Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

Révész Béla: ADY ENDRE
(Befejező közlemény)

Hogyan élt Ady Endre az emberek között? Milyen viszonyban volt velük? Adyban megvolt a képesség, hogy udvart tartson maga körül, rossz idegeit fegyelmezni tudta erre a célra, a barátkozó körben reagálással, szófűzéssel győzte a társalgást és szeretetreméltó, minden figyelmet magára vonzó tudott lenni, ha érezte, hogy az emberek érte gyűltek össze. Adynak ez a tulajdonsága csak intelligenciájának kvalitása volt, törődött az érdekeivel, hogy a híveket megtartsa és táborba adminisztrálja őket, legbelül azonban Ady magányos természetű volt és a velükélésben, zajlásban - zárkózó lélek forgatta maga körül az embereket.

Ady egész közelébe nagyon kevés ember jutott; akik éltek körülötte, ittak a borából, talán tegeződtek is vele, nem is hinnék, hogy a legtöbb esetben milyen messzire voltak tőle. Majdnem rejtelmes, hogy Ady érintkezett emberekkel, akik évekig kísérgették, alkalmak kínálkoztak, amikor mámor, hajló gyöngédség, gyöngeség, mutogatna mindent és Ady az ilyen újra és újra összealakuló, fölforralt, társasági helyzetekben is tartózkodó volt; a vidulásban résztvevő, kedves és figyelmes, de legelső lénye hallgatag maradt.

Géniuszának karakterében rejlik ez a tulajdonsága is; magányosnak érezte magát, minden idegében és szemlélődéseivel, érdeklődéseivel fölébe került az embereknek is. A magaslatból ezért sokszor elnagyoltan tévedéssel látta az embereket, naiv volt, ahogy gondolkozott róluk, túlzottan óvatoskodó, ahogy számolt velük és ha valójában idegenült élt is köztük, akart velük élni.

Emberszemléletének több markáns példáját tudom. Emberekről voltak föltevései és ez elgondolásokat maga ellen irányította, számon tartotta, bántotta magát velük, ha nem is volt alapjuk. És ez az önnyugtalanító képzelődés egyformán megnyilatkozott nála, akár a magánéletéről, akár irodalmiakról volt szó. Voltak emberek, akikkel azért barátkozott és tartotta őket jó szóval, melegséggel, mert félt tőlük. Váradi éveiben megismerkedett egy érdekes emberrel, akit Ady tehetségesnek tartott, hosszú-hosszú ideig egymás mellett éltek, mígnem Ady cimborája idegbeteg lett és gyógyulásra elvitték a kolozsvári kórházba. Ady elment egészen Nagyváradról, megjárta az első párizsi útját, Pesten a nagy szárnybontás is megkezdődött és már jó ideje elnökölt a Három Hollóban, amikor egyszer csak megjelent az éjszakában Ady felejtett váradi barátja. Aki direkt Kolozsvárról jött, direkt Adyhoz. A Gyár utcában kiválasztottunk egy idegen lokalitást, hogy egészen magunkban legyünk; originális hármas volt ez. Ady váradi társa gyógyultan érkezett az intézetből, de kedve volt a bizarrsághoz és nem engedte, hogy úgy nézzünk rá, mint hibátlan emberre, gúnyos bölcselkedés merészen forduló elmeéllel, kifundált és való szanatóriumi történetek vad összekeverése, megdöbbentő axiómák, a maga dühös humorának cinikus megkacagása - ennyi felől csillámlott hirtelen éjszakai látogatónk, Ady rendkívüli érdeklődéssel hallgatta rég nem látott emberét, a rakétázó különösség eltartott reggelig és váradi ismerősünk elhatározta, hogy Pesten marad.

Ennek az embernek jelenléte Pesten nagyon nyugtalanította Adyt és mondotta is többször, hogy fél tőle, egyszer csak ártani fog neki. Egész biztosan tudom, hogy Ady tévedett, bár mardosó, írókat kegyetlenül meglátó és megbántó valaki volt pesti ideje alatt a szóban forgó férfiú, Adyt végtelenül szerette és soha nem vétett volna ellene, de Ady hisztériája mozdult, az emberek között élő és velük élni még sem tudó Ady magára szabadította a föltevéseit és el nem hagyták őt annyira, hogy minden lehető lekötelező módon igyekezett ismerősét környezni és ez a viszony állandó gondja volt, nehogy váradi társának szimpátiáit elveszítse. Ady magábanélő, embereket nem igen értő, végső fokig elidegesedett lényének jellemzésére mondom el ezt az adatot, amit egy kissé fájdalmas humorral színez a végiggondolás, hogy hát mivel is árthatott volna Adynak váradi ismerőse; a titkok: a váradi lumpos évek tarka-barka kalandjai, szégyenes pénzbajok és fordulataik, ezt meg azt csinálta Ady a váradi lubickolásban - bárcsak megíródnának.

Ilyen előítéletesen nézte Ady egyik-másik írótársát is. Ezt az elfogultságát könnyedén táplálta az a tudatossága is, hogy az ő munkája különcködő, a megszokott gusztust, látást ingerlően zavarja és a rivalizációk, vagy a türelmetlenebbek, inkább haraggal néznék őt, mint barátsággal. Aki számított valamit a literatúrában és nem tudta feltétlen bizonyossággal, hogy az ő embere, azt gyanúba vette, rosszhangulatú képzelődésekkel ellenségének gondolta és ha megtörtént, hogy beidegezett állapotában találkozott «ellenfeleivel», a szíves mozdulatú Ady ilyenkor dölyfös, bántó tudott lenni. Temperamentuma itt is a végletek között hullámzott; nagyon szeretett és nagyon berzenkedett.

A sok arcalakító vonás közül följegyzek itten pregnáns kettőt. Egyik éjszaka az Orfeum kávéházban találkoztunk Szász Zoltánnal. Ady már jó ideje Pesten élt, de úgy vezetgette útjait, hogy Szász Zoltánnal nem került össze, nem is akart vele találkozni, pedig nem történt soha semmi közöttük; ellenérzése, azt hiszem, a sértődő aggodalma volt, hogy a kritikai szellemű, kritizáló cikkeit sűrűn irogató Szász Zoltán talán még másképp gondolkozik az ő poéziséről, mint ahogy dukál. Találkoztak és Szász Zoltán valóban elmélkedett irodalomról, emberekről, mindenféléről, de csak ő beszélt, mert Ady gőgösen hallgatott. Ady az eltökélt makacs gyermek, nem engedett a fölkészült hangulatából és konok hallgatásából, minden vita nélkül, kihegyezett mégis egy-két tőmondatot és bántó módon Szász Zoltán ellen fordult velük. Kelletlen, ügyetlen összejövetel volt ez, Ady és Szász nem is találkoztak többé. Ugyanilyen gyökerű összeütközése volt egyszer Adynak Ambrus Zoltánnal is. A régi Ősbudában, írók társaságában ismerkedett meg Ady Ambrussal, akinek nagy tekintélye és zárkózó lénye nyugtalanította Adyt és ez elég volt arra, hogy a büszkébb arcát mutassa a békés szándékú Ambrus felé. Adyt elsodorták az elgondolásai, a bizalmatlansága kicsiholta a kevélységét és amikor Ambrus tényleg bírálni kezdte Ady poézisét, Ady cézári hirdetéssel felelt:

- Tudja meg Ambrus Zoltán, Magyarországnak még nem volt olyan költője, mint én vagyok ... - A szólam igaz volt és szép, de ezen az estén nem erről lett volna szó ...

*

A botanikus, aki fölkutatja Ady szavainak flóráját, soha nem hallott egyedülvalókkal találkozik. Ezek között is különélők, egyszerszületettek, a lét háborgó sodrából kiszakadtak, a szerelmi szavai.

A maga újságos, minden újra, szűzen átérző lelkületén keresztül, a szerelmi indulat is külön zengéssel szólal meg Adynál és mert ez a lélek mindig tragikus mozdulású, lírájának kicsendülése is megrendült és megdöbbentővé, idegenessé válik a szerelmi frazeológiában is:

«Látlak, keserünek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak...»
«Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek ...»

Udvarlás ez! De az Ember szakítja föl e sorokban a húsát, indítja meg a nedveit, hogy megkenje, fölkenje velük, az emberi jelekkel emberré formált választottját ...

A kifejezésnek meredélyén milyen szédülten merészek ezek a szavak:

«Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.

Hiába liheg, félve, fázva,
Telefröccsentem tintalével
Vérrel, gennyel, könnyel, epével ...»

Párázó szavak: «véres húskapcsok óvnak», «seb vagyok, csókolj, égess is», «egymás húsába beletépünk» és minduntalan, amint hánykódnak, egymást érve egymást fűzik a szerelmes szavai - Ady Endrének ez önkéntelensége mögött, vitte-mérte a szó formáját-erejét a művész tudatossága is. Többször beszélgetett arról, mennyire át akarná törni a szavak burkát, hogy valóban éreztetni lehessen velük, amit a szerelmi életről mondani szeretne. Én nagyon megérthettem Adynak ezt a türelmetlen vágyódását: ismertem Ady szerelmi életét.

Az újító, a maga világát újonnan megteremtő művész egyéniségén túl, maga az ember is fölhajszolt szenvedélyek között élt; ahogy ő kívánta, élte a szerelmet, ami szerelmi hangulattól, tűnődéstől az ő idegrendszere megremegett, annak visszatükrözésére kevés volt a szó és ezért csinált újakat, párzásba vont össze szóképeket, csöpögősen mártogatta belé őket a gyönyör harmatába, a kín, a levertség ágyékából kinemzette azokat, csakhogy utolérje velük száguldó vízióit ...

Egyszer boldog és büszke volt, egyik strófájában el tudta mondani, amit akart; még kéziratban volt a vers, amikor a neki tetsző sorokat megmutatta. Így hangzanak:

«S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csípőd lehűtné áldva
Forró homlokom ...»

Bravúrnak tartotta ezeket a sorokat és akkora merészségnek, hogy azt mondta, ezt senki sem tudná utána csinálni.

Tévedett; akár kedves költői is, Verlaine, Baudelaire, mennyivel arrébb mentek ... de azért nagyon jellemző ez az elbizakodottság, mert megmutatja a határt, mennyire engedte el Ady képzeletét a szeméremesztétikája.

És, amit a határ szélén mond, ahogy mondja, az is leborulóan tiszta ...

Mint a szavak, amiket versmondó szájáról, borzongó emlékezéssel, lejegyeztem ...

*

Nagyon erős volt Ady családi érzése. Írtam már arról, milyen mély vonzalom kötötte őt az anyjához, milyen különös érdeklődéssel szemlélte az apja alakját és az összetartozásnak ez a mindig éber érzése fűzte egyetlen testvéréhez, Lajos öccséhez is. Zárt kis család volt az Ady família, Lajos épp annyira az anyján csüngő, mint Endre, aki tanító, megható példát mutatott az öccsének. Jó érintésű volt az, ha két felnőtt fiú a mindszenti hajlékáról beszélgetett és cserélgették a jelzőt:

- Az édes ...

Megnéznivaló Ady Endre viszonya az öccsével. Önmagával nem sokat törődő, engedelmesen a világba csak beleélő lényén, a felelősség mozdult, ha öccsére gondolt. A testvéri szolidaritásban is szokatlan, hogy milyen fontolgató gondja volt Ady Endrének az öccse sorsa. A gyökerei ennek az érzésnek, rajzolva vonják körül Ady lelkületének alkatát. Ha Lajos öccsére gondolt, a maga veszendő életét érezte, ha a boldogulását kívánta, ugyanakkor a maga rossz sorsát sejtegette és ebből a komor kedvéből nőtt meg az akarata, hogy legalább az öccse legyen az a valaki a famíliában, aki menteni fogja a szülők öregségét. Milyen erősen, mennyi óhajtgatással érezte ezt ... Onnantúl kezdve, hogy Ady Párizsból hazajött és emberré lett, minden elsodort bukdácsolásai között, ezt a vágyát programosan vezetgette. Jövendőt, biztonságot kívánt az öccsének - a szüleinek. Nem fáradt, összeköttetéseket keresett, előszobázott, leveleket irogatott, követelt, protestált és kiásta az öccsét a zilahi miliőből. Lajos Pestre került tanárnak és Ady Endre innen tovább építgette az öccse útját. Jogosságot érzett ebben, mert tudta véréről, hogy van benne kiválóság az ő tehetségéből, író talentuma is meglepő, csak bátyja árnyékában maradt hallgatag, modern szabású, jó pedagógus, akinek kullogó, pusztuló próbáit akarta megakadályozni Ady Endre nagy buzgóságával. És ezt a harcot eréllyel, sikerrel megharcolta.

A hajdan frissen fogant versek «Kocsiút az éjszakában», «A Halál rokona», «Lelkek a pányván», «A Szajna partján», «Örök harc és nász», «Léda szíve», «Esze Tamás komája» és a többi melódia, milyen másképpen zendülnek ma mint akkoron, hangulatosságuk mennyivel sűrűbb, mint amikor először ránkkerültek, színük, fényük milyen mélyen álló - az idők végtelenjét érzi velük az ember.

Minden nagy versnek ez a sorsa és a nemzedékek, akik eljutnak hozzájuk, a tisztult zengés távlatában az újonnan és újonnan rajzolt költők álmodoznak. Az Ady-verseknek ez a jövendőjük, bár ma is úgy csendül egyiknek másiknak az érce, mint az örök szólam és a lélek visszakíváncsiskodik, milyen ember lehetett a sóhaj költője:

«Mocsaras rónán bércekre hágtam,
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró szűz lelkünk rakjuk a sutra
Lalla, lalla,
Be megjártad, ó Zaratusztra.»

Születő más zsenik, művészek, érzés-forradalmárok, hogy átcserélik majd szívükkel a szavakat:

«Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok,»
«Én nem leszek a szürkék hegedőse.»

Szántó, keresgélő munkámban engem nagyon érdekel, hogy meg kellene írni egyszer, milyen volt az el nem ködölt, el nem stilizált életvalójában az a pillanat, óra, nap, amikor a nagy vers elkészült; az áhítat, rajongás későbbi szépítőszereitől megfosztva az élő történet, amikor a tiráda, lamentáció elhangzott. Nagyon érdekel ez a józan kegyetlenség, az élet fölívelő momentumának ez a megmutatása: íme a jászol, ahonnan a kisded elindult ...

Ady sok versét írta meg mellettem Pesten, Párizsban, mindenféle helyzetekben. Kiválasztottam közülük az egyiket, a nevezeteset. A magyar képzelet mindig meg fog remegni ezektől a soroktól:

«Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar!»

Másutt már érintettem, hogy Ady ezt a versét a régi «Budapesti Napló» szerkesztőségében éjszaka írta és munka közben átjött hozzám, hogy kérdezősködjék, helyesen tudja-e az «énekes Vazul» nevét. Tehát az előtte lévő sorok már megvoltak és megszorítom a nem gyönge memóriámat, hogy azon éjszakát, az éjjeli tizenkét órának azon perceit visszaérezzem, amikor Ady a redakciós szomszéd szobába tanácskozásra hozzám bejött. Az első két strófa a fortisszimóval már elharsant, Ady álcás lénye még takartan, de már vitte magán a harangmelódiát, könnyedén, egyszerűen megállt előttem, semmi jelzés, eláruló önkéntelenség, hogy mi történik, nyugodtan tanakodott a magyar monda alakjairól, megegyeztünk, egy-két percig még a szobában maradt, Habár Mihály kollégánk is jelen volt ekkor, Ady tréfás megjegyzéseket adresszált hozzá, engem bíztatott, hogy mindjárt készen lesz a dolgával, aztán elmegyünk, visszatért az asztalához és a vers elkészült.

Ez történt. Kézirat íródott a szerkesztőségben, az egyik asztalon a vers, a másikon a rendőrségi hír.

A «Három Holló»-ban Ady megmutatta a kéziratot. Itt is megszokottság, hétköznap, a szaletliben csak mi ketten, körülöttünk zajló asztalok, a tükrös hajú, túlon-túl igyekvő pincér mosolyogva teszi le Ady elé a három deci bort. Ady kortyint, levest eszik, csöndben várja míg én a kéziratot elolvasom, a ceruzás betűk sorjáztatják előttem a gondolathegyeket, én feltétlenül érzem, hogy rendkívüli élmény, ami most foglalkoztat, meg is mondom Adynak, bólogat, a kéziratot belső kabátzsebébe visszahelyezi, már más mindenféléről beszélgetünk.

«Gyerünk», Ady mondja, úgy, hogy én is mondhatnám és fönn vagyunk az éjszaka hegyén, a «Casino de Paris» című mulató emeleti helyiségében.

Különösnek, meghatónak, megírnivalónak érzem a képet. Előttünk a vigalmas örvény, verekszik a henye öröm, a porondon táncos három spanyol grácia bolondítja az embereket, dörg a zene, bégetnek a szeparékból, az ifjú Ady Endre szürcsöli a pezsgőt, az eléje tárult forró lumposságot.

Jövendők megbabonázottjai - ki gondol a versre! ...

Ady hevül, mókákat talál ki, egy ifjú nőcskével, «az aranycipős tündérrel» (az ő szava) igyekszik engem összeboronálni, szűk neki már a nézőtér, szeparét akar, bemegyünk oda, egy trikós hölgyet invitál be magához, pezsgő, erőszakoskodás, a dáma bocsánatot kér, egy-két percre kimegy, magunkra maradunk, Ady hallgat, kabátja belső zsebébe nyúl, a kéziratot maga elé emeli, mégis visszajár hozzá ... és ismerős, ritka mozdulatával, a hüvelyk és mutató ujjával bekeretel egy passzust: ezeket a sorokat szereti ...

Nem beszél róluk, csak mutatja:

«De addig, sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal ...»

Kanyargóiban, sötétjében, mennyire benne vagyok ama éjszakában ...

Eljövő dicsőség, emelkedő ábránd magja, mennyire nem tud a sudaras koronájáról ...

Valami libben a képzelet fölött, az ösztön rezzen az érintéstől, de a jelenvaló pillanat közönyös őszinteséggel visszaránt az éles medrébe és a történés, majdnem cinikus az álommal szemben, ami majdan szövődve ráborul a gondolatvilágokra ...

Csak a falánk éjszakát akarta ...

Kezdő műveleteink elején jártunk még akkor és betartottuk vággyal, heje-hujázva a sorrendet, ahogy az éjszaka beosztotta magát számunkra. Engem költögetett a vers - tudom - egész éjszaka, de nem beszélgettünk róla a fölgyűjtött mámor erősebb volt fölöttünk és mást se akart: éljünk, de azt hiszem a tudat alatti sejtés is mozdulhatott bennem, hogy ezt az éjszakát még élesebben látom, mint a többi világoló éjszakákat. Egyébként is érdemes róla beszélni. Ady jókedvű, bővérű volt, a «Casino de Paris» ormairól leszálltunk és elmentünk a Nagymező utcai Kovács vendéglőbe. Ez egy ágrólszakadt, rosszkedvű pesti csárda volt, amit hajnali három órakor nyitottak, ember kevés benne, vígság, érdekesség semmi, ide már csak az jött, aki még inni akart. Ady elszenvedélyesedett italos természete itt látszott meg a legjobban; másutt még lefogták a figyelmét a zene, a tánc, az emberek sürgése, itt maga elé rendelte az italt, csönd, unalom az olcsó lámpák alatt, de Ady mókásan frissülő lett, mindentől elvonatkozva az alkoholmámor begubózta és még nem rokkant izmokkal, győztes kívánsággal csak ivott, ivott.

Arról volt szó, hogy hazamenjünk, ezzel a tanácskozással el is értünk a Nagymező utca Váci utcai végére, ezen a sarkon egy kávéház volt, akkor «Alkotmány» kávéháznak hívták és ha nagyon elereszkedtünk, beszoktunk még ide menni. Persze bementünk. Volt itt egy ütött-kopott szeparé, a kávéház alján jól elrejtve; elhamvadt idők ócska állomása, be jól ismertük ... Rozzant, szennyes falai zavarták Ady Endrét és egyik éjszaka a kucséberrel játszott, nyert s egy olajnyomatú képet kért a szerencseembertől és Ady Endre maga szögezte föl a szeparé falára az Ékességet.

Tehát újra itt voltunk, gőzölgő passziókkal, Ady kabátzsebében a verssel ...

Teljesen elfelejtette!

Gazda, főpincér be volt vezényelve, a vaksi szeparé villámlott Ady jókedvétől. A kávéházban egyszer meglátta Ady a kristályvíz ember nagyságú plakátját, amit Márk Lajos festett. Ha Ady megjelent a szeparéban, ezt a plakátot mindig berendelte maga mellé. Hihetetlen, hogy milyen pontos, folyamatos, szikrázó humorú beszélgetéseket tudott folytatni ezzel a passzív dámával. Gazdát, főpincért, engem, magamagát a leggroteszkebb variálással összefüggésbe hozta a vörös hajú nővel, felöntött képzelete újra és újra kitalálta a tréfát és az elém táruló, el nem felejthető rejtelmességet nem is tudom másként magyarázni, mint hogy bábút talált a józan-öregmagát veszejtgető, mámorgályáival fölúszó gyermek ...

Engem megrendít az elgondolás, hogy ez a levetkőzött, csupaszon maradt lélek küldte el magától néhány órával azelőtt a verset, mely vándorló útjaiban a mély képeket fogja fölrajzolni a fantáziákra...

*

Mennyi baj volt a «Nagyúrral», aki csak «ült meredten, az aranyon ült, az aranyon ...»

Két részletben írta ezt a jajgató verset, a bajok, komikumok repkénye futotta körül, amíg csak a végzetesség árnyékával föl nem magasodott.

A «Harc a Nagyúrral» első strófáit éjszaka a Budapesti Napló szerkesztőségében írta Ady Endre. Aláfesti ezt a verset, hogy Ady éppen pénzszűkében volt. Az írást Adynak nem ez a momentán nyugtalansága keltette életre, inkább a folytonosságban szunnyadt, hogy állandó küzdelmei voltak a pénzzel és mint már másutt jeleztem, a szóban forgó vers valószínűen Monte Carloban fogant. De (és éppen a groteszk repkény-velejárókat akarom a tölgy körül megmutatni) amikor a verset írta, Ady megint csak bajban volt.

Váró éjszaka előtt bor, íz és minden kívánság előtt, aszott hiánnyal a pénztárcában és bankós mellerszényben, Ady munkában volt és rótta a betűket, a nincstelenség zsoltáráról.

A redakcióból már szállingóztak az emberek, unalom, tétlenség a «slussz» előtt és betoppant közénk a vidorság. A szélső szobából a bélelt ajtó hirtelen megnyílt és pirosan, izgatottan elénk bukkant a vállalat igazgatója, tulajdonosa; sántikált jobbra-balra, diszkrét és közlékeny próbált egyszerre lenni, végül megtudhattuk: dáma van a párnás ajtó mögött, azonkívül pezsgő, amit a direktor úr nem tudott kibontani - egy ügyes munkatárs kerestetik ...

Az igazgató úr megakadt passzióját mi jól megértettük, egy eleven grófnő volt a dáma, aki a törekvő férfiúval összeereszkedett. Ady is meghallotta a mozgolódást, abbahagyta a versírást, bejött, a forgó emberke előtt megállt és ugratta, hogy azt azonban nagyon jól megtanulta, egy-kettő és pukkan az ital, ha ő hozzányúl, a direktor úr hálálkodott, alázkodott, hogy éppen Ady tenné meg neki a szívességet, Ady ránk kacsintott, a nászban bajos férfiú invitáló karját elfogadta, a párnás szoba előtt a grófnő már nyugtalankodott, a direktor Adyt bemutatta, Ady a pezsgőt elindította, egy ideig vele maradt a párral, mígnem megunta a vendégeskedést és a kétrét igazgató elkísérte Adyt a szobáig, ahol mi voltunk. Rövid, gúnyolódó, fölényes, de célját tudó tárgyalás és a direktor, a szomjú visszatérés előtt kontrázó valamennyiünk körében, kiállította Adynak a pénzesutalványt:

- A pezsgőbontásnak ára van ...

Kötekedve, a bujdosó proletárgusztussal, a «tőkét» bizony «megvágtuk» és Ady groteszkül gáláns tudott maradni ebben a manőverben.

Csúnya írás lenne az, amely az ilyen életmagyarázó adatokat elhallgatná vagy kidíszítené és idetartozik annak a följegyzése is, hogy Ady a novelláit, amelyek az «Így is történhetik» könyvében vannak összefogva, kizáróan pénzi okokból írta meg. Minden írásában benne van Ady talentuma és az elvetélt ötletek fölsugárzanak ezekből a novellisztikus írásokból is és mindenek fölött csudálatos az üdefordulású, buján ömlő prózája, pedig: kegyelő, mindent számon tartó jólelkek! - dühös ingerültség, cinikus móka (s nem az a lebegő, sugdosó valami: «ihlet») vezette Ady ceruzáját, amikor ezeket a történeteket leírogatta, majdnem valamennyi a Három Holló titokzatos fülkéjében készült, a sűrű időközökben, amikor Adyt szorította a gond, a kicsi pénzei egy-egy éjszaka elszaladtak mellőle, de tudta, ha tárcát ír, másnap új koronákat kaphat.

Dölyfös manifesztációval, az alkalmat keresve, megragadva, fölfedte magát az ilyen munkában. A fülkében akadt mindig egy-egy belletrista és ha más nem volt ott, ott voltam én. Ady direkt a prózamívelők ellen fordult. Bekonferálta: most azonban következik a «szépírás»; nem egyszer italos is volt már ilyenkor, a papiros előtte és mentek a futó sorok egymásután, meg-megállt vadult szatírával a «mesterséget» emlegette, kapható társait noszogatta, hogy diktálják a témát tovább, megtörtént és Ady a témába beledobott matériával tovább szőtte a történetet, kéziratait lapozgatta, futja-e már egy tárcára, tovább kellet írni és írt, hajszolta a sorokat, közben jobbra, balra beszélgetett és ivott, akaratos közömbösséggel a dolgával szemben.

A tíz, tizenkét kutyanyelv együtt volt, a kézirat készen volt - ellökte ...

Utálta ezt a munkáját és hetykesége, vagdalkozó csúfolódása is az utálkozás volt, hogy a pénzért ilyesmit kell művelnie, mert ha csak verset ír, éhen hal.

Másképp kell nézni persze az egyéb prózai munkáit, a cikkeit, glosszáit, jegyzeteit, ezek spontán kísérői Ady lendületének; a harcos impressziók, támadó, védekező okvetlen őszinteségek, amiket Adynak el kellett mondania maga körül.

A versek színét, a fénylő élet romantikáját, íme így visszájára fordítom, igazán nem azért, hogy érdekességet adjak az embernek és nem is azért, hogy mi volt a sorsa a magyar zseninek Ady Endre idejében ... de szaporítom jeleimet, a komorat, könnyelműt, szégyenlőst, keserűt Ady körül, hogy tudják meg az emberek, az élet könnyéből, sarából hívta elő ezt az Ádámot a Gondviselés.

Tusakodott mindennel, ami földi szomorúság; megmártotta magát minden levekben, amerről patakzik a kéj, verejték; élt ragadozó érzékenységgel; pénz, bor, szerelem indulatai voltak, mint az áhítata, háborgása, gyermeki andalgása; nem riadt semmitől, szállt a szférák magasában és tapodott a csatakban - ezért olyan teljes, emberi a költészete, amit maga után hagyott.

Nem félt a rőt égaljától, kívánta a vihart:

«Sikoltva evoé
Oh, Élet, ragaszkodom hozzád...»

*

Apróságok, de maradjanak meg. Ady alig járt gyalogosan, a legrövidebb útra is, ha csak módjában állott, bérkocsit használt. Kényelmeskedés volt ez nála, bár a járása nem volt biztonságos, de nem annyira, hogy ezért különösebben fárasztotta volna a gyalogolás. A konfliskocsi, ez volt az alkalmatosság, amin vitette magát és a kocsi a mulató; a kávéház előtt várt reá, ha Ady beljebb még űzte az időt. Sétálni is így szeretett, megvásárolta magának az egyfogatút és vitette magát kijjebb, ahol erdő van és kevesebb az ember. Párizsban, Pesten sokszor sétafikáltunk ilyenformán, párizsi kocsikázásairól a Bois-ban több verset is írt; Pesten a Margitszigetre mentünk ki egy holdvilágos éjjel, Léda asszony társaságában. - Gavalléros szokása volt Adynak, hogy állandóan kesztyűt viselt, nyáron is, sötétebb színű cérnakesztyűt és nem vette le a kezéről lokalitásokban sem. Egyáltalán szerette a finomkodva ható külsőségeket, a jó ruhában való jó megjelenést, a finom fehérneműt, divatos zsebkendőt és ha megtehette selyemharisnyát hordott. Összesen mindez az igényességet, a testi tisztaság kultuszát jelezte volna, mint ahogy azt is följegyzem róla, ha nem volt fürdőszobája, egész talpig mosdózott minden nap az ébredés után. - A konstruáló, aki Ady portréját majd vissza akarja teremteni, Ady arca alá mindig duplán hajtott, inkább magas kemény gallért gondoljon, a mellénye kivágott volt, amiből nagy mezővel kilátszott a sötét selyem nyakkendője. - Nagyritkán virágot is kitűzött a gomblyukába és igen szerette a mimózát, orchideát. - Nem tudott jól számolni, de az frappáns tulajdonsága volt, ha akármilyen kábulat is nyomta az éberségét, mindig tudta, az utolsó fillérig, hogy mennyi pénz van nála és a pincér számvetése se lehetett ezért csalafinta körülötte.

*

Járok a hallgatag emlék-alléban, mit kell még, mit lehet még elmondani; feladat, fenség csak fújja a gondolataimat és megbotlik a komolyság, mosolyba széled az analízis és cibálja, ráncigálja fölnevető eszemet a talentumos bolondság:

- Az éjszaka karmestere ...

Ez én lennék.

Ady egy éjszaka proklamálta a rangot és rajtam maradt; a díszt érzelmes hajlandósággal mutogatom is az emberek felé, mert sugarat ejt ez is Ady Endre alakjára.

Már zajlottak nagy cselekedeteink, Ady maga mellé vett, annyira, hogy nélkülem csak akkor volt, ha a muszáj-alvás már ráparancsolt és ebben az összehangolt, legénykedő együttesben dobta felém egyszer az ordót:

- Az éjszaka karmestere ...

Megérdemeltem én ezt a hivatalt? ... Érdemes róla gondolkozni. Tulajdonképpen én sohasem voltam italos ember, persze ez nem jelenti azt, ha elém került az ital, hátráltam volna előle. A pezsgőmederben-vederben egy kicsit elbuktatva, szóba került köztünk néha, hol is tanultuk meg ezt a nehéz tudományt. Földerítő vallomással elmondtam egyszer, hogy az apám borkereskedő volt, de a filoxéra beadott a mesterségének, kicsi gyermek voltam, amikor a nagymalőr megtörtént, apám az étkezés mellé megszokta a kevéske italt és már oly rosszul ment neki, hogy a tokaji bormustrákat bontogatta föl az ebédhez, vacsorához. Hogy kapott Ady ezen az oknyomozó nyomon! Az alája került lovacskáról nem ment le többé és társaságban, ha csak alkalma volt reá, minduntalan elregélte rólam:

- Persze már kicsi gyerekkorában megverték, ha nem ivott mindig tokajit ...

Az igazság az, soh'se tudtam képességeimet annyira, mint amikor Adyval szerződtem. A borkimérés körül, persze megint nem azért tanakodom, hogy magamat is emlegessem, de arról van szó, hogy itt is rámutathatok arra, mennyire leigázó, sodró volt Ady társasága, mert ez karolt el engem is, amikor megjártam volna érte az egész Hegyalját. Aki Ady körül volt a sistergő éjszakában, nem menekült; vészes tüze, szerelemrehajtó hallatlan kedvessége, lihegő rakoncátlansága, humorával sugárzó szelleme magába ölelte az embereket és tudok példát sokat, hogy még olyan ártatlanokat is megúsztatott az árban, akik már az üvegtől is szédelegtek. Valószínű, hogy matéria voltam a beosztottságra és talán, mert megkíméltebb volt a testiségem, jobban győztem a ködöt, sirokkókat, és ebből alakult ki azután az a helyzetünk, hogy én vigyáztam Adyra, tempózni próbáltam az iramot, ha lehetett, respektussal olykor hallgatott is reám, ragaszkodott a szövetségünkhöz és egy éjszaka átnyújtotta a dekrétumot:

- Az éjszaka karmestere ...
Elfordult, tüneményes éjszakák ...
Minden elmúlt.
Ma egyáltalán nem iszom.
Veronál nélkül alszik a társam ...

*

Az írást, Ady Endréről, az emberek s dolgaik között átmenő életéről, abbahagyom.

Sok minden a tollban marad, amiket majd egyszer el kell mondani, bár följegyzéseim között minden együtt van. amikkel a későbbi, bizonyosan fölszálló, sűrűbb és sűrűbb tömjénködökből Ady velünk élő alakját, kimenteni szeretném.

Mert tudom, ünnepelem: Piramist küldtek az Idők elébe, melyre rá kell írni Ady Endre gránitszavait:

«Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szivének gyökeréig fájnak ...»

(Vége)