Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXXIII. SIRATÓ

Sporus kiment a fészerből, hogy megnézze, merre járnak a katonák, de az út megint csöndes volt, úgy látszik, nyomát tévesztették. Aztán édes, csípős görög bort ivott.

Epaphroditus és Phaon a holttest mellett maradt.

- Majd éjjel elvitetjük - szólt Phaon - mikor senki se látja.

Epaphroditus megindultan hajolt föléje:

- Nézd az arcát - mondta - milyen erőszakos, még halálában is. Állkapcáit összeharapja és erőlködik. Most is akar valamit. Valami nagyobbat, mint a többi ember. Mintha minden titka rajta lenne. Mennyire átdolgozott, kiégett, megszenesedett minden vonása. Mostan különös és érdekes. Úgy érzem, az arca szép.

Epaphroditus várt. És megfontoltan, hangsúlyozottan hozzátette:

- Majdnem olyan, mint egy költő.

- Azt mondta - szólt Phaon - hogy nagy művész. Kicsoda?

- Talán Britannicus. Talán ő maga.

- Gonosz ember volt - mondta Phaon - szörnyű.

- A költők mind szörnyűek - szólt Epaphroditus. - Belőlük nő a szépség és virág. De a virág gyökere lenn van a nyirkos, gilisztás földben.

- Szerencsétlen volt - tette hozzá Phaon.

- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi önmegtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide. Ebben a tekintetben pedig erkölcsös volt.

- Erkölcsös? - szörnyűködött a villatulajdonos.

- Az. Én láttam őt napról-napra és sajnáltam, hogy dobja oda mindenét annak a célnak, melyet nem érhetett el. Példásan lemondott az életről, úgy élt, hogy minden lélegzete csak a művészetért történt. Valami azonban hiányzott belőle. Nagyon kevés, hogy igazi költő lehessen. Csakhogy ez a nagyon kevés nagyon sok. Ezt nem találta meg. Az a vad anyag pedig, mely nem jöhetett ki belőle természetes úton, most szétrobbantotta. És vége.

- Hány éves volt? - kérdezte Phaon.

- Harminc múlt.

- Milyen fiatal - sóhajtott Phaon, mélységes megdöbbenéssel.

- Most lett volna harmincegy éves - ismételte Epaphroditus, maga is ámulva. - Tizenhárom éve uralkodott a római világbirodalmon. Aeneas unokája. Az utolsó a Julius családból. Gyermeket nem hagyott hátra. Mégis, mennyit élt.

- Még élhetett volna - mondta Phaon.

- Most kezdhette volna. Az életet is. Az írást is Ezek után. Mohó, hebehurgya, torz lélek.

- Sok bűn terhelte - sopánkodott Phaon.

Epaphroditus elkomorult:

- Az ember mind bűnös, aki a világra születik. De aki meghal, az mindent jóvátesz. A halottak mind ártatlanok.

Kiértek a fák közül egy lugasba, ahol terített asztal várta őket, gyenge sajttal, juhtúróval, vajjal. Sporus holtrészegen feküdt ottan, beszélni nem tudott, és mikor kérdezték, mért nem szól, csak nevetett, tunyán vonogatta vállát.

Leheveredtek. Ettek egyet-mást, de az, amit láttak és hallottak, oly erősen hatott rájuk, hogy nem tudtak róla beszélni.

A felhőtlen égen a csillagok sárga pontjai ragyogtak és lenn a szemhatár alján rohant az üstökös, mely a császár végét megjövendölte. Kócos, vörös hajjal lihegett tovább, valami véres híradással, mint az ég őrültje.

- Messze lehet - mondta Phaon.

- Nagyon messze - szólt Epaphroditus, ki ifjúkorában a pythagorasi csillagászattal foglalkozott - valahol a világmindenség közepén. Ott forog a központi tűz körül. Az emberek távol vannak tőlük. De azért bennük is van tűz.

Így beszélgettek, mikor a kéklő júniusi éjben, a szőlőtőkék közt, a porban felbukkant egy alak, aki a kerti úton lassan, botladozva jött az evők felé. Itten megállt, feltakarta arcát.

Egy öreg anyókát láttak, akit belepett a por és szomorúság. Nézték, de nem tudták kicsoda.

Epaphroditus ismerte fel először:

- Ecloge - mondta.

- A dada - szólt Phaon.

Ő a császári udvarból ismerte a görög dadát, ki Nero császárt szoptatta s azóta a palotában élt, nagy tisztességben.

- Itt a dada - mondta a nő, kedvesen, anyáskodva és szemrehányón.

Mindig így beszélt magáról, mint kicsinyeknek szokás: "a dada megjött", "a dada alszik", "a dada lefekszik."

Le akarták ültetni a barna, ráncos múmiát, aki hetvenéves csontjait Rómából hozta ide arra a hírre, hogy a császár, aki az ő tejét szívta, elmenekült és kitört a forradalom. De a dada nem akart leülni.

- Hol van? - kérdezte halkan.

Epaphroditus és Phaon felkelt s a kis olajlámpással világítva, a fészer felé vezette a dadát. Oda bementek szótlanul.

- Itt - mondta Epaphroditus, a császárra mutatva, aki lepellel letakarva feküdt a földön.

- Meghalt?

Mind a ketten bólintottak.

Ecloge levette a leplet és a halottra világított. Nem ijedt meg, mert nő volt és nem csodálkozott. A dada, az első és utolsó dolgok intézője, ki szoptat és temet s bölcsőnél és koporsónál egyaránt otthonos, feltűrte tunikája ujját és munkához készülődött. Vizet és fát kért, hogy megadja neki a halottnak kijáró tisztességet.

Szorgos fürgeséggel, utánozhatatlan női ügyességgel öregkora ellenére is lekuporodott a földre, egy tál vízben megmosta a hideg arcot és nyakat. Majd a fejet ölébe vette.

- Ó, ó, ó - kezdte - jajjajjaj- azon az édes görög nyelven, mely a tragédiákban kiált, véget nem érő szapora jajgatással és lágy csicsergéssel - nincsen anyád, aki sírjon. Se gyermeked, aki megkönnyezzen. Se testvéred. Se barátod. Senki. Csak a dada. Az maradt meg neked, árva császár. A dada.

Ecloge könnyezett. Nero fejét pedig forgatta ölében és simogatta, mint kisdednek, aki kissé megütötte magát.

- Nero - mondta - Nerócska, a dada beszél hozzád. Ni, milyen halvány és szomorú. Alszik. Pedig nem szeretett aludni soha. Ugy-e, folyton ébren voltál, a bölcsődben egész éjszaka is kiabáltál. Felverte ez az egész házat. Akkor meséltem neki. Meg énekeltem - és dalolni kezdett egy görög dajkadalt, mely a lóról szól, meg a lovasról, aki elvágtat valahová, gyorsan.

A dada Epaphroditus és Phaon felé fordult:

- De játszani, azt szeretett. Kis kocsikkal játszadozott. A kocsikat zöldre és kékre festette. Ő volt a zöldpárti. Meg színházba járt. Hányszor elszökött a nénitől, a nagynénjétől, Lepidától.

Ecloge nézte élettelen arcát.

- Mi lett belőle? - mondta nagyon búsan és mélyről.

Epaphroditus és Phaon kiment. A dada meg a halott császár egyedül maradt.

Most Ecloge valamit keresett a keblében.

Kotorászva kivett onnan egy rozsdás obulust.

A pénzt pedig bedugta a halott szájába, a nyelve alá, hogy Charon, az alvilági hajós átvigye őt azon a vizen, mely felejtést ad mindenre, lemossa a lázat és görcsöt, mely itt fönn gyötör bennünket és aztán egyenlővé tesz mindnyájunkat.

- VÉGE -