Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám

Révész Béla: Ady Endre
(hetedik közlemény)

Ady már úgy került Párizsba, hogy "kifutotta a formáját" és ha ő unottan, csüggedten ment is el Pestről, visszamaradt a híre, jelentősége, amibe belekötni igen kívánkoztak az ellenségei.

Volt is falka bőven, mely hajrázott a nemes vad körül.

Ady tiszta szívből undorodott az akkori magyar politikától, nem kevésbé érezte a vezérlő potentátokat és amint már másutt jeleztem, meghasonlásféle volt az, ami akkor elvitte őt hazulról, de ebben a letargiában is húseleven ügye volt a magyar literatúra dolga és a párizsi elvonultságban talán még elidegesedettebb érzékenységgel figyelte a magyar írás eseményeit, mint egyébkor.

Ady, aki beszélgetés közben, néha írásosan is, fitymálva tudott az irodalom ügyeiről vélekedni, valójában szent valaminek tartotta az írás mesterségét és senki nálánál szebben meg nem mutatta, hogy a betűk ünnepet hirdető köntösét csak az a főpap öltse magára, akit kijelöltek erre, akinek küldetése van... Mert annyira érezte ezt Ady, mert tudta is magáról, hogy sorsot jelentő jövevénye ő a magyarságnak, ez a magyarázata, hogy hisztérikusan föl tudott izgulni, ha költészetét támadták. Más helyütt írtam már arról, hogy nem a hiúság gyöngéje volt ez nála, eleintén megtörtént, hogy legnevezetesebb verseskönyveiről alig írtak, kutyába se vette, élclapokban, kabarékban kicsúfolták, észre se vette, de felszisszent, háborgó lett, ha korifeus-ártalmasok akarták a hiszékeny közönség előtt őt és törekvéseit kompromittálni. Ady távol volt Pesttől és ellenfelei épp ebben az időben támadták a leghevesebben. A zaj utána ment Párizsba.

Pontosabban a magyar írás négy tekintélyét érezte Ady ellenfeleinek: Rákosi Jenőt, Tóth Bélát, Kiss Józsefet és Herczeg Ferencet. Ez utóbbi kettővel nem volt különösebb viszálya, csak a gyanakvó ellenérzése állította őt szembe velük, hogy ártanának neki, a maguk irányát akarják konzerválni, hogy az ő törekvései elbukjanak és a kettő közül az elöregedett költő, féltékeny is, invitálta lapjához Adyt és aztán olyan tipográfiai külsőségekkel közölte Ady kéziratait, hogy úgy látszott a "jelentkező" Ady Endre verseit csak éppen "elfogadta" Kiss József és Ady is oda húzódott a "kotlós" szárnyai alá... Adyt felbőszítette Kiss Józsefnek ez a gesztusa és megírta róla "A vén szakállas" című kegyetlen izenetű versét, de Kiss József sem maradt adós és innentől sokszor bántotta lapjában Ady Endre működését.

A nehezebb ellenfelei: Rákosi Jenő és Tóth Béla. Közöttük Ady érzésével a gyűlöletesebb: Tóth Béla. Rákosi szenvedélyesen támadta Ady Endre irányát, de ezek a fejlődés iránt nem fogékony, Ady originális, világot kitáró egyéniségét nem sejtő, a maga ideáljait konok süketséggel oktrojáló írások, mégis vitaírások voltak és én tanúskodhatom amellett, hogy Ady elég nyugalommal és objektivitással nézte Rákosi próbálkozásait, eltekintve attól az egy esettől, amikor Rákosi lapja Adyt házassága alkalmából személyében megtámadta.

A gonoszkodó, megutált ellenfél, Tóth Béla volt. Ez az érdekes, eltorzuló ember akkortájt öregedett meg, amikor Ady elindult az üstökösútján, ez az öregség azonban az úgynevezett harmonikus derű helyett inkább azt jelentette, hogy Tóth Bélának még a szemlélődését is a podagrája irányította, az annyi idő alatt felgyűlt epéjét már a fiatalság színe is ingerelte és zsémbes, veszekedős, erőszakosan csökönyös lett Tóth Béla, mire megöregedett és így került eléje az izgalmaival, büszke ifjúságával ágáló Ady Endre.

Igen érdekes meglátni, milyen természetű volt is a Tóth Béla haragja Ady Endrével szemben. Már zajlott a vita, gánccsal, elismeréssel Ady körül, egymás után jelentek meg a könyvei és senki le nem tagadta, hogy valami történni fog a magyar líra sorsában, tehát már vitatott, hírbekerült, megérkezett volt Ady Endre és idáig, ehhez a hangoskodó problémához egyszer se szólt hozzá a mindig problémázó Tóth Béla. És azután sem. Hanem az történt, hogy ez a betegségével mérgelődő ember, az "ötszögletű" szobájában egyszer csak nem bírta tovább a még szitkaival is hozsannázó avatást és magyarán a kórismével: fölforrt a begye. Csak ez történt. Nem az elgondolkozás izgalma vett erőt Tóth Bélán, hogy elmondja az embereknek, miért ne higgyenek Ady Endre költészetének. Nem az agyveleje, de az epéje mozdult. Az áporodott csöndjében megzavart hálósipkás ember ugrott-ugrott föl légycsapójával. Négy-öt soros jegyzeteiben Tóth Béla csak veszekedett, káromkodott, öklendezett és egyetlenegy megvilágító, vitatkozó cikket sem írt az Ady-kérdésről.

Tóth Béla máról-holnapra, minden kritikai mérlegelés nélkül, egyszerűen csak belekötött Ady Endrébe és a beteg lelkület tulajdonságaival magyarázható csak az a mániákusság, ahogyan rávetette magát az új költőre. Egy-két ilyen széljegyzet már megjelent a "Pesti Hírlap" "Esti leveleiben", amikor Ady még Pesten volt, de a szaporázó, minden ok, előzmény nélkül elrikoltott Ady-szidalmak igazán csak akkor következtek, amikor Ady már Párizsban élt. Tóth Béla talán a viceházmester-kérdésről értekezett "Esti levelében", de bizonyos volt, hogy belekeveri az ügybe Ady Endrét, máskor a női bokák ellen írt ítélkező filippákat, de kétségtelenül Ady Endre költészetébe belerúgott. Kicsinyes, nívótlan Tóth Béla régi formájához nem illő kofálkodás volt ez, mely hónapokon át köpte a rágalmakat Ady Endre felé.

Ady egy ideig csak hallgatta a duhajkodást, minden "Pesti Hírlap" szám eléje került Párizsban, eleinte félvállról próbálta venni a fenekedést, de nyugtalankodóbb lett és a hajrá csak nem szűnt meg, végül a sértődött harag elkapta Adyt és fogva tartotta, annyira, hogy készülődött rá, valamiképpen leszámol Tóth Bélával. Napokon át beszélt erről, el tudta gondolni, hogy az ismétlődő gonoszkodások mennyire ártanak neki és rajta keresztül a zsenge új magyar írásnak, ismerte a "Pesti Hírlap" nagy elterjedtségét és Tóth Béla tekintélyét, a mód, ahogyan Tóth Béla nekitámadt és az eszköz, amikkel brutalizálta, valósággal elkeserítették Adyt és most már elhatározta, hogy felelni fog Tóth Bélának úgy, amint azt megérdemli...

Nevezetes és briliáns írás hullott ki ebből a haragból. Adynak talán az egyetlen olyan kézirata, mely tüzetesebben válaszol ellenfeleinek és amiben megfogja az alkalmat is, hogy vallomást mondjon törekvéseiről, eddig a provokálásokra nagy ritkán, egy-egy jegyzettel felelt, vagy inkább egyáltalán nem reagált rájuk és ha mégis írt tárgyaló cikket, vagy szubjektivitást a költészet dolgairól, azok nem kapcsolódtak az ő személyes affér-ügyeibe.

Ady nagyon érezte a feladatot, hogy hogyan kell megírnia a válaszcikkét Tóth Bélának, tudta, hogy nagyon figyelik őt az emberek s közöttük a vele sértődő hívei is és fontosnak találta, hogy sok bődület után, amivel körülrajongták a működését, elmondja a gondolatait is a munkáról, amit ő és általa elfogadott társai végeznek a magyar kietlenségben. Ady ha prózaírnivalója volt, mindig spontán írta meg a kéziratait és nem is láttam máskor nála soha, hogy annyira fontolgatta volna az írnivalóját, mint ezekben a napokban. Úgy emlékezem, három napig készült ez az írás, passzusok szerint írta, abba-abbahagyta, gondolatait megbeszélte, tanácskozott, nem is eltévedő, metszett, örök szavak vannak ebben a kéziratában.

Annyira a véka alatt van Ady Endrének ez a klasszikus megnyilatkozása, hogy az olvasó elé akarom vinni a legjellemzőbb részleteit. Vajon ki érezhette volna meg prófétásabb lélekkel a magyarság sorsát a messzi jövendőben, mint Ady Endre, aki körülbelül tizenhat év előtt írta le ezeket a sorokat: "Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság. S a múlt kitartottjai milyen ostobák. Új fejezettel akarják gazdagítani az öreg görög-római mithoszt. Jön Jupiter tonans és ők vitézül kifeszítik az esernyőt. És milyen nagyszerűek, szentek, rongyosak és mégis gazdagok Magyarországon az új szándékú és új lelkű emberek. Egy-egy Krisztus mindegyik az ő szomorú lelkességében. Holott nekik kezükügyében még az a bizonyos kevés hal és kenyér sincs csodatételre. Ezeknek majdnem semmiből kell megcsinálniuk a magyar Európát. Tudom, hogy nem gyáva emberek, de megértem, ha olykor remegve bújnak össze. Ha alkonyati órákban a magyar sivatagon a kultúrátlanság vadállatjainak rémes bömbölését hallják. De ha könnyet sajtol szemükből a remegés, még akkor is hisznek a magyar lélekben A krizantém tájékáról szárnyalt fel és talált valamikor Európára ez a lélek. Ennek van még mutatni és mondani valója Európa és a világ számára. Ennek a krizantémnak rejtett nagy értelme és gazdagsága adatott, hogy annak a Maeterlincknek a nyelvén beszéljek, akit Tóth Béla szintén nem ért és nem szeret."

"Fölborzolt tollal" a viharmadár elvijjogta az igazát és jöttek a forradalmak, amelyek meg nem állnak... és a fölvert népek rejtelmei között ott ködösködik még mindig a kicsiny magyar nép problémája is...

Ady valósággal megkonstruálta ezt a nevezetes cikkét, eltagolta a mondanivalók világos beosztásával és ha nem is felejtette el a megtorló célt, hogy Tóth Bélának megfeleljen, sommásan el is akart intézni mindent, ami provokáltan eléje került. Ebben a közleményében, szembeállítva Tóth Bélával, válaszol másik híres ellenfelének, Rákosi Jenőnek is: "Áll azonban veszedelmesen minden újulások elébe a kis rablócsapatokon kívül két nagy landsknecht-had. Persze, hogy az egyik a Rákosi Jenőé. Ez a magyar erekbe ömlött sváb veszedelem. Ezek a Szent Imre-kultusz s a nemzeti köldökszemlélés lobogójával jöttek. S ugyanők azok, ahogy már írtam, akik hűséges uradalmi ispánként marasztalják a középkort, egy kicsit jezsuiták, de bizony mondom nem fatális ellenségek. Sokat ártottak, kiheverjük, vagy megrendülve földeljük el minden hitét a magyar lelki renaissancenak. Irodalomban, művészetben, hogy másról itt ne essék szó, a programos és pogromos butítás a taktikájuk. Lehetetlen, hogy a Csokonaiak, Petőfiek, Vajda Jánosok népe lépre menjen. A másik hadtest lóhúspuhító, nyilas sereg s veszedelemnek komolyabb."

Ez az!...

Tóth Bélához ért és Ady úgy akarta ellenfelét megsebezni, hogy a seb valósággal sajogjon. Tóth Béla nívótlan, csak durva hajszája olyan indulatokat zavart fel Adyban, hogy elfelejtette a máskor kényes gusztusát és kereste, találgatta a gorombaságot, amivel hatással lesújthat ellenségére. Tóth Béla két gyöngéje ismeretes volt a magyar írói világban, az egyik, hogy az apját, Tóth Kálmánt igen nagy költőnek tartotta, a másik büszkélkedése gyökeres magyar származására.

Ady a szóban forgó cikkben elmondta véleményét a literatúráról, a maga dolgairól, de Tóth Bélával nem vitatkozni akart, tudta Tóth Béla érzékenységeit és itt ütött. Ami a nyomtatásba került, halovány mása csak annak, amit Ady Tóth Béla e gyöngéiről valóban elmondani akart. Soh'se láttam Adyt olyan kéjelgőn a durvaság elgondolásai között, mint e napokban és tényleg az volt a szerepem, hogy csöndesítsem, ébresztgessem s Ady faragta, halkította is a mondatait, de így is furkós lett abból, amivel Tóth Béla felé odavágott: "Megkérdem én hát s vállalom vaskeményen a kegyetlenség vádját is: ugy-e Tóth Béla úr, Edgar Allan Poe cretin volt és Csárdás Tóth Kálmán Kohinoorja a világirodalomnak?"

Az irgalmatlanabb, keserűbb még csak ezután jött... Így hangzik: "Lehet s ez ma Magyarországon még mindig üdvös, hazaárulás, nyegle kozmopolitizmus vádjával jönnek reám. Ujjé, milyen vértezett vagyok én az ilyen piaci váddal szemben, jöjjön a vád akár Tóth Bélától, vagy jöjjön akárki mástól. Annyi magyarságról sohase álmodtak sem a bajai csizmadia műhelyben, sem az anyai gentry házban, amennyit az én ezeréves kisnemes, mindig parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élő famíliám megőrzött és az én egyéniségemben, lelkemben kifejezett."

Ady Endre magyarsága?...

Ebben a cikkben is hogy fölvillámlik: "Ady Endrének, jómagamnak, van két, nagy magyar igazságom. Egy kicsit az Otthonra emlékeztet, melyet Tóth Béla hencegve utál, de jó. Akit Rákosi Jenő föl nem fedezett, de akit Tóth Béla már megmart, annak a jégeső sem árthat. Ez az egyik. A másik így szólna valahogyan: sokat kell azért a dicsőségért szenvedni, hogy az ember magyar. Az egyik ugy-e elég budapesti, a másik elég bús-szittya igazság? Szememre vágnám a kalapom, rátenném ezt a két bokrétát s hallgatnék."

Milyen plasztikus bús magyar kép ez!

Én csak Párizsból állapíthatom meg, mennyire rendkívüli hatása volt e cikknek Budapesten, kultúrát szerető emberektől, ifjabb íróktól, költőktől özönével kapta Ady az üdvözlő leveleket.

Itt föl akarom jegyezni ama írók nevét is, akik kritikai munkájukkal eldöntően segítették Ady boldogulását.

Ady költészetének a nagy, a győző pallósa: Ignotus. Hatalmas vitái voltak Adyért, olyan fázisokban, amikor ez a nagy tekintélyű író szembe került a jómódot, üldözést osztó hivatalos tekintélyekkel. Gyönyörű önzetlenséggel, könnyedén csinálta ezt.

Hű ismertetője, harcolója volt Adynak az akkoron konzervatív világban élő, kenyerét is ott kereső Schöpflin Aladár is, mély barátság alakult ki közöttük és kölcsönös vonzalmukat úgy is megpecsételték, hogy Schöpflin a kis fiának keresztapaságát Adynak fölajánlotta, amit Ady nagy örömmel elfogadott és ezt a gyöngéd viszont mindig is ambícióval ápolta.

Minden életrevaló magyar palánta éber kertésze: Osvát Ernő, hogy megrajongott, amikor Ady Endre jött...

Ifjú mezben öreg bölcsesség, ösztönei szemek, melyek a géniusz titkait hibátlanul és mindjárt meglátják, esztétikája imádat, mely az igazért odaadja magát és csak gyújtaná körülötte mindig a tömjént... a szomorkás, originális magyar életnek regényes alakja, Ostvát Ernő. Valamikor olvasni is érdekes lesz, hogy emberek és dolgaik mögött a halk Osvát mint viszi előre, a maga nem tévelygő nyílegyenes útján az újuló magyar literatúra sorsát, de átélni, vele menni, finom, okos mozdulatait végigszemlélni, vigasza az ifjúságnak (mely az enyém is volt), hogy így megszépülhetett... Ady először jött vissza Párizsból felkészülten, a nagy szárnybontás izgalmával, a "Figyelőből" átalakult "Nyugat" épp akkor indult és Osvát volt a szerkesztője. Milyen gyöngéden, erőszakosan kerülgetve, türelmeskedve kínálta Adynak az alkalmat és Osvát értett ahhoz, hogy a kéziratait megkapja. Alighogy megérkezett, megírta a "Nyugat"-nak az új formáit, teljes vértezetét már felmutató híres kéziratát, a "Harc a Nagyúrral" című versét.

Ez a hördülő költemény több részletben készült és jól emlékszem, hogy a "Budapesti Napló" szerkesztőségében, a közeli Szabadság-kávéházban Osvát várakozva őrködött, hogy a vers valóban elkészüljön és láttam Osvát örömét, amikor az írás már a kezében volt, láttam azt is, amikor nyomdába adta és azt is, amikor a szedést maga javította, hogy a hiba valamiképpen meg ne zavarja a szavak klasszikus rendjét. Ez a kedvtelés, sietős igyekezet, messzire látó tudás, hogy nagy dolog történik a magyar ritmus világában, megragadóan jellemzik Osvátot, a születő Ady körül...

Hatvany Lajos nevét is újra le kell írni, majdnem úgy volt, hogy Hatvany az írói működését az Ady-kultusszal kezdte meg és ez a hit, apostoloskodás végigkíséri Ady egész életét. Lelkületek ilyen közelségében természetesen mint barátok találtak egymásra.

Nagyon szép az a jelenet!...

A magyar diktatúrában, egy perzselő júniusi délután a Dunaparton jön velem szembe Hatvany és kérdem:

- Hová- hová oly nagy-sietve?

- Egy Ady-felolvasásra, a parlamentbe... Már várnak...

És témákkal, könyvekkel a hóna alatt tovább lohol Hatvany, akinek akkor már elszedték a palotáit, a tenger kék pénzét, a jól ellátott nyugalmát, de az igazmondás Adyról még így is tetszett neki...

*

Költögetem magam elé Ady Endre alakját Párizsban...

Nyűgös panaszkodó volt itt is, mint mindig, álmai fárasztóak, fantomokkal kavargó, mint amióta csak ismeretem (veronállal erőszakolta ki a pihenőjét), de valójában pezsdülő, mindent bíró, habzsolókedvű volt életének e szakaszában - harmincéves...

Volt egy kedvelt szokása Párizsban, mindig sportsapkát viselt. Pesten úgynevezett "városi" puhakalapot hordott, de ha idegenbe ment, várakozó kofferjéből elővette sok utat megjárt, barnás sportsapkáját és a fején volt mindig, ha utazgatott, ha hosszabb életre, az idegen metropolisokban megszállt. Boltozatos homlokán a sportsapkával, a szegélye alól, a jobb halánték fölött, kicsúszik a hajának sötét hulláma...

A párizsi arcát így látom, gondozott, erősen borotvált, robusztus fiatalság van rajta, mégis rángóan enervált, idegrendszerének rezgésétől állandóan nyugtalan, tekintete, ha ügyel, gondolkozik, szinte fénybe borítja az ábrázatát...

Kávéházban, körúti teraszon, a "metró" alagútjában, a konflison, mindig így, vagy ha előbb jött le a szállodából és jön szembe velem, egy kicsit dülöngő, hányaveti járásával, libeg a zsakett mögötte és érdekes, romantikus, soha el nem feledhető fején rajta a szépvonalú barnás sportsapka...

Igénytelen, uniformizált, ismerősen öregedő angol sapka... valósággal képeim vannak róla.

Micareme napja volt és Párizs farsangoló kedve a delelőhöz ért. Az egész város elindult a boulevardok felé, ahol a fantasztikus diadalszekéren, csillogó kísérettel Párizs királynőjét, a népszavazással megválasztott legszebb proletárleányt meghordozzák és mialatt az uralkodó menet a fogadásra váró Elnök és kormánya elé jut, a boulevardokon mulat a nép a maga szabados, elengedett jó kedve szerint.

Látni akartuk ezt a manifesztációt és beleálltunk mi is a hömpölygésbe, mely vitte a csodálatos tömegeket az ünnepségek felé. Szerencsés februári nap volt, olyan, ami Párizsban már a teli tavaszt érezteti.

Ady ficánkoló, boldogan jókedvű volt, nagyon tetszett neki a népek özönének ez a spontán elömlése, a mulatságért való gyermeki odaadása, elhódítva figyelt, minduntalan a forduló érdekességekre figyelmeztetett és tudom, nagyon megnézte azokat a fiatal angol, amerikai lányokat is, akik e napon kijöttek penziós zárkózottságukból, elegyülten konfettiztek, hancúroztak a többi emberfiával és bizony Ady komolyabb mozdulású keze is marékra fogta a papírszirmokat és megszórta a pisztrángmozdulású, vele szemben csatározó angol lányok szőke fejét.

Láttam Adyt konfettizni... ormoló, a lét fölé hajolt alakjáról ki gondolná ezt? és milyen ujjongó, formás, kedves volt ez üzekedésben, a harcban elfoglalt lánykák mozdulatait megleste és támadott, ha a kiválasztott a sziromesőt már nem tudta kivédeni, de a fürge ellenfelek is körülfogták Adyt és Ady állt a gyűrűben, engedelmesen, megadóan, gáláns hajlongással, megköszönve az amazonok offenzíváját.

Hű sportsapkája, belepett tarkasággal a fején és alóla még most is rám ijeszt a vigalomból átrémült arca...

A délutáni tömegek egyre nőttek és mi elsodortan a Place de l'Opera körül álltunk, az avatásra váró Hamupipőke jöttét zengő szóval már hirdették a heroldok, az embersűrű vadultan mozdult, a kíváncsiság ősindulattal egymás hegyébe-hátába hajszolta a tömegeket és mi is benne voltunk a szorongásban, amely már félelmes volt, Ady rosszul lett... a látni akaró, tülekedő, egymást préselő nép még a levegőt is kiszorította maga körül, Ady zihált, verejtékezett, fölsikoltott, szenvedő arcát a hetyke sportsapka alatt ma is látom...

Én magam is kapkodva, rosszat sejtve, de mégis erősebben, kértem, lökdöstem az embereket, az összenőtt embersövényeken keresztül vonszoltam Adyt, az aléló sárga arcára rá-ránéztem, kínzó, rossz érintésű percekre emlékezem, nagyon megijedtem, de valamennyire mégis csak kijjebb kerültünk, Párizs királynője is elvonult a tomboló nép előtt és lazult a tömeg a mi megváltó fölszabadulásunkra.

Bokáig konfettiben, az utcán áll a harc, az ablakokból öntik alá a papíresőt, gyávuló, ijedt magunkat tovább sodorja a hajrá, én éppen nevetnék, egy fölszökkenő, szemes delnő, a nyitott szájam útján pontos célozással a torkomba dobja konfetti-rózsáját, köhögök, könnyezek, rossz ízű az ilyen papírvirág... és Ady már hujjázva, kárörvendve kacag...