Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KISS JÓZSEF

Egy decemberi délben régen, nagyon régen fölkerestem A Hét szerkesztőjét. Ágyban feküdt. Nem volt beteg, hanem verset írt azon a napon és szokása szerint ilyenkor nem kelt föl. Minden erejét a versnek tartogatta, szelleme éberségét, figyelmét, felfogó készségét nem engedte bénítani semmi által, a testi mozgást is kerülte, ajtaját becsukatta, telefonját kikapcsoltatta, az asztalán lévő villanylámpát meggyújtotta s lábujjhegyen járt körötte az egész ház. Kiss József dolgozott. A selyemperzsáktól derengő szobában, párnáktól körültámasztva trónolt a rengeteg ágyon, melynek sárga paplanán rajztábla hevert, ráfeszített ívpapírokkal, körötte sok-sok hegyesre faragott irón, hogy kellő pillanatban keze-ügyében legyen s ne rebbenjen el a végzetes ige, mely csak ritkán jelentkezik és hamar eltűnik. Karcsú pohárka állott mellette, pár ujjnyi francia pezsgővel. Egyiptomi cigarettát szívott, kedves cigarettáját, a vastag dimitrinot. Királyian szolgálta ki azt a művészt, aki alkotott. A rajzpapíron, melyre gyöngybetűit rótta, csak lassan nőttek a sorok. Több napi munka látszott ezen a kéziraton, áthúzott szók, gyakran kettő-három egymás fölött, törlések és betoldások, egy rím, mely még nem lelte meg párját, egy utalás, melynek értelmét csak ő tudhatta, mindenütt küzdelem a megfoghatatlan szépséggel, melyet rabul kell ejteni, tusák és harcok nyomai, akár a csatatéren. Azok a dalok, melyeket a könnyedségük röpített és énekelni lehetett, muzsika nélkül is, így születtek meg.

Most, hogy írok a költőről, ki egy hosszú és dicsőséges pálya után meghalt, hetvenhét éves korában, erre emlékezem. Amit elmondtam, külsőségében is jellemző reá és költészetére. Szeretetet mutatott a szépséggel szemben és öntudatos gondot azzal szemben, amit leírt. A költő és művész együtt volt. Akkoriban a művészet öncélúságát még forradalmi tannak tekintették nálunk, közel se ment át a köztudatba annyira, mint ma s a fiatalember, ki átlépte küszöbét, vonzódást érzett ehhez az aggastyánhoz. Minden a költészet, az élet is csak azt szolgálja. Nála ez nemcsak művészi felfogás, hanem minden írásának értelme, egész életének tanítása. Vannak költők, nagyok is, kik belekapcsolódnak a politikába, erkölcsi elveket vallanak, újítanak, merész igazságokat állítanak és fogadtattak el, a szépség lendületével, de ő nem ezek közé tartozott. Nem törődött soha politikával, nem is érdekelte, erkölcse a művészet volt s az élettel szemben csak irodalmi becsvágya maradt meg és ha küzdött a megélhetésért, csak verseire gondolt, azokra, melyeket még meg kell írnia. Soha gőgösebb művészt nem láttam. Egy rongyos ifjút, ki jó verseket írt, többre becsült, rokonabbnak érzett, mint akármelyik közéleti nagyságot. Ez a l'art pour l'art-ban való föltétlen hite pedig végigvonul művészetén. Ha énekel magáról, a költőt énekli. Legszebb verseiben, melynek sorai vérünkké váltak, mindég ez a visszatérő dallam. Jelmondata, melyet fiatalon ír, áll reá: «Az én mezőmön nem értek kalászok. Az én aratásom egy marék virág». Csak ennyit akart a virág-arató. Aztán, hogy öregedett, kétségbeesetten fohászkodott föl: «Seherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány, Oh mért hagysz magamra életem alkonyatán?» A szem arra való, hogy a szépet lássa, más értelme nincs: «Ó csak te, csak te ne hagyj el engem. Ó csak te, csak te maradj meg épen, Én aranykelyhem, amelyből iszom az Örök szépség kristályitalát.» Később a formák között élő művész harcot kezdett, kilépett zárkózottságából, de csak akkor, mikor a becsvágy szólította ki, s lapját A Hét-et, mely elsőnek adott helyet az igazi irodalomnak és hosszú évekig uralkodott az irodalmi közvéleményen, fölváltotta a Nyugat, mely új utakat nyitva szükségszerűen átvette a törvénylátás örökét. «Időm lejárt, hanyatlik a napom, Ifjú titánok üssetek agyon.» Milyen megindító ezzel a mozdulatával, elfogultságában, tüzes türelmetlenségében is az a költő, kinek első és utolsó gondolata a művészet.

A művészet tisztelete, akarata ellenére, mégis a fiatalabbakhoz csatolta. És a versről való nézetei is sok tekintetben hasonlítanak a miéinkhez. Kiss József a ritka poéták közé tartozott, ki prózát alig írt, elvont értekezést soha. Írásban nem is tett olyan vallomást, melyben értelmezte volna alkotását. Másokat szívesen beszéltetett erről-arról, meg is hallgatott egy-két elméletet, de mindig azt mondotta, hogy ő «cigány» akar maradni, aki hegedül és nem tudja a kottát. Annyi bizonyos, hogy mint A Hét szerkesztője, gyakran ösztönösen mutatott rá a vers törvényére s gyűlölte a laposságot, a hétköznapit, a jelzőt, mely nincs pontosan a helyén, észrevette melyik szónak nincs elegendő érzés- vagy gondolatfedezete és meghallotta a süketen csengő sort. Itt sok öntudatot árult el. Elejtett szavaiból össze lehet állítani, mit tartott jó versnek. Nézete szerint a verset dalolni kell, csak akkor van jogunk verset írni, mikor a próza már nem elég s az, amit értelmi módon kifejezni nem tudunk, amire a gondolat kevés, ami zenét kíván, egyszerre életre kívánkozik, és mindjárt formában jelentkezik. Poe és Verlaine, akit csak közvetve ismert, fordításokból, hasonlót hirdetett. Annyira világosan látta ezt, hogy magára is alkalmazta és balladaköltészetét, mellyel népszerűségét szerezte, alá állította a pár soros lírai verseinek, melyeknek maradandóságot jósolt. Valóban, ő elsősorban lírai költő, a kis dalok mestere. Annak idején a kordivatnak hódolva balladákat írt s Arany János nyomán, ki ezekben a tragikus rajzokban természetes kétségeit, önvádló lelkének kísérteteit tárgyiasította, ő is a lekiismeretfurdalást vázolta. Itt azonban csak néhány szinte új. Igazán lírai költeményeiben nyilatkozik meg.

Mindenekelőtt tiszta a hangütése, az intonációja. Biztosan kezdődnek versei, egy-egy sorral, mely magában zárja az egészet, és később kibomlik, a többi sorokban. «Te halvány szőke asszony, Kit lelkem úgy imád ...» vagy: «Vigyetek ki a hunyó napsugárra, Tegyetek arccal napnyugat felé ...» vagy: «Az örök szépnek, örök ifjúságnak Utolsó álmát veled álmodom ...» A melódia ez, mely mentes minden disszonanciától, lágyan és puhán, arányos ívben száll fölfelé, a dal, mely egyszerűségével hat anélkül, hogy népies lenne. Közel van hozzánk, mert tulajdona a modern líra két fő sajátsága: a zeneiség és festőiség. Az elsőre a «Hortobágyon... című versét idézem, a másodikra a «Jehova» első szakaszát, mely színrakásával elfeledhetetlen. Az azonban, amit kifejez, már nem egyszerű. Ő a nagyváros költője. Budapest volt kedves városa, csak itt érezte magát jól, ha egy-két hétre elutazott külföldre, vagy vidékre, betegesen vágyakozott haza. Nem is tagadja ezt és ami akkor még merészség volt, verset írt az Andrássy útról, akár mások a rónaságról, a háztetőkön hintáló sürgönydrótról, melyet ágyából lát, az aszfaltról, arról, ami előtte van. A képzelethíjas emberek sokáig azt hitték, hogy a távoli mező, éppen messzeségénél fogva «költőibb», kerülni kell, ami nekünk, városiaknak épp oly otthonos, mint a mező és épp oly tartalmas, mert életünk szentelte meg. Mindig bizonyos bátorság kell ahhoz, hogy a haladó idővel Az újak egyenként belementsék verseikbe az új tárgykör szavait. A népies költők a negyvenes években épp így harcoltak az akkor uralkodó szoba-poézis ellenszenvével, mikor a pacsirtát, kalangyát, petrencét emlegették, mint 1885 körül a városi poéták, kik a növekvő város lelkét szólaltatták meg. Az «Influenza» már egészen nagyvárosi kép. «A háztetőkön vékony hólepel. És fenn az égbolt kénkősárga ...». «Ide-oda himbál a vasfonál. A város villamos abroncsa. Alkonyodik. A messze zaj kihal s várom, hogy fényét ezer lámpa ontsa ...» Ezek a foltok, melyek az orosz realizmusra méltók s akkor legföllebb elbeszélő prózában kaphattak helyet, izgatóan érdekesek, újszerűek voltak egy költemény mértékes soraiban, s ma is szépek. Kiss József nem állott meg, késő aggságában is talált hangot, a gyermeteg öregség a gyermeteg dalt művelte, a mese selypítő varázsa igézte meg s úgy fejlődött, hogy egyszerűsödött. Itt is érintkezett a modern lírával. «... A gyöngyszem pörög Istentől a báj s a messze örök ...» Több csodagyermeke van a magyar lírának. De ő, ki férfikorában kezdett írni, a magyar líra csodaaggastyána volt.

Nem vállalkozom arra, hogy megrajzoljam költői arcképét, sem arra, hogy az irodalomtörténet nevében lássak igazat a «Szfinx» nagy költője fölött. Ezen a helyen csak azt óhajtom kimutatni, hogy a művészet tiszteletében, mely egyéniségének lényege, egyetlen élet-akarata, zeneiségében, festőiségében, nagyvárosi mivoltában és később gyermeteg egyszerűségében mennyire rokon a mai lírával. 1848-ban látta a szabadságharcot, mint gyermek és volt emléke az 1849-es forradalomról is, aztán átélte az 1914-18. Világháborút és túlélte az 1919-es forradalmat. Kortársa volt Arany Jánosnak, Gyulai Pálnak, Vajda Jánosnak, Reviczky Gyulának és Ady Endrének is és azok, akik ma írnak, nem hazug betűkből tesznek koporsójára koszorút.