Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Figyelő

Zsadányi Henrik: Martinovics élete

- Írta Fraknói Vilmos. Az Athenaeum kiadása. -

Fraknói Vilmost bántotta az a gondolat, hogy Martinovics Ignác, akinek munkásságát és perét a bécsi udvar a titokzatosság fátylával borította be, "a szabadelvű Magyarország szemében a homályos háttérből a szabadság apostolának és vértanújának nimbuszával környezve emelkedett ki, valóságos kultusz tárgyául avattatott." Most, hogy a bécsi udvar összeomlott és a titkait egy a szocializmus felé hajló köztársaság vette át, a titkokról lehúzták a fátyolt, ki-ki szabad szemmel szemlélheti a századok óta pihenő rejtelmeket. Ő is elzarándokolt tehát hozzájuk és a magyar jakobinusok perére vonatkozó iratokat, továbbá Martinovicsnak a bécsi udvarral való összeköttetését eláruló leveleit alaposan áttanulmányozta és ebből az anyagból mintázta ki újból - másodszor - Martinovics Ignác életét. Alkalmasint az a meggyőződése, hogy ez az élet nem fog többé bámulatot kelteni, az apostolság fényköre lefoszlik róla és a szabadság dicssugaras martirának helyét a Fraknói festette Martinovics fogja elfoglalni.

Ez a Martinovics valóban nem lebilincselő jelenség. Nagyzol, hazudik, idegen tollal ékeskedik, kémkedik, árulkodik, hiú, csúszómászó, törtető, fecsegő, vallástalan, hazáját megtagadó, hálátlan, a halál előtt gyáván összecsukló, tiszteletre nem méltó, átfogó eszmékre képtelen egyéniség. Levelek, okmányok valóban azt bizonyítják, hogy a magyar főjakobinus gyarló ember volt, de még az ebben a könyvben bemutatott okmányok és levelek sem igazolják azért a vastagon rájarakott sötét színeket. Hiszen ez a könyv minden botlását, elszólását vagy gyengeségét inkvizítora kegyetlenséggel pécézi ki és dörgő hangon rivallja, íme, lássátok, ilyen ember volt a híres szabadsághős. S ugyanakkor, amikor ezt teszi, meg sem kísérli, hogy gyarlóságait korának levegőjébe és a maitól néha lényegesen elütő viszonyaiba állítsa be. Ideálisan finom erkölcsi mérlegre helyezi őket és e mérleg nyelvének ítéleteit olvassa le.

Nekem az az érzésem, hogy ez, így, nem lehet az egész Martinovics Ignác. Fraknói Vilmos könyvének olvasása közben folyton az a gondolat kísértett, hogy olyan embert állítottak elém, akit csak hátulról láthatok, nem engednek a szeme közé nézni, nem figyelhetem beszédes ajakát, eszméket takaró homlokát, a lelkét pedig éppenséggel véka alá rejtik. Ebből a Martinovicsból még sok hiányzik.

Hiányzik a természettudományokkal és filozófiával alaposan foglalkozó férfiú. Fraknói csak tűre tűzni tudja e működése közben felpattant gyarlóságait, de még csak meg sem próbálja, hogy lényegéhez hozzáférkőzzék. Hiányzik, teljesen hiányzik az az államférfiú, akinek elfogatása és kivégeztetése a bécsi udvart lelke mélyéig foglalkoztatta, kivégzésének napján az egész helyőrség fegyveresen kivonult, ágyukat vontattak fel és idegesen várták, míg feje lehull. (Fraknói közönséges svihákja megrendíthette volna ennyire a birodalom urait?) Hiányzik a bűvös hatású agitátor, a népét forrón szerető magyar, a haladásért rajongó európéer, a jogegyenlőség előtt leboruló és a kizsákmányolás ellen lázadó ember. Hiányzik a testvér, fiú, rokon, barát. Lehetetlen, hogy ennek a kicsorduló szívű szerzetesnek ne lett volna az édes anyja vagy bátyja felé egy szava vagy mozdulata, amelyből derűs sugár áradt. Hiányzik a tizennyolcadik század közepébe eső Magyarország gazdasági és társadalmi szerkezetének vázlata, amelyből Martinovics Ignác és a Martinovics-mozgalom kinőhetett.

Fraknói Vilmos csak egy hivatalok után futkosó semmiházit mutat be.

Még ezen is áttörnek azonban színek, amelyek az életrajzíró szándékain túl érnek. Még annyiból is, amennyit ő mutat meg, kiderül, hogy az udvari hajlongások, besúgások és kémkedések mögött állandóan ott lebeg nagyszabású terve - Magyarország átalakítása, Magyarországnak a haladás útjára való térítése, népképviseleten alapuló alkotmány, a kiváltságok eltörlése, ipar, kereskedelem, szociális problémák tömege, külügyi vonatozások, sőt a nemzetiségi kérdésnek a megoldása is, még pedig olyan értelemben, hogy csak most, majdnem másfél század múlva kezdenek helyességére ráeszmélni. Igaz, némelyik gondolata, még akkori szemüvegen nézve is, kiforratlan, kezdetleges, külföldi példát szolgai módon lemásoló, vagy éppenséggel helyt nem álló. De hol van az az államférfiú, akinek holttestét nem hóhér, de Pantheon fogja fel, s akinek valamennyi eszméje az egészség és kivihetőség burkában született?

Nem, kérem, Fraknói Martinovicsa nem lehet az igazi Martinovics. A mostani időkben ugyan gyönyörködni fognak benne, hiszen az író engedményeket tesz ezeknek az időknek, például megemlíti, a törtető Martinovics a szabadkőművesek közé keveredett, hogy becsvágyát kielégítse, s a szabadkőművesek alaposan tolták előre. (Ez nem akadályozza meg abban, hogy néhány nappal odébb csak úgy futólag oda ne vesse, hogy főszabadkőműves protektora lépten-nyomon elgáncsolni akarta.) A mostani időket szolgálja az a megjegyzése is, hogy Martinovicsékat sem vagyonuk, sem társadalmi állásuk, sem képzettségük nem jogosította fel a reformeri szerepre. Azt meg éppenséggel csillogó szemmel olvassák majd, hogy a kivégzés után elégették Martinovics iratait és a közönség között a halálos ítéletek nyomtatott példányait osztották szét - ingyen...

Mindamellett valószínűtlen, hogy a könyv a maga elé tűzött célt elérje. Nem valószínű, hogy a köztudat elcserélje azt a Martinovicsot, akinek sírjára Jászai Mari május huszadikán piros rózsákat szokott hinteni, a Fraknói Vilmos frissen festett Martinovicsával. Ha valaki kételkedik is a régiben és látja a fogyatékosságait, inkább vár még egy darabig, míg akad történetíró, aki nagyobb elfogulatlansággal képes e tragikus élet és halál elé lépni.