Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Fülep Lajos: Dante
A "dolce stil nuovo"-ban fellépő összes életelemeknek, érzelmi és gondolati életnek, a filozófiai és misztikus tendenciának, az új platonizmusnak mintegy gyűjtőmedencéje, legteljesebb megtestesülése s egyben tetőpontja Dante
Lelke ennek a költészetnek Beatrice alakja, az ő alakjának élete, átalakulásai. Dante Beatriceja a Vita Nouvában hasonlít a trubadúrok s az új olasz költők felmagasztalt nőalakjaihoz, csakhogy egyfelől még magasabbra emelkedett, másfelől közelebb jutott az ember szívéhez, mint azok. Kétségtelen, hogy Dante, csak úgy mint elődei, valóságos nőből indul ki, akinek alakja azonban fokozatosan magasztosul, minden nőiesség teljévé s tökélyévé válik, majd égből szállt angyallá, akit a mennyeiek irigyelnek a földtől, akinek nincs a földön helye, akinek puszta jelenléte és látása megnemesíti az embereket, isten küldötteivé, úgy hogy végül már megcsillan feje körül a Commedia Beatricejének glóriája, azé, aki mint az isteni tudománynak és malasztnak képe, megváltja Dantét. Nemcsak egy Beatrice-vel van tehát dolgunk, hanem többel, melyek egymásból nőnek ki anélkül, hogy egyik megtagadná a másikat: a végső Beatriceben valamennyi előző benne van, a földi nő csakúgy, mint az ewig Weibliche s az isteni kegyelem szimbóluma. Mihamar fölébe nő annak a színvonalnak, melyre Dante elődei a nőt emelték, de újra visszahajol a földhöz, mert Beatricenek viszonya Dantehoz, minden elvontsága és allegorikus íze ellenére, sokkal bensőbb, emberibb, közvetlenebb, mint az előző ideáloké a költőikhez. Beatrice alakja elevenebbé válik, mert többi ideális vonásához, a legnemesebb, legtisztább emberi vonás, a szentnek vonása járul és minden elvontsága és halványsága mellett valóban sorsszerűvé válik, akárcsak a végzetes szenvedélyek nője. Ez a sorsszerűség nem költői játék, végigkíséri Dante életét s ő maga ehhez az ideálhoz való hűségével vagy hűtlenségével méri önnön erkölcsi értékét. Metafizikai és transzcendens valóság,
Ami a Vita Nuova "cselekményét" illeti, az alig több a semminél. Csak azért, mert nem történik benne jóformán semmi, válhat benne minden bensőségessé, tisztán lelki élménnyé s telhet meg a predesztináció adta értelemmel. Ez a könyv nem az időnek, de még az örökkévalóságnak sem könyve: benne a kettő keveredik s az örökkévalóságnak minden apró mozzanatból ki kell világítania. A költőnek minden pillanatban meg kell állnia, hogy a pillanatot megvizsgálja, mit rejt magában az örökkévalóságból. A Vita Nuovában egy megpillantás, véletlen találkozás, köszönés éppen elég arra, hogy a költő lelkének legmélyebb rétegei megremegjenek - többnek nem lehet történnie.
A "dolce stil nuovo" tulajdonképpen még csak érzelmes és finom játék az ideállal, amelynek később a maga egész kozmikus hatalmával kell kibontakoznia. Az erkölcsi átalakulás és regenerálódás hiányzik még belőle: a szenvedések, az aszkézis még inkább csak elmélet, fantázia, költői kellék, dilettantizmus és szándékosság benne, szellemi gyönyörködő önkínzás, melyet fel kell váltania az élet igazi, elkerülhetetlen megpróbáltatásainak. A Vita Nuova költőjében már megvan a lelki készség arra az eljövendő aszketizmusra, melyből a Divina Commediának kell megszületnie: maga a Vita Nuova mintegy gyakorlat hozzá, előiskola, amilyenen az igazi szerzeteseknek kell átmenniük. Már benne van a gondolata és vágya a megváltó nagy szenvedéseknek, mert a jelenlevőkkel nem éri be, megnöveli, exaltálja őket. Mint a szerelem aszkétája lép fel benne Dante, aki mindenét feláldozza szíve egyetlen tárgyáért: élményei világtól mentek, tisztán lelki élmények, az ideálért való küzdelem fázisai, mivel a világhoz kötő minden szála elszakadt. A Vita Nuovában már benne van az egy dologért mindenről lemondásnak hajlama. S abban a formájában van benne, amely a nagy szenteké és aszkétáké: önkéntelen, akaratlan, végzetszerű. Dante passzive viseli el ezt az egy dolognak odaáldoztatást, mivel lelkében nincs más ezzel versenyre kelhető készség - a predesztináció keze nyugszik rajta. A nagy szenteknek és aszkétáknak nincs választásuk, azzá kell lenniük, amivé elhívatnak: a gondviselésszerű és isteni elhívásnak költői formája a Vita Nuova. Benne van a megtérésnek minden meglepetése, áhítatossága, öröme, telhetetlensége. A megtérő ember úgy érzi, hogy idegen hatalom lesz úrrá benne,viszi, ahová nem akar menni, olyan országokat fed fel előtte, amelyekről addig nem is álmodott: a megtérés első fázisa csupa csoda. A megtérőnek minden kezére jár, egy szó, véletlenül felütött lap, valakivel találkozás, a Vita Nuovában mindennek hasonló jelentősége van. Nem történik benne jóformán semmi sem, de ami történik, annak transzcendens jelentősége van, a Vita Nuovában elmondott álmok nagyon hasonlítanak a megtérők álmaihoz. A misztikus életbe avatottak mind egyöntetűen vallják, hogy Isten kezdetben édességekkel, örömökkel árasztja el az embert, hogy ezzel mintegy megfogja, meghódítsa - később azután keserűséggé válnak az édességek, de akkor már késő, az ember már nem szabad. Így Dantenál: a szerelemnek minden édessége, lágysága, nőiessége, bágyasztó levegője, fantasztikus képekbe elmerülése lassan-lassan körülköti és megejti, eljegyzi későbbi örök és tökéletes egyesülésre. Vannak, akik a Vita Nuovát úgy fogják fel, mint lelki betegséget s annak legyőzését (így Vossler), hasonlóan Goethe Wertherjéhez, amely által a költő "démonjától" szabadult - de ezek nem hatolnak bele szellemébe. A Vita Nuova lírai költemény, mely a szerelemről szól, de benne a szerelembeesés azonos a megtéréssel. A misztikus életben járatlan embernek tapogatódzása, találgatása, kuszasága van benne: minden transzcendenssége mellett még erősen "földi", mert az ember még nem tanulta meg az "odaadás"-t, az "abandon"-t, minden passzivitása mellett még nagyon is izgékony, kíváncsi, kapkodó s ezzel keresztezi az őt eszközül választott szellemnek művét amely abszolút odaadást és alávetést kíván. Ez a Vita Nuovában a platonizmusnak egyéni esete: a Beatricehez való szerelem az isten által kiválasztottság, az akarat nélkül megtérés, a csodáknak első megjelenése. Dante úgy esik szerelembe, mint ahogy szent Pált a damaszkuszi úton égi világosság a földre veri, vagy még inkább, ahogy a gyermek sienai szent Katalinban ellenállhatatlan erővel kitör a buzgóság, mielőbb még mivoltát fölfoghatná. Mivel ez a szerelem ilyen megtérésszerű, mivel a gyermek Dantéban már megvan az aszkézisre elhívatás, azért válhat a Vita Nuova földien egyértelműbb, de spirituálisan bizonytalanabb Beatriceje a Divina Commedia földietlen és spirituálisan egyértelmű Beatricejévé, aki Virgiliot elküldi, mint az Úr az ő angyalát. Mert az első megtérés, mely az ifjúi szív ártatlanságában és tisztaságában megy végbe, ritkán tart el addig, amíg a következő kor megzavarja a tisztaságot a maga új, parancsoló kívánásaival a férfi vágyaival és indulataival: s akkor új, mélyebb és gyötrelmesebb megtérésre van szükség, melynek útja nem a kedves leányokkal népes Firenze utcáin (ha még annyira szimbolikus is) vezet, hanem a pokol tornácán (mint szimbólummentes valóságon). A Vita Nuova tehát az áhítat, a devóció könyve, olyan, amilyet hatalmas fantáziájú misztikus ír megtérésének kezdetén, amilyet írhatott volna clairvauxi szent Bernát vagy szent Bonaventura s amelybe tökéletesen beleillő fejezeteket csakugyan írt Suso. Hogy Beatrice firenzei, tehát valóságos lány, annak annyi jelentősége van, mint hogy ennek vagy annak a szentnek megtérésekor ez vagy az a crucifix vagy Madonna szólal meg. A misztikusok tanítják, hogy a kezdőnek szüksége van képekre, kézzelfogható valóságokra s hogy víziói is földi valóságok formáját öltik magukra. Az az ifjú Suso, aki szíve fölé vési az IHS. monogramot s akihez muzsikáló angyalok járnak, hogy gyönyörködtessék s vigasztalják, nem hasonlít-e néha csalódásig az ifjú Dantehez, akinek szívét álmában Ámor megéteti szíve választottjával s aki szintén otthonos az angyalok között? Beatrice ilyen "kép", ilyen crucifix, ilyen Madonna, akire a kezdőnek szüksége van, akinek szólnia kell hozzá, érte csodát cselekednie: de majd eljő az idő, amikor úgy tekint vissza erre az időre, mint szellemi gyermekkorára. A misztikus a festett vagy faragott Krisztus helyett egyenesen a láthatatlanhoz, a hangtalanul szólóhoz, a képek nélkül láthatóhoz fordul: így Dante a firenzei Beatrice valósága és emléke helyett a tisztán szellemi, spirituális valósághoz. Amit Plató tanított, az embernek a földi dolgokon keresztül a szellemiekhez való fölemelkedését: azt valósította meg a költő minden szépség, minden földi csábítás iránt végtelenül fogékony művész-temperamentuma, amely a "jelenségen", a földi szépen keresztül felküzdötte magát az örök szépnek szemléletéhez s a vele egyesüléshez. Ha Dante hivatásos misztikus vagy a kanonizlásra megérett szent lett volna, ez a transzfiguráció nem menne csodaszámba, de Dante gyermekkorától élete utolsó napjáig művész volt minden ízében, szóval olyan ember, aki számára a való világ hasonlíthatatlanul valóságosabban és szebben létezik, mint bármely más kategóriába tartozó embertársa számára. Dantéba a művész és a misztikus nem sorvasztotta el egymást, hanem kiegészítette: a Divina Commediában mindkettőjük végsőre fokozottságában és harmóniájában s a Vita Nuovában első összeilleszkedésük kísérletében. Ezért bármennyire profán lírai költemény látszata van helyenként a Vita Nuovának, alapjában s legmélyén a földöntúli, a misztikus ideállal való eljegyzésnek traktátusa: a Vita Nuova Dantéja még nem ismerte a profán szerelmet, ahogy a Commediaé már nem ismerte - a profán szerelem ideje kettőjük közé, a megtérés és a fölmagasztalás közé esik.
A Vita Nuova versnek és prózának váltakozása, zökkenő és egységtelen, két egymás mellett parallel haladó vonalon, melyek sohasem találkoznak. De ilyennek kell lennie, ha nem akarja meghazudtolni magát. Mert a Vita Nuova
A Vita Nuova - helyesebben Dante egész költészete - a mindig más-más formában megjelenő ugyanazon ideálhoz való vonatkozásnak története. Az a Beatrice, aki a kilencéves Danténak megjelenik, sohasem tűnik el egészen, hanem kifejődik, megnő, tökéletesedik. A vallásos ember életében van egy mindig centrálisan futó vonal, amelybe a legheterogénebb elemek bele tudnak kapcsolódni s benne áthasonulni. A vallásos élet formailag minden életelemnek ilyen egyetlen, állandó lendületbe való olvasztása. Ilyen centrális vonal és ilyen egyetlen lendület Dante életében a Beatrice-motívum, amellyel minden életelemnek vonatkozásba kell lépnie, benne fölolvadnia, azt gazdagítania. Ezért Beatricenek is alakulnia kell, mivel mindent abszorbeál: bármit érezzen s gondoljon Dante, ami őt egy fokkal följebb s előre viszi, azt mind Beatricere ruházza át. Ezért Beatrice nem a költői fantáziának szüleménye, még kevésbé van kialakulásában önkénynek helye: Beatrice Dante morális és vallásos életének a szó szoros értelmében való inkarnációja, több mint szimbólum. Csak ahhoz a viszonyhoz hasonlítva lehet valóban megérteni, mely Krisztus és a misztikus között van: az út istenhez elkerülhetetlenül Krisztus humanitásán, embervoltán keresztül vezet és ez a humanitás sohasem tűnik el végérvényesen, a primitív, durva érzéki formából kinő, megtisztul, megfinomodik olyannyira, hogy róla az ember átvetheti magát az abszolút és minden humanitáson túl lévő Lét-alapra, de az ember ehhez a magasabb rendű, fölmagasztosított humanitáshoz mindig kénytelen visszatérni, az evangéliumi Krisztushoz hűnek kell lennie az Atyával való legbensőbb egyesülés után is. Így Beatrice: humanitása sohasem tűnik el végleg, de fölveszi és magába szívja Danténak minden szellemibb aspirációját s ezzel fölmagasztosul. Ahogy Krisztust nem hagyhatja el az egyik, úgy nem hagyhatja el Beatricet a másik, mert Beatrice nem egy nő a többi között, mint ahogy Krisztus nem egy ember a többi között: beatrice helyett máshoz térni annyi, mint életet és vallást cserélni. Beatricenek meg kell halnia, mert Dante szíve különben nem halhat meg egészen e világ számára: Dante élete súlypontjának át kell tevődnie ebből egy másik világba s ez csak úgy lehetséges, ha Beatrice előbb beleköltözik. Beatricenek előre kell mennie, mielőtt még Dante meghalt volna e világ számára, éppen azért, hogy meghalhasson: ahogy álmában előbb látja Beatrice halálát, mint ahogy az a valóságban bekövetkezik. Így készíti elő az álom a valóságot, az empirikus valóság pedig a spirituálisat, ebben az életben - mivel vallásos élet - mindennek megvan az értelme és jelentősége egy és ugyanazon célra nézve, minden eseményben benne van már a jóslata minden jövendő eseménynek, mivel benne a predesztináció az isteni szózat világosságával beszél.