Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XV.

A kis báró alig bírta kivárni az óra végét. Még háromnegyed kilenc sem volt, mikor már felkelt a tanulóasztal mellől.

- Hagyjuk már. Mára fontosabb dolgunk is van. Tudod, hogy ma van augusztus 15.-e?

Mossóczy nem tudta, mért olyan fontos ez a dátum.

- Hát mától fogva szabad vadászni nyúlra is. Megyünk is azonnal, az ispán már vár is a kis erdőnél - mondta a kis báró türelmetlenül. - Te is kapsz puskát, a kis mama megengedte, hogy az ő Lefaucheuxjével vadászhatsz.

- Nem értek én ahhoz - húzódozott Mossóczy.

- Majd megtanulod hamar, nincs annál egyszerűbb dolog - biztatta a kis báró. - Az ispán nagyszerű vadász, majd megtanít.

A markába nyomott Mossóczynak egy könnyű kétcsövű puskát és elindultak. A kis báró csupa tűz, láng volt, izgatottan sietett előre és mikor meglátta az ispánt, futni kezdett, majd megállt és elsütötte a puskáját égnek tartott csővel a levegőbe. Mossóczy , aki éppen nem nézett oda, ijedten rezzent össze, hátha valami szerencsétlenség történt.

A puskalövésre egy vörösszőrű, karcsú, finom testű kutya szaladt eléjük, Lord, az ispán fiatal vizslája. Örvendező szűköléssel ugrálta körül a kis bárót, az egész teste remegett a vadászizgalomtól. Mossóczy gyönyörködve nézte a pompás, minden mozdulatában nemes fajról tanúskodó állatot, amely lihegett a vadász-szenvedélytől. Az ispán élénken jött eléjük, de Mossóczy észrevette, hogy feketére sült arca fakóbb a rendesnél és az egész lényét valami lehangoltság terheli.

- Hol kezdjük? - kérdezte a kis báró, aki persze nem vett észre semmit, csak izgatódott a vadászat kilátására. Mossóczy azt a megjegyzést tette, hogy a magaviselete hasonlít a vizsláéra, csakhogy Lord nemesebb fajúnak látszik vizslának, mint a kis báró bárónak.

- Itt kezdjük a túlsó erdő szélén. A nyulak alighanem ott hűsölnek most a csemetefák alatt - mondta az ispán.

Bementek az erdőbe. A kis báró fontoskodva ment előre, a puskát a kezében tartva. Mossóczy az ispánnal maradt hátrább. Gibitz úr megmagyarázta neki, hogy kell a puskát tartani a vállán, mit kell csinálni, hogy el ne süljön, majd ha vadászatra kerül a sor, mire kell vigyázni. Mossóczy nem túlságos figyelemmel hallgatta, nem érezte egészen benne magát a vadász-mulatságban, csak éppen kijött velük és vállalta a puskát a kis báró kedvéért. Egész másra gondolt, arra, ami most mindig, szakadatlanul foglalkoztatta, ami az egyetlen figyelemre érdemes dolog volt most a szemében. Egész valója evvel volt tele és éppen ezt magába kellett fojtani, nem volt szabad senkinek sem szólni róla, sőt minden mozdulatára vigyáznia kellett, hogy senkiben még csak árnyékát se keltse a gyanúnak. Azt érezte, amit Midás király borbélya, csakhogy neki nádasa sem volt, amelybe belesuttogja titkát. Szórakozottan ment, messzire, messzire gondolva, időnként egészen megfeledkezve arról, hogy mért jár itt és hogy nincs egyedül. Az ispán is ezúttal szokása ellenére szótlan volt s ez fel is tűnt volna, ha Mossóczy nincs annyira elfoglalva magamagával, a kis báró meg a vadászattal.

Hamar az erdő szélére értek. A kis báró a vizslával itt bevárta őket, a vörösszőrű okos állat leült, kilógatta a nyelvét és komoly, várakozásteljes szemmel nézett gazdájára. Most már nem szeleskedett, nem ugrált, komoly és önmagán uralkodó volt, mint akikre fontos munka vár, csak a bőre alatt borsódzott néha végig az idegesség.

- Az első lövés Sanyi báró úré - rendelkezett az ispán - utána én rám kerül a sor. Aztán Mossóczy úr következik, ha ugyan kerül rá alkalom - tette hozzá egy kis vadászlenézéssel pillantva Mossóczyra.

Előre küldte egy halk parancsszóval Lordot. A vizsla szűkölt egyet örömében, aztán előre futott, meg-meg állva szimatolt körül, minduntalan visszanézve a vadászokra, mintha intene: Nincs semmi! Néhány percig mentek így mögötte, kézben tartott puskával, aztán Lord hirtelen megállt, kinyújtott testtel, messze előrenyújtott orral kezdett lassan, zajtalanul, vigyázva, izgalomtól és önmaga fékezésétől reszketve, kúszó mozdulatokkal előre menni. A vadászok csaknem egészen mögéje értek, az ispán súgva mondta:

- Nyomon van!

Mossóczy ránézett társaira, a kis báró kezében megreszketett a puska, az arca sápadt volt, az ispánon is látszott, hogy most már egész lelkével ott van a vadászatban. Ő maga is izgalomba jött, a kutyát nézte, a mozdulatai fantasztikusaknak, őseredetieknek tűntek fel előtte, az egész állat olyan volt, mint maga az egyetlen szenvedélyre koncentrálódott élet, hatalmas, megdöbbentő, szinte félelmetes látványt nyújtott. Mossóczy még sohasem látott ilyet, az ős ösztönnek ilyen nyilatkozását egy állatban. Mintha teljesen megmerevedett csönd állott volna be az egész természetben, Lord megmerevedve, a lábait szétvetve állott meg, az orrát előre nyújtotta. A kis báró a vállához emelte a puskát, a következő pillanatban egy nyúl ugrott elő a bokor mellől, lövés dördült el, a kis báró dühös káromkodása hallatszott, a nyúl tovább szaladt. Erre újabb lövés Mossóczy mellől, az ispán lőtt, a nyúl felbukva hempergett egyet a fűben, Lord diadalmasan vakkantva futott utána és már hozta is a szájában. Egyenest az ispán előtt tette le. Gibitz úr lehajolt, megveregette vizsla oldalát:

- Sehr brav, Lord, du bist ein Prachtkerl - mondta neki és a kutya alázatosan elnyúlt a fűben, hálásan nézve gazdájára, talán a dicséretért, talán a jó lövésért.

A kis báró mérgesen, restelkedve szabadkozott:

- Nem jól jött nekem lik eránt - mondta - a nap éppen bele sütött a szemembe.

Mossóczy tudta, hogy csak szabadkozik, a nap nem is arra felé sütött. Az ispán elmosolyodott és udvariasan mondta:

- De kérem báró úr, hiszen eltalálta. Én csak azért lőttem rá, mert láttam, hogy meg van sebesülve.

- No ugye? - lelkendezett a kis báró. - Láttam én, hogy kapott egy csomó sörétet, nem vitte volna sokáig úgy se.

Mossóczy mosolygott a gyorsaságon, amellyel a kis báró elfogadta az ispán egészen valószínűtlennek hangzó feltevését. Nézte a nyulat, csak egy helyen, a nyakszirt táján látszott rajta lövés, de az aztán alapos volt, a feje félig le volt vágva a testétől. A kis báró a vadásztáskájára akasztotta a nyulat az ispán segítségével és mentek tovább.

- Most hát Mossóczy úron a sor. Vigyázzon, ha a kutya megint állni kezd - szólt az ispán.

- Tudod Pali, nem kell félni, csak tégy úgy ahogy én. Amint a nyúl felugrik, csővégre kapni és azonnal lőni - magyarázta a kis báró fontoskodva, mint aki most már sikere után illetékes a tanácsadásban.

Kiértek egy búzatarlóra. A kutya futkározott előttük a földre bocsátott orral, cikázva erre-arra, néha meg-meg állt szimatolva, vagy egyszer visszajött a gazdájához, majd megint előrefutott. Ezen a táblán nem találtak nyulat, átmentek egy mezei úton egy másik táblára. Itt Lord azonnal nyomot kapott, megismétlődött az előbbi izgalmas jelenet: egy pillanat, a vizsla már állt. Mossóczy hamar lekapta válláról a könnyű puskát, meglátta a nyulat, amint felugrik és azonnal megsajnálta a szegény állatot. Mi az ördögnek akar ő rálőni, mire való ez neki? - gondolta magában, le akarta bocsátani a puskát. Mintha azonban tudatos akarata alatt lett volna egy másik akarat, mégis megnyomta a ravaszt, a puska elsült és Mossóczy őszinte, ijedt ámulatára a nyúl még egyet ugrott és aztán elterült a tarlón. Lord már hozta is, mire Mossóczy tisztán megértette, mi történt.

- De Mossóczy úr, hiszen maga tud lőni! - mondta az ispán elismerőn. Sanyi báró odajött hozzá és gratulált neki az első vadászsikerhez. Talán kissé irigykedett is. Ez egy feltétlenül biztos nyúl volt, minden kétséget kizáróan a Mossóczyé, aki a történteken csodálkozva nevetett.

- Nem tudtam, hogy ilyen könnyű dolog nyulat lőni - mondta és arra gondolt, hogy ismét valami olyannal aratott sikert, ami nem is volt szándékában, csak a véletlen juttatta hozzá.

Még jártak a földeken jó darabig, a kis báró elpufogtatott haszontalanul néhány töltényt, az ispán lőtt két foglyot egy fölrebbent csapatból, aztán nagyon nagy lett a déli forróság, visszafordultak haza felé. Mossóczy úgy találta, csakugyan nem rossz dolog a vadászat, kár hogy csak most kezdődik, mikor már vége felé jár a vakáció. Amint azonban visszafelé jöttek, hamar elpárolgott a vadászkedve, megint csak visszatértek a gondolatai arra, ami mindig foglalkoztatta: a bárónéra. Mi az, hogy véletlenül sikerült egy ártatlan nyulat lelőni? A báróné, az a csuda!

A kis báró előre kalandozott a vizslával, az ispán szótlanul, önmagába visszasüllyedve ment Mossóczy mellett. Aztán, mint aki nagyon nehéz terhet visz, melyet már nem bír maga elviselni, nagyot sóhajtott.

- Mi az ispán úr? Valami baj van? - kérdezte Mossóczy.

- Baj? Az van, még pedig nagy - felelt az ispán. - Legjobb volna ezt a puskacsövet a fejemhez szorítani és elsütni...

- No mi az, mi történt? - kérdezte Mossóczy ijedten. Nem láttam még ilyen szomorúnak ezt a mindig fecsegő, élcelődő, szögletes embert.

- Történni éppen nem történt semmi különös - mondta az ispán -, csak éppen hogy a feleségem megbolondult teljesen. Nem bírok vele. Egészen meg van őrülve. Hisz tudja, a báróné miatt. Most már éjjel sem hagy békét... Máma is estétől hajnalig pörölt, sírt, átkozódott, már nem tudtam, mit kezdjek vele. Attól félek, egészen bizonyosan csinál valami bolondot. Még tönkre tesz egyszer ez a szegény asszony.

- De hát nem lehet neki magyarázni?

- Kedves Mossóczy őr, asszonyon nem fog a magyarázat és ha az asszony bolond, akkor még úgy se. Nem lehet én rajtam segíteni...

Szótlanul mentek tovább. Mossóczy meg volt döbbenve, valami olyan dolog állott előtte, amivel nem tudott mit kezdeni. Nem bírta felfogni ésszel az ispánné féltékeny őrületét, úgy gondolt rá, mint valami érthetetlenül gomolygó természeti jelenségre. Félt, hogy a bárónénak valami baja vagy kellemetlensége lesz az ügyből, amelyet ő sehogy sem tud elhárítani. Az ispán pedig vállat vont és lehorgasztott fejjel ment tovább. Egész a kastélyig nem szóltak többet egymáshoz.