Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám
*
Az antiszemita irodalommal, melynek egyetlen célja az uszítás, elvégre könnyen végezhetünk. A napokban elolvastam egy francia publicistának: Rober Lambelinnek egy könyvét - Le péril juif - mely valójában iskolapéldája ennek a hamispénzverő, minden humanitás híján szűkölködő heccirodalomnak. A francia író a könyvében Anglia és Amerika megmentésére vállalkozik, Angliát és Amerikát figyelmezteti azokra a veszélyekre, melyek a két birodalmat zsidóságuk nap nap után növekvő befolyása révén fenyegeti. Az angol zsidók idézték elő a búr háborút, olvassuk az ismeretes hangú vádat mindjárt a könyv elején. Csak éppen hogy Angliában ma ezt senki vádnak nem érzi, de még Transvaalban sem, ahogy ezt a búrok hatalmas segítségükkel a legutolsó háború folyamán be is igazolták. A zsidó befolyás Angliában azóta egyre terjed - olvassuk Lambelin úr könyvében. Be akart valaki jutni a háború alatt az angol főhadiszállásra: zsidó ajánlás kellett hozzá. Az angol fővezérnek sir John Haig-nak titkára sir Philip Sassoon volt, Rotschild Gusztáv báró unokája. Lloyd George legjobb barátja két zsidó: Philip Sassoon és sir Rufus Isaac, Reading lordja, India alkirálya. A lordok házában, a képviselőházban egész sor zsidó ül, közülük kettő a kormány tagja, Edwin Montagu India minisztere és sir Alfréf Mond a közmunka-miniszter. Az amerikai egyesült államokban ugyanezek a viszonyok, Wilson legjobb barátjai, legintimebb tanácsadói zsidók. Ők voltak azok, akik Wilsont rávették, hogy Franciaországot megakadályozza győzelme kihasználásában. Általában, állapítja meg a Lambelin úr: "les anglo-saxons champions d'Israël." Ennek igazolására különösen alkalmasnak tartja a lengyel kérdésre való utalást. Lengyelországban zsidóüldözések voltak, legalább is a zsidó sajtó azt panaszolta, hogy a lengyel katonák gyilkolják, kínozzák, kifosztják a zsidókat. Anglia "az emberiség és a demokrácia magasabb érdekeinek védelmében, hogy wilsoni nyelven beszéljünk, valójában azonban Izrael nevében" bizottságot küldött Lengyelországba. A bizottság vezetője zsidó volt s az természetesen alaposan felfújta a pogromok jelentőségét s a konkrét eseményeken túlmenően olyan javaslatokat is terjesztett a brit kormány elé, hogy a lengyel egyetemeken szűnjön meg a numerus clausus, hogy tiltsanak be minden zsidóellenes bojkottot, s hogy az internálási táborokban fogva tartottakat bocsássák szabadon. (Méltóztassanak elhinni, hogy ebben semmiféle titkos allusio nincs, szóról-szóra így áll ez Lambelin könyvében.) Ennek a jelentésnek az volt a következménye, hogy mikor a bolseviki hadsereg megtámadta Lengyelországot s Franciaország készséggel sietett Lengyelország védelmére, a Foreign Office azt a hűvös tanácsot adta Pilsudsky marsallnak, hogy kössön békét Szovjet-Oroszországgal. "Parceque les juifs de Pologne seront considérés comme
*
Világ antiszemitái egyesüljetek. Egyesüljetek, mert különben a leglehetetlenebb ellentmondásokba keveredtek. Ha Lambelin úr azt mondja, hogy a német zsidóság csinálta a háborút, hogy kapitalizmusa jármába hajtsa a világot, akkor intézze el az ügyét a német antiszemitákkal, kik Drumont követői s akik tudvalevően azt állítják, hogy a háborút Anglia irigysége okozta. Aminthogy ugyancsak a német antiszemitákra tartozik az a kérdés is, hogy vajon valóban a zsidó ügy győzedelmét jelenti-e, hogy Anglia hűvösen bánik Lengyelországgal, s ha a francia antiszemiták azzal a váddal illetik Wilsont, hogy a zsidók iránti barátságból hengerítette a népek szövetsége szikláját Franciaország diadalútjába, akkor a német és magyar antiszemiták ugyanezt vethetik Wilson szemére azzal az indokolással, hogy a népek szövetsége nem egyébre való, minthogy konzerválja a szövetséges és társult hatalmak rablásait. A magyar antiszemitákra ez a megállapítás ugyan teoretikus jelleggel bír, mert ők többet törődnek mozi- és trafik-problémákkal, mint külpolitikai kérdésekkel. Mert ha külpolitikai kérdésekkel törődnének, persze azzal a felelősségérzettel, mellyel a Nyugaton ilyen kérdésekkel foglalkozni szoktak, akkor Lambelin könyvének adatai az angol és amerikai zsidó befolyására vonatkozólag talán impresszionálnák őket.
Világ antiszemitái egyesüljetek. Nos hát a világ antiszemitái egyben egyesültek is: a Sion véneiről szóló gyönyörű legendában. Ez a legenda minden antiszemita írásban, Lambelin könyvében is megolvasható. 1919 végén jelent meg ez a legenda nyomtatásban Londonban, a Times komoly cikket közölt róla, francia lapok is foglalkoztak a legendával s a magyar kurzuslapokba is elég könnyen megtalálta útját. Szól pedig a legenda a következőképpen: A zsidóság képviselői - Sion vénei - szakállasok és szabadkőművesek 1897-ben összeültek Baselben, hogy megbeszéljék az utakat-módokat, amelyekkel világhatalmi pozíciójukat megalapozhatják. "Közeledik a kor, amelyben a kígyó, Izrael szimbóluma, farkába haraphat, magába zárván Európa államait. Csak emlékezni kell a francia forradalomra! A mi művünk volt (t.i. a zsidóké) s a bajok, melyeket felidézett, kedveznek a mi terveinknek. A néptömegek gyűlölik az osztályokat, melyeket maguk fölött tudnak. Gazdasági krízisek csak növelik e gyűlöletet. Egyetemes krízist idézünk fel a világon, óriási munkástömegeket dobunk az utcára, akik fel vannak dühödve a gazdagok ellen és készek leöldösni, kifosztani őket. De a zsidók, idejekorán értesítve, éppen menekülnek e zavarokból". Hogy mindezt könnyebben elérhessék, a keresztényeket el kell csalogatni a mezőgazdaságtól, megkedveltetni velük az ipari spekulációt, hogy aztán a földben rejlő vagyon zsidó kézre jusson. S azután jönne a zsidó uralom. "En un mot, pour résumer notre systéme d'ébranlement et d'assevissement des États de l'Europa, nons montrerons notre pouvoir sur l'un d'eux par l'assassinat et le terroisme et s'il lui était possible, de s'unir pour nous résister, nous lui reponderions avec des canons américains, chinois ou japonais." Így van ez megírva - borzalmas részletekkel - huszonhárom jegyzőkönyvben, melyeket valaki titokban lemásolt és eljuttatott Serge Nilus orosz professzorhoz, ki aztán leleplezte ezt a szörnyű összeesküvést.
Lambelin úr könyve ez évben jelent meg, holott a Frankfurter Zeitung már a múlt évben bebizonyította hogy legostobább hamisítványról van szó. A német antiszemiták is kiadták a Sion véneinek jegyzőkönyveit. (Mert a német antiszemiták szerint Németországot nem az entente, nem Franciaország győzte le, hanem a maga zsidósága. Amit Lambelin úr aligha lesz hajlandó koncedálni német testvéreinek.) A német kiadó az előszóban megemlékezik egy másik antiszemita írásról is "Ein Rabbiner über die Gojim" és megállapítja, hogy a rabbi írása és a jegyzőkönyvek között csodálatos egyezések vannak, amiből azt következteti, hogy a rabbi is ott volt Bázelben a tanácskozó vének között. Nos, hát a Frankfurter Zeitung beigazolja, hogy a derék rabbi írása nem egyéb, mint John Retcliffe selejtes német regényírónak a hatalmas években megjelent "Auf dem Judenkirchhof in Prag" című regényének egyik fejezete, tehát nyilvánvalóan az egész ocsmány hamisítás. A mi antiszemitáink óvatosabbak.
*
A másik bizonyíték a Moutet interpelláció. Moutet szocialista képviselő 1919 tavaszán interpellált és megkérdezte a kormányt, hogy 1917 novemberében, amikor Károlyi Mihály ajánlatot tett Franciaország svájci követének, hogy kész Magyarországot Németország ellen lázítani, miért utasította el Károlyit felidézvén ezzel a háborúnak oktalan meghosszabbítását? A francia külügyminiszter azt válaszolta: "Sohasem ért bennünket az a szégyen, hogy Magyarországnak szövetségeseink rovására határainak épen tartását megígértük volna." Hát először is azt kérdezhetnők: mióta bír bizonyító erővel, az igazság erejével az, amit rólunk a francia parlamentben mondanak. Hiszen ha mindazt igazságnak fogadnók el, amit a francia parlament megállapít, akkor a trianoni békét is mint az igazságnak, méltányosságnak, bölcsességnek okmányát kellene elfogadnunk! De ezt a fiskális fogást bátran mellőzhetjük, mert hiszen a francia külügyminiszter válaszából az tűnik ki, hogy a Károlyi célja az volt, hogy Jugoszlávia, Csehország és Románia hátrányára előnyöket biztosítson hazájának. Hol itt a hazaárulás. Inkább azt mondanám: az volt a hazaárulás, hogy Károlyi Mihály ennél a pontnál gyámoltalanul megállt. (Amint hogy élete minden válságos pillanatában judícium nélkül, gyámoltalanul cselekedett.) Az volt a hazaárulás, hogy nem maradt odakinn, nem kiabálta tele az entente-világot a mi ártatlanságunkkal, háborúba kényszerítettségünkkel - mint ahogy ezt Masaryk, Benes, Kramarz tették - s nem próbálta meg onnan kintről elérni azt, hogy Magyarországot kiemelje a központi hatalmak acélgyűrűjéből. Ha néhányad magával odakinn marad és ezt céltudatosan, kitartóan csinálja, akkor - még ha egyébként mi itthoniak végig is csináljuk a háborút - bizonnyal tudott volna e szegény ország számára barátokat szerezni és módja lett volna Benes úr földrajzával, statisztikájával és históriájával eredményesen szembeszállni. Az volt a baj, hogy félúton megállt, aminthogy idem decus petentium nagynevű társa, akit Windischgrätz herceg eddig nem vádolt meg, Sixtus herceg is, ki körülbelül ugyanott állt meg, ahol Károlyi Mihály. A Moutet interpellációra egyébként Windischgrätz herceg azt a megjegyzést fűzi leleplezéséhez, érezvén ingatagságukat, hogy "Károlyi forradalmi terveiben sohasem gondolt Magyarország érdekeire, hanem mindig csak Ausztria-Magyarország forradalmasításáról beszélt." Hátha ez a bölcsesség azt jelenti, hogy Károlyi 1917-ben még úgy fogta fel a dolgot, hogy az entente révén nemcsak Magyarországot lehetne megmenteni, hanem a monarchiát, akkor az lehet ugyan bizonyíték Károlyi naivsága mellett, de semmi esetre sem olyan gondolat, melyen éppen Windischgrätz Lajos hercegnek kell elszörnyülködnie.
Windischgrätz Lajos herceg azt hirdeti urbi et orbi, hogy 1918 októberében Magyarországra kedvező békét köthetett volna, de ebben Károlyi Mihály - tudva vagy akaratlanul - megakadályozta. Hiszen bizonyos, hogy Andrássy Gyula, mihelyt a külügyminiszteri tárcát átvette, megtette a szükséges lépéseket egy különbéke megkötése iránt. Tűrhető békét remélt, néhány tót és román megyének, Horvát-Szlavónországnak föláldozásával egy életképes, az egész magyarságot és jelentős nemzetiségi vidékeket magában foglaló Magyarország megmentését. Ezt remélte, e célból küldte ki Svájcba e feladat megoldására kiválóan hivatott Windischgrätz Lajos herceget, aki Svájcban körülbelül olyan jó összeköttetéseket talált, mint Károlyi anno 1917-ben, de aki az itthoni forradalom kitörése folytán megsemmisülve látta legszebben szőtt terveit. Hát persze nehéz ezzel vitatkozni. Nem is teszem meg, csak egyszerűen nem hiszek benne. Nem hiszek abban, hogy 1918 októberében akár Windischgrätz, akár más diplomáciai úton bármit is el tudott volna javunkra érni. A központi hatalmak katonai és gazdasági összeomlása akkor már teljes volt, az után csak a békediktatúra következhetett. És ez akkor a csehek, románok, jugoszlávok akaratának ellentmondás nélküli érvényesítését jelentette. Hogy is képzelhető el, hogy azokkal a megállapodásokkal, megkötöttségekkel szemben, melybe a háború különböző peripetiáin Románia, Szerbia, Csehország belevitték Angliát, Franciaországot, Amerikát, hogyan is képzelhető el, hogy ezekkel szemben Windischgrätz úr zsenialitása győzedelmeskedett volna. Én elhiszem, hogy Windischgrätz jóhiszeműen állítja azt, aki azonban ilyenben hinni tud, arra nem bíznék diplomáciai küldetést. Egyszóval szomszédaink egyszerűen átadták Tardieu úrnak a maguk elaboratumát és ez aztán megföllebbezhetetlen volt. Ennyit a herceg tiszteletreméltó önbizalmát illetőleg.
A forradalomról pedig csak a következő megjegyzést. Ami 1918 október végén történt, az nem volt forradalom, hanem az ország katonai és gazdasági összeomlásának szükségszerű megjelenési formája. Egyetlen legyőzött állam sem lett megóva ettől a krízistől. Hogy a vezető emberek, kiket e megrázkódtatás felszínre vetett, gyöngébbek, erélytelenebbek, céljaikban ingatagabbak voltak, mint másutt, hogy a polgárság nem tudott a helyzet tragikus magaslatára emelkedni, hogy a szociáldemokrácia az ölébe hullott politikai hatalmat tömegei nyomásának engedve egyesegyedül pártérdekeinek megerősítésére akarta felhasználni: ez mind igaz és mind végzetes esemény. De legyünk tisztában azzal, hogy minden, ami történt, az elvesztett háború kétségbeesett szükségszerű következménye volt s nem pedig egy kisded csoport előre elhatározott forradalmi akciója. Ennek az ügynek elbírálása már túlhaladta az emberi igazságszolgáltatás határait, a történelem ítélőszéke elé tartozik.