Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXI. VISSZAGURULÓ KARIKA

Poppaea erős, piszkos hajnalban tükre előtt gubbasztott, magába rogyva.

Szeme alatt kék karikák. Arca kialvatlan.

Ha látta volna most valaki, aki megbámulta, mikor színházban ült páholyában, csodálatos kikészítettséggel és ideges frissessége, az megdöbben és arra gondol, mennyi áldozatba, öntudatos mesterkedésbe került a szépség, mely mindig csak másoknak szolgál gyönyörűségül, nem magunknak.

A köpeny, melyet sietve magára kapott, hogy kiugrott ágyából, lecsúszott válláról és látni engedte fáradt meztelenségét. Összeborzongott a hűs teremben. Valami gonosz, boszorkányos áram futott végig hátgerincén, egészen föl, a feje búbjáig és teste eltorzultan vonaglott.

Fésülködött, mert nem tudott mást csinálni, babrált kis csenevész hajával, apró mozdulatokba ölte türelmetlenségét. Tépte, szakította haját mérgesen és fésűje tele volt sárga gubanccal. Feje új és új tervekkel viaskodott. Nyughatatlan, kócos golyó, gyönyörű bogyója a természetnek, mérges farkascseresznyéje a szépségnek.

- A Komédiás - mondotta vacogva - komédiás. Mégis csak csepűrágó. Kissé elszámítottam magam.

Nero nem értette el az ő titkos útmutatását. Nem engedelmeskedett neki, nem teljesedett be, amit kívánt. Először életében kudarcot vallott egy férfival szemben. Különben már császárnénak kellene lennie. Hogy is lehet ez?

Magához akarta vonni és eltávolította. Valószínűleg nagyon is mohón cselekedett és szándéka kicsillant tette mögül. Nem ez a helyes mód. Újra kell kezdeni mindent.

Otho, mikor megvirradt, a szobájába jött.

- Mennyire vagytok? - kérdezte, mint szokta.

Poppaea sötéten kuporgott a széken.

- Semennyire - felelte.

Otho vállat vont.

- Mindent elrontottál - szólt Poppaea.

Öltözködésnél minden semmiségnél haragra lobbant. A nőt, aki ruháit adogatta, végigkarmolta egy tűvel, hogy barna bőréből csorogtak a vércseppek.

Poppaea miután felöltözködött, nem mozdult el a tükör elől. Igazi munkája abból állott, hogy itt időzött órákig és tanulmányozta magát. Nézte mozdulatait, melyeket még mindig nem ismert egészen, figyelte pillarebbenését és öntudatlan borzongását, melyet öntudatossá tett, hogy kellő pillanatban fegyverül használhassa.

Észrevette, hogy bizonyos idő múltán bele lehet bámulni arcába, azt, amit akar. A tükör nemcsak tükröz, hanem meg is változtat. Ezért sohase mulasztotta el ezt a szembenézést, naponta dolgozott magán, szorgalmas művésznő és csak akkor ment el, mikor teljesen birtokában volt teste, elkészült azzal a varázzsal, mely mintegy tű hegyén központosította minden idegzetét.

Most is tudta már, mit tesz. Nem a fejével, hanem a testével, minden idegével tudta, az ujja hegyével érezte, melyből sistergett a láthatatlan delej. Ha eddig túl sok hitet adott neki, elvesz belőle valamit, annyit, amennyi éppen szükséges. El kell őt dobni, messzire. Ügyesen, mint ezermesterek cirkuszban a karikát, keményen, de utoljára egy alig észrevehető, visszarándító mozdulattal, úgy hogy miután elszakadt, magától visszajöjjön oda, ahonnan dobták. A karika mindig visszagurul.

Végigvitette magát a Campus Martiuson, az Octavius-oszlopcsarnok alatt, mely az előkelő hölgyek és urak sétahelyéül szolgált. A Marcellus színház előtt Menecratesszel találkozott, aki meghívta villájába.

Poppaea fölkereste a színészeket és írókat, kiket utóbb elhanyagolt, noha közöttük érezte magát legjobban.

Itt értesült a legfrissebb irodalmi pletykákról.

Seneca, mióta a császárral kibékült, abbahagyta a tudományt és csak költeményeket ír, mint a kegyura.

Lucanus az előadás után minden baj nélkül visszalopta magát száműzetésébe.

Antisius ellenben horogra került. Egy vacsorán felolvasta a császár elleni gúnyversét, amiért letartóztatták és felségsértési perbe fogták. Mindenki biztosra vette halálos ítéletét. A szenátusnak viharos ülése volt. Thrasea, az öreg bátor szenátor, kis pártjával védelmére kelt a szatíraírónak, a hízelgők a halál mellett kardoskodtak. Ekkor a császár kezébe tették a döntést. Nero ezt visszaadta a szenátusnak. Beérte azzal, hogy a versírót, aki részeges bolondnak nevezte őt, száműzzék. Végeredményben a császár nem is érezte magát sértve. Hiszen minden költő kicsit részeges és bolond.

Nero pazar volt, bőkezű, jó és megbocsátó. Római és vidéki sikerei egészen elbódították. Ezer kocsival utazott le vendégszerepléseire és katonák cipelték lantját, álarcait. Dicsősége delelőjére szállt. Az iskolákban Vergilius és Horatius költeményei mellett tanították verseit s a kis nebulók szorgalmasan magolták az Agamemnon halálát. Vetélytárs nélkül állt mint remekíró. Azt pedig, amit kapott, visszaadta mindenkinek pénzben, melynek értékét már nem is ismerte. Doryphorusnak, aki néhány versét lemásolta, két és félmillió dénárt adatott és mikor figyelmeztették, hogy ez talán sok, még egyszer annyit fizettetett ki, különös nevetéssel.

Poppaea szeretetreméltó volt hozzá, nem egyszer meg is csókolta, de beszélgetés közben az egyszerűség és természetesség metsző hangját ütötte meg. Többnyire azokról a hírekről számolt be, amelyekről az összejöveteleken hallott.

- Lucanus hosszú költeményt írt - mondta. - Azt beszélik, nagyon szép. Hallottál belőle valamit?

- Milyen?

- Nekem mutattak egy részletet. Széles, hősi hang. Remekbekészült szavak. Általában tetszik. Aztán néhány új poéta is van, kikhez sok reményt fűznek. Egy új Vergilius. Meg egy latin Pindarosz.

Nero nem fogott tüzet.

- Seneca is sok verset ír - tette hozzá Poppaea.

- A jó öreg, a kedves öreg - atyáskodott Nero.

Poppaeának nehéz dolga volt. A császár többé nem féltékenykedett senkire, elterpeszkedett gőgjében.

Poppaea egyszer csak úgy foghegyről megjegyezte:

- Tegnap hallottam egy kis verset. A viola tengerről. Pár sor az egész.

- Igen - szólt Nero rendkívül izgatottsággal és már tudta miről van szó. - Ki írta?

- Britannicus. Úgy hallom, tőle maradt hátra.

- Szép?

- Hogy szép-e? - és vállát vonta. - Inkább furcsa.

Nero mintha sírból jövő kísértetet látna, Poppaeára nézett. Hallgatta őt:

- Igen, furcsa. Mert ha az ember egyszer hallja, nem felejti el. Észre se veszi, mindig azt mondogatja.

- Csakhogy erőtlen - szólt a császár.

- Olyan, mint ő volt, vézna és sápadt. Beteg és nemes kis dal.

- Nem gondolod, hogy az ilyesmi nem maradhat meg? Pillanatnyi sikere van. Aztán elfújja egy szellő.

- Lehet.

- Az egészség az több - szólt Nero lázasan - az a jövő és halhatatlanság. Mért nem felelsz?

- Őszintén szólva nem értek hozzá - és hirtelen elnémult.

Nero megszólalt.

- Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy én nem írtam ilyet. Igen, arra gondolsz.

- Dehogy.

- Mért mondod ezt ilyen bizonytalanul?

Poppaea elnézett Nero feje fölött.

- Én is írtam a tengerről - szólt a császár. Ott dübörögnek a hullámok, habzik és tajtékzik a vers. Ismered?

- Igen.

Nero érezte, hogy Poppaea lenézi őt, gyűlölte is miatta, de már nem haladhatott egyedül. Érette küldetett minden nap. Poppaea pedig eljött. Kezelte őt, tépázta önbizalmát, halk, ravasz kézzel, olykor egy kis elismerést hullajtva ölébe. Már nem volt magában. Támogatta a halott költő, titkos segítőtársa, távoli emlékével.

A harcok torz csókokban végződtek, melyek nem hoztak se kielégülést, se örömet.

Doryphorust behívták, hogy egy-egy kéziratot kérjenek el tőle, mert Nero és Poppaea nem egyszer verseket is olvasott.

Még mindig ő másolgatta Nero költeményeit, újra és újra, sok változatban, pergamenre és papírosra, vörössel és feketével, gyönyörű gyöngybetűkkel, ami a császárban azt a kellemes csalódást gerjesztette, hogy dolgozik. Nem sok munkája akadt. A divatos író nem írt többet. Régi verseit olvasgatta föl és abból a szellemi tőkéből élt, melyet valaha megszerzett.

Az írnok görög fiú volt, két fejjel magasabb a császárnál, alig húsz éves. Szerényen jött, a fiatalság komorságával s zavartan távozott.

- Ki ez? - kérdezte Poppaea.

- Senki. Az írnokom.

- Csinos fiú - mondta szórakozottan és forgatni kezdte a kéziratlapjait. - Szép írása van. Mindig ilyen félénk?

- Miért kérdezed?

- Érdekel. Láttam egy szobrot Athénben. Ahhoz hasonlít.

Többet nem beszéltek. De legközelebb újra be kellett jönnie. Most Nero akarta, ragaszkodott hozzá.

Doryphorus elfogultan adott át egy kéziratot. Keze valahol megbotlott és Poppaea forró keze a görög fiú kezébe hullott, ott aludt egy pillanatig. Aztán a kezek rövid álom után ijedten és fájdalmasan fölébredtek.

- Ügyetlen - szólt Poppaea, mikor Doryphorus kiment.

Poppaea egy reggel megjelent egyedül a császári irodában. Nero verseit gyűjtötte össze, hogy új anyagot leljen, mert a folytonos vendégszereplés elnyűtte a régit és a császár kifogyott mindenből.

Doryphorus, aki az irodát vezette, elpirult. A fehér márványból rózsaszínű márvány lett, cifra szobor, rajongó-kék szemekkel.

Órákig keresgéltek együtt. Doryphorus alig beszélt. Szíve torkában dobogott. Lázálomnak tetszett az egész.

Poppaea ürügyet talált, hogy ne bocsássa el és kivitte magával a kertbe. Ő tartotta szóval. Mentek a szép utakon, a nagy tó mellett, a szobrok és fák hűs közelében, olyan természetesen, mintha mindig együtt jártak volna. Poppaea anélkül hogy érintené, feléje simult, teste égette Doryphorus testét, aki támolyogva lépdelt, meg-megfogódzkodva egy olajfába.

Nero az emelet ablakából meglátta őket. Napok óta várta ezt. Ezer alakban elképzelte, most pedig előtte volt, testté válva, a sötét kép, mely nyugtalan óráiban gyötörte.

- Szereted? - kérdezte Poppaeától.

- Kit?

Nero fülébe súgott. Poppaea elkacagta magát.

- A kisfiút - és jóízűen nevetett.

- Mit beszéltetek? Mit jártok mindig együtt? Nem most először. Máskor is. Éjjel a házad előtt áll és sír és illatszerrel locsolja küszöböd. Rózsakoszorú a fején. Megőrültetek? Találkoztál vele a lakásodon, titokban, tudom. Idehozatom, neked adom, szeressétek egymást, itt előttem. Csak mondd ki az igazságot. Nézz a szemembe.

Poppaea a szemébe nézett. Nyíltan, becsületesen, őszintén. Ez a tekintet zavarba hozta Csak azt látta, hogy nem lát semmit. Szeme üres volt, mint az üveg.

Többet a nő nem találkozott az írnokkal. Már felesleges volt. De a császár most se nyugodott. Figyelte mindkettőjüket és mindent kétértelműnek talált, közönyös szavukból és tettükből messzemenő következtetést vont le, mely elkuszálódott a gyanú gomolyagában. Ha széttörhetné fejüket és megnézhetné, mi van bennük, akkor talán többet tudna. Őrt állíttatott az iroda elé, bizalmas embereivel vigyáztatta, akik semmi gyanúsat sem jelentettek, de hite szerint épp ez volt a gyanús. Ezért maga leste őket. Álruhában ment Poppaea után és egy egész éjszaka ácsorgott háza előtt, szakadó esőben. Leste a lámpát, mely meggyullad, elalszik, a kiszüremkedő neszeket. Semmi, semmi nyom.

Egyszer hogy Poppaea várakozott reá, nála, a termében függöny mögé bújt.

A nő fejét lehajtva ült. Arcizma se rándult. Egyszerű volt és közönyös.

Nero végre kilépett a függöny mögül.

- Itt vagyok - szólt.

Poppaea fölsikoltott.

- Mit akarsz?

- Vallj be mindent.

- Ne gyötörj - szólt Poppaea. - A kezeid között vagyok. Öless meg.

Nero gondolkozott.

- Akkor se tudnék meg semmit - mondta. - Nem. Élned kell.

- Élnem kell - sírt Poppaea - pedig kis híja, hogy látsz. Tegnap a Fabricius-hídon jártam. Furcsa gondolatom támadt. A folyó mély, az ár gyors. Egy pillanat az egész. Nem bírom tovább - és kezét tördelte.

- Te szenvedsz?

Poppaea lehunyta szemét:

- Kimondhatatlanul.

Nero most attól félt, hogy öngyilkos lesz és akkor vége mindennek. Mihelyt nem látta, idegeskedett. Késő éjjel palotájába hozatta.

- Beszélj valamit - szólt fáradtan.

- Váljunk el.

- Nem, ne menj el. Maradj itt. Azt akarom. Így legalább elbírom a szenvedést. Meg kell beszélnünk mindent. Utazzunk el, ketten. Itt fuldoklik az ember a hőségtől. Nem lehet gondolkozni.

Rómában olyan meleg volt, hogy a város éjjel élt, nappal aludt. Sok rabszolga az utcán napszúrást kapott, szörnyethalt. Mint izzó dárda átdöfte egy napsugár.

Nero és Poppaea Baiebe utazott, a misenumi fokhoz, a kies fürdőhelyre, hol színesen és lármásan visongott a római előkelőség, a milliomosok semmittevők és léhűtők hada.

Az idegbetegek és köszvényesek, akik hajdan gyógyulást kerestek a forró, kénes vízben és a tengerben, már alig jártak ide, vagy csöndeskésen éltek a közeli városban, meghúzódva egy olcsóbb szobában s gyógyhelyet birtokba vették a mulatók, akik egész éjszaka zenéltettek, s nem hagyták aludni a szegény nyavalyásokat.

Unatkozó patríciusok nyaraltak itt, kik a nap tüzében feketébbre sültek, mint szerecsen rabszolgák, gyárosok, kalmárok, köztük egy dúsgazdag család is, mely a parthus háború alatt hevedereket, lószerszámokat szállított a hadseregnek és most Lucullus híres kéjlakát bérelte. Egészséges fiacskáik, finom kisleányaik, elhízott asszonyaik a napon heverésztek és nézték a meg nem unható vizet, melyen narancssárga, sötétvörös vitorlák lebegtek és párnás, liliputi bárkák, minden kényelemmel berendezve. Vidám csónakázók, férfiak, nők beeveztek a nyílt tengerre és ott eltűntek a szemek elől.

A hullámokon rózsafüzérek úsztak. Görög, egyiptomi hetérák, kik rajban lepték el a villákat, a gazdag emberek hírére, annyi illatszert locsoltak a vízbe, hogy a tenger öklődött, csuklott tőle, fölémelygett és a dagály idején visszaköpte a partra. Napszálltakor a parton a babérfák és mirtuszlombok mozogtak. Szerelmesek dulakodtak mögöttük, vad sóhajjal.

Nero villája a vízbe nyúlt. Márványlépcsőin az avernumi tenger sétált, le föl.

Itt állapodtak meg Poppaeával, két napi utazás után.

- Jobban érzed magad? - kérdezte Poppaea.

- Jobban.

- Pihenj kicsit - mondta és nem szólt sokáig.

A nyílt oszlopcsarnokban ültek, honnan látni lehetett az eget és tengert, nagyon messze, a távoli fehér villákat, melyekben a nyaralók fürdés után vacsoráztak, lámpa világánál.

Nagy hőség volt még mindig. Poppaea a kis táskájából egy kígyót vett elő, a nyaka köré csavarta, hogy annak hűs vére fölfrissítse.

Fáradtak voltak mind a ketten.

Közös hintóban jöttek idáig és a hosszú úttól elgyötörve a vitáktól, melyek megoldást nem adtak, szájuk többször csókba kulcsolódott, mely ismét nem hozta őket közelebb.

Most jó volt hallgatni, nézni az almazöld eget, mely összeolvadt a halványuló vízzel.

- Egyedül vagyunk - törte meg a csöndet Nero.

- Igen - szólt Poppaea - a palotában sohase lehettünk egyedül. Ott figyelnek bennünket.

- Kicsoda? - kérdezte a császár.

- Mindenki. Nem gondolod, hogy ezért szenvedtél múltkor is? Így nem lehet szeretni. De te határoztál - és megsimogatta kezét.

Nero tűnődött.

Poppaea dévaj mosollyal:

- Igaz, elengedett? Agrippina. Azt mondják, egy lépést se tehetsz nélküle.

- Én?

- Te. Most kimenőt kaptál. A kisfiú, a jó és engedelmes kisfiúcska.

Poppaea anyáskodva beszélt. Idősebb volt Neronál.

- Ne morcold a szemöldököd. Így olyan vagy, mint a haragvó Jupiter. Nem illik hozzád. Jaj, hogyha látná a mama, fájna neki, nagyon megbántanád. Csak nem haragszol rám, hogy dicsérlek? Mindenki bámul ezért a fiúi szeretetért s a jövendő költői bizonyára úgy állítják majd oda Nerot, mint a gyermeki hűség mintaképét, aki anyjának áldozta föl mindenét. Nyugalmát és életét. Még a trónját is.

- Ez nincs így.

- Hát nem ült oda? Mikor követek jöttek, előtted foglalt helyet a trónon és azok neki hódoltak.

- Azóta nem lakik a palotában. Testőrei sincsenek.

- Igen - válaszolt Poppaea, vontatottan, mint untatná az egész - de az Antónia kastély, melybe beköltözött, ma már fontosabb, mint a te kastélyod. Te talán nem is sejted. A császárral kevesen őszinték. Csak azok beszélhetnek így, kik nem a császárt szeretik, hanem Nerot. Katonája csakugyan nincsen. Mert mindenki az ő katonája. Titokban, láthatatlan szálakkal átszőtte-fonta a világos s most uralkodik a porban, azokkal az emberekkel, kik körülveszik. És ami igazán történik, az ő nevével függ össze. A tribunok, aedilisek, preatorok nem hozzád sietnek, hanem hozzá. Ismerheted, milyen fukar és szívós. Arról regélnek, hogy rengeteg vagyont gyűjtött, az aranyak pedig elgurulnak mindenhová, a világ végére is. Pallast kidobtad. Jött helyette tíz. Nők a harcosai, cseles amazonok, kik mindenütt ott vannak és tereferélő fúriák, viszik a híreket. Tégy ahogy akarsz, de ezt tudnod kell, különben nevetségessé válsz. Én hallok mindent. Téged ma már Nero császárnőnek neveznek, ő pedig Agrippina, a rómaiak császárja.

- Ó nem.

- De igen. Nézd a pénzt - és eléje dobott egy aranyat. Itt van ő. És itt a másik oldalon te. Csecsemő-arccal. Örökké csecsemő maradsz.

Nero nézte az aranyat.

- Láss világosan - mondta Poppaea. - Most, hogy Pisoval együtt másodszor konzul lettél, elájult. Még ezt se tudta elviselni.

- De mit akar? - kérdezte Nero csodálkozva.

- Fogalmam sincs. Nem is fontos. Végre minden belátás dolga. Ha neked így jobb, maradjon így. Nem mindenkinek való a hatalom. Egyesek akkor érzik jól magukat, ha labdáznak velük. Téged bizonyára más érdekel.

- Művész vagyok - mondta Nero.

Poppaea mosolygott.

- Min mosolyogsz?

- Azon, hogy Agrippina megkíméli a művészt az uralkodás nyűgétől. De viszont a költőtől sincs elragadtatva, akinek a világ tapsol. Emlékszel a színházi estére. Agrippina nem volt ott, tüntetően távol maradt, mikor mindenki lábadhoz borult. Germanicus leánya, az isteni vér kicsit szégyelli, hogy fia a Múzsák barátja. Szeretné, ha abbahagynád a versírást, mely árt komolyságodnak, veszélyezteti a trónt Az ő trónját.

- Honnan tudod?

- Mindenki tudja.

- Ha hazamegyek - szólt Nero elszántan és most félelmes volt - beszélek vele.

- De meg ne haragítsd. Kíméletesen beszélj. A durva hangot nem bírná el. Szegény, sokat szenved.

- Miért?

- Britannicus miatt. Őt nagyon szerette. A feralián éjjel a mauzóleumban volt, koszorút vitt neki. Babérkoszorút.

Későre járt. Zöld holdfény imbolygott a tengeren, végigcsorgott a fákon és ráfolyt Poppaea arcára is, aki beszélt, hideg, smaragd arccal.

Távol részegek kurjantottak, komisz tréfákat és aljas élceket vagdostak egymást fejéhez. Aztán csönd lett. Csak a tücskök cirpelését lehetett hallani a délszaki éjszakában.

Lámpákat hoztak, terítettek az oszlopcsarnokban vacsorára. Poppaea bement a villába hogy átöltözködjön. Nero kinn maradt, egyedül. Amit hallott, alaktalan gomolyban kavarodott előtte, nem tudott vele mit tenni. Gyötrődve maga elé bámult, szeretett volna újra beszélni arról, amit elhagytak, és mozgott a szája Igen és nem váltakozott nyelvén. Végre visszajött Poppaea.

Könnyű és bő ruhát öltött magára, melyen átvilágított teste. A ruha csak arra szolgált, hogy kívánatosabbá tegye takart meztelenségét. Ledér és furcsa volt, szokatlan, tunikáján azokkal az apró virágokkal, melyeket csak kéjnők hordottak.

Enni kezdtek. De nem tudtak. A falat ólommá vált szájukban. Eltolták a tálakat, inkább ittak. Egyik poharat a másik után. Poppaea sokat ivott, de nem részegült meg, józan volt és izzó.

Minthogy zavarta őket a fény, Nero elvitette a lámpákat, úgy beszélgettek. A hold világított, meszes, lidérci lánggal. Fagyos fénye hűtötte a császár homlokát.

- Mit tegyek hát? - kérdezte a bortól ügyetlen nyelvvel.

- Ah, még mindig ezen tépelődsz. Nem érdemes. Ne dacolj vele. Te szereted őt. Imádod. Sokat mesélnek erről. Régi emlékek. Nem szabad agyonkínoznod magad, kotolni hiábavaló gondokon, határozz. Add be a derekad. Kövesd meg, térdelj elébe. Talán megbocsát.

- Ha nem lenne az anyám - szólt Nero nehéz sóhajjal -, akkor tudnám, mit tegyek.

- De az anyád. Te pedig a fia vagy. Az is maradsz. Minek a komédia? Ő engem nem szível. Amíg él, gyűlöl és téged is csak miattam gyűlöl. Útban vagyok. Ha elmegyek, minden rendben lesz.

- Nem tehetek semmit - mondta a császár, csüggedten.

- Nem hát. Békülj ki és hívd vissza Octaviát.

Nero összerezzent.

- Őt igen - folytatta Poppaea. - Vagy ő, vagy én - és fölállt, kiegyenesedett. - Miért félsz? Színt kell vallani, kétféleképpen nem lehet. Engem a nép se szeret. Octaviát sajnálja, a kis ártatlant, akinek a száműzetésében - mind mondják - gyermekbetegsége volt, fájt a torkocskája, de itthon egyiptomi fuvolásokkal bujálkodott. Zúgolódnak ellened, hogy kegyetlenül bánsz vele. Nem kap eleget enni, lefogyott, nyivákol, mint kis cica. Igazán embertelenség. Vedd vissza, hívd ide. Aztán újra kezdődik, ami elmúlt. Megint hallod a fuvolást. Minden éjszaka.

- Hallgass - kiáltott rá Nero - ne beszéljünk többet és megragadta őt, teljes erejéből.

A kis, könnyű testet ölébe ültette. Eszeveszetten szorongatta, belefogódzott, mint egyetlen biztosba, a zűrzavarban.

Újra ittak. Amint a vörösbor végigömlött a fehér márványasztalon, Poppaea babrált a kis tócsákban és mulató római nők szokása szerint egy betűt rajzolt az asztalra. A nagy D betűt.

Nero meglátta.

- Doryphorus - üvöltött - a szeretőd.

Poppaea összemaszatolta a foltot.

- Dionysius - felelt, a mi istenünk, a szerelem istene.

Nero ellökte magától, vadul. Poppaea bortól csöpögő, nedves kezével arcul ütötte a császárt.

- Vadmacska - mondta Nero és utána ugrott.

Poppaea egy oszlophoz állott, a tornác másik sarkán. Körmével védekezett, Nero szeme parázslott.

- Őrült - ordított Poppaea és fújtak egymásra, ragadozók, nyugtalan fenevadak.

Nero elkacagta magát. Poppaea nem értette.

- Azon kacagok - lihegte a császár -, hogy leüttethetem a fejedet.

Sokáig kínozták egymást Végül összebékéltek. Miákolva a kéjtől, hosszú-hosszú, keserű csókban keverődztek, melyben halálra fáradt idegzetük pillanatnyi enyhületet lelt. Csak ültek, elcsigázva.

Poppaea aztán ennyit mondott:

- Reggel visszamegyek - és indult.

- Én is teveled - s utána szaladt.

Kergették egymást, kárhozottak, hol Nero Poppaeát, hol Poppaea Nerot.

- Virrad - szólt Poppaea tompán.

Terméketlenül múlt el az éjszaka és már jött a reggel. Szél kerekedett. A víz ólomfényűvé vált. Aztán az ég utánozni kezdte a vizet, áttetsző, üvegszerű fátyolokat aggatott magára, fellegeket hömpölygetett. A két szerelmes fázott a lenge ruhában, de nem mozdult onnan, az emeleti erkélyről nézte a vihart.

Az óceán tehetetlenül ordított a palota lábainál, harapta a márványlépcsőket, fölugrott a legfelsőre is, ostromolta a falat. Tarjagos habok nyargaltak egymásután, fehér pikkellyel. Egy hullám, mely a villa bejáratáig jutott el, szétporzott az oszlopon és pofon csapta azt a szatírszobrot, mely boros tömlőjével, pityókos kópé, őrt állt és most mintegy undorodva prüszkölte szájából-orrából a sós vizet. Minden mozgott. Akik fönn ültek, átvirrasztott arcukkal, azt a hitet keltették, hogy hajón hánykolódnak és tengeri betegek.

Nero bámulta ezt a látványt. A hajnali tenger egy bomlott hetérához hasonlított, aki reggel, fésülködés előtt, kócosan és keserűn őrjöng, drágagyönggyel ékesítve, titáni kék hajcsomókkal. Hentergett álmatlan ágyában és nem békélt el, sírt és jajgatott s mint a meddő nő, ki a semmivel vajúdik és szülni sohasem tud, elájult, odavágta magát, görcsökben fetrengve.