Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Szerb Antal Kristóf: A választott lovag
Nagyon sokáig tartott míg újra csend lett a várban. mégis, a tüzet eloltották, a kiszabadult állatokat visszavezették, az összefutottak hazatértek. A lovagok lassan újra együtt ültek a megcsorbult asztal körül, fáradtan, sebzetten és hiába, torkuk száraz volt a sok kiáltozástól, de száraz íze volt most a bornak, a bátrak italának. Merlin pedig tehetetlen dühvel feküdt a földön, az arany madarakat ruhájáról már mind letépte, egyre tompulóbb hangon, valamely ősi nyelven, melyet senki sem értett, szörnyű igéket dobált, súlyosan feküdtek a még reszkető levegőre, mint elvonuló vihar végső legsötétebb fellege.
Akkor a várnak újra megnyitott és nyitva is felejtett kapuján aggastyán gebe döcögött által, fejét vigasztalan földön hordva, csontjai dárdaként szúrtak ki megkopott bőréből.
A gebén pedig egy fiú ült, még gyermek, furcsa és nevetséges öltözetben: ruhája egyetlen zsákból és fehér térdéig alig ért, fején olyas sapka volt, mint amilyent a bolondok viselnek, nyers borjúbőrből kivágott cipőben, kezében gerely, amilyennel gyermekek vadásznak madarakra. Csúf és durva ruháján úgy csillogott által csodálatos szépsége, mint mikor csatákon valakinek hirtelen eszébe jut akiért harcol, távol szerelmese és pajzsa vér környezte közepén a klenódium egyszer csak megragyog.
Az őrök a kapu alatt csak akkor vették a fiút észre, mikor már átbaktatott, nevettek és kiáltoztak utána, hogy vajon rohammal akarja-e megvívni a várat - de a fiú nem hallotta, megnyílt piros szája amint bámulta az udvart, sürgölődő csatlósokat, márványkutat, karcsú ablakokat és a tornyokat legkivált és azt gondolta, hogy náluk odahaza talán kevés eső esett, hogy a fák nem nőttek ilyen magasra.
Szemének tiszta tekintetében oly mód fürdött az udvar, mint keresztelő kút vizén az újszülött, aki még magában rejti a titkokat, melyeket színről-színre látott megszületése előtt: a fiú kék szemének tekintetében tisztán és értetlenül fürdött az udvar.
A várjobbágyok gyermekei összecsődültek nyomában, gúnyolódtak és kövekkel hajigálták, a fiú összeráncolta homlokát és felemelte gerelyét, de ismét leengedte, érezvén, hogy ezek nem méltó ellenfelei.
Key, az udvarmester éppen akkor ment át az udvaron, meglátta a csődületet, odasietett pálcájával, ráripakodott a fiúra, hogy bolondból bizony túlon sok is akad itt, koldusoknak pedig templom előtt a helyük és takarodjék az udvarról. De a fiú tiszta tekintetével elnézett Key fölött, valamint a madár könnyeden elszáll fák akaszkodó ágai fölött, baktatott tovább, hátrahagyván a meglepetésében szitkozódni is elfelejtett Keyt.
Mindebben még semmi csodálatos nincsen, most történt az első csodálatos dolog. Szemközt jött Ivanet, a kis apród, szomorú oroszlánját sétáltatva. Mikor a kis oroszlán a fiút meglátta, kitépte pórázát Ivanet kezéből, odaszaladt a fiúhoz, szűkölve és sírva örömében, lelapult, ugrált és dorombolt és nem találta helyét. A fiú pedig leszállt a gebéről, becézte az oroszlánt és játszadozott vele.
Ivanet könnyű lábán a fiúhoz futott és üdvözölte komolysággal, mondván: "Nem tudom ki vagy, de nem lehetsz akárki fia, mert íme csodálatos módon oroszlánom, aki mindeddig szomorú volt, most hozzád sietett és örül veled. Én Ivanet, Arthus király apródja, kezem nyújtom neked - most még kicsiny és pajzsot hordozni gyönge, de várj, és messze földön félt kéz válik majd belőle. Hogy hívnak téged és ne vedd zokon, hogy neved kérdem, mint legyőzöttektől szokás, de íme én már megmondtam az enyémet."
"A jó Isten védelmezzen (anyám tanított, hogy ezt mondjam.) A nevem? engem édes fiamnak, szép egyetlen fiamnak szólított mindig az édesanyám. Örülök, hogy Arthus király apródja vagy, mert éppen őt keresem, azért hagytam el édesanyámat, aki már tán aggódik is azóta utánam, és a kutyád is nagyon kedves, akit oroszlánnak hívnak."
Ivanet gondolt egyet, fekete köves övével együtt lecsatolta kis tőrjét és a fiúnak nyújtotta "Akarsz-e fegyvertársam lenni?"
"Hogyne akarnék", felelte a fiú, magára csatolva a tőrt, "nem tudok itt sehogy sem magamban eligazodni és olyan vagyok, mint erdőben, ahol még sosem jártam és másfajták az állatok. Annyi mindent kellene megkérdeznem tőled, aki olyan bölcsnek látszol, azt sem tudom egészen, mi az, hogy fegyvertárs és nem tudom hasznát a sokféle fegyverszerszámnak, amit itt látok, meg kellene kérdeznem, mitől nőnek olyan magasra azok a dolgok a házak fölött és milyen búcsújárásra fut itten össze ekkora sokadalom és miért kiabálnak utánam, aki mit se tettem, csak itt vagyok? és hogy mi volt az a csodálatos dolog a briziljani erdőben: asszonyt láttam, aki sírt egy férfi fölé borultan, a férfi testéből folyt a vér, akárcsak valami vadból, akit ledöf gerelyem és azt jajgatta az asszony, hogy meghalt a szerelmese, Ither lovag ölte meg. Mért sírt az asszony? mi az, hogy szerelmes? kicsoda az, aki férfiakra vadászik és hogy lehet az, hogy egy ember meghal? egészen meghal-e vajon, mint egy vad és húsát lerágják a hangyák? De most nincs érkezésem, hogy mindezt megkérdezzem tőled. Vezess azonnal Arthus királyhoz, fegyvertársam."
A két fiú karöltve sietett át az udvaron Arthus terme felé. Arthus király már csak néhányad magával ült ott, mind elcsodálkoztak a fiú szépségén, az pedig így szólt:
"Védelmezzen az Isten, Arthus király, elsőbben is üzenetet hozok néked. A város előtt az erdő szélén vörös lovag áll, kezében aranyserleggel, ő üzeni: ha van köztetek bátor és lovag, ám jöjjön ki és vívjon meg a kehelyért életre-halára, mert ha ő győz, bizony nem lesz kegyelmes, vagy ha nincs, hódolatos menetben küldjetek ki néki egy pálcát, nem tudom, az mifajta."
A rossz hírre sápadtan néztek össze a lovagok. Gavan és Lancelot legyőzöttek voltak és nem vívhattak másodszor, és a többi egy sem bízott a győzelemben, ha egyszer az a kettő vereséget szenvedett. Hallgatva néztek Arthus királyra.
De Arthus szeme öbölbe ért hullámként pihent az idegen fiún, kinek arca távoli dolgokat igézett fel, mint kórosokat a hold: csak nézte Arthus és íme erdei tündérek meglesett körtánca újra táncolt, fehér szarvas ágas-bogas agancsai között újra dalolt a déli szél, éjszakai patak kék vize ringott a holdnak fényén, int egykor, a gyermekkor elfelejtett kertjében.
Sokáig nézte Arthus, aztán így szólt:
"Ó milyen tiszta lehetett az asszony, aki tégedet világra hozott! Ki vagy te és anyád ki és mit akarsz voltaképp éntőlem, mert nem ok nélkül való jöveteled."
"Királyné az édesanyám, világszép asszony és Szív Fájdalmának hívják, briziljani erdőben a szomorú asszony mondotta, hogy Parzival az én nevem. Azért jöttem hozzád, hogy lovaggá üss engem, most mindjárt."
Nevettek a lovagok nagyon, Key pedig azt mondta: "Ha egy óra alatt megnő a szakállad, még lovag is lehetsz, ha pedig nem - elszegődsz-e kuktának?"
A lovagok kacagtak, Key pedig folytatta: "Talán megengedi lovagságod, hogy lecsatoljam ékes páncélját és fegyverét, félretegyem amint illik, amikor terembe lépünk, lovagságod elfelejtette."
De amikor közeledett feléje, a fiú dobbantott lábával és Key visszahőkölt, mert íme megrendült az egész palota fundamentumában, a fegyverek a falon harcias zajjal összeütődtek és fenyegetve.
És most már a lovagok is védelmükbe vették a fiút, mert olyan hatalma volt szépségének, hogy akárki látta, férfi vagy asszony, azon mód megszerette.
Arthus így szólt: "Tudod-e Parzival gyermek, hogy aki lovag akar lenni, annak előbb mint nehéz fegyvert hordozó apródnak kell megérdemelnie ura becsülését, dalban gazdag és bátor szerelmével úrnője szívét kell megvívnia és gyámoltalanoknak magát felejtő gyámolításával méltóvá válnia a Legfőbb Úr előtt a Legmagasabb Szerelemre? Csak aki hű szolgája volt a hármas szolgálatban urának, hölgyének és Megváltójának, az vétetik úrnak fel a lovagok sorába."
"De én, Arthus király, idő előtt mégis lovagommá ütlek, lovagok, hölgyek és Isten színe előtt, királyi felkent jogomnál fogva, mert nem lehet, hogy tévedjek benned. Mivel pedig a kerek asztal lovagjának méltó fegyverzetet kell viselnie, tulajdon kincstáramból foglak megajándékozni." - és már küldötte is a csodálkozó Keyt.
De a fiú nem akarta elfogadni Arthus ajándékát, együgyűségében azt mondta, hogy ő csak abban a fegyverzetben harcol, melyet maga szerzett magának, és ha más senki sem akar a vörös lovaggal megvívni, hát akkor engedtessék neki meg a harc és ő megszerzi magának a vörös fegyverzetet.
Erre megint nagyon kacagott mindenki, Key, a gúnyolódó azt mondta: "Ne kacagjatok, engedjétek meg a játékot: Parzival az ostor, Ither meg a csiga, rajta, hátha meg tudja pörgetni. Igen gyakorolt lehet a csigapörgetésben."
De Arthus király nem kacagott, mindenki elhallgatott, mikor ő felállt mondván: "Parzival, királyi jogomnál fogva hatalmat adok neked, hogy megvívj Itherrel és ha győzöl, tiéd legyen minden, ami birtoka, és akkor lovaggá ütlek, rangban legelsővé a kerek asztal lovagjai között."
Senki sem mert szólni és néhányan könnyezve nézték a büszkén-boldogan indulót félelmes sorsa elé, de Arthus királyi szemei tűzben égtek, mert azok látták, amit még senki sem.
Amint Parzival átment az udvaron, összegyűlt Arthusnak népe és bámulták az idegen fiút, nem tudták milyen veszedelemnek megy elébe és nevettek, nevettek bolondos ruháján és nevettek, mert oly szép volt, hogy mosolyognia kellett annak is, kinek hosszú sírástól már görcsöket kapott a szája.
És ekkor történt a második csodálatos dolog. Ott állott az udvaron Cynevare is, az avaluni leány, aki mikor meglátta Parzivalt, elfelejtette kétesküs fogadalmát, piros ajkán kicsordult a mosoly, a boldogok almájának édessége és Cynevare kacagott, oly szépen, ahogyan csak szűz leányok tudnak.
Amint ezt Key meglátta, nem fösvénykedett a gúnyolódásokkal: "Íme az okos szűz, mondotta, aki valaki választott számára tartja mosolya klenódiumát, lám- lám, ha bolondot lát, kacag és tombol amint akárki oktalan fehérnép." A körülállók nevettek szavain, de egyszer csak meghalt a mosoly,
mert valahonnan ott állott Merlin, óriás magasan, ingó szikla lezuhanás előtt. Rettenetesen megbúsult, hogy Cynevare megszegte fogadalmát és ily mód a kehely után, úgy tűnik őrizőjét is elveszítette. Nem volt iszonyúbb semmi a varázsló Merlin haragjánál, ő volt az, aki tenger fölött áthajította Írhonból Wallisba az óriások nyakláncát, mostan meglóbálta a sírkeresztet, melyet magával hordozott és lesújtott vele szegény avaluni leányra, aki sírván összerogyott előtte.
És ekkor történt a harmadik csodálatos dolog. Taliesin, aki mindeddig mit se szólt, de gondolatban sem ellenkedett sohasem Merlinnel, mostan fennhangon így kiáltott: "Merlin, ezt rosszul tetted." - Iszonyú volt a varázsló Merlin haragja, lesújtott a sírkereszttel tanítványára, aki azon mód elterült a földön.
A körülállók borzadva nézték Merlin művét, de szólni senki sem merészelt. -
Parzival mindent látott és értett, hogy itten miatta sújtott két embert gyalázat és szenvedés. De ő sem szólt, csak megjegyezte jól, gondolván, hogy egyszer majd még megfizet érte. És gebéjét sehol sem találván, gyalogszerrel kisietett a várkapun.
Senki se tudta hová tart, senki se követte, csak Ivanet, a kis apród, nagy távolról és sírván. Így érkezett Parzival a briziljani erdő szélére, íme még ott állott lován egy helyben Ither, a vörös lovag és a Földnek Kelyhében gyönyörködött immáron sajátjában és azon gondolkodott, hogyan lehetne a Föld Kelyhe mellé az égnek kelyhét is megszerezni anélkül, hogy amarról le kellene mondania.
Parzival közelített hozzá és csendesen így szólt: "Isten védelmezzen, vörös lovag. Arthus király nekem ajándékozta minden birtokodat, add hát ide lovad, a páncélt meg a kelyhet."
Ither nagyot nevetett: "Úgy vélem, Arthusnak szégyenén való fájdalma elvette maradék eszét is, nem baj - te azért tetszel nekem, fiú, akarsz-e a kengyelfutóm lenni?"
"Igen kérlek", felelte Parzival, "add ide amit kértem, mert nagyon nagy baj lesz, hogyha megharagszom."
Erre Ither fölötte felbőszült, káromkodott és lándzsája tompa felével teljes erejéből megütötte Parzivalt, mint parasztokat szokás, lándzsát nem hordozókat. Parzival hátratántorodott a virágok közé.
Másnak elég lett volna ez az ütés, hogy jajgató népe ápolgassa, de Parzival azon mód talpra ugrott, kipirultan élete első haragjában és eszébe jutott az erdei szomorú asszony, akiért bosszút kell állnia, retteneteset kiáltott, kitépett gyökerestől egy növendék csomós fát és azzal rásújtott Ither sisakos fejére. Betörött a kemény vas, betörött alatta a koponya még keményebb csontja, Ither lovag lefordult lováról. Gőgös lelke hangtalan röppent el a kiömlő vérből, harcolt felette angyal és a gonosz, nem a mi dolgunk kérdezni, kié lett.
Parzival nyomban neki látott, hogy levegye a tetemről vörös fegyverzetét. De finom és tudatlan kezei oly mód hibáztak a páncélon, mint Nagy Sándor kutyái az óriás teknősbéka hátán. Akárhol is próbálta, sehol sem lelte nyitját vagy tágultát.
Ekkorra ért oda Ivanet, a hűséget szívű. Megdörzsölte szemét, nem álmodik-e szomorú ébredés elébe, azután még mindig sírva csókolta barátját, ahol érte.
Mikor kissé alábbhagyott öröme, apródi ügyességével könnyedén lefejtette a páncélt a halottról és ráadta a türelmetlenkedő Parzivalra. Azután összecsapta kezét, megint sírt és megint csókokkal illette barátját: ó milyen szép és daliás volt Parzival a szalamander kovácsolta páncélban!
Parzival a fegyvertelen, vérében vörös halottra nézett, akinek lelohadt gőgje és fölötte nem sírt senki szomorú asszony, azon egy pillantás alatt szerelemről és enyészetről nagy titkokat tudott meg, mint mikor léket kapott hajóba hirtelen betódul a tenger és a hajó nagyon nehéz lesz, Parzival szeméből kicsordultak, nem a megbánás, hanem az emberen szánakozás könnyei. Összetörte a fát, mely fegyveréül szolgált, földbe szúrta gyermeki gerelyét és ráerősítette a fa egy darabját a szent kereszt alakjában, ily módon jelölvén a helyet, ahol ember vére omlott.
Aztán Parzival teljes fegyverzetben egy-ugrással felpattant Ither paripájára, kezében tartotta a Földnek Kelyhét, maga mögé vette Ivanetet és vágtatott vissza Arthusnak várába.
A tornyok őrszemei messziről meglátták közeledni Parzivalt Ither páncéljában, megjelentették Arthus királynak és így történt, hogy mikor a két gyermek belovagolt az udvarra, a lovagok sora zászlóval, fegyverrel ékesen lóháton várt már, Key kürtjét fújta, asszonyok az erkélyekről integettek és tépetlen zászlók, töretlen lándzsák földig hajoltak Parzival előtt.
Arthus királyi szeme tűzben égett, megölelte Parizvalt és azon mód lovaggá akarta ütni.
"Nem lehetek lovaggá, mondotta Parzival, két embert miattam ért gyalázat és szenvedés, őket meg kell torolnom. Hol van a gúnyolódó?"
Ezzel odaugratott Keyhez (Ivanet már leugrott volt lováról), kiemelte nyergéből és körülhordozta az udvaron, eresz alatt megtalálta a kosár avaluni almát, melyre Key olyan büszke volt, meglóbálta az udvarmestert és behajította a kosárba. A drága almák mind szétlapultak, Key ékes ruhája csupa mocsok lett, mindenki kacagott a vár udvarán.
Aztán körülnézett Parzival és a beomlott kút mellett, a többitől egészen egyedül, meglátta Merlint. Nagyot kiáltott és feléje tartott.
Merlin volt az egyetlen, aki nem lelte gyönyörűségét a fiúban. Komor öregsége nem látott egyebet benne, mint bolond és szerencsés sihedert aki miatt esküt szegtek hívségesei és aki a Földnek Kelyhét bitorolja. Amint most meggondolatlan vágtatott feléje, könnyű szerrel végezhetett volna Parzivallal iszonyú varázsló haragjában, de ő szörnyűbb véget szánt neki. Ezért hát nem várta be a fiú rohamát, fekete lovára ugrott és kilovagolt a várkapun, tudta, hogy Parzival utána fog eredni. Így is történt, Parzival búcsút se véve, kezében még a Földnek Kelyhével üldözőbe vette Merlint.
Bárhogy is hajszolta azonban új paripáját, a távolság mindegyre ugyanaz maradt és vágtatván, csakhamar elérték Briziljan veszélyes erdejét. Össze- vissza kószálta, űzte Parzival az irdatlan rengeteget, hol elveszítette Merlin nyomát és tiltóan útját állták óriási fák, folyondár, iszalag, sziklás taréjú patakokon ugratott keresztül, meredek lejtőkön csuszamolva hajtatott felfelé - és mindig, mikor már vissza akart fordulni, valahol a fák között feltűnt Merlin óriási feje és óriási szakálla, mint valami kóválygó erdei köd. Végül is sem lova, sem ő nem bírták tovább az iszonyú hajszát, egy mély vágásban, hová sosem sütött a nap, összehajló fák boltja alá, leugrott lováról, lefeküdt és azon nyomban elaludt a fáradtságtól.
Abban a percben Merlinnek varázsszavára mindenfelől elindultak a rettenetes erdő kígyói, a karvastagságú fekete fojtogatók és az apró mérgezett fogúak, amelyek harapásától felduzzad kékesen a test és megbomlik és amelyek marásától kitódul a vér a megnyílt pórusokon s az unikornis szarvából zúgott por sem segíthet, lassan és rémesen közeledtek a gyanútlan alvó felé, ki nem hallotta lova ijedt nyerítését, feküdt elterülten gyermeki álmának halálra ítélt szépségében, közelebb-közelebb jöttek a kígyók.
Idő múltán Merlin odalovagolt a vágáshoz, hogy a halott fiú kezéből visszavegye a Földnek Kelyhét. De odaérve, mindennél csodálatosabb dolgot látott: felül az ágak boltja megtöredezve szétvált, mintha roppant madár csapott volna le, a nyíláson besütött az arany nap. De Parzival mégis árnyékban aludt édesen, mert feje fölött árnyékot adóan ott állott az óriás páncélos angyal, zordon és egyben szeretettel teljes arculattal, hatalmas pallosára támaszkodva, mely még fekete volt az Ellenség vérétől, akit legyőzött az idők kezdetén. A magasztok alatt elől köröskörül sziszegve menekültek gyötrött vonalakban az ártalmas kígyók, Parzival sértetlen aludt gyermeki álma győzelmes szépségében.
Merlin pedig letérdelt és bocsánatért könyörgött. Bűnbánó könnyek közt most már ő is tudta, hogy Parzival a diadalmas balgatag, Istennek választott lovagja, kin titokzatos kegyelme nyugszik mint tömjén füstje a dómnak Szent György szobra körül.
Aztán lassan és görnyedt alázattal közeledett az alvóhoz, ruhája ráncaiból kivette az útmutató pálcát, melyért meghalt Ither lovag és belé helyezte Parzival pajzsába, arra a helyre, ahol hölgyeik klenódiumát tartják a lovagok. -
Mire Parzival felébredt, az angyal már eltűnt feje mögül. Parzival megdörzsölte szemét és így szólt: "Te vagy az, Merlin, én álmot láttam... soha ilyen álmot... ne haragudj rám amiért hogy üldözőbe vettelek és ha mivel megszomorítottalak, bocsásd meg, íme neked adom a Földnek Kelyhét."
Merlin megcsókolta Parzival lábát és boldogan átvette tőle a Földnek Kelyhét. Tudta, nem kell az már a választott lovagnak, akit az útmutató pálca anélkül, hogy ő maga tudná, ellenállhatatlan erővel von az Ég Kelyhe felé, amely mellett a Föld Kelyhének fénye csak kölcsön- és tükörfény.
És békességben visszatértek Arthus udvarába.
Most már semmi akadálya sem volt, hogy Parzival lovaggá üttessék, ami azon mód meg is történt olyan pompával, melyet csak Arthus király vára ismert. Amikor Arthus kardja Parzival vállát érte, végéből kékes láng csapott ki, mint olykor viharban tornyok keresztjén látható és árbocoknak ormán és az ilyen hajó nem pusztul el. Az udvarnép letérdelt és imádkozott, Arthus a kardot sosem használta többé vérontásra: ott függött a dómban ez órától a Boldogasszony lábai előtt.
És most, hogy már lovaggá lett Parzival, itt a történet vége. Alkonyodott és amint megmondotta, Merlin felült fekete lovára és indult vissza ős Avalun csodaszigetére. De nem ment megtörten és magányosan, diadalmenetben vonult mögötte a Földnek Kelyhe, melyet nem más hozott, mint Taliesin és Cynevare. Mert tudnotok kell, hogy amint Merlin haragja megszűnt, menten begyógyultak a sebek melyeket haragjában ütött, ilyen volt Merlinnek varázshatalma.
Merlin lovagolt elöl és mivel ő varázsló volt és dalnok, mint ama nápolyi Virgilius, nagy örömében ily mód énekelt:
Minden teremtmény az Urat dicséri
és hatalmas ő alkotásaiban.
Szemének fényén hízik a szép arany,
mit a föld koboldja rejteget,
de drágább kincs a gyermek tiszta arca,
a víz sellői vére ütemére
úsznak a habokon fel és alá,
vizek felett lehellete pihen,
mint kegyelme a választott felett.
Szalamanderek a győzhetlen tűzben
kovácsolják rettentő haragját
és diadalmas az Ő harcosa,
a viharok koronás madara
az ő szárnyával tanult meg repülni,
de messzebbre száll kit elhívott az ország.
Akkor Taliesin vette át a dalt és énekelte, hogy a sziklák mind vele énekelték:
A szűz leányok tiszta mosolya,
a lovagok töretlen fegyvere,
a varázslónak varázs-ereje
mind-mind őt dícsérik:
az Úr-Atyát kinek roppant kezében élünk,
az Igét ki szent tüzével járta át a vérünk
és a Kegyelemnek titokzatos Lelkét,
ki fölénk feszíti fehér szárnyait. -
Mellette lovagolt Cynevare, az avaluni leány, mosolyogva, de immár bánatosan és vissza-vissza nézve a vár felé, ahol utoljára látta Parzivalt. Férfi sosem ölelte őt, szűzen őrizte a Kelyhet és fiatalon érte halála.
Parzival még ugyanaznap este szintén útnak indult. Nem volt nyugodalma, vissza nem tarthatta őt fényes udvar igaz vendégszeretete, fegyvertársak, hódoló országok hatalma, sem pedig szép hölgyek hű szerelme, mert hol más lovag hölgye klenódiumát mutogatta, az ő pajzsában azon helyt volt az ősi jelekkel rótt pálca és vonta őt,
Ő lovagolt az alkonyodó mezőkön által, Briziljan vad erdején keresztül, hátra nem nézve, fegyverkező veszedelmek elébe, nem kérdezve miért és hová, de valahol a legtávolabb határban ragyogtak már a leszálló napban a Grál várának színes üvegablakai.