, a bolond molnárlegény. Hosszú volt a sötétben a nyikorgó csigalépcső, csak körbe mindegyre, minden lépcsőfokon mintha ült volna valaki, léptek zajára följebb menekülő. Sok csavarulat után a kerekablakhoz ért Ajándok, mely olyan volt, mint a malom óriás egy-szeme. Eszébe jutottak gyermekkori esték, amikor magában hazafelé jövet hányszor látta a mezőről, hogy ijesztő fejét az ablakon kidugja, visszahúzza, talán most is ott leselkedik valaki. De erőt vett, kinézett az ablakon: nagy üresen feküdtek lent a mezők, fekete fák közt a legtávolabb tengerekig puszta volt az egész világ, hosszú-hosszú csigalépcsőn egymaga a kislány szíve dobogott.

Azután csak följebb, közel a síráshoz és botorkálva; kissé szédült és összeharapta ajkát, mikor hirtelen - majdnem felsikoltott - nekiment valaminek. A padlás ajtaja volt, melyet gyámoltalan keze tapogatva nyitott meg. Dohos régi holmik szaga csapott orrába, belépett a padlásra. Ismeretlen dolgok álltak mindenfelé és mindegyik vámot kívánt, a félelem adóját.

Bátorság, Ajándok, mesebeli szépleányok szörnyűbb alagutakon mentek a nagy gyémántkapuig; azért mégis ijesztőek a holdfény sovány, terméketlen szántásai a nyikorgó padlón, melyeken által kékesen, imbolyogva halad a másik Ajándok mostan, ellenséges az is, gonosz tekintetű. Egy sötét gerenda útba áll csaknem ugrásra készen, át kell lépni rajta, mint valami halott állaton; és akkor itt a hiú. A hiú ... azután hirtelen ugrással vissza és Ajándok leül a halott gerendára: a hiúról valami lóg, fekete lusta tömeg, s Ajándok szíve ver szobába tévedt madárnak szárnyaként, amíg könnybelábadt szeme kitapogatja, hogy bizony csak a füstölni felfüggesztett sonka meg oldalas volt, ami rémítette.

Maga se tudta, mi módon, valahára mégis csak eljutott a padlás közepére, ahol a nagy láda állott; félretolva sok régi ruhát, kalendáriumot és holmit begyűjtötte a tisztes-füvet remegő zacskójába; nagyot sóhajtott és indult visszafelé. Újra kezdődött minden, valamivel mégis jobb volt, mert már valami irdatlan messzeségben a tűzhely fénye derengett és hogy egyszer vége lesz a rémes utazásnak. De jó néhány lépésnyire volt még az ajtótól, amikor ijedtében elhalt lába, meg kellett, hogy álljon:

suhogó zörej hallatszott és végigborsódzott a háta mint mikor valaki mögüle ránéz. Megfordulni nem mert, megmozdulni nem tudott, sovány cövekek közé ékelte testét a hold, állt mint a megigézett. Nagy lassan mint ágyában, aki gonosszal álmodik, mégis megfordult és szeméhez rántotta kezét. Nem volt káprázat, a vitorlanyílás alatt állott egy fekete ember, állt és valamit szorongatott hóna alatt; Ajándok sikoltott, a csodálatos alak összerezzent és kilebbent a nyíláson - eltűnt.

Ajándok batyuját cipekedve futva-futott le a szobába, kérdezték, unszolták, de szólni se tudott a rémülettől.

Asztalnál ültek már odabent, a jókedv feljebb szállt a bornak gőzével, két kulcs, a régi és az eljövendő új otthoné, lakatolta ki az éjszakát és legkedvesebb gondolata csillogott mindenki szemében, a nevetésük is ünneplő ruhában járt föl s alá.

Kisvártatva azonban kopogtattak az ajtón. Elcsöndesedve hiában találgatták, ugyan ki lehet a nagyon késői vendég, mígnem az belépett. Feketeruhás, porlepte csizmás alak volt a váratlan látogató és nagy, disznóbőrbe kötött könyvet tartott a hóna alatt; felleghajtó köpenye lecsüngött mint varjú leeresztett szárnya, egész mivolta szél kergette nagy madárhoz volt hasonlatos, hangja alázatos és rekedt volt hét vármegye országútja benyelt porától amikor megszólalt:

«Máté diák a nevem, dicső szent Lázár szegényeinek vagyok egyike. Vándorlok és nagy út fárasztott meg, jó emberek, szállásért könyörgök a szép éjszakára és tejért meg cipóért, ha meg nem vetnének érte.

Vendégszerető és boldog ember volt a molnár, asztalhoz ültette hát szent Lázár szegényét, ha ugyan nem is volt túlon ínyére az ilyesfajta jövevény. Mert lám, bár a diák csöndesen meghúzódott az asztal szögletén, mégis: nem volt már jókedv, mint annakelőtte; mintha nagyszárnyú ölyű száll az udvar fölé, fekete ruhájából árnyat vetett az egész asztalra, elhessegette a vidámság könnyű csibéit. Halkabban folyt azután a szó, az esküvő rendjét tervelgették, rigmusban jártas násznagyot szemeltek ki, számítgatták, mennyi bort kell majd hozatni. A diákot hiába is próbálták volna bevonni; úgy hallgatta őket, mintha sose tudta volna mi az: esküvő, menyasszony, boldogság.

Az öregasszonynak mégis volt reá gondja: meg nem szegett cipót tett a diák elé, hozzá egész csupor tejet; szent János éjszakája volt, ő tudta miért teszi. A diák hozzá is látott, de bizony furcsán evett, nem magyar ember módjára. A falat kenyeret megnézte jobbról is, balról is, megszagolta a tejet minden korty előtt, mintha félne, hogy megétetik, szót se szólt, nem nézett se jobbra, se balra.

Észre sem vette, hogy egy valaki igen nézi őt, az asztalnál szomszédja, Ajándok. A kislány szíve első pillantásra megesett a vándordiákon, otromba szegény elhagyatotton, kinek tüskéket hordozott ruhája, távoli erdők üzenetét. A szomorú Ajándok szomorúsága oszlott, hogy látott nála is árvábbat maga mellett, jó szíve pedig vigasztalásra késztette.

A diák csak akkor tekintett fel, mikor Ajándok járult hozzája, hogy cukrot tegyen tejébe. A diák előbb ijedten elfödte a csuprot tenyerével, de aztán megbékélt, sőt meg is köszönte.

«Sosem adnak nékem cukrot a tejbe», tette hozzá panaszlóan, «megiszom én anélkül is, de jó a cukor, ha van.»

«Hát miért nem kérsz, ha kívánod?»

«Hogy cukrot kérjek? Tartok tőle, megneheztelne a gazda.»

«Hátha jó gazdára akadsz, aki jó szemmel néz rád?»

«Nem igen találtam még olyat. Tudom jól, olyan vagyok egy kicsit, mint a madárijesztő; de nincs is sok kívánságom, csak egy kis eleséget kérek meg szállást; ha adnak, meg nem köszönöm, ha nem adnak, ők bánják. Azután megyek tovább, sok a falu, a lábam hosszú, ültő helyem meg nem melegszik.»

Itt elhallgatott, mert látta, hogy reá száll a molnár tekintete. «Merről jöttél, diák? -kérdezte a molnár. A diák úgy tett, mintha nem hallaná.

Azótától ki sem törődött vele, szép terveikre volt elég gondjuk. De Ajándok gyöngéden szorgoskodott körülötte mindegyre, párnát tett alája mintha becsült vendég volna, maga szelte a kenyeret neki, önnön cifrált bögréjébe töltötte e tejet; a diák nem győzte halk hangon köszöngetni. Kipirult Ajándok a nagy szívességtől és olyan szépen nézett, hogy a diák is kipirult kevéssé, mint parázs hamu alatt mélyen.

«Messziről jöttél?» kérdezte félénken Ajándok.

«Meghiszem azt,» felelte a diák. «A hét erdőn túl, a hét vár országában, Erdélyben tanultam ki a tizenharmadik oskolát. Barlangban éltünk, tizenkét társammal, sötét barlangban. medvék és baglyok közt, alig emberek magunk is és hidegek voltak az éjszakák. Azután mentünk, fáklyákkal vékony padlókon át, mentünk be a hegy szívébe.»

Töredezett a hangja, minduntalan abba akarta hagyni, de csak nem tudott ellentállni Ajándok szíves tekintetének. «A hegy szívében, ottan állt a kerék. Mind a tizenhárman ráálltunk, a kerék megindult; tudtuk egyikünknek el kell vesznie, vagy én, vagy a másik. Azután csak «jaj!» legjobb pajtásom lehullott, kiáltott odalent a kaszák közt, vége volt. Mi pedig maradtunk - tizenketten, akkor már indulhattunk világgá, ahogyan akartunk, balgatag elmével. Nem való ez neked kicsi húgom, vele álmodsz!»

«Az se baj, meséljed csak tovább, merre jártál aztán?»

«Merre jártam? Nem is tudnám mind elmondani az országot - vén leány lennél, szép kicsi húgom, ha mind meghallgatnád. Megmondta már Salamon király: hogy aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a gyötrelmet is; amióta ezt a könyvet itten hónom alatt szorongatom, nincsen nyugodalmam. Hajnal előtt szellő támad, eszembe jut: távoli dombok oldalán fakadt bor tán oltaná szomjamat, havasok jégbarlangjába ki tudja tán kedvemre alhatnék végre és eleget, az Óperenciás tenger partján tán dereglye vár rám és visz majd a nyugodalmas örök hullámokon; - lábam alá futnak az országutak, maradásom nincsen.».

Ajándok durcásan kérdezte, hogy akkor ugyan minek is jött be, holott kint tágasabb. «Mindenki azért vándorol, kicsi húgom, hogy egyszer csak elérkezzék valahová. A világ végén csak vége van a világnak, és azt mondják, mindenkit várnak egy-valahol; azért vándorolok, hogy egyszer majd odaérvén megpihenhessek. - Amint jöttem végig ezen a pusztán, már messziről láttam ezt az álló malmot, és úgy örültem mint már régen. Édes kicsi húgom, molnár leánya vagy, soha meg ne tudjad, miért csudaszép az, ha szél nem üldözi, nyugszik az ég alatt, szárnyaeresztve és áll a malom, áll a vitorlája.»

Nagyon későre járt már, felkeltek az asztal mellől csendes jóéjszakát kívánva. Lidi orcája égett őszre ígért csókok elé és mindenki tudta, hogy virágos lesz ma Bálintnak álma; fiatal hideg ágya várta Ajándokot is.

Az öregasszony pedig elvezette Máté diákot nyugvóhelyére, lóca volt az, subával leterítve. A diák végigheveredett rajta, magára húzta szélszűrő köpenyét és mélyen elaludt azon menten.

Csönd lett immár bent az egész szélmalomban, a székek meg az asztal ropogva nyújtózkodtak végre a késedelmes pihenés után; boldog alvók meleg teste gyűjtötte az éltet. Küszöb felett a repedésen, kéményen át, hamuhegyek alól be-ki surrantak az álmok, a csudák és lidércek virágos szent János éjszakáján.

Amikor aztán megkondult a harang és szólt, mintha az egész pusztát el akarná ontani tiszta árja, tizenkettőt kondult.

Ajándok felkelt, magára öltötte ruháját, vette a batyut és lábujjhegyen kilopakodott a malomból.

A hold annyira fényeskedett, mintha nap lenne egy másik, csöndesebb világban, fehérebb, karcsúbb virágokat növesztő. Ajándok hátra dehogy is nézett, bánata oszlott amint mit sem félve lépdelt, érezte jól, hogy holdfényes éjszakán, másik világból hullott mezők szőnyegén bizonyosan el fog jönni, akit vár.

És ott állt a kút: kávája omladozóban, békák dalolják vizén ősi nótáikat - azt mesélik, a kút olyan öreg volt mint a malom, a malom pedig olyan öreg volt, hogy azt el sem is lehet gondolni rövid idő alatt.

Ajándok elmondta a három Üdvözlégyet, a kút kávája mellé letette a batyut, ráhajtotta fejét, beszívta a tisztes-fű pörkölődött szagát és ideig feküdt nagy nyugalomban, mintha ágyában; fehér homlokára könnyűkezű kicsi álmok fonták a menyasszonyi koszorút - ki tudja meddig és mikor feltekintett,

a kút kávája mellett egy férfi állott, magas, fekete alak, szeme csodálatos-fölfelé nézett, a hold puha keze kisimította arcát, hogy szép lett, mint valami napnyugati messze ország fejedelme.

Ajándok felkelt, tudta, ez az ő mátkája.

A diák volt.

Ajándok a diákhoz lépett és maga sem, tudván, álmodik-e még, kézen fogta és lassú biztosan szólt, mintha esküdné: «Te vagy az én mátkám!»

A diák összerezzent és úgy nézett rá, mint valami kútból felidézett csudára: «Te akarod így, Ajándok?»

«Nem én akarom így és én nem is akarok semmit. A varázs hozta magával, éjfél van virágos szent János éjszakáján és te vagy akit látok, a vőlegény.»

«Te mondtad Ajándok és bizonyosság, hogy nem akárki-fia szél sodort engem erre a tájra, de mégis - tudod te, ki vagyok én?»

«Vándor vagy és megfárasztott, aki nyugodalmat kíván: tudom, te vagy az én mátkám.»

«De jól gondold meg Ajándok és úgy áldjon Isten: íme itt a könyv hónom alatt, félelmes dolgokat olvashatni benne és én voltam, aki a padláson rémítettelek, mert én ott szoktam bejönni a házba!»

«Áldott legyen az a pillanat!»

«De én másfajta vagyok, soha leány nem szeretett engem, én kóborló vagyok, nem tudok egyhelyt ülve élni!»

«Te vagy az én mátkám: mindenhová elkísérlek.»

«Ajándok, csodálatos dolgok történnek az ég alatt, futtában olykor megfordul a szél és kóválygó bokrétáját a földre hajítja, fergetegek elülnek és gyermekként játszadoznak a búzakalásszal és én hiszem és igaz, hogy te vagy az én mátkám, mindég nálad maradok, soha el nem bolyongok», kiáltott a diák, térdre esett és csókdosta Ajándok ruhája szegélyét.

«Mindég érted bolyongtam Ajándok én mátkám, miattad hordom minden országút porát, te vagy a tisztás melyen megpihennek, te vagy a palota melybe hazatérnek, te vagy a nyoszolya melyen alusznak, kutató szemeket elfödöző kendő, verdeső szárnyakat lefogó kicsi fészek, futosó lábakat béklyózó aranylánc. Amit kerestem végül megtaláltam és nekem most már mindég áll a malom, áll a vitorlája!»

Ajándok csak hallgatta és engedte boldog kezét a csókoknak, állt, mintha a másik világban, hol a hold fehér teheneinek illatos tejét isszák. Azután felkelt a diák és félve mondta: «Még egy utolsó utam van, Ajándok, a falun át. Így íratott meg ebben a könyvben. Azután majd ... elveszejtem a könyvet és több utam nem lesz. Erre az egy útra elkísérsz-e, én mátkám?»

«Bizony elkísérlek.»

Kéz a kézben futottak alá a kevéske dombról, melynek háta a malmot emelte és beértek a faluba. Házról-házra, udvarról-udvarra haladtak csöndesen, még a kutyák sem ugatták meg őket és a diák csudálatos mesterségét űzte. Amint egy udvarba értek, a diák felütötte könyvét és látott a sötétben is olvasni. A könyvben írva állott a gazda neve és hogy milyen ember; aszerint mért aztán a diák jutalmat néki vagy büntetést reá.

Volt gazda, aki irigy volt és civakodó; az ilyen tehénnek bal füle mögé fútt a diák, ezótától vérrel elegy tejet szopott tőgyéből a borja, és el is pusztult kisidőre a fiatal jószág. Másutt jó ember volt a gazda, a diák a tehén jobb füle mögé fútt, attól kövér lett a teje, növekedett a jó tejtől a borjú és piros lett a gyermekek képe. Igazságot tett a malacok fölött is; a rossz gazda malacának farkán csavarintott egyet, abból a malacból sem lett szalonna vagy sonka, odalett még ősz előtt. Amelyik gyümölcsfát rossz jellel jelölt meg, azon elszaporodott a hernyó, hiába is irtották, mindig újabb és újabb undorító hadmenet bújt elő a rossz jelből, hanem a jó jellel jelölt fa olyan szép gyümölcsöt termett, hogy szinte nem is volt szíve az embernek beléharapni. A rossz gazda földjét meghintette sóval; azótától szikes lett és misem termett rajta; a jó gazda földjére botjával jelet tett; messze kerülte az ilyen táblát az egér, de még a jégeső is lassabban esett rá. Így ment házról-házra, mintha az éjszaka megyéspüspöke volna.

Közben pedig mint jegyesekhez illik, becéző szavakkal jövendő háztartásukat építgették. Azirányban nem volt kétsége a diáknak, hogy a molnár hozzá fogja adni a leányát; hisz csak rajta állott, hogy gazdag legyen: tudott ingoványban elásott kincseket, fekete kutyák voltak őrzőik, nyelvükön csak ő értett és azok engedelmesek voltak iránta.

Kieszelték, hogy a malommal szemközt épül majd Máté diák háza, de az nem is lesz ház, hanem inkább torony; sima tetővel, azon ülnek majd kettesben az ilyen éjszakákon és mosolyogva elbeszélgetnek a régmúlt időkről, amikor a diák még országutak kóborlója volt, babával játszadozó, nem eladó kislány Ajándok. Az ő tehenüknek üvegből lesz nyakán a kolomp, a diák béreseivel sem fog lármázni, csak int majd és azok engedelmeskednek; a szobában Ajándok lábujjhegyen jár-kel, nem nyikorog az ajtó, az edények nótára fognak csörömpölni, tornyos párnán ül majd a Mirók cica is. A házuk ajtaja mindég nyitva áll majd, mindenféle szegény vándorlók jól fognak tartatni ottan, de azért sokszor hétszámra sem mozdulnak majd hazulról, vasárnapi tétlenségben ülnek majd szemközt és azt fogja mondani Ajándok: «íme itthon vagyok, megelevenültek a babák és hazaérkezett szeretetem tején növekednek», íme itthon vagyok, bizony az országutak a sovány föld bordái voltak, de immáron meghízott a föld, eltűntek az országutak, pihenek», mondta majd Máté diák.

Ily módon épült éber álomban a levegős ház, melynek a födélét kerülő vándor és mátkája, a gyermek Ajándok hitték, hogy lesznek lakói. Bizakodva mentek tovább az alvó faluban és a diák a legislegszebbről, az eljövendő kicsikékről mesélt piruló mátkájának. Szőke lesz a haja, mint az anyjáé, nem jön majd fogakkal a világra, mint apja, egészen más lesz, nyugodalmas templombajáró, a keresztvíz áldása mindég ragyogni fog homlokán; falu vénei térdükön ringatják majd az angyalokról fognak neki mesélni; ő maga szép lesz, minden pajtásának ő lesz a királya.

A falu közepén állottak a templom előtt és akkor jegyet váltottak Máté diák és Ajándok. Ajándoknak szépséges keszkenője nem volt még, hát csak egy szalagot adott a diáknak, melyet babája Faraj hajába szokott volt kötni.

«Hát én mit adjak tenéked, Ajándok? Pókhálóból szőtt fátylat is vásároltam ugyan egyszer a kétszáz esztendős kalmártól, meg más csecsebecsét, de a fátyollal sebemet kötöztem, a csecsebecsét is elszórtam kit emitt, ki amott tefeléd jöttömben, mígnem itt vagyok és most nincs mit leánynak adnom. Tudod mit Ajándok, neked fogom adni ezt a könyvet. Hasznát ugyan nem látod, nekem mégis egyetlen enyém. Aztán ... ha odahaza leszek, mi szükségem lesz rá és bölcsességemnek ugyan mi híját fogom látni? Neked fogom adom - majd a falu végén.»

Kicsi kezével feléjük kapkodott az eljövendő gyermek, gügyögésével szívükbe szállt a jóság, álltak és ők voltak akkor a világ gyönyörűsége.

De a múlott az éjszaka, tovább kellett menni; fakó színek vetődtek itt-ott a házak fehér falára és hűvösebb lett.

Akkor alig hajtásnyira a falu végétől félelmes hírű ház elé értek, gonosz ember lakta, iszákos, goromba, rablók cimborája. Ajándok közelebb húzódott mátkájához. Nem haragudott akkor a gonosz emberre sem, tudta, felesége búsong most érte álmában és van egy gyermekük is, szép, nagy szemű gyermek.

A diák azonban felnyitotta könyvét, sokáig nézte, sápadt lett és kiverte a kínos veríték, homlokát ütötte és gyötrődött ki tudja meddig, azután vállon ragadta a rémült Ajándokot: «Ajándok, mi lesz a mi gyermekünk neve?» kérdezte.

Ajándok nem tudott ijedtében felelni.

«Nemvagy lesz a mi gyermekünk neve és sosem is lesz nekünk gyermekünk. Eredj, futva-fuss, ezótától sose lássuk egymást!»

Azzal elgyötörten nekidőlt a kerítésnek, Ajándok csak állt összetett kezekkel és érezte, valami most elfoszlik ujjai közt.

A diák feltekintett: «Még itt vagy Ajándok? Hiába, itt van megírva, nem segíthetek. - És ha nem is tenném, akkor is hiába, még szörnyűbb dolgok állnak a könyvben és én bennem annál is szörnyűbbek vannak. Eredj, Ajándok, és imádkozz érettem, kárhozandóért.»

Ajándok reszketett a hűvös éjszakavégben, egészen odabújt mátkájához: «Nem hagylak el, sosem hagylak el téged!»

És bár ereiben megállt a vér, mikor látta, aminek történnie kellett, még sem mozdult el a diák oldaláról. Az pedig rá sem tekintett, köpenyébe burkolózva a csöndes ház ablakához lépett. Odabent feküdt a gyermek, nyitott szájjal aludt bölcsőjében. A diák az ablakhoz szorította kórosan sápadt fejét és benézett merően a szobába: oly iszonyú és erős volt a tekintete, hogy ha Ajándok kezét most a diák szeme elé merte volna tartani, hogy megvédje a gyermeket, hát átfúrta volna vértelen kezét ez a tekintet. Így állt a diák szörnyű néhány pillanatig: a gyermek felébredt, tágranyílt szemmel bámult az ablak felé, azután egyszer csak két szeme elhomályosult, akadozó, fojtogatott sírásra fakadt. A lármára odabent mozgolódni kezdtek, a diák megragadta Ajándokot és futtában magával vonszolta; futottak, mint gyilkosok, akiket vasvillával üldöznek.

Immár fakó volt az égnek széle, lassan és komoran vonult fölfelé egy nagy felleg, mint ahogy a sárkány előbújik a mocsárból hajnal előtt; súlyos volt a levegő, mint vihar előtt, amikor a fák moccanni sem mernek, fölhúzott vállakkal várják az ítéletet. Megálltak, kint voltak már a faluból, ott kezdődött az ingovány. A diák leült egy határkőre és így szólt:

«Íme tartományokon keresztül-kasul járok mint a jégeső, csapás vagyok és elimádkozott rettenet, Ajándok, sokszor ijesztettek téged az én nevemmel, félelmes dolog meglátni engem, keresztet vetnek, akikkel találkozom és tudjad: garabonciás diák az én nevem. - Hajtanak engem hosszú ostoruk hegyével, nem azt teszem, amit én akarok, és talán jól is van így, igaz Istenem, hogy néha zihál belé a mellem. Szegény kicsi Ajándok, szeretsz-e még?»

Ajándok fölfelelte: «Te vagy az én mátkám!»

A diák szomorúan szólt: «Nézzed, Ajándok, hajnalodik immár, szél támad, vihar lesz, engem pedig várnak. Ember leánya sosem szeretett engem; Ajándok, váltsunk csókot, egyetlent, hogy tudjam az ízét és róla mindég terád emlékezzem; látjuk-e még egymást, ki tudja?»

«Amíg jegyet nem váltottunk, csókot sem válthatunk. Add nékem könyvedet. Én majd jól elzárom, gondosan őrizem, biztos helyen lesz az. És mondjad, hogy többet nem vándorolsz, odahaza fogunk élni a tornyos házban, amint ígérted volt és mi leszünk a világ gyönyörűsége.»

«Édes kis Ajándok, kérj amit akarsz, a császár lánya arany bárányát, a gyémánt skatulyát a táltos ló füléből, a Csipkerózsa nyoszolyáját és akármi legyen is, mind kiterítem drága elébed egyetlen csókodért, ha kívánod; de a könyvet, azt nem adhatom; most már tudom és a többi mind hazugság? Könyvem mindig az enyém marad és akarván sem szabadulhatok el tőle, amint nem szabadulhatok meg attól, aki vagyok.»

«Vagy a könyved adod vagy semmit!»

«Hát akkor ... igen ... tudtam, így lesz, soha csókot nem kapok én ember lányától. A tornyos ház pedig és hogy odahaza ... hogyan is hihettem? Hajnal van mindjárt, hová lett, hová lett szent János szelíd éjszakája. Hogy elkísértél ezen az egy utamon, köszönöm, Ajándok.»

Ajándok sírva fakadt; minden eddigi sírása gyermekség volt és semmi; most sírta el a gyermek Ajándok minden asszonyi könnyét.

«Ajándok, ne sírj» mondta a diák, «hiszen úgy lehet én vagyok az, akinek inkább kellene sírnia. Neked talán jobb is, hogy így lett, ahogy lett, nem vagyok én való senkinek se párjául; talán megvakulnál, ha erősen szemedbe néznék, vékony csontjaidat összetörné az én ölelésem, szakálas váltott-gyermek volna a mi gyermekünk. Gonosz szerencse volt, hogy valaha is megláttuk egymást, mit sem tehetünk: bizony a vándor hazájába sosem ér, párjára nem lel az árva.»

Ekkor már megindult a szél, valami alacsony tömeg futva közeledett az országúton, amolyan labdaformájú tüskebozót, melyet fel s alá hajszol a szél.

«Nini, ördögszekér» kiáltott a diák «hűséges társam, egyetlen pajtásom, itt futkosol újra, követéül küld téged a vihar. Engem is nagy út vár még ma, gyönyörű vágtatás: nőnek a szárnyaim, estére városba érek, torony tetején veszek szállást, éjfélkor félreveretem a harangokat, megvadult bika hátán menekülök onnét, beveszem magam egy mocsárba, holnapra Szerecsenországban vagyok, a legforróbb nap alatt.»

Vad szélroham felelt rá, szemükbe vágta a közel országút porát. De minden porszem, mely a diák szemébe hullott, mint a kovából, szikrát csiholt belőle, megnövekedett teste minden szélrohamra el akarta hagyni a földet, mint föl-föllobbanó láng a boldog ördöngösség máglyáján és mint valami mester kezéből elszabadult orgona zúgott a hangja és kacagott is egyben, szörnyűség volt hallani.!

«Nézd, Ajándok, nézzed, kering, kering a malom vitorlája, hajszolja, űzi a szél! Ám hadd hajszolja, garabonciás vagyok, ördög megszállottja, boszorkány fia, sárkányok fölnövelője, a förgeteg mennyboltja alatt odahaza vagyok.»

Roppant porfelhő lepte óriás, fekete alakját, amint ujjongva tovarohant az országúton, nyomában az ordító égiháború.

Ajándok is fölkelt, letörülte könnyeit és hazafelé indult. Nyugodt és komoly volt az arca, hasonlatos Azéhoz, kinek szívét hét tőr járta át. Törékeny testét tépázta a vihar, hajlott, de meg nem tört a hűség sosem hervadó virága.

Aznap és azután is jó ideig sokat beszéltek a faluban a garabonciás diákról, aki a malomban vett szállást, bejárta szent János éjszakáján a falut és megrontotta a zsivány szegény gyermekét. Csodálatos dolgokat tudtak eltávozásáról: voltak, akik az országúton találkoztak vele, amint lónemhúzta szekéren vágtatott, mások kiterített fekete köpenyén ülve látták repülni a mezők fölött, öreganya pedig váltig erősgette, hogy a garabonciás kiimádkozta a mocsárból a sárkányt, megnyergelte és Szerecsenországba röpült, ahol olyan meleg van, hogy a szerecsenek elpusztulnának, ha hűsítésül sárkányhúst nem tennének nyelvük alá; ott a garabonciás felmészárolja a sárkányt, húsát kiméri és nagy kincsekkel fog visszatérni egykor.

A malom ritkán állt, folyt a munka, növekedett az öreg és a fiatal molnár gazdagsága. Ajándok pedig nem mozdult a malomból és nagyon keveset beszélt, valami belső kórság emésztette esztendőre; hűséges nefelejcs nyílt a sírja fölött.