Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám

Nagy Lajos: A kastély vendége

Néhány ezer holdas birtok közepén feküdt a kastély, dunántúli sík vidéken. Körülötte kis park, ezen túl a gazdasági épületek, más irányban az iskola és a tanító lakása s egy kis dombon, szebb fekvéssel, mint maga a kastély, a kasznár pirosfedelű lakóháza.

A kastély maga kétszárnyú, különben igen egyszerű épület, hasonló a parasztházakhoz, csak éppen hogy nagyobb. A hosszabbik szárny a vendégszobákkal végződött, ezek után egy alacsonyabb, mintegy a kastélyhoz ragasztott épület következett, benne a konyha s a cselédség szobái és még néhány vendégszoba. A kastély lakói: egy nyolcvanesztendős öregember, nagy birtokoknak, így ennek a Sátorosföldnek is ura, az öregúr unokája: László gróf s annak fiatal felesége. A fiatalok most a Felvidéken mulatnak, az asszony szüleinek a birtokán, az öregúr magányosan tölti napjait, csupán az ebédhez és a vacsorához van társa, egy pesti diákember, a László gróf cimborája.

Ezt a diákembert Éles Sándor nevűt, Pestről hozta magával László gróf, amikor legutóbb fenn járt, hogy néhány vadászcikket vásároljon. Különben az egyetemről ismeri, index-aláíratás alkalmával ott kötöttek holmi intellektuális barátságot. Úgy látszik, tisztességes ember ez a diák, nem piszkos, nem feketék a körmei, tud az asztalnál enni, tud rendesen beszélni, nem kell eldugni, néhány hónapig itt lehet Sátorosföldön, különben most, a fiatalok házasságának első hónapjaiban úgysem lesz valami nagy vendégjárás. Itt tanul majd ez a diák, készül a vizsgáira. Egész pontosan úgy került a diák Sátorosföldre, hogy László gróf Pesten az utcán találkozott vele, pár szót váltottak, azután filozofálni kezdtek, közben a gróf cipelte magával, be a Huzellához és más boltokba, mivel sok mindenről okoskodtak, a világról, az emberről, az élet céltalanságáról, gazdagságról és szegénységről, szocializmusról és vallásról, megegyezni pedig sehogy nem tudtak, a gróf magával hozta a birtokára. Legyen itt, itt is tanulhat, úgyis sápadt és neuraszténiás, ráfér egy kis falusi levegő, meg mozgás a szabad természetben. Betették egy vendégszobába, beosztották hozzá a Pista inast, a kosztját egyelőre a szobájába vitették, ezért elnézését kérte a gróf s arra hivatkozott, hogy mivel új házasok a feleségével, néhány hétig legalább szűkebb családi körben akarnak maradni. A vendég fiatalember jobban is szerette így, ez fesztelenebb, meg aztán az is bizonyos, hogy a házasok most egymást nyalják-falják s boldogságuk túlságosan aktivitása harmadik embernek elviselhetetlen. Ez volt a helyzet az első napokban, pár nap múlva azonban László grófék hirtelen ötlettel elutaztak, ettől kezdve a diák feljárt az ebédlőbe ebédre és vacsorára, szórakoztatója lett az öregúrnak.

A befejezhetetlen vita, melyet a gróf és vendége még Pesten kezdtek, egyetemi dolgokkal és Pikler Gyulával indult meg, még a pesti utcákon kiterjedt Herbert Spencerre és Haeckelre, jobbra és balra szeszélyesen elkanyargott, érintette még a négyezer évvel ezelőtt élt Hammurábit is, annak híres törvényoszlopát, itt Sátorosföldön haladt tovább, oly módon, hogy a gróf egy-egy órára ellátogatott a vendégéhez s szőtték gondolataikat tovább, onnan, ahol az előző napon abba hagyták. Eleinte szorosan a tárgynál maradtak, ha ugyan a laza csatangolásoknak egyáltalában volt valamely szilárd gerincük, de három-négy nap múlva, amikor a gróf éppen azt fejtegette a szegény diáknak, hogy milyen irigylésre méltó sors szegény embernek lenni, a diák, talán kedveszegetten is, néhány kérdésével idegennek látszó terekre kalandozott. Rövid tűnődés után ezt kérdezte:

- Mondja uram, vannak itt nők is?

A gróf megütődött a kérdésen, de felelt:

- Hogy az ördögbe ne lennének? Hát nem látott még egyet sem?

- Látni láttam. De azt kérdezem ám én igazában, hogy a számomra vannak-e itt nők. Ki lehet-e valamelyikkel kezdeni?

A gróf még jobban megütődött. De elnevette magát:

- Különös probléma! Hisz minden nővel ki lehet kezdeni. Itt azonban tisztességesen kell magát viselnie, mert az én vendégem.

- Értem - hagyta rá Éles.

E napon a vitájuk is abba maradt.

Amikor a gróf elutazott és elbúcsúzott vendégétől, nevetve intette újra:

- Aztán nehogy valami ízléstelenséget csináljon!

És komolyra fordította:

- Itt a házamnál nem ismerem a tréfát. Nem szeretném, ha meg kellene magára haragudnom.

- Nem, nem - szabadkozott Éles félig-meddig már meggyőződéssel is.

A gróf újra nevetett, mert komikusnak találta a pajtása tréfás-bús ábrázatát s félig komolyan, félig évődve látta el tanácsokkal:

- Sétáljon sokat, tanuljon, tornázzon minden nap egy keveset s mossa le magát reggel és este hideg vízzel.

Ezen már a diák is nevetett. De valami haragos indulat ágaskodott benne jó ideig a gróf ellen, amit alig bírt elcsendesíteni. Valami csalódásérzés, felismerése annak, hogy csak eddig terjed a barátság. Értetlensége ez az intelem annak a léleknek, amely oly gondolatot termelt, hogy: szegénynek lenni irigylésre méltó sors. De meglepő az emberek hite - gondolta -, hogy azokat az igazságaikat is, amelyek tréfáknak sokkal inkább beválnak, mint igazságoknak, tiszta igazságoknak tartják.

Reggelenként a Pista inas vitte be Élesnek a kávét, de később, amikor már felöltözött, egy szobaleány, Boris toppant be hozzá takarítani. Ez a szobaleány már az első napon megtetszett a fiatalembernek. Friss volt, szabályos arcú és izmos testű. Amikor belépett a szobába, igen halkan köszönt, mintha el is pirult volna s óvatosan kerülte a férfi tekintetét. A fiatalember érdeklődve vizsgálgatta, amint az ágyat vetette a leány, föléje hajolva, lengett a szoknyája, kilátszottak ingerlő lábszárai s mikor a vánkosokat keze lendítő csapásaival megveregette, pompásan rengtek csípőjének izmai. Éles megpróbált vele szóba elegyedni. Rövid válaszokat adott a leány, azután, szinte hivatalos komolysággal, kezében a seprővel, indítványozta:

- Tessen addig sétálni, amíg kisöprök.

Már indult is, hogy az ablakot kinyissa.

Éles egyelőre beérte azzal a megállapítással, hogy jobb híján ez a kis szobaleány is alkalmas párja lesz neki - és kiment a folyosóra sétálni. A folyosón szembeakadt a gazdaasszonnyal:

- Tessék fölvenni a kabátját, mert hideg van ám!

Így kezdte az ősz hajú nénike. Éles rögtön megérezte, hogy a gazdasszony tisztában van a helyzettel s tudja, hogy Boris most takarítja a szobáját. Úgy tűnt fel neki, mintha az asszony elméjét már foglalkoztatta volna Boris és amit most mondott, az folytatása a gondolatainak.

- Nem fázom - mondta nyersen.

- Mégis meghűlhet. Jöjjön be akkor hozzánk. Úgy sem látta még a konyhánkat.

Éles bemenet a tipegő öregasszony után a konyhába. A hófehérre meszelt nagy helyiség csillogóra pucolt tálcáktól s fémedényektől ragyogott. Középen a hatalmas tűzhelyben égett a tűz, a tűzhelyen vízzel telt kék fazekak álltak, valóságos gyári üzem volt ez a konyha. Nagy deszkaasztal körül a fehérköpenyes szakács és két tarka konyhaleány foglalatoskodtak, az egyik egészen fiatal parasztleány, de csaknem úri szépség, finom és okos arcú. A leányok éppen zöldséget tisztítottak, a fiatal férfi szenzáció volt a szemüknek s mintha belé is zavarodtak volna egyszerű munkájukba. A szakács, aki pedig mosolyogva és alázatosan köszöntötte a "doktor urat" már ráncolta is szemöldökét. A fiatalember és a leányok, különösen a csinosabbik, az egymás tekintetét keresték, de amikor találkozott a tekintetük, a diák csinált közönnyel másfelé nézett, a leányok pedig maguk elé, az asztalra vetették a pillantásukat. A szakács rászólt az egyik leányra:

- Megvágod a kezed!

És hunyorított a szemével.

A gazdasszony a fiatalember felé fordulva állt, nézett rá és beszélt hozzá arról, hogy mennyi sok munka van itt a konyhán, a férfiak nem is hinnék el, az uraságokon kívül még a nagy személyzetnek kell főzni s mindennek gyorsan és rendben kell menni. A fiatalember mélázva hallgatta őt, az asszony olvadóan mosolygott, mintha minduntalan arra gondolt volna, hogy csinos fiú ez, de mintha a mosolya gonosszá vált volna, egyszerre csak hátra fordult s éktelenül ráripakodott a szép kis konyhaleányra. Éles komoran állt, egyszerre azt érezte, hogy nincs itt mit tennie, bejött Boris is, tenni-venni kezdett, úgy látszott, hogy a szoba már ki van takarítva. Éles kiment a konyhából.

Ez volt az elsőnapi látogatása a konyhában ahova azután gyakran betért. Unta az egyedüllétet a szobájában, mindig hamarabb bele is fáradt a tanulásba s ilyenkor a konyhába sietett. Szeme, vágya kereste a kis konyhaleányt s hogy közelében lehessen, hogy foglalkozhasson vele, megbarátkozott a cseh szakáccsal s valósággal udvarolt a gazdasszonynak. Törte a fejét, miképpen idézhetne elő olyan helyzetet, hogy kettesben legyenek a kis leánnyal. A folyosón, a konyhában ez lehetetlenségnek látszott, a leány az ő szobájába alig surranhatott volna be anélkül, hogy ezt észre ne vegyék. A leány más három cselédlánnyal együtt aludt egy másik épületben. Másoknak, különösen a gazdasszonynak jelenlétében a konyhai találkák csupán az ártatlan tréfáig, tréfás enyelgésekig juthattak. Az ily enyelgésekkel is félig-meddig pórul járt, mert egyszer éppen akkor toppant be a grófnő a konyhába - ahová nagy ritkán szokott ellátogatni -, amikor pajzánkodó kis pofonokat adott a leánynak. Hirtelen nagyon elszégyellte magát, de a grófnő, csodák csodájára, mosolygott és ezt mondta:

- Pardon, rögtön megyek, ne zavartassa magát.

Nagyon kedves volt a grófnő, jóságosan oldotta fel a feszültséget s diszkrét maradt, nem beszélte el a kis jelenetet a férjének, legalább is ennek semmi jele nem mutatkozott.

Az első két napon kitűnően érezte magát Éles a szobájában. Pesti hónapos lakásához képest pompás volt a szoba, gyönyörűsége telhetett benne. A tankönyveit kirakta az asztalra, ezeken kívül is volt néhány könyve, mert olvasnivalót is hozott magával. A kastélyban is akadtak könyvek, bár az uraknak nem volt könyvtáruk, az egész családban nem akadt irodalomkedvelő. Csupán a fiatal gróf vásárolt mondhatnám tudományos vadászkirándulásai számára néhány kötetet s talán a hölgyek kedvéért megvettek egy-két német kiadványt, hírneves festők műveinek a reprodukcióit. Éles a szobájában tanult, olvasott, nézegette ezeket a reprodukciókat, melyeket fölváltva levitt a szobájába. Ha mindebbe belefáradt, föl-alá sétált, ajtótól az ablakig és vissza, megállt az ablaknál és nézte a havas tájékot, vagy az ablak előtti bokrokon ugráló mókus élénkségében, apró és gyors mozdulataiban gyönyörködött. De neki magának is feltűnt, hogy nagyon is sűrűn változtatgatja a foglalkozását, hol tanul, hol olvas, hol sétál, hol meg az ablakon át mereng kifelé, mintha valahová vágyna, mintha szeretne innen elszállni, valami belső nyugtalanság feszítette.

Reggelenként pontos időben állított be hozzá Boris, seprővel és lapáttal, földre szegzett tekintettel, de az ajtót nyitva hagyta maga után. Bizonyára azért, gondolta a diák, mert attól tartott, hogy a támadó kísérlet erénye ellen megismétlődik. Ez a kísérlet a második vagy harmadik napon történt, Boris jött, a fiatalember benn maradt a szobában s minden teketória nélkül oda lépett a leányhoz, átkarolta s le akarta dönteni az ágyra. Boris akkor ijedt mozdulatokkal kiverekedte magát a karjaiból s szavaival is hevesen kapálózott:

- Ne, ne! Bejöhetnek!

A férfit meglepte az ellenállás ijedt ereje, annyira, hogy egyszerre le is hűlt. Hagyta a leányt s rendes szokása szerint kiment a folyosóra sétálni, majd a konyhában tette meg napi vizitjét. Másnap már Boris, amikor jött, nyitva hagyta az ajtót s Pista inas a folyosón, a nyitott szoba előtt gyakran elsétált, gondterhes arccal.

Éles az első napokban jóformán ki sem mozdult a kastélyból. De később kisétált az udvarral, bejárta a park kavicsos útjait, megszemlélte kívül-belül a gazdasági épületeket, járt az üvegházban, látogatást tett a kasznárnál, a tanítónál, még a mosókonyhába is bekukkantott s nagy örömére ott is nőket pillantott meg, ott dolgozott éppen Boris és a mosóasszony, egy jó kondícióban levő hölgy, aki nyilvánvalóan elszegényedett úriasszony volt, valami hivatalnok özvegye, Bálintnénak hívták, ha beszéltek róla, ezen a néven említették s a cselédlányok úgy szólították, hogy asszonyság. Különben a kasznárnál is csinos és fiatal nőt talált, a kasznár feleségét.

Ennyi ismerőse volt már Élesnek, minden nőt látott és ismert már, amikor László gróftól megkérdezte, hogy vannak-e itt nők? Mert valahogy idegenül, tanácstalanul, balsejtelmekkel terhesen állott a kastélynak s ennek az egész népes tanyának az életében. A gróf mulatott rajta, meg is intette, azután elutazott. Itt hagyta őt mind zajongóbb legényproblémájával egyetemben. A filozofálást hosszú beszélgetések váltották fel az öregúrral. Ebéd után rögtön elváltak, az öregúr karosszékbe ülve szunyókált egy keveset, de esténként, letelepedve a társalgóban, órákon át, egész tizenegyig, elbeszélgettek. Ősz szakállú, egészséges, még minden érzékében csaknem ép férfi volt az öreg gróf, csupán a mozdulatai, az esze járása s a szavai voltak kissé lassúak s a háta öregesen hajlott. Feje és egész külseje a közismert ábrázatok közül Hermann Ottóékhoz hasonlított. A fiatalember szerepe, amelybe csakhamar bele élte magát, leginkább az volt, hogy érdeklődéssel, olykor igazival, olykor csak színlelttel hallgatta az öregúr elbeszéléseit, fejtegetéseit. Együtt elmélkedni vagy vitatkozni az öreggel nem lehetett. Mert ahány jelensége és problémája van a nagyvilágnak, arról valamennyiről különböző, sőt ellentétes volt a nézetük. A fiatalember eleinte önkénytelenül kimondta a saját véleményét, az öregúr figyelmesen meghallgatta, de nem reflektált rá, ment tovább a maga eszének egyszerű útján. És ha Éles nem csatlakozott hozzá simulóan, akkor elakadt s az ingerült türelmetlenség jelei mutatkoztak rajta. Egyszer haragosan rá is szólt Élesre:

- Maga mindig ellent mond nekem! Én akármit mondok, maga mindig csak azt mondja, hogy: nem. Nem és nem! Furcsa!

Éles elcsodálkozott, mert azt hitte, hogy már alkalmazkodik az öregúrhoz. Ettől kezdve mindent ráhagyott s lassanként összemelegedtek, csaknem megbarátkoztak. Az öreg gróf beszélt politikáról, utazásról, ételekről, állatokról, a cselédeiről, szegénységről és gazdagságról, irodalomról, orvosokról, betegségről és egészségről. A halálról soha nem szólt, a nőkről nagy ritkán, akkor is nemiségtől teljesen mentesen, legtöbb amit nőről mondott, ha dicsérte, hogy jóképű volt, vagy: szép szemei voltak. A királyról, akit személyesen ismert, mindig így mondta: őfelsége. A királyban azt tetszett neki legjobban, hogy szigorú, katonás és keveset beszél. A politikában az volt legnagyobb fájdalma, hogy a főrendiháznak alig van valóságos hatalma. Hibának ítélte, hogy a főrendiháznak nem csak született főrendek a tagjai. A főpapokat még nem bánta, bár zavarban volt, amikor arra gondolt, hogy például a régi prímás, Simor János, mily alacsony származású. Különösen fájt azonban neki Rákosi Jenő és Jókai Mór. Hogyan lehet főrenddé tenni egy újságírót? - méltatlankodott. És az a Jókai Mór! Nevetséges dolog, hogy valaki se nem úr, se nem paraszt, se nem zsidó, semmiféle rendes foglalkozása nincsen, hanem "románokat" ír - és az ilyen ember főrend. Igazán komikus. Még hozzá milyen rossz románokat ír. Az öregúr általában nem szerette a "románokat". A Természettudományi Közlöny füzeteit olvasgatta, ami keveset megértett belőlük, azt háromszor is elolvasta, beszélt róla s ilyenkor azt hitte, hogy érdeklődik a tudományok iránt, sőt pártolja a tudományokat, mert hisz előfizet a lapra. Az orosz írókra különösen haragudott, műveik közül egy-kettő véletlenül a kezébe került, s érthetetlen eltévelyedésnek tartotta, hogy nyomorról szólnak. A nyomor, mondta, nem irodalmi téma. Csak kiváló és érdekes emberekről lehet írni, akik nagy dolgokat, vagy legalább is furfangos dolgokat visznek véghez. Olvasmány a nyomorról - ez unalmas és kellemetlen. Nem is fair dolog. A nyomorgót mindig csak egy lépés választja el a gonosztevőtől. És jól néznénk ki, ha tolvajok és rablók regényhősök lehetnének. Aki nyomorog, az nem hős, az haszontalan ember. Okvetlenül haszontalan, mert saját maga az oka a nyomorúságának. Aki dolgozik, az tisztességesen megél. És dolgozni mindig lehet és muszáj is dolgozni. Persze vannak szorgalmas emberek és lusta emberek. A lusták nem akarnak dolgozni. Ezekből lesznek aztán a nyomorgók. Akárhányszor előfordul, vele is megtörtént már, hogy munkásokra van szükség és nem kapni munkást. Munkás nincs, de nyomorgók vannak! Ez mégis csak abszurdum. Elég bűnös az állam, hogy nem zárja be valamennyi nyomorgót a börtönbe De nem ám kényelmes szobákba, hogy lakásuk és kosztjuk legyen, hanem sötét zárkákba és ne adnának nekik enni. Vagy olyan ételeket adjanak nekik, ha már adnak, mint a disznóknak, hogy kiforduljon a szemük, akkor majd elmegy a kedvük a nyomorgástól. Bizony, be kellene őket zárni, ha az állam nem lenne ostoba, ha a miniszter urak nem lennének gyávák és "europäerek." Még mielőtt valami bűntényt követnek el. A szegény emberek általában megbízhatatlanok és gyávák. És lumpok. Ha mindenki spórolna, idővel mindenkinek vagyona lenne. Akinek öregségére nincs vagyona, az lump volt, az elherdálta a keresetét. Bármily kicsiny valakinek a fizetése, mégis félretehet belőle. Van, aki tíz "forintot" tehet félre minden hónapban, van aki csak egyet, de mindenkinek módjában van, hogy spóroljon.

Éles bólogatva, itt-ott már csak tétova helyesléssel hallgatta az öreg urat s feltámadó idegenkedő érzéssel bámulta nyugodt és szabályos ábrázatát, patriarchális ősz szakállás s csodálkozott kék szemein, melyek jóságos kifejezést adtak az arcának. Reménytelenül hallgatta, néha felvillant benne valamely inger, hogy mintegy váratlanul lekapva álarcát, levetve inkognitóját, megálljt kiáltson az elmélkedéseknek s agyának izzó gondolatainál inkább ő maga is kigyúljon, de elégesse a rettentő öreget minden nyugalmával és bölcsességével együtt. De hallgatott. Nem volna okos cselekedet, semmi esetre sem. Inkább igazat ad neki, inkább megalázza lázadozó érzéseit, meghazudtolja a saját gondolatait, inkább panaszkodni fog, hátha alkalom adódik mégis, szelíden, helyesléssel és könyörgéssel, rejtett sebei megmutogatásával eret vágni az öregnek gazdag erszényén. De habozott, el sem indult, mert bár szelíd volt a szemközt ülő arc, szinte jóságosak a nyugodt s kissé nedves szemek, de kegyetlenek az agy gondolatai. Hallgatott, fojtott indulatai lassan lecsitultak, már szörnyen unta az öreget, ásítozva várta a tizenegy órát, amikor elválnak.

Tizenegykor köszönt és lesietett a szobájába. Amint végig ment a folyosón, az agancsok és állatképek között, látta, hogy már be van zárva a kapu, a cselédség már aludt, odakinn sötét volt, a hosszú folyosón egy sárga petróleum-lámpa égett. Szép tágas szobája is most már barátságtalanná vált, rideggé tette a sok egyedüllét. Amint belépett a szobába, álmossága egyszerre elszállt és valami különös nyugtalanság lepte meg, mely már a folyosón kezdődött, ez a nyugtalanság ijedtséggé fokozódott, mintha bebörtönözték volna, mintha a szobája ajtaját, melyet maga mögött becsukott s bezárt, többé nem nyithatná fel. Föl-alá sétált, irtózó pillantást vetett a könyveire, kitekintett az ablakon a téli éjszakába s az a gondolata támadt, hogy messze valahol a sötétségben komor cselekedetekre készülnek emberek. Sokáig nem tudott elaludni, kínzó emlékbogaraktól nyüzsgött körülötte a csend, nyomasztó volt tudnia, hogy mindenki alszik, fájdalmas volt tudnia, hogy nyugodtan alusznak, a folyosón pedig homályosan ég a lámpa, a kapu zárva, sűrű sötétség borul a kastélyra és a tájra. Később egy fantáziája támadt: nagy zenés kávéház közepén, mialatt izzanak a csillárok, zúg a zene, csörögnek az edények, a vendégek, férfiak és sok, sok nő, élénken beszélgetnek és hangosan nevetnek, fényben és zajban a terem közepén milyen boldogság lenne aludni egy díványon.

Sokáig nem tudott elaludni. Másnap fáradtan ébredt. Felöltözött, kiment az udvarra sétálni. Fázott, komornak érezte azt a világot, amely körül vette. A szobájában maradni nem tudott, nem volt kedve sem tanulni, sem olvasni. Bejárta az épületeket, csaknem futva sétált a parkban, ahol éppen a friss havat takarították el az utakról a kerti napszámosok. Ellátogatott a lóistállóba, melynek tágassága, szépsége és tisztasága újra és újra megragadta figyelmét. Kívül, belül sokkal szebb volt ez az épület, mint a cselédek lakóházai. A hátasparipák kalitkaszerű rekeszekbe bekötve csaknem kirobbanó élettel teljesen dobogtak, ficánkoló nyugtalanságuk, az erő és jólét e túltengése mégis boldog nyugalomnak látszott, irigyelnie kellett ez állatokat. A lovak körül settenkedett, tett-vett, csodálatának különös tárgya, egy lovászfiú, akiről hallotta, hogy órák hosszat ül összekuporodva becsukott istállóajtók mögött, a homályban - s mikor megkérdezte, hogy nem unalmas-e ez, a fiú csodálkozva felelte, hogy nem.

Az istállóból a mosókonyhába ment, ahol Boris és Bálintné éppen vasaltak. Itt felvidult, tréfálkozott a nőkkel, akik versenyt nevettek mókáin, de testi közeledéseit egymásra vihogva, mindig elhárították. Megmutatták neki a méltóságos asszony fehérneműit, hosszú és áhítatos magyarázatokkal, bár a holmik őt alig érdekelték. Később bejött a mosókonyhába a kertészsegéd, egy Szvetozár keresztnevű horvát legény aki túlságosan otthonosnak látszott e nők közt s Élesnek az az érzése támadt, mintha Bálintné e legény jelenlétében tompította volna hancúrozó vidámságát. Éles rövid tartalmú kedve egyszerre elszállt s valami heves ellenszenv lepte meg a betyáros kertész ellen, melyről úgy tudta, hogy ösztönszerű s első pillanattól kezdve él benne, hogy e legényt a kerti melegházban megpillantotta. Ez az ellenszenv szinte az öklében szorongott s ingert érzett arra, hogy a bozontos fejet, a szemtelen arcot megüsse. Éppen készült, hogy tovább menjen, mert méltóságán alulinak is érezte, hogy e legénnyel együtt legyen a konyhában s éppen e nők társaságában, amikor betoppant a kasznár. Éles erőltetett kedélyességgel szólt rá a kasznárra:

- Hát maga ide is be dugja az orrát?

Ezt a hangot különben a kasznár vezette be, aki igyekezett mindenkivel olyan viszonyba kerülni, hogy évődhessen, huncutkodhasson vele.

- Hogyne. Én vagyok itt a főhajcsár. Én űzöm a béresgazdát, a béresgazda a béreseket, azok meg a barmokat.

- A náluk is nagyobb barmokat.

- Úgy van. De űzöm ám én a leányokat is. Űzök mindenkit az egész birtokon, a révmajori tanyától a homokosig, ne mondják rám, hogy jóember vagyok. Ez a kötelességem. Ha a cselédek nem tartanának komisz gazembernek, már régen elcsapott volna a gazdám. Ha a fiatal nem is, de az öreg igen. Az kuruc egy legény. Olyan, amilyennek egy úrnak lennie kell.

Nevetve beszélt, mintha inkább csak tréfálkozott volna, de beszéd közben már nekigyürkőzésre valló tekintetet vetett a kertészlegényre. Az, mielőtt még ráripakodhatott volna, elsompolygott. Ez tetszett Élesnek. Nem fojthatta el megelégedett mosolyát. A kasznár, miután Szvetozár eltűnt, a nőkre támadt:

- Maguk is mindig kaszinóznak!

A nők szótlanul dolgoztak, fel nem tekintettek a munkájukról.

- Még a "doktor úr" is bejár ebbe a fránya kaszinóba. El kéne innen szoktatni. A doktor úr kedvenc mulatóhelyei: a konyha, a mosókonyha és a melegház. A méltóságos asszony már azt is kérdezte, hogy nem segít-e a mosásban?

- Ne tréfáljon! - szabadkozott Éles, elbámulva.

- Szavamra mondom.

- Tyhű, a teremtésit!

- Sohase káromkodjon. Magam is azt mondom, hogy van értelme annak, ha az ember itt settenkedik a vasalódeszka körül. Amikor én fiatal legény voltam, az én szívem is meglobbant az ilyen kiállított tárgyak láttára.

És ravaszkodó pillantást vetett a hajladozó, mozgó nők erős farára.

- No gyűjjön doktor úr hozzánk, megiszunk egy pohárka pálinkát.

Éles szabadkozott, de a kasznár erőltette, megfogta a karját s tréfásan hátba bökte.

A kasznáréknál vendégeket talált, akikről a kasznár nem is tett említést. Egy kövéres, konyult bajszú urat és egy szép, kokottos külsejű nőt. Az úr a kasznár öccse volt, egy kisvárosi lap szerkesztője, a Sátoros grófi család házi történetírója s a kastély folyosóját díszítő állatképek nagy részének festője. A hölgy a felesége volt. Éles láthatóan megilletődött a vendégnő szépségétől, a kasznárné kedves mosollyal figyelte a hatást s a fiatalember gyermekes meglepődésén mind a két nő elnevette magát. De nem volt gúnyos ez a nevetés, inkább mintha öröm kitörése lett volna, a vendéghölgyről úgy látszott, hogy egyszerre érti és méltatja a fiatalember minden gondolatát, azt is, amelyik még alig is kelhetett életre az agyában. Mintha túlkombinálta volna a férfit s a szemek beszéde és a nevetés s az azt követő mosoly mintha már az érzékek játéka lett volna. A kasznárné valamit súgott a vendége fülébe, az helyeslőn bólintott s mind a ketten újra nevettek, nevetés közben a szép nő mellei rezdültek s rávetve pillantását a saját keblére, igazított egy kicsit a blúzán. A férj tompa hangon beszélt, inkább mormogott néhány szót, álmosnak és petyhüdtnek látszott. Negyven év körül járhatott, fáradt arca s lassú szavai mellett fiatal felesége élettel tündökölt, maga volt a vágy, a pajkosság és - gyanítani lehetett - a kéjre sóvárgás.

Látogatóba jöttek, egy hétig maradnak Sátorosföldön, Mátyás, a férj, beutazik majd egy napra Pestre, valami dolgát kell elintéznie, azután mennek haza. Az asszony nem megy vele, csodálatos: nem vágyik Pestre. Nem unalmas otthon, mindenütt el lehet az időt kellemesen tölteni, az asszonyt elfoglalja a háztartás, pedig gyermekük nincsen. Ezt mintha jól esett volna Élesnek hallania. Szabad idejében olvas ugyan keveset, inkább kézimunkázik. Szereti a magányt, a csendes kisvárosi életet. Éles mindezen csodálkozott. De Istenem, lehet hogy igaz, amit az asszony mond, lehet, hogy nem igaz, még ha ő maga most hisz is benne.

- Persze maga csak Pestet szereti, a pesti életet. A sok szép nő!

Ezt az asszony mondta, talán minden vidéki asszony ezt mondaná egy fővárosi fiatalembernek.

Azután:

- Képzelem, hogy unatkozik itt, az Isten háta mögött.

- Fenét unatkozik! - vetette közbe a kasznár - még udvarol is.

- Ja igaz, a konyhában!

Csodálatos! - ez volt a fiatalember érzése. De fölébe kerekedett zavarának s tréfás mederben vitte tovább:

- Igen, a konyha Sátorosföldön az orfeum télikertje. Én csupán alkalmazkodom a helyi viszonyokhoz.

Rögtön következett a női érdeklődés:

- Szokott a télikertbe járni?

A szerkesztő, aki eddig alig szólt egy-két szót, fölállt és kiment a szobából. A kasznár, miután elég gyors tempóban megivott három-négy pohár pálinkát, ment a dolgára. Magukra maradtak a nők és Éles. Egyszerre még közvetlenebb lett hármuk viszonya s a kasznárné mintha abban buzgólkodott volna, hogy barátságot kovácsoljon össze a fiatal férfi és nő között. Buzgalma elárulta, hogy őt is erősen érdekli a férfi s ha már ő aligha vethetné le a körülmények bilincseit, szeretné e kettőt egymásévá tenni. A szavukkal apró-cseprő dolgokról beszélgettek, de a szemük és érzékeik annál többet mondtak. A szép nő, akit már a diák is így hármuk közt a keresztnevén Blankának szólított, felállt és megnyújtóztatta testét, bizonyos volt, hogy azért, hadd lássa őt a férfi teljes pompájában. És hogy más érzéki pózba helyezkedjék, odasétált az ablakhoz, fölült a támaszkodóra, a lábait lelógatta, szoknyája kissé felhúzódott, hagyta, sok látszott így gyönyörűen izgató lábaszárából. A férfi is, a másik nő is értették minden mozdulatát, állandóan kéjesen mosolyogtak, az egymás gondolatait helybenhagyón. A kasznárné azt mondta a barátnőjének a férfiról:

- Úgy-e helyes fiú?

A nő azzal felelt, hogy kissé leeresztette a szempilláit.

Éles egészen mámoros lett, remény és bódító boldogság öntötte el, azt gondolta, hogy a Jó isten ajándéka ez a nagyszerű nő, ragyogó bájaival az ő végtelen ínségében. De egyszerre aggódó gyanakvás is megmozdult benne, mert jaj, ha pórul jár, hisz mindenki porkolábja ebben a csodálatos börtönben.

- Nos, és magának hogy tetszik a fiatal asszony? - vallatta a kasznárné a férfit.

Ez már sok volt. Mert ha nyers is volt a kérdés, mégis, ahogy fölmérte annak indító okait és a nők szándékát, s ahogy a feleletet kereste, kezdett a légkör oly izzóvá válni, hogy egyelőre védekeznie kellett, nem tudott másképp, mint félig tréfásan felelni:

- Ó! Olyan szép, oly bájos, oly kedve,s hogy a kárhozattól csak félszeg ízlésem ment meg: a sovány nő a zsánerem.

A nők mulattak rajta, ismerték a diák szívének vágyát s kissé talán robusztus ízlését s ő maga is tudta, hogy a frappáns valóságot úgy sem titkolhatja.

A fiatalember izzó reménysége elnyomta settenkedő balsejtelmeit s a nők biztató kegyének áradásában úgy érezte, hogy jól tudja, mit kell cselekednie s ezúttal cselekedni is fog. És mintha már kész terve lenne s a részleteket akarta volna megbeszélni, így érdeklődött:

- Mivel tölti majd az időt, kedves Blanka? Remélem, nagy sétákat tesz majd a fenyvesben. És elfogad kísérőjének, mert hisz az erdőben talán betyárok és fenevadak is vannak.

Egy darabig még beszélgettek, a nők a diákot pálinkával kínálták, bár ők maguk csak az ajkukhoz érintették a poharat. Blanka azt mondta, hogy a likőrt szereti, de az erős pálinkát nem, még a konyakot sem. A bort sem. Nyáron, ha meleg van, egy pohár sört, de csak egyet akkor is. Most ellenben kér egy cigarettát. Éles megkínálta cigarettával, rágyújtott és füstölt, a magamutogatás érzéki kéjével. Éles sem ivott pálinkát, csupán egy fél pohárral, mintegy udvariasságból, védekezett s bókolt, hogy mámoros ő anélkül is s csakugyan valamelyes szótalan részegség lett rajta úrrá, mert lassanként elhallgatott s zavartan mélázóvá vált. Már búcsúzni akart, amikor visszajött a férj. Néhány percig még maradt, azután köszönt és ment el.

- Legyen szerencsénk - invitálták máskorra is a hölgyek.

Délután azonban, bár vágyai hajtották, szándékosan nem látogatott el a kasznárékhoz. Úgy képzelte, hogy közös érdeklődésük, azaz talán csak a nőé, elhalványul, ha sok időt töltenek együtt hármasban, vagy többesben. Kölcsönös hevüket fokoznia kell, ez pedig csak akkor lehetséges, ha kettesben lehetnek együtt. Persze, gyakran kiment az udvarra, s kutató pillantásokat vetett a kasznárlak felé, hogy legalább láthassa a nőt. De nem látta. Arra gondolt, hogy mi lesz most már, ha majd kettesben lesznek. Aggódott valami nyomasztó zavartól, de mégis hitt benne, hogy érzései gyújtó szavak árjában törnek majd ki, ha az egymás szemébe nézhetnek. Alkonytól kezdve nem mozdult ki a szobájából, heverészett a díványon és cigarettázva ábrándozott. Megnyugtatta s boldoggá tette a remény. Képzelete érzéki képeket formált, forró, véget érni nem akaró csókról, ölelkezésről, szinte érezte mellén a női kebel gyümölcseinek duzzadt érintését, érezte a karok szorító erejét, a női test eleven forróságát. Szemét lehunyta s víziós erővel jelent meg előtte Blanka, mélyen kivágott blúzával, csipejéhez feszülő aljjal, biztató, gyönyörvágyó mosollyal. Később felugrott fektéből, izgalmasan sétált föl-alá, majd leült az asztalhoz, könyvet vett elő, hogy tanuljon. A tanulás nem ment, nem is tudta megérteni amit olvasott. Becsapta a könyvet, nem törődött vele. Nem bánta most, hogy napok múltak már el munka nélkül, hogy az első néhány napot leszámítva, jóformán semmit nem dolgozott, mert a nyugtalansága űzte, hogy legalább éhes szemének keressen minduntalan tápot. Majd megnyugszik most már, hitte, s akkor majd megy minden rendben. A levegőbe meredt és mosolygott. Gyötrelmes vágya most a remény, a képzelődés és a boldogság álarcában állt előtte.

Este sikerült neki, hogy kedves legyen vacsorázó társához, az öreg grófhoz. Boldogságában mintha minden tulajdonsága megváltozott volna, mintha egészen más emberré lett volna, érdeklődéssel figyelte az öregúr beszédét, szinte őszinte érzéssel hagyott helyben mindent, sőt passzióval szőtte tovább annak csonka, rozoga gondolatait. A gróf panaszkodott a zsidókra, hogy sok föld, sok birtok kerül a kezükre. Hogy nagy úri birtokokat bérbe vesznek s úgy flancolnak, mint az igazi földesurak, négyfogatú kocsin járnak. Ezt nem volna szabad megengedni, ezt rendelettel, vagy törvénnyel kellene megtiltani. A szomszéd birtok bérlője úgy él, mint egy mágnás, nagyságos úrnak szólíttatja magát, ez pedig abszurdum. Hová jutottunk! Éles vele együtt kesergett, hogy hová jutottunk. A gróf elmondta, hogy a szomszédos bérlő amikor megérkezett s elfoglalta a bérletet, látogatásokat tett a környéki birtokosoknál, nála is tisztelegni akart de ő nem fogadta. Éles tódította, hogy a zsidóknak tulajdonsága a szemtelenség és a tolakodás.

Tizenegy óra felé jött a kasznár, mint minden nap, ez holmi raportszerű látogatás volt, a napi eseményekről tett jelentést. Egy helyben állt, mélyen leeresztett, szinte megnyúlt kezekkel, gyámoltalan haptákban, elernyedt arccal, a hangja fátyolosan reszketett. Amikor elment, meghajtotta kopaszodó fejét s így köszönt:

- Kezét csókolom.

Másnap délelőtt Éles meg akarta látogatni a hölgyeket. Át is sétált a kasznárlakba, de a nők a konyhában voltak elfoglalva, Élessel csak néhány udvariaskodó szót váltottak, magára hagyták a Blanka férjével. Rövid, vontatott beszélgetés után Éles már kereste az ürügyet, hogy elmehessen. Délután megismételte a látogatást. Uzsonnázás közben találta a nőket, velük volt a szerkesztő is s egy idősebb kopott külsejű úr, akiről megtudta, hogy a közeli község orvosa, egy beteg cselédleányhoz hozták el az urasági szánkón. A két férfi egymással beszélgetett, Éles a nőkhöz csatlakozott, de mintha nyomott lett volna mindnyájuk hangulata, az előző nap vidámsága sehol sem akart megújulni. Néha percekig hallgattak, mintha nem akadt volna témájuk. De Éles nem csüggedt, Blanka közelébe húzódott, úgy hogy a kezük, néha kissé a testük is összeért s ezt a majdnem véletlen érintkezést mindketten érzéki játékká fokozták. A nő cigarettázott, szótalan s komoly volt, ha a testük egymáshoz simulása, nem öntötte volna egymásba érzelmeiket, a fiatalembernek azt kellett volna hinnie, hogy a nő tegnap óta kedvét vesztette. De bízott benne, magában is, ellenségesen figyelte a másik két férfit s leste az alkalmat, hogy bizalmasabb szavakat válthasson hölgyével. Olyan helyzetet akart teremteni, közös megbeszéléssel, hogy szabadjára engedhesse rajongását.

De mást nem tudott kigondolni a körülmények s apró, zavaró tények rájuk fonódó hínárja miatt mint hogy meghívja újra, sétára a fenyvesbe. De most még ezzel az indítvánnyal sem állhatott elő, így érezte, ehhez is alkalom kellett s az alkalmat mesterségesen nem sikerült előidéznie. A várás gondolata pedig, önmagával is harcban állván, szinte ijedt izgalomba hozta, hiszen egy heti ideje van mindössze, múlnak a napok s a nő elutazik. Az érzéki játéktól is, nem tudván azt fokozni, visszavonult, egészen elhallgatott s nemsokára lehangoltan távozott. Már közeledett az alkony, mégis hosszú sétára indult, járt az erdőben s a hóborította földeken, hogy kifáradjon, lehűljön, megcsillapodjon. Este, vacsora után, sokáig töprengett a szobájában, újabb és újabb terveket próbált kovácsolni. A tervek egy célra törtek: védőfalat teremteni más emberek vizsga szemei elé. Rettentő állapot! Az emberek figyelnek bennünket, vigyáznak ránk, elállják az utunkat. Belelépnek a lelkünkbe s széttapossák a szándékainkat. Ha repülni akarunk, megragadják a szárnyunkat. Ha mást nem lehet tennie, egy kis levelet fog írni, mint a kis diákok, mint a balgán ábrándozó leányok, nem baj, ő is naiv és balgán ábrándozó, nem szégyen az. De mégis, a levélben van valami kiábrándítóan komikus. Ettől pedig óvakodnia kell. Ha a nő nem olyannak látja helyzetüket, mint amilyennek ő s amilyen az valóban, akkor elcsodálkozik rajta s kineveti. Ezt, a levélírást, még sem teheti. Valami mást. Holnap elmegy a kasznárékhoz s addig lesz ott, bármi történik is, még ha terhükre is lesz, még ha ez a buzgó látogatás fel is tűnik a férjnek, amíg nem tud a nővel négyszemközt beszélni. Muszáj, hogy ilyen alkalom adódjék. Erősen hitte, hogy muszáj, azt gondolta, hogy eddig mohó volt s mohóságában türelmetlen. Remélt s ez kissé megnyugtatta. Megint következett a séta a szobában, szeretett volna kirohanni, újra nagy utat tenni, futni az éjszakában, a jótékony, homloksimogató hidegben. De ha ez a vágy szándékká formálódik, akkor: be van zárva a kapu, a kutyák megugatnák, rászólna az éji őr, ostobaság, nem lehet megtenni, de nem is lenne semmi értelme Talán majd másképp lesz. Ha igazán akarja, ha nem csügged el, okvetlenül másképp lesz. Úgy fog tenni, mint Julien Sorel. Julien csak elgondolás ugyan, és nyilvánvalóan lehetetlenség, de példakép azért lehet, mert mégis csak igaz, hogy amit az ember nagyon akar, azt el is tudja érni. Akkor azután, a boldogság révében, nyugodt lesz majd, ez a szoba kellemesen meleg lesz újra, ábrándozón szépekké válnak a magányos esték. Megállt, majd leült az asztalához, elővette illusztrációs könyveit, nézegette a képeket. Tízianot lapozgatta. Szörnyű fejedelmek és kardinálisok arcképeit, pápákat, császárokat, a mennyei és földi szerelmet és Laviniát. Majd következtek a bársonyokon heverő, csillogó Vénuszok. Hasonló pózban elképzelte Blankát: előtte hever a remek nő, mez nélkül s ő gyönyörködik benne. Képzeletében mozdult és hívón mosolygott s ő a nevét suttogta. Szemét lehunyta és sokáig élt érzéki elképzeléseiben, aggodalmak már nem bántották, múlt az idő, egészen megnyugodott, csupán az álom kerülte. Mégis lefeküdt, de sokáig hánykolódott az ágyában, feléledt szerelmi kedvvel, életerővel, fogcsikorgatva, sóhajtva, a vánkosát törve és harapva, rettentően sanyarogva, pár nélkül.

Másnap derűsen kelt, amin maga is meglepődött. Blankára gondolt, remélt s bízott magában. Amikor Boris bement hozzá takarítani, még nem volt készen az öltözködéssel, éppen a tükör előtt állott s fésülködött. Borisra, az első napok óta nem is hederített, most is szinte észre sem vette őt. De a leány, mintha élni akart volna az alkalommal, hogy szólhat, ezt mondta:

- A fiatal úr haragszik rám?

- É-én? Nem is haragszom.

- De haragszik, én tudom.

Éles zavartan mosolygott s nézett a leányra. Az a mosdószekrényt törölgette, pirult s fel nem emelte volna a tekintetét. A szoba ajtaja azonban most is félig nyitva volt, rejtelmes dolog, mintha csak idegen parancsra kellett volna így történnie. Kint öreges lépések csoszogása hallatszott. Élest elöntötte a düh, kapta a kalapját és kisietett a szobából. A gazdasszony haladt el a szobája előtt, egy bödön zsírt vitt a kamrából a konyha felé, cipekedve.

- Jó reggelt - üdvözölték egymást.

- Későn kelt máma! - kiabált a gazdasszony, birkózva a terhével.

- Biztosan jól aludt. Jaj, én nem tudnék ilyen sokáig aludni. Hat órakor már ébren vagyok. Maga persze megszokta Pesten a későn kelést, mert későn is fekszik le. A pestik mind lumpolnak, éjszakáznak. Maga is olyan zöld volt, amikor jött, mint egy penészvirág. De itt nálunk már szépen összeszedte magát.

A beszélgetés már a konyhában folyt:

- Hátha még itt lesz nyáron. Gyönyörű ám itt a nyár! Most télen egy kicsit unalmas, magam is belátom. Sokat kell a szobában lennie.

Élesnek felvillant az elméjében: nyár! Talán egészen más itt minden nyáron. A nyár heve, a természet eleven bujasága. Megnyílnak az ajtók és az ablakok. Az embert elfödik a fáj és bokrok lombjai. Az embereknek is fellobog a vérük. Az öregasszony szaporán beszélt, de Éles alig tudott rá figyelni, szeretett volna már futni a kasznárékhoz, csakhogy korán volt, lehetetlennek látszott, hogy ilyenkor tegyen látogatást. Sürgött-forgott a konyhában, táncolva dobogott a kövezeten, kiszaladt a folyosóra s az udvarra, amikor már úgy vélte, hogy nem róhatják meg, de meg ürügyet is talált, mert egy könyvet vett magához - elsietett a kasznárékhoz. Azt fogja mondani, hogy a könyvet őnagysága kérte, igyekezett mielőbb elhozni. Mikor a könyvet magához vette, a szívéhez szorította és hangosan rebegi:

- Édes, drága angyal, te szép, te jó, imádlak!

Futott, határozott volt, mindenre el volt készülve, nem akart semmitől meghátrálni, nem akart csüggedni, nem akart akadályról tudni. Blankát a ház előtt találta, amint éppen jött az ajtó felől.

- Ilyen korán? - kérdezte a nő meglepődve s kissé zavartan körül is nézett.

- Korán van? Nem baj. Látni akartam magát s mohó vagyok, nem tudtam tovább várni.

- Nagyon kedves. Hát jó, menjen csak be, mondjon nekik valamit. Rögtön jövök én is. Bár... mégis...

- Ne fejezze be! Feszélyezi, hogy túlságosan gyakori vendég vagyok.

- Én szívesen látom.

- Tudom. De még egyszer sem voltunk magunkban. Ezt a percet megragadom s választ kérek: Mikor és hogyan lehetünk együtt, mások nélkül? Mást is szeretnék mondani, mint amiről eddig beszélhettem. És másképpen!

A nő eddig is kissé zavart volt, most zavara fokozódott.

- Mit mondjak? Én is gondoltam már erre. Most nem tudok semmit. Várjon.

- Elmegyünk sétálni. Még ma délelőtt, vagy délután. A fenyvesbe. De okvetlenül még ma. Az idő rohan!

- Nem tudom. Csak úgy lehetséges ha Aranka is velünk jön.

- Annak semmi értelme sincs. Rettenetes helyzet. Maga el fog utazni és én talán nem is látom többé. Elválunk anélkül, hogy csak is csókolhattam volna. Végtelenül boldogtalan leszek.

A nő ijedten nézett hátra, az ajtó felé. Aztán zavartan, de boldogan mosolygott:

- Szegény fiú! Úgy sajnálom magát. De most siessen be.

A férfi hevült volt, de attól is, ami történt, mámorosan boldog. Odabenn úgy, ahogy tervezte, azt hazudta, hogy a könyvet hozta el, amit őnagysága kért. Már megy is, mondta, abban a reményben, hogy majd tartóztatják. De nem tartóztatták. Habozott, nem indult, majd hirtelen ötlete támadt, hogy barátkozni fog a férjjel. Hozzá fordult:

- Menjünk bátyám egy kis kirándulásra. Amint látom, ön is nagy szobalakó. El akarom egy kissé cipelni a szabadba.

A férj savanyúan mosolygott.

- Hova?

- Az erdőbe. Vagy menjünk vadászni.

- Nem mehetek, kérem, a Delcassét kell lerajzolnom.

A Delcassé paripa volt, nagy csontos állat, kedvenc lova az öreg méltóságos úrnak, meghagyta az udvari rajzolónak, hogy csináljon róla néhány képet, különböző pózokban. Erről a feladatáról beszélt a férj, hogy azt mielőbb teljesítenie kell, az öreg méltóságos úr kívánsága nem tűr halasztást. Nem sokat hoz a megbízás a konyhára, mindössze húsz koronát. Éles csodálkozott e honoráriumon, mire elmondta, hogy a kastélyban kiaggatott valamennyi képéért ekkora honoráriumot kapott, sőt eleinte csak tíz koronát, de ő meg van elégedve, mondta, inkább csak passzióból rajzol. Éles utálattal bámulta petyhüdt arcát, lógó bajuszát, melyek érzékeltették lelkének ernyedtségét is. Csodálkozott, hogy ez és ilyen a Blanka férje s ez a gondolata disszonanciát vert Blanka iránt zajló érzéseibe.

Az asszony most bejött a szobába, komoly volt, a fején fejkötő, látszott, hogy házi teendőkkel volt elfoglalva. A férj magához vette már előkészített rajztömbjét s ezt indítványozta:

- Menjünk, látogassuk meg Delcassét. Jöjjön velem, nézze meg maga is. A hölgyekben úgy sem lelheti most örömét, mert éppen rendetlenséget csinálnak a házban, amit ők dolognak neveznek.

Elmentek. Útban a lóistálló felé nem beszéltek, nem is volt egymás számára semmi mondanivalójuk. Az istálló egyik szárnyából éppen Delcassé lakosztálya felől, rettentő szitkozódás hangja hallatszott. A kasznár pörlekedett az egyik kocsissal. Olyan pózban állt az istálló közepén, mint a kukorékoló kakas. Az arca éktelenül vöröslött, nyakerei duzzadtak s válogatott szidalmak özönét öntötte a duzzogva hallgató cselédre. Disznó parasztnak, gazembernek, tolvajnak, bakonyi betyárnak mondta, szidta az anyját, minden pereputtyát, fenyegette, hogy becsukatja, elcsapatja, letöri a derekát. A hangja harsogott, a bajusza rezgett. Éles meglepődött, a rikító szavak, a vad indulat, fülhasogató ordítás kínosan hatottak rá, legjobban szeretett volna elsietni. De maradt, állt és várt. A kasznár indulata alig akart csillapodni, szavai nem fogytak el, úgy látszott, mintha a cseléd sötét hallgatás még jobban ingerelné. Ha el is csitult, újra kezdte. Ha egy-két percre nem talált új szidalmakat, megismételte, amit eddig kiabált. Éles nem bírta tovább, kiment az istállóból. De a kasznár hirtelen elhallgatott s utána sietett s neki szidta tovább a kocsist:

- Nem lehet ezzel a disznó néppel másképp bánni. Ezt a gazembert még megtáncoltatom. De ilyen zsivány valamennyi. Alattomos, gyáva, sunyi és rosszindulatú. Megverte a világot az Isten, amikor parasztot teremtett. Kancsukával kéne ezt verni, valamennyit. Még azt a gazembert is fel kéne kötni, aki az ilyenre egy jó pillantást vetne.

A kasznár öccse ott maradt az istállóban, hogy kivezettesse Delcasséet a napvilágra s hozzá fogjon lerajzolásához.

A kasznár és Éles együtt ballagtak a kasznárlak felé, a kasznár, bár reménytelennek látszott, hogy egyhamar elhallgat, egyszerre abba hagyta a szitkozódást. Egy darabon mentek egymás mellett szótlanul, a kasznár fújt, a szeme még villogott, mintha Élesre is dühöngött volna. Ahol az út elágazott a kis domb felé, a kasznárlakhoz, hirtelen megállt, kezét nyújtotta s röviden, szinte haragosan ezt mondta:

- Ajánlom magam.

Éles állva maradt. Azután nem volt mit tennie, csatangolásra indult az épületek közé, majd visszatért a szobájába. Az asztalán egy képes lapot talált, a délelőtti posta hozta, László gróf írt rajta néhány sort.

"Tisztelt Aristoteles, semmiben nincs igaza. Szombatra otthon leszünk s majd bebizonyítom magának. Addig is ajánlom a tornázást s a hideg vizet. Üdvözli Platón."

Éles illetlennek mondható szavakat mormogott s a levelezőlapot félredobta. Számítgatta hogy milyen nap van. Csütörtök van - s szombaton itthon lesznek. Hirtelen valami tiltakozó indulat ágaskodott benne az ellen, hogy újra találkozzék a gróffal. Mintha mindannak, ami fojtja s ami alól a mellét szabaddá akarja tenni, a gróf még betetőzése lenne. Egész egyéniségének, azzal, amit jelent, a puszta jelenlétével, s akármelyik gondolatával. Nem, nem, nincs itt szabadulás, nincs levegő, meg kell fulladni, meg kell itt őrülni, nem lehet itt maradni! Rettenetes. És az elátkozott kastély. Benne trónol mindenható ura, szörnyű szakálla jégfehéren végigömlik a mellén, mint a gleccser, a dermesztő hideg ebből a szakállból árad, innen ered a rettentő sirokkó, miként kisgyermekkorában hitte, hogy a szelet a fák fújják. Ó, irtózatos. Megfagy az emberi sóhaj, megmerevül a mozdulat, a szív gyáva lassúsággal ver, a gondolat téli álmát alussza a hűvös koponyák barlangjaiban.

Délutáni sétáján váratlanul találkozott Blankával, a férjével és a kasznárnéval. A nők örömmel fogadták, a férj lagymatagon mosolygott. Egy darabon ment velük. A férj elbeszélte, hogy az az ostoba kocsis, amikor a kasznár elhagyta az istállót, egy vasvillával úgy végig vágott a Delcassén, hogy az majd belepusztult. Azt mondja, nem bánja, akármi történik vele, úgyis kimegy Amerikába, a testvére után. De a bosszúját legalább kitölti, azon, akin tudja.

Éles kelletlenül hallgatta az elbeszélést, a hölgyek kissé előre mentek s duruzsoltak az egymás fülébe. Az út a messziről látszó vasúti indóház felé vitt, mentén telegráfpóznák fehérlettek, fagyos teste a végtelenbe kígyózott. Jobbra tanyai épületek feküdtek, egy parasztleány tarka színeivel, mintegy valamely gödörből bukkant elő egy buckán, Éles feléje nézett, de távolabbról egy kis akácos széléről szürke paraszt-férfi kiáltott a nő felé, intett a kezével s az futva indult feléje. És egy percre megállt. Nyugati irányban haladtak, szemközt a lenyugvó nap vörös korongja, mint vereshéjú szem, nézett rettentően a világra. Éles belebámult a napba, felkiáltott:

- Úristen!

Még egyszer, szinte önkívületben, indulattal megismételte:

- Úristen!

És állt. Azután, ahogy feléje fordultak várakozón, hozzá toldta:

- Valamit elfelejtettem. Visszamegyek. Viszontlátásra!

Már rohant is hazafelé.

- Hála Istennek - mondta hangosan, lihegve, ahogy hazaért.

Rögtön pakolni kezdett, rendbe szedte minden holmiját s berakta a kofferjébe, szilárd elhatározással, hogy a reggeli vonattal elutazik.

Este nem ment fel az ebédlőbe vacsorázni. Azt üzente a komornyikkal az öreg úrnak, hogy rosszul érzi magát, bocsánatát kéri. Vacsoráig a konyhában sompolygott, beszélgetett a szakáccsal. A szakács kunsztokat mutatott neki, hogyan kell a palacsintát megfordítani a palacsintasütőnek egy hirtelen lendítésével anélkül, hogy eszközzel hozzáérne s más efféléket. A vacsoráját a szobájába vitte, vacsora után cigarettára gyújtott s olvasni kezdett. Az idő lassan múlt, az olvasást unta, lelke mélyén szűnni nem akaró erővel hánytorogtak kínos problémái. Sehogy sem tudott nyugtot lelni. Fejébe vágta a kalapját és kiszaladt az udvarra. Odakinn sötét volt és esett a hó. Nem tudta, mitevő legyen. Pár lépést tett addig, ahonnan elláthatott a kasznárlakhoz. A gyenge havazáson az ablakok még sárgán átvilágítottak. Elindult, de meggondolta magát. Fázott, meleg vágya lepte meg, majd az érzéki gyönyör elképzelése. A mosókonyha felől is gyenge világosság szűrődött. Elindult arra felé. A konyha mellett egy szobácskában lakott a kívánatos testű özvegyasszony. Az ablakhoz lopakodott s hallgatózott. Hang nem hallatszott, kémlelő tekintete nem hatolt át a sűrű függönyön. Rövid habozás után gyengén megverte az ablakot. Csönd, semmi válasz. Várt, semmi nem történt. Újra zörgetett, most már erősebben, kínos izgalomban, a boldogság fullasztó reménységével. Egyszerre csak mély férfihang zúdult ki.

- Ki az?

Meghökkent, hirtelen elszégyellte magát önmaga előtt. Az a gondolata támadt, hogy el kellene futnia, de tehetetlenül ott maradt. Választ a kérdésre nem adott. Mozdulatlanul állt, elszántan mindenre. Újra hallatszott, mintegy követelőn:

- Ki az?

Nem felelt, maradt. A függöny mozdult, valaki megpróbált kitekinteni. Elhúzódott az ablak elől. Egy perc múlva zördült s nyikorgott az ajtó. A kertészlegény állt a küszöbön. Mögötte fekete sötétség, mert a mosókonyha, melyen át vezetett az út a lakószobába, sötét volt, a legény botot tartott a kezében, szilárdan, bátran állt s tekintetét kutatón tűzte Élesre.

- Ki az? Mit akar ilyenkor?

A fiatalember állt felelni nem akart, talán nem is tudott volna. Nem tudta, hogy a kertészlegény felismerte-e őt, még remélte, hogy személye s cselekedete nem derül ki. Egy ideig mereven szúrt egymás felé a tekintetük, mintegy két ellenséges szempár kutatta egymást a homályon keresztül, a diák nem mozdult, nem szólt, mire a legény minden szokásos reverenciája nélkül, fölényesen, gőggel szólt rá:

- Mért nem megy haza? Megfázik.

A legény mögül, a fekete űrből lesújtó hang, asszonyi vihogás hallatszott. A diák még mindig állt és várt. Szinte kívánta, hogy valami szörnyű dolog történjék, hogy a másik, a gyűlölt, megtámadja őt, hogy átfoghassa neki a torkát s ördögi indulatát rá szoríthassa. Várt, a legény nem közeledett, újra nem is szólalt meg, úgy érzett, hogy a néma mozdulatlanság megzavarta. Mintha kissé vissza is húzódott volna a küszöbről s mintha aggodalmas, hívó női suttogás hallatszott volna. A diák most megfordult s vissza nem nézve, kemény léptekkel indult a kastély felé. Kínosan szégyellte tettét, otromba s értelmetlen kalandnak látta már s otthon zavart izgalmát kényszerűmódszerével, a gyors föl-alájárással próbálta elverni. Olyan volt ez órában, mint a ketrecbe zárt fenevad.

Az egész hosszú estét nagy szenvedésben töltötte. Oly kínos gondolatok s érzések bántották, melyekről szavakkal nem tudott volna számot adni. A szobát fullasztóan kicsinynek érezte, a falak mintha összébb húzódtak volna, mintha a mennyezet is lassan-lassan süllyedt volna s a lámpa világa elhomályosult. Az ablakhoz akart menni, hogy felnyissa, hogy még visszatekinthessen, visszanyúlhasson, hogy még segítségért visszakiálthasson a nagy, csillagos világba, sírboltjából. De az ablaknál meghökkenve állt meg, az a gondolata támadt, hogy őrültség amit tesz, s nem cselekedett. Fájdalmában nyögött, hangosan sóhajtott, új menekülést keresett, az asztalon heverő könyvek közt turkált, majd a tükör elé lépett s megnézte magát, félve, kémlelőn, riasztó elváltozásra készen. Az arca dúlt volt, a szeme mélységesen síró.

Sokáig gyötrődött, zavaros tevés-vevéssel, később felbontotta a kofferját, amelybe már mindenét elpakolta, levélpapírt vett elő s László gróf számára néhány sort írt:

"Nem bírtam tovább, úgy látszik beteg vagyok, elviselhetetlen állapotban vagyok, önmagam elől menekülök. Szégyellem magam, de nem tehetek másképpen."

Elolvasta amit írt s a súlyos szavak után kissé megkönnyebbült. De nyomban aggódni is kezdett miattuk, egy kicsit röstellte. Újra és újra elolvasta levelét, azután összetépte s másikba kezdett.
"Kedves Platón, Aristoteles Önnek semmiben nem ad igazat, legkevésbé abban, hogy itt Sátorosföldön egy életerős ifjú két hetet kibírna anélkül, hogy meg ne őrülne az unalomtól, a bebörtönöztetéstől s a világ azon örömeiből való kitagadottságtól, melyről a régi görögök, az én szellemi rokonaim másképp gondolkodtak, mint Ön, kedves Álplatón. Ne vegye rossz néven, megszöktem. A vendéglátásáért sok köszönet, arra kérem, ne köröztessen".

Mosolygott a levélen, keserű öngúnnyal, azután cigarettázott s elhatározta, hogy felöltözve, ébren várja meg a reggelt. Lassan kihűlt a szobája, a hideg csaknem teljesen lecsillapította. Hajnal felé járhatott már az idő, amikor ruhástól leheveredett a díványra. A lámpát elfújta, álmosodni kezdett, de mielőtt elaludt volna, újra meg-megvonaglott lelkében valamely gyötrelmes erő, meg-megriadt s többször remegve nézett az ablak felé. Az az új félelme támadt, hogy egy borzalmas, nagy bajuszú, vörös szemhéjú ember áll az ablak előtt s irtózatos szemének tekintetével őt kutatja a szobában.