Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám

Révész Béla: Ady Endre
(Ötödik közlemény)

Ady Endre első ízben két évig volt Párizsban. Franciául keveset tudott, Léda asszony tanítgatta őt és csakhamar olvasni tudta a francia lapokat és ennek nyomában a fordításokból megkedvelt költőit is, Baudelairet, Verlainet, Rictust.

Párizsban Ady egész élete megfordult.

Bizonyos, hogy a kultúra, mely Párizsban még a huszonhat híd közé ékelt Szajnából is fölmorajlik, üdvözlő hatással volt Ady szomjas érzékenységére, kétségtelen, hogy a versekből, prózából felszálló, mindig újuló francia szellem költögette Ady képzeletét is, de én másként érzem az első párizsi évek igazi lényegét.

Minden vigyázott erre a zsenire. Regénye éppen akkor hívta őt el, amikor talentuma fordult az emelkedés felé.

A párizsi világosság kiemelte Adyt a bandzsalmákonyos magyarvidéki gőzből. Ady zsenijének szüksége volt, éppen szüksége volt a párizsi meditatióra, a megvillámló sejtelmek, földübörgő szenvedélyességek, a vulkánmelegükkel mozduló elgondolások már zúgtak Ady lényén, a szent chaos már zaklatta, verte, hívta Ady izmait és Párizs jó volt, szép volt, áldozó szigetecske volt, ahol Ady rendezkedhetett, a rengést önmagában tanulhatta és a váradi talmi-zsivajból elszabadult eszmélő csöndben az elébe került jövendőt megpillanthatta...

Ez az önmagával való leszámolás, küldetésének boldog és fájdalmas felismerése, megbátorodott erőinek megtalált formái - ez a tartalma Ady Endre párizsi, elvonuló első éveinek.

Ekkor, itt így lett Ady Endréből, Ady Endre...

Erre a megállapításra persze rákérdezősködik a kérdés, ha Ady nem találkozik Lédával?...

Föltevésekkel nem igen szabad dolgozni, de Adynál el tudom gondolni ezt a másik sorsfordulatot is. Már lüktetett a talentuma és a váradi szűk firmamentumot lobogott a csillag - de azért a pesti redakciókba nem tudott bejutni. És ha igen? Amilyen vadult vérű, gyermeki ártatlanságú, az élet zuhanóit nem értő, nem látó volt Ady, mentő szüksége volt az olyan barátságra, mint Lédáé, aki azonban nemcsak a romantikát jelentette számára, de Léda glóriájának legszebb színe, hogy Ady lelkét a maga bolyongó, Adyt is magával sodró sorsával, fölemelni és kivetíteni tudta az örökkévalóság felé. Adhat többet asszony?...

Vidéki, vagy pesti kalitkában, melynek alacsony födele nyomja az embert, gátját nem érző, hajtott lumposságokban, egy orv betegség leskelődései között, amellyel szembeszállani irgalmatlanul nehéz, úgy gondolom, a kész fölséges szobor torzó maradhatott volna, briliáns, hatalmas így is, de ugyancsak fájdalmas, mint azok a lendületbe indult más magyar monumentumok, akiknek csonkasága körül meglátja az ember a grandiózus formákat, amikkel teljesedhettek volna...

Ady tudta, szenvedélyesen érezte, hogy Léda vezeti a sorsát, verseiben sok vallomás van erről. Én azonban láthattam a vonagló valóságot, milyen volt Ady, amíg itt Pesten, Lédától elválasztva, vívta küzdelmeit, a maga próféta jogaiért, keresztül-kasul reklamált érvényesüléséért és a szép ígéretért, hogy a Duna-Tisza közén olyan Magyarország születhetik, ahol Ady Endre verseit is fogadni tudják. A komor debacle belekapcsolódott Ady vergődő sensibilitásába - Lédát, Párizst, a menekülést kívánta.

Érzelmesen őrzött emlékem, hogy mennyire exaltált volt Ady az utolsó napokban, amikor már tudta, hogy indul és a koalizált, pluralizált Pestről Párizsba mehet...

A csodálatos idegélet hullámverése a végletek izgalmai közé vitte Adyt.

A búcsú összezsúfolta a visszamaradt napokat és ültünk egymás mellett a fogyó éjszakákon, a mindenféle mámorokban. Ha Szent Genoveva megjelent a lila hajnalokon, mint ama daloló freskón a Párizsi Panteonban, Ady életösztöne fölhempergett, de a toronyba lendülő temperamentuma annál zuhanóbban bukott alá a letargia völgyeibe.

Érintettem már másutt, hogy mennyire beágyazott volt Ady lelkületében a halál gondolata. Lédához való készülődése, Párizs földerengése, az elüldöző magyar miliő komorsága, az útra indulás, nehéz depresszióval gyöngítették Adyt. Életfordulóknál gyakran láttam így őt és ezzel az enervált fáradással került Ady a párizsi út elé is. Mindentől mozduló idegrendszere szinte elalélt ilyenkor és fölsúgta Adyhoz a nihilvigaszt, meghalni...

Pontosan érzem most is, hogy az utolsó napok mennyire megteltek ettől a zord zengéstől és én valóban ijedeztem, hogy Ady kárt tesz magában. Volt elgondolása is a halál módjáról, idegen földön, idegenül meghalni, Franzensfesteben, Innsbruckban, valahol erre, elpusztítani minden írást, ami áruló lehetne, a monogramot ruhából, fehérneműből kitépni és aláfeküdni az érkező mozdony alá, pontos célzással, hogy a fejét se ismerje fel senki soha...

Búcsúztunk, magamra maradtam és megvallom, hogy az idő alatt, amíg Adytól levelet nem kaptam, sötét félelmekkel a vonatúton jártam, mely Pesttől Párizsig szántja az idegen világokat. Harmadnap Ady Franzensfestéből anzixet küldött, hogy az átszállásra egy-két óráig várakoznia kell, jó, piros borocska van előtte...

Hogy megörültem a szép gömbölyű betűinek, a franzensfestei piros borocska baráti kedvességét én is ismertem és már tudtam, hogy így, lassacskán, majd csak elérünk Lédához, Párizshoz, a megenyhüléshez...

Ady lelkületén jellemző a két pólus, a dimenziókat érző fölviharzó kifeszülés és a lét rejtelmeire ráboruló magába omlás, körülbelül e két végletesség határozza meg a poézisét, közbül a csöndes csönd, nem fodrozódó szemlélődés - nem az ő világa.

A vihar elültével, a fájdalom kagylóiból kiperegnek a poémák...

Sokkal árnyaltabb misztikum az, hogy hogyan születik meg a művész lelkében a mondanivaló, de Ady egyik-másik írásával megláthattam a materiális anyagot, amiből felsóhajtott a vers.

"Halál a síneken" című versében ijedelmesen benne van a jelenet, amiről oly sokszor beszélt:

"Fáradt karokkal és kesergőn
Hideg síneket szorítok
S várom alkonyban a halált...
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva..."

A mag ez, amit eleven valóságban Ady megmutatott nekem, de a művész viszi már a megfújt vitorláson szomorúságát és kitárja karjait a gondolat:

"Élet. Élet. S jön rámzúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágykeselyűk,
Jön, jön fekete szárnyú múltam,
S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek..."

A művésznek még a fájdalma is önzetlen és a szívverése is arra való, hogy képeket fessen az emberek elé...

*

Párizs, Pest... jókora árok volt közöttünk, levelekkel kerestük egymást, Ady panaszkodó, magával nyűgös alaphangja nem változott és az óhajtott Párizsból, Léda mellől írja egyik levelében: "Szomorú, beteg és forgószeles atmoszférában élek. Az a szerencsém, hogy a korral egy kis nyugalom és bánomisén-bölcsesség is jött. Egyébként már régen a bolondok házában lennék, ami ugyan nem múlt el, talán csak késik. Nincs egyetlen olyan emberem se, aki megfogja a galléromat s más életbe állítson. Ti, egy-két ember, akinek joga volna ehhez, talán még akaratbetegebbek vagytok, mint én." A párizsi hónapok után Ady levelet írt, hogy Lédával a Riviérára megy, innen hajóval Fiumébe érkeznek, jönnék elébük, hogy Lédát megismerjem. Az elhatározással gyorsan készen voltam, a találkozást én is nagyon kívántam. Ezen állomások között pompás vonatok, iramos hajók futnak, ám az út mégsem ilyen hirtelenkedő és a Mediterranée mozdonytáltosai Monte-Carlo előtt megzökkennek, ahová Ady fölizgultan vágyott. Lédával járt itt azelőtt is többször és egy keveset én is megállanék a hely körül, ahonnan a "pénz hisztériája kacag".

Adyra gondolattermő hatással volt az aranyéhes tülekedés, mely Monte-Carlo játéktermeiben eléje tárult. A pénzzel sok baja volt Adynak, szeretett igényesen élni, ha szerény is volt ez az igény, harcolnia kellett a gondozó kevésért is. Ady, akinek költészete a realitás gyökereiből lombosodott fel, idegzetével, képzeletével érezte a pénzt is, mely mindig szemben állt vele. Monte-Carlóban azután teljes gőgjével eléje dölyfölt az Arany. Ez a látomás annyira megrohanta, hogy végletekbe lendült a gondolatvilága, egy helyütt azt írja monte-carlói impresszióiból:

"Szeretni kell a Hazárdot, a Véletlent, a Vagy-Vagyot, mert ha van világszellem, mi csak az alaktalan szent alakjában tapinthatjuk és foghatjuk fel. Éreznünk kell, hogy elszabadult koldusok vagyunk, istenfaj lerongyoltjai, talán egy játékveszteség áldozatai, akiknek játszaniuk kell. És aki játszik - nem egy bankkal s nem egy másik gazdag, vagy szegény Lázárral játszik, de azzal az Úrral, akinek kebelébe a Biblia Lázárja költözött."

E vallomás után azt hinné az ember, hogy Ady szerencsejátszó természet is volt.

Szó sincs róla. A lángját vető szenvedélyek nem hiányoztak nála, de például soha nem kártyázott, semmiféle hazárd pénzforgatást nem próbálgatott, lóverseny, ilyesmi nem érdekelte, mégis nagyon igaz, hogy Monte-Carlo rendkívüli hatással volt Adyra. A csörgő téboly, az arany ömlésének ez a szüntelensége, sértő gúnnyal csengett rá, őreá, akinél hevültebben, akaratosabban alig kívánta valaki a pénzt. Ez is úgy hangzik, mintha Ady gyengült prédája lett volna a pénznek, valóban hatalom volt fölötte ez a kívánság, de Ady alakját majdnem tragikusan rajzolja meg az, ha mélyére nézünk, milyenfajta szenvedélyessége volt is ez Adynak.

Az aranyhegyek aljában fillérekről álmodozott az igénylő...

Ez volt Ady pénzsóvársága...

Dolgozó szorgalma, taktikázó ügyeskedése, mind, hajszolták, kutatták a garast és ez a kicsi pénz, búvó pénz, gonosz pénz mind szent lett volna, mert Ady érte ámulásra engedményes, megkívánt miliőket, lélegző utazgatást, kicsi kényelmességeket, vagy kedvderítő éjszakákat akart vásárolni. Ez volt Ady viadala a pénzzel és megalázást, megalkuvást, rossz ízt sokszor érezhetett vigyoros ellenfelével szemben, de hótiszta önzés volt ez Adyban, akinek fejedelmi lelke az ajándékosabb örömöket joggal megkívánhatta volna. Garasok voltak ezek az enyhítő-párnák és Adynak bántó harcot kellett értük vívnia...

Ady Monte-Carlóban megállt, "a pénz Karneválja" előtt ki nem elégített kis számláival és történhetett-e másként, hogy hullámvető képzelete az egeket verte pénz-zsoltáraival, itt a "Hazárdnak Szent Péter templomában" zendült meg rajta az ének, melynek keserű hangjaival már odakinn készülődött. Alig, hogy megjött Pestre, megírta a"Harc a nagyúrral" versét és amíg Pesten volt és forgott a lázító kis gondok körül, megírta "Mi Urunk: A Pénz", megrendülten búgó versciklusát. Ezekben a verseiben itt-ott még a topográfiai jeleit is meg lehet találni Monte-Carlónak.

Ady és Léda tehát megakadtak Monte-Carlóban. "Lázár a palota előtt" kíváncsiskodott, Lédával beljebb kerültek a szálákba és játszottak ők is, Léda is többször elbeszélte, mennyire pórul jártak ez estén. Eleintén nyertek, Adynak mód nélkül tetszett, hogy milyen serényen gurulnak feléje az ezüst- és aranypénzek, Ady megrázta előttem az üres jobbik zsebét, az mind teli volt pénzzel, Ady nekiszilajodott, marékkal dobta pengő frankjait a bankba, a szerencse rákancsalított ostromlójára és szívtelen szeszéllyel kiadta az útját. Grimaszos éjszakára Ady készen volt.

Pálmák alatt, ősz végi borúlatban, Ady és Léda nincstelenül tanakodtak, egy kevéssé megviselten - amint elmondták - a tengerparton leültek, bukfences fordulójukat bizonyára megkacagták és úgy lehet, erről a helyzetről, hangulatról írhatta Ady Endre "Portus Herculis Monoeci" című írásában a következő sorokat: "Mögöttem a Bank körül, messze a lámpafényes partvonal s az esőn át is száz lépésnyire beláttam a dühös, lármás tengerrel. Egy-két Fárosz és különös fényvillanások ezek, miért látja az ember a tengert akkor, mikor nem is látja? És miért sárga az azúr-tenger, ha esős, szurkos éjszakán nézi valaki, aki nem is akar már semmit és látni sem akar? A hajók is világosak és az eső olykor szikraesőnek tetszik a sötétségben és hátrább a hegyek között, egy kápolnában harangoznak. Miért harangoznak, kiért, kinek ilyenkor, ám nem csodálkozunk, de érezzük, hogy ez mind rendjén van s hogy ezt ne zavarjuk meg életünk érzésével. Egy élet és az élet érzése: minden, de biztos, hogy mindennél is van több és ezt a többet sejtem, vagy álmodom..."

*

Tengeri utazással Ady és Léda Fiuméba érkeztek. Épp frissiben jöttek meg, amikor már én is Fiuméban voltam. Előbb Adyval találkoztam, Léda asszony az energikusabb, a hajónál járt, hogy a málhájukat gondozza. Elébe mentünk.

Ady barnás arcbőre még sötétebbre barnult a nizzai napsütéstől, a tengeri széltől, lassú járatú hajóra szálltak és az útjuk eltartott vagy tíz napig, Ady idegzetét, gyomrát egy kissé meg is viselte. Mólók, dokkok befűtött kemencéjén át igyekeztünk a hajó felé, Ady figyelmeztetett, Léda asszony jött velünk szemben. Ismerősen, egyszerű közvetlenséggel fogadott. A poggyászból hiányzott valami, ezért járt a hajón, Ady lett volna a számadó gazda a holmik körül, de nem ügyelt éppen vigyázatosan, Léda korholta is ezért egy keveset, Ady ümmögve magyarázkodott, valamennyien visszamentünk a hajóra, ott Léda fölkereste a kapitányt és érdekeit képviselve olasz és francia nyelven is jó magyarán megmondta a sok vihart látott tengerésznek, hogy azonban a holmi kerüljön elő.

Ady és én egy kissé háttérbe szorítva, csöndben álltunk Léda asszony mögött... és az igazság proklamálásának, reklamálásának foganatja is lett, a portékát megtalálták a hajón. Az ismerkedésnek feszélyességein sietve átvitt Léda asszony, mindent, tréfásat, furcsát tudott rólam. Ady sunyi közbeszólásokkal még itt is elmondta ugrató mókáit, beértünk a városa, az Európa-szálloda teraszán leültünk, megebédeltünk. Ady gyomrát a tengeri út annyira elrontotta, hogy étkezés közben rosszul lett. Még az este tovább akartak menni Velencébe, erősködtek, hogy nekem is velük kell mennem, én ugyan elsoroltam akadályaimat, a redakció, rövid szabadság, de a tanakodás azzal végződött, hogy nekem is megváltották a jegyet a hajóra és este, valóban, mind a hárman elindultunk Velence felé.

Egy álomba való hajnal és alkony színpazarló keretében omlott el a velencei kirándulás.

Hajnalban értünk Velence alá, a virradás már költögetett a hálófülkében, egy-kettőre mi is fenn voltunk a fedélzeten, üdvözlő enyheség libbent, kedveskedett körülöttünk. A hajó már bent volt a lagúnákon, simán csúszott a partok felé, az egymásba lapuló halvány palazzok, a sokszínű össze-vissza házacskák már fölvidámultak a táruló világosságban s mire kikötöttünk és gondolába szálltunk, elömölt a friss napsütés Velencén.

A Lídóra igyekeztünk és ezt a rövid utat odáig nem lehet elfelejteni.

A lagúnák vizét éppen színezte a tengerből felmerülő napgolyó, fénymezők iramlottak át a néma vizek síkságain, tejfölösen kövér volt ez a víz, a gondola puhán síklott a türemlő vastag hullámok között, valahol kinn a végtelenben arany fejét mosta már a nap és idelövellt ránk a lángos pillantása, bárkánk körül színek forogtak, amilyenekbe csak a merengés tud öltözködni, bástyakedvű fehér templomok a látóhatáron tovább regélték a mesét, a tekintet, mint a rabságból szabaduló madár, libbent az opálos Márkus térről a nagycsatorna harsanó körútjára, előttünk, mögöttünk, a lila, kék, rubin, sárga orgonája zúdult fel mindenfelől, alattunk a fekete hattyú ment előre velünk nesztelenül és én álomtalan bezárt szemeimmel megláttam őket is, a fáradó Apollót s hűn kísérő társát...

Hogyan telt el a három nap, amíg Velencében velük voltam? Nem tudok pontosan számot adni róla, úgy volt, hogy már másnap visszafordulok, de alig, hogy találkoztunk, épp így átfutott rajtunk a második, a harmadik nap is, séta, beszélgetés, őgyelgés a velencei utcácskákban és a szép esték a Lidón, ahol az ősz meghintette már a tájékokat varázsával.

Az emlékek ékkövei közül az egyik rám sugárzik.

A Lidóról délelőttönként bementünk a főpostára, Léda asszony és Ady idevárta poste-restante a leveleit. A harmadik nap Ady postájában benne volt "Az Újság" című lap is, amelynek ez idő tájt Ady dolgozott. A barátkozó, majdnem eleven Goldoni-szobor aljában megálltunk, Ady átfutotta leveleit és a kibontott "Az Újságot" átadta nekem, vasárnapi szám volt és benne Ady verse: "Halálvirág: a csók". Ady, Léda asszony, a vers tulajdonosai egy kissé magamra hagytak és elmerülten, elsodortan olvastam a remegő írást.

Vannak hangulatok, izgalmak, amiket jó lenne az örökkévalóság számára megrögzíteni, mert az életkéj lendül föl bennük s vigasztalni tudnak ez árnyékvilágban, az emberfogó bizalmas kis piacon, a szegélyes kicsinységnek kék mennyezete alatt, a mosolyos ércember testvéri szomszédságában, henyélő, sütkérező lazzaronik vásárjában, rám kerültek az ütemes szavak:

"Fekete pillangók fogatján
Megyek majd az utolsó csókra...
Az asszonyom: Halálvirág..."

Úgy ment át rajtam ez a vers, hogy a megrázó szenzációját most is érzem... és nem tudnám én megmondani, mit válaszolt rá az idegzetem, amikor olvastam a rám hulló sorokat:

"Halálvirág, ha majd az első
Májusi Hold az égre följön,
Ringó ágyadon pihenek.
Vigyázz, vigyázz Halálvirág,
Minden kis szirmod tündököljön.

Szent test-kelyhed nyisd ki a Holdnak
Hadd ámuljon el csodaverten,
S amíg mi összetapadunk,
Minden kis bokrot zengjen át
Nászmuzsika a forró kertben..."

Valami mondanivalóval Adyhoz fordultam, ő szűkszavúan felelt:

- Azt hiszem én is... Olyasmi...

Egyik legszebb verséről volt szó, amelynek rendkívüliségét bizonyára ő értette a legjobban és húzódva, alig-alig akart róla beszélni.

Nagyon jellemző tulajdonsága volt ez Adynak.

Elgondolta, megírta kéziratait és a kommentálást, vitát körülöttük, az emberekre hagyta. Vele voltam, amikor teremtő verseit írta, az imént felömölt strófákat nem egyszer azon íziben együtt olvastuk, de Ady soha nem beszélt írásairól elbizakodottsággal, vagy akár a mámorodásnak még meleg kábulatával. Pedig éppen nem volt szerény természet, helyesebben, telivér önérzettel tudta, kicsoda, micsoda ő. Azt hiszem a követelő érzés volt nála ez a hallgatás, hogy hívei értsék írásait és sértődött volna a géniusza, ha babráló szavakkal magyarázza azt, ami a bensőség mélyeiből fölszáll. Ugyanannyira hallgatag volt, ha reprezentáló könyvei megjelentek és ellenségei a bíráló sajtóban azokat elhallgatták, vagy megcsúfolták. Alig is láttam írót, aki ilyen magasba emelkedett közönnyel tudta volna nézni, hogy írnak-e, vagy nem írnak a könyveiről? Csak akkor mozdult meg, ha ellenesei tényleg ellenfelek voltak és ő rajta keresztül az ifjuló, előrenéző literatúrát akarták megtiporni. Emlékezetesek Rákosi Jenőnek, Tóth Bélának üzent válaszcikkei... zárkózott gőgje ilyenkor irtó erővel csapott le gáncsolóira.

"Halálvirág: a csók"... utánunk jött fényében állott a harmadik nap, amikor nekem már búcsúznom kellett. A velencei meleg lepörkölte kabátomról a piros szegfűt, amit akkoriban hordtam, Ady észrevette, hármas sétánk közben befordult egy virágos boltba, fürtös égő szegfűt hozott ki onnan és csúfolódva, álcás gyöngédséggel adta át nekem, kezének mókás mozdulatát, mímelő ujjait a szegfűvel, nevető arcának gúnyos megmozdulását, rám emelt szemeinek kikezdő hunyorgását, mintha most is látnám...

Ady velem veszekedő hangját Léda asszony is átvette és pesti hőstetteinkről sorolgatta fullánkos célzásait, majd hirtelen felém fordult:

- Aztán ne féltse tőlem Adyt...

Este volt már.

A szálló ablakain megállt a lemenő nap és bíboros volt a szoba is. Tűzkelyhében a két ember szinte a szimbólumot mutatta föl, párok helyes találkozásáról...