Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XVII.

Az ispánné halála mint valami nyomasztó felhő terült rá a kastélyra. Még Sanyi báró is érezte a tragédia hangulatát, a báróné komoly volt, a szokott nyugalma most mintha csak burka lett volna valami belső nyugtalanságnak, ami tulajdonképpen nem nyilvánult semmiképpen, de az idegeiből áradt, mint egy villamos áram, Mossóczy idegeibe. Különös volt: Mossóczy ez alatt az idő alatt, amíg az ispánnét el nem temették, alig érezte az eddigi emésztő vágyat a báróné után s szinte észre sem vette, hogy a báróné úgy viselkedik, mintha soha semmi sem történt volna köztük. Az a tragikus esemény, amelyhez nekik semmi közük sem volt, mégis elidegenítette őket egymástól addig, amíg aktuális volt.

A temetés után együtt jöttek el ketten. A kis báró az ispánnal maradt, érdekelte a gyászszertartásra jött rokonok társasága, az ispán is kérte, jöjjön el, őt akarta védőfalul használni, hogy az asszony rokonai ne merjenek előhozakodni esetleges vádjaikkal. Mossóczy a nagy teraszon ült a bárónéval, aki szótlanul nézett sokáig, messze ki a mezőkre.

- Az a szegény asszony - mondta aztán - úgy-e azért tette, mert féltékeny volt az urára? Hallottam egy levélről amit maga is látott Mossóczy ...

Mossóczy hallgatott, nem is csodálkozott, hogy a báróné honnan tudja a levél-históriát. Nem tudta, merje-e mondani, hogy igen, de hazudni sem volt szíve.

- Ne higgye, hogy nem tudtam... Tudtam már rég, hogy én rám volt féltékeny...

Mosolygott a báróné valami messze, nagyon nagy távolságba néző mosollyal, amely csak látszólag volt mosoly, igazában mély elgondolkodás, egy rejtély feletti töprengés volt benne, mintegy kérdő beletekintés egy sír titkába.

- Szegény asszony, bolond volt - mondta aztán. - Féltékenység bolondja. Nagyon szerethette azt a Gibitzet. Minden asszony bolond, ha nagyon szeret egy férfit. Mind csinál bolondságot. Az egyik így, a másik úgy... Talán az ispánné tette okosabban...

Felállt, nyugtalanul, izgatottan. Mossóczy látta, hogy nagyon boldogtalan.

- Hát mondja Mossóczy, rossz asszony vagyok én? Az a szegény asszony tudom, annak tartott, de ez őrültség volt, csak bolond ésszel gondolhatta. De maga Mossóczy, mondja rossz asszony vagyok én?

Magának beszélt, nem is igen nézet Mossóczyra, nem várt tőle feleletet és a fiú rettenetesen szégyenkezve, megsemmisülve érezte, mennyire mellékes személy ő itt, mennyire nem őt illeti minden, ami itt történt. A teniszben ő a partner, aki csak azért játszhatik, hogy a báróné az izmait gyakorolja, s csak addig játszhatik, ameddig a bárónénak úgy tetszik. Minden diadalérzése oda volt, semmi, semmi sem igaz, amit a bárónéval való ügyéhez mint romantikás hozzáképzelt, ő itt csak jelentéktelen senki, a báróné csak véletlenül ütődött hozzá, amint egyensúlyából kilendült.

Nagyon szomorú lett Mossóczy, az arca sápadt volt, a fejét alátámasztotta a kezével, teljes elerőtlenedés fogta el, reménytelen ellankadása az életkedvnek. Minden, ami a bárónéval átélt, teljesen valószínűtlennek tűnt fel előtte, mintha nem is történt volna meg, csak valahol az illúziók dimenziójában s mintha neki nem is lett volna szerepe benne...

A báróné felijedt elmerültségéből, felállt és odament Mossóczyhoz. Rátette a kezét a fiú fejére, ujjait belemélyesztette a hajába és kedvesen, vigasztaló gyöngédséggel nézett rá. Aztán föléje hajolt és most nem törődve vele, hogy látják-e, megcsókolta.

- Kis Mossóczy, drága kis fiú - mondta félig egy anya, félig egy szerető hangján. Mossóczy ráborult a kezére, érzése feloldódott valamiben, ami hála is volt, de főképpen önmagát teljesen átengedő szerelem. Most mindenképpen felséges, mindenek fölött való ajándéknak érezte azt, amit a bárónétól eddig kapott. Amit eddig nem érzett, sőt ami nyugtalanította eddig, most először volt meg benne az érzése annak, hogy ő lelkileg is összetartozik a bárónéval. Eddig csak a mámort érezte s aztán a megdöbbent hitetlenséget, hogy csakugyan megtörtént-e, ami történt, a vágyat az ismétlődés után, a kétséget, hogy csakugyan fog-e ismétlődni, a helyzet rendkívüli voltát. Most jutott először tudatára annak, hogy ami itt vele történt, az rendkívüli dolog, egész életre szóló, tragikus és végérvényes, semmivel el nem tüntethető az ő világából, alighanem a legnagyobb esemény, ami vele az életben történhetik. Nagyon szomorúnak érezte magát, de mintha egyúttal föl is emelkedett volna az élet olyan magas színvonalára, amelyről eddig fogalma sem volt s mély áhítat töltötte be a lényét A báróné odament a terasz korlátjához, rákönyökölt és kinézett a tágas mezőre, amelynek szélén messze-messze ott kéklettek a Kis-Kárpátok. Sápadt volt, ünnepi szomorúság látszott az egész lényén, a válla tartása, a karjai, amint rájuk hajolt, a feje tartása mély ellágyulást mutatott. Az arcát nem látta Mossóczy, de érezte. Tudta, hogy az a kifejezés van rajta, amely egy női arcot valami teljesen szellemivé tesz, amikor ez az arc már nem is olyannak látszik, mint egy része egy testnek, hanem olyannak, mint egy tükör, amelynek külső üveglapja csak arra való, hogy látni lehessen benne a gondolatok felhőinek halk elsuhanását.

Sokáig maradt így és Mossóczy sem mozdult helyéről. Tudta, hogy a báróné gondolataiban most valami dráma játszódik le, sejtette, hogy tulajdonképpen gondolatban most éli át mindazt, amit a legutóbbi hetekben tett, ami történt vele és most számol le magával mindenért. És érezte Mossóczy a leszámolás eredményét is: mindennek vége, a hirtelen jött káprázat elmúlt a bárónéról, érzékeinek izgalma kiegyenlítődik, az ide-oda libegés véget ér és Mossóczy visszahullik oda, ahonnan egy pillanatnyi szeszély rövid időre kiemelte, mostantól kezdve megint csak egyszerű, szerény kopott kis teológus, a kis báró instruktora, a háznak egy szerény alkalmazottja, akivel udvariasan bánnak és semmi tovább. Soha, soha többé nem fognak ismétlődni az éjjeli viharos órák, a nappali néma harcok, soha többé nem lesz remegve várt, epedve kívánt esemény számára az este, nem fogja őt betölteni egész nap a várakozás emberfeletti gyönyöre és nem fognak vele történni olyan dolgok, amelyekben megvan a valóság minden bizonyossága és mégis hihetetleneknek tűnnek fel emlékezése előtt.

Lehajtott fővel ült a vesszőkből fonott piros karosszékben Mossóczy és úgy érezte, mintha árván, minden súlyát elvesztve lebegne egyedül a világűrben. Minden valótlannak, irreálisnak tűnt fel előtte, elvesztette annak bizonyosságát is, hogy csakugyan él és van. Azt vesztette el, ami az utóbbi napokban életének magva volt s most nem érezte a saját életét.

Csaknem teljesen sötét este volt már, mikor a báróné felemelkedett könyöklő helyzetéből és Mossóczy felé fordult. Az arca a sötét háttérből sápadt fehérséggel világított ki, de a tekintete, a kifejezése és a mozdulata teljesen szilárd, öntudatos és önmagával tisztában lévő volt. Látszott rajta, hogy belső válságon ment keresztül, de látszott az is, hogy ez a válság nem erkölcsi, hanem csak lélektani volt, az egész dráma kezdettől a mai végső kimenetelig nem a szívében játszódott le, hanem csak az idegrendszerében. És látszott rajta, hogy végleg, visszavonhatatlanul túl van a válságon. Mossóczy sötét, mély szomorúságot érzett, de sohasem találta szebbnek, kedvesebbnek, imádásra méltóbbnak a bárónét. Egy királyi hattyú úszott a zavaros vizen, belekeveredett az örvénybe, megingott benne, vergődött egy ideig, de aztán úszott tovább a maga útján, elszántan, büszkén és nem mocskolódott be iszappal egyetlen tolla sem. Tiszta maradt, mert az a természete, hogy mindig, minden körülmények között tiszta marad.

A báróné átment a teraszon és a rendes hangján, csak valamivel egy árnyalattal tompábban szólt:

- Soká marad Sanyi. Már itt volna a vacsora ideje.

Bement a lakosztályába. Közvetlen ezután megjelent a terasz lépcsőjén a kis báró, Mossóczyhoz sietett és elkezdte mesélni neki az ispánházban történt nem túlságosan érdekes dolgokat. Mossóczy kénytelen volt ráébredni a valóság központi világára.