Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XIX.

Sanyi báró azzal robogott be reggel Mossóczy szobájába:

- Ma nincs matematika. Nagy családi esemény! Az apám hazajött!

Aztán leült a chaise-longuera és nyugodt hangon mondta:

- Csakugyan hazajött az apa, hamarabb mint hittük. Azt mondja, szabadságra jött, de olyan valamit sejtetett, hogy vége az államtitkárságnak - buxti. Nem nagy baj, egy Bresztoványit nem az államtitkárság tesz úrrá. Lesz még belőle miniszter is. Csak arra volnék kíváncsi, miért?

Mossóczy éppen reggelizett és érdeklődve hallgatta a kis báró beszédét. Az egész idő alatt, amíg Bresztoványban volt, annyit hallott a báróról, az alakja állandóan ott volt gondolatban közöttük, és különösen a kis báró annyit foglalkozott vele beszélgetéseikben, hogy ő is úgy gondolt már rá, mint ismerősre. Most azonban, hogy szemtől-szembe kell vele kerülnie, egy kis szorongást érzett. Új, fontos személy a házban, tulajdonképpen a legfontosabb, ez új alkalmazkodást jelent. Úgy is csak pár nap az itt tartózkodás, ez a váratlan újdonság elmaradhatott volna. Felvillant benne az a gondolat is, hogy az előzmények után vajon hogy fognak egymással szemben állani a báró és a báróné, nem lesz-e harag közöttük, és ez rossz érzés volt. Csak az nem jutott az eszébe, hogy ebbe a duettbe ő is belejátszhatik, mint harmadik. Ha a báró tudná... Ez azonban nem is érintette a gondolatát, az ő aktája le volt zárva végérvényesen.

- Most aztán gyere - mondta a kis báró, mikor Mossóczy kész lett a reggelijével. - Bemutatlak az apámnak.

Mentek az ebédlőbe. Az asztalnál ott ült a báró. Sajátságosan hasonlított a fiára, csak mindene erősebb, vastagabb volt. A nagy kerek pápaszem ott csillogott az ő orrán is, a haja épp oly kurtára volt nyírva, széles kövér arca, duzzadt ajkai, alacsony nyomott homloka, erős, izmos nyaka éppen olyan volt, csak méreteiben nagyobb. Még a ritkás szakálla is. Mossóczy most tudta, hogy ha a kis báró ma még sima arca megszőrösödik, éppen olyan szakálla lesz. És ha Sanyi báró megférfiasodik, kitelik ma még nyurga teste, éppen olyan hatalmas, nagy, kövér lesz, egész valója olyan kolosszus-szerű, mint amilyen most az apjáé. Erős, nagy szenzualitást érzett az öreg bárón, ételben italban, minden fizikai jóban való gyönyörködést, ami megérzett a kis bárón is, csak ami ő rajta még a tapasztalatlan fiú mohó éhségének tűnt el, az apján már mint a jóllakottság megszokott bonhonomiája terpeszkedett el. A hatalmas termetű báró szinte betöltötte jelenlétével az egész szobát, megváltoztatta egész hangulatát. Éppen egy lágytojás héját szedte le óvatosan, nagy szakértelemmel, mikor beléptek. A báróné mellette ült, kiürített teáscsészéje előtt. Mossóczy úgy érezte, hosszas, nem éppen barátságos hallgatást szakítottak meg belépésükkel. A kis báró kicsit izgatottan mutatta be instruktorát és barátját, az apja felnézett, a kezét, illetőleg a jobb kezének a mutató és nagy ujját nyújtotta Mossóczy felé, aztán megint a tojás felé fordította figyelmét. Hosszú, vékony kenyérszeleteket vágott és belemártogatta a tojás sárgájába.

- Hát tanult ez a fiú valamit a nyáron? - kérdezte aztán nem valami nagy figyelemmel nézve Mossóczyra.

- Tanult kérem. Most már elég jól el van készülve - felelt Mossóczy hivatalos hangon. - Nyugodtan neki mehet a vizsgának.

- Majd ott leszek én is, hogy el ne buktassák - mondta rá a báró. - Le fogja tenni a vizsgát.

Nagy fölénnyel mondta ezt, amiből Mossóczy érezte, milyen kicsi, mellékes dolognak érzi a vizsgát, a tanárokat, az egész tanulást.

- Jó, friss tojás ez, Pesten sohasem tudtam ilyet kapni - mondta aztán és most már a harmadik tojással kezdett bajlódni és vajat is kent a kenyerére. - A lovak rendben vannak? - kérdezte aztán a bárónéhoz fordulva.

- Rendben. Egyiknek sincs baja, azt hiszem, jól néznek ki.

Hűvös, referáló hangon beszélt a báróné, mintha éppen csak beszámolna a rábízott dolgokról. Ahogy egymásra néztek és ahogy szóltak egymáshoz, Mossóczy érezte belőle, hogy a köztük fennforgó dolgok nincsenek elintézve. A báró nyugodtan nézett és beszélt, mint aki nem is gondol arra, hogy számadása van, a báróné idegesnek és résen állónak látszott. Mossóczy valahogy úgy érezte, a báró van fölényben a nyugalmával és biztonságával, a bárónét kisebbnek, jelentéktelenebbnek érezte, mint máskor, most nem ő volt, mint azelőtt, a helyzet feltétlen ura, olyan volt, mint aki küzd egy pozícióért, de előre érzi, hogy meg fogja adni magát.

- Nem jön vadászni, édes apa? - kérdezte Sanyi báró, mikor az apja befejezte a reggelijét.

- Máma nem, fiam - felelte az öreg báró. - Egész éjjel utaztam, rosszul aludtam a hálókocsiban, pihenek egy kicsit a szobámban. Holnap majd megnézem, hagytatok-e nyulat a számomra - tette hozzá mosolyogva. Aztán felkelt, kezet csókolt a bárónénak, nyomott egy barackot a kis báró fejére és kiment a szobából. Közöny, fölény, nemtörődés az egész világgal volt minden mozdulatában. A báróné egy perc múlva ingerülten kelt fel és szintén kiment. Mossóczynak rossz érzése volt, úgy érezte, a férje jelenléte lefokozza a bárónét.

Kedvetlenül ment a kis báróval vadászni. Nem lőttek egész délelőtt semmit, eredménytelenül, rossz kedvvel jöttek hazafelé. A kis báró káromkodott is. Istentelenül tudott káromkodni és erre büszke volt. A kis erdőn keresztül jöttek. Mossóczy meglátott egy fán egy sárgarigót. Ült a kis madár nyugodtan, gyanútlanul és énekelt kedvesen, gondtalanul. Mossóczy megörült neki, idilli érzés suhant a szívébe, ebben a pillanatban szerette a kis sárga, vidám, nyitott csőrrel fütyörésző madarat. Megmutatta Sanyi bárónak.

- Nézd - mondta halkan, hogy a madárka el ne ijedjen.

Sanyi báró felnézett a faágra, szó nélkül lekapta a puskáját, vállhoz emelte és rálőtt a sárgarigóra. A lövés nagyot puffant a fák között, a madár elrepült és a kis báró nagyot káromkodott. Mossóczy nem bírta megállani, hogy fel ne kiáltson.

- Hogy tudtál rá lőni? Micsoda durvaság! Úriember nem lő énekesmadárra.

Egész ki volt kelve magából, utálta Sanyi bárót, nem sajnált volna tőle egy pofont.

- Szamár vagy - felelt a kis báró mérgesen. - Hogy úriember mit csinál, mit nem, azt én jobban tudom - tette hozzá gőgösen. - Különben nem is lőttem rá, csak el akartam ijeszteni.

Mossóczy jól tudta, hogy ez nem igaz, a kis báró igen is meg akarta lőni a madarat, legalább valamit akart lőni, ha már egész délelőtt hasztalanul járt a puskájával. Durvának, szégyenletesnek érezte az egész dolgot, nem tudott többet jó szívvel nézni a kis báróra. Szívében felmondta neki a pajtásságot, amely egész nyáron zavartalan volt köztük. A kis báró is neheztelt, érezte, hogy csakugyan nem volt szép dolog amit tett, de még inkább bosszantotta, hogy nem találta el a madarat. Szótlanul, egymás tekintetét kerülve mentek hazáig.

Ebédnél a báró faggatta a fiát a délelőtti vadászatról.

- No, Sanyi, remélem vacsorára lesz fogolypecsenye? - évődött vele, pedig tudta a délelőtti vadászat siralmas eredményét.

A kis báró szégyenkezett apja előtt és arról beszélt, hogy éppen ma volt különös balszerencséjük.

- Jól van, fiam, de balszerencséje csak a rossz vadásznak van - tréfált az öreg báró. - Na, na ne búsulj, a vadászat is csak mesterség, azt is tanulni kell. Majd megtanulod, ha velem jársz.

Aztán politikáról kezdett beszélni a feleségének. Mossóczy csodálkozva hallgatta beszédjét. Beszélt hírneves politikusokról miniszterekről, akiknek érdemeivel tele volt az ország, akikre Mossóczy úgy tudott csak eddig gondolni, mint a régi nagyok, Széchenyi, Kossuth, Deák méltó utódaira és most az egyikről azt hallotta, hogy egy vasutat azért építtetett egy bizonyos vonalon, mert arrafelé fekszik a szeretője férjének a birtoka, a másikról, hogy egy külföldi nagy bankár kedvéért hozatta azt a törvényt, amely a lapok, mint a gazdasági élet egyik oszlopos alkotását ünnepeltek, a harmadiknak a gyerekes hiúságáról hallott komikus eseteket, amelyekből a nagy miniszter mint közönséges gimpli került ki. Mindezt pedig olyasvalakitől hallotta, aki a legbennfentesebb ember, államtitkár mind e miniszterek kormányában, pártjuknak híve és nevezetes tagja minden dolgaiknak tudója és részese. A báró elbeszéléséből mérges düh és bosszúvágy hangzott ki, amely befecskendezett mindenkit, aki szóba került. Mossóczy rá nézett a bárónéra, aki úgy tett, mintha szórakozott volna, de figyelmesen hallgatott. Néha a férjére pillantott és ilyenkor Mossóczy azt vélte észrevenni, hogy a szórakozott tekintete gúnyt és kárörömet leplez.

Mossóczy lassacskán rájött arra, hogy a báró mint bukott államtitkár került haza és ezért minden harag. Valami ilyes formát sejtett már a lapokból, amelyek az utóbbi napokban célzásokat tettek bizonyos differenciákra báró Bresztoványi államtitkár és minisztere között. Most a báró beszédjéből világos lett előtte minden. Hát ezért szoknyakergető az egyik miniszter, panamista a másik és hülye fickó a harmadik. Csak a miniszterelnökre nem mert a báró még most sem mondani semmit, még az otthoni ebédlőjében, családja körében is nyűgözte rettenetes tekintélye és hatalma. Mossóczy érezte, hogy a báró elfogultan, sértődöttségből beszél, de érezte azt is, hogy amit mond, abban valami igaz - olyan dolgok ezek, amelyeket mint aktív államtitkár derűs, mulatságos anekdotákul mondana el, a bukott államtitkár szájából persze mint bosszúálló leleplezések hangzottak. Mossóczyra ez a beszéd úgy hatott, mintha egy rés nyílt volna a szeme elé, amelyen egy hirtelen pillantást vethetett a közélet kulisszái mögé, ahol levetkőzve, lemosakodva járnak fel-alá ingujjban, rongyos nadrágban, borzas-fésületlenül a színészek, akik az imént még hősök és daliák voltak a színpadon. Megint egy illúziója foszlott el, mint annyi más illúzió ezen a nyáron, ezután már nem tudott oly áhítatos tisztelettel nézni a közélet nagy embereire, mint eddig, amíg csak az újságokon keresztül tudott róluk.

Ebéd után belemerült az újságokba. A báróné hamar visszavonult lakosztályába, a báró talán némi szándékossággal a bécsi lapot olvasta, a magyar lapok megmaradtak mind Mossóczynak. Most már nyíltan írtak a báró bukásáról, nagy politikai uborkaszezon volt, hát szélesen, rikítóan tárgyalták az érdekes ügyet. A báró, mialatt a miniszter szabadságon volt, valami olyan rendelkezést tett, amivel ráuszította a minisztériumra az összes gazdasági érdekeltségeket, amelyeknek a támogatása a miniszter létalapja volt. A dologból politikai botrány lett, a miniszter megszakította a szabadságát, hazajött, lemondatta báró Bresztoványi államtitkárt, aki kapott egy hűvös királyi búcsúiratot és egy olyan rendjelet, amilyent penzióba menő miniszteri tanácsosok szoktak kapni. Szóval a báró államtitkárságának meglehetős csúnyán befellegzett. Mossóczy egyre növekvő kárörömmel olvasta ezeket a híreket. Úgy érezte, a báróné kap valamiféle elégtételt általuk. A báró iránt, még mielőtt ismerte volna, erős ellenszenvet érzett és ez csak fokozódott, amióta megismerkedett vele.

A báró nehéz lépésekkel ment el mellette.

- Olvassa azt a sok ostobaságot, amit azok a zsidó kölykök összefirkálnak? - mondta dörmögő mély hangján Mossóczynak. - Képzelem, miket írnak rólam! Tőlem ugyan írhatnak, nem törődöm velük.

Fölvette az egyik újságot, belenézett, aztán megvetően lecsapta.

- Ostoba tökfilkók! - mondta dühösen és lecsapta a lapot. - Egy szavuk sem igaz.

Aztán ment ki erélyesen a szobából. Mossóczy kicsit ijedt volt, mintha a báró valami rossz dolgon kapta volna rajta, de szíve mélyében mulatott a jeleneten. Éppen a báró cáfolatából bizonyosodott meg, hogy amit az újságok írnak, igaz. Most már tudott közvetve is érteni a dolgokból.

A nyitott ajtón át hallotta a báró nehéz lépéseiből, hogy a báróné lakosztályába megy. Most gondolt rá, hogy a báróné az ebéd alatt is hűvösen, ellenségesen viselkedett és csak éppen a forma kedvéért hallgatott oda a báró beszédére, szólni pedig közvetlenül nem szólt hozzá egy szót sem.

Békülni akar a báró, gondolta magában Mossóczy és elégtétellel gondolt arra, hogy a bárónő nem fog olyan egyhamar békülni.

Megelégelte az újságolvasást és ment a szobájába. Olvasott vagy egy óráig, fél figyelemmel, itt Bresztoványban igazán volt ideje olvasni, könyv is akadt, még sem volt soha lelki nyugalma, hogy bensőségesen, elmerülve olvasson. Aztán fogta a könyvet, hogy kimegy a kertbe. Éppen akkor lépett ki a báróné lakosztályából a báró, nyugodtan, öntudatosan, mögötte a báróné derülten, frissen, úgy nézve urára, mint olyan asszonyok, akik nagyon jóban vannak a férjükkel.

- No, mi újság Mossóczy úr? - mondta kardinális közönnyel a báró.

- Kimegyek a kertbe olvasgatni - felelte a fiú ijedten, mintha rossz szándékon kapták volna rajta.

A báró kicsit lenézően nézett rá a könyvre, amit Mossóczy a kezében tartott, egész mozdulata elárulta, hogy nem sokat tart az olyan emberről, aki szép nyári időben délután négy órakor kimegy a kertbe olvasgatni. A báróné alig nézett Mossóczyra, mintha csak függvénye lett volna az urának s mintha ez a sovány fiú soha sem lett volna hozzá közelebb, mint most. Mossóczy nagyon-nagyon messze érezte magától, messzebb, mint az első napon, mikor ideérkezett. Úgy érezte, mintha ez a távolság minden pillanatban növekednék, mintha a báróné a közönyös pillantásával taszítaná el magától egyre messzebbre, vagy mintha esnék magától el a bárónétól, mint az elejtett tárgy. Nem is volt világos tudata semmiről, csak arról, hogy a báróné kibékült az urával. A folyosó végéről nézett utánuk, lementek az udvarra, ahol már befogva várt rájuk a könnyű kis homokfutó, épp úgy mint akkor, amikor ők a főmérnökkel mentek ki a micskei mocsárhoz - és elindultak. A báró nyilván szemlét akart tartani a birtokon.

Mossóczy lement a kertbe. Belül fel volt dúlva. A báróné kibékült a báróval. Ilyen hamar! A nagy vastag ember csak bement a szobájába, beszélt neki egy félóráig és ő megbékült. Ez a büszke asszony, azok után a sérelmek után és azután, amit ő tett! Nem értette, nem értett semmit abból, ami körülötte történik. Nem értette azt sem, ami azelőtt történt, a bárónéval való dolgát, a forró estéket, az asszony odaadását, mindazt, ami köztük volt. Rettenetes utálat fogta el. Hát mi volt ő itt? Eszköz egy szeszély kitöltéséhez? Bosszúállás médiuma? Unaloműző egy parlagon heverő nő érzékisége számára? Micsoda gyalázatos szerepre jutott? Felhasználták és kidobták a használat után - hát mi ő, hogy így lehet vele bánni? Most aztán itt a báró, vele fog folytatódni minden, hát mindegy, hogy kié az ölelés? A báróné lakosztályában, az ő szobájában, ami ott történt, az semmi, nem változtat semmin - amint a báró hazajött, folytatódik minden, ahogy annak idején abbahagyták?

Rettenetesen akarta gyűlölni a bárónét és rettenetesen gyűlölte a bárót. Az a csúf vastag ember, a csillogó nagy pápaszemével és a ritkás szakállával emellett a finom, nemes, előkelő asszony mellett! Elképzelte, amint ülnek a kocsiban, a térdük néha összeütődik egy-egy fordulónál a szürke pokróc alatt, amint leszállnak valahol, talán éppen arra jönnek a mezőn keresztül, ahol akkor ő jött a bárónéval. Nem is vette észre, a gondolataiban a báró mind rútabb, groteszkebb formát kapott, a báróné azonban megmaradt annak, aminek eddig látta: szépnek, finomnak, kedvesnek. Nem tudott haragudni rá. Vágyott utána, még mindig szerette. A bárót gyűlölte, naiv tervek rajzottak benne, hogy odamegy hozzá,inzultálja, hogy elteszi láb alól, tudja Isten, hogy miféle bosszút áll rajta. Persze maga is tudta, hogy csak képzelődik, mindennek nincs semmi értelme, sohasem fog mást mutatni a báró előtt, mint az alázatos kis instruktor arcát.