Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám

Fenyő Miksa: Elmúlt hetekből

Antiszemita irodalom. Végül is az ember ijedten néz a tükörbe. Hátha mégis igazuk van, hátha valóban kiütközik az arcán mindaz a testi és lelki aljasság, melyeknek homéroszi seregszámláját a kurzus írásműveiben nap nap után olvashatjuk. Egy ideig csak ellenáll az ember, sorra szedi azokat a jelzőket,melyekkel az antiszemita demagógia visszalökdösi a zsidóságot a gettóba és látja, hogy a végeredményben, ahogy egymás mellé sorakoztatja e jelzőket, előtte áll: az ember. Egy ideig ellenáll, a tükörbe tekint, lelkébe néz, kikopogtatja szíve dobogását, perbe száll magával, hogy vajon valóban a rombolás Kínbélyege ül arcán, a kizsákmányolásé, az alacsonyabb rendű élvezésé, a kapzsiságé, a kétezeréves elnyomás miatt érzett bosszúvágyé? Rabszolgaösztönök, rabszolgaálnokságok, rabszolgalázadás? Aki kérdez, kétkedik. Aki kérdez, félig már igazat ad ellenfelének. Aki példákhoz, irodalomhoz menekül, aki Lessing Náthánjának bölcsességével vértezi magát, annak már félig vesztett ügye van. Mert azután jönnek a többiek - akikből a demagógia csak éppen azt ragadja ki, amiből dorongot faraghat, s akiknek tekintélye előtt mindenkinek meg kell hajolnia. Lehetetlen eltitkolnom magam előtt Schopenhauernek, ifjú korom drága tanítómesterének fájdalmas kirohanásait: "wie wenn mich ein Jude grüsst und mir eine Hure lächelt" vagy a Neue Paralipomena-knek Heine-ről szóló megállapítását: H. Heine obwohl ein Scurra, hat doch Genie und daher das Auszeichnende des Genies, Naivetät. Allein, wenn man seine Naivetät näher untersucht, findet man, dass ihre Wurzel Jüdische Schamlosigkeit ist: denn auch er gehört der Nation an, von der Riemer sagt: sie schämen und grämen sich nicht." De az ember nem hagyja legyűrni magát, magyarázni próbálja: Schopenhauer nem tudja megbocsátani a zsidóságnak dogmáinak esetlenségét (plump), hogy a zsidó nép klerikális nép volt, tradícióiban, törvényeiben művészetellenes s direkt a vallás parancsaival tiltotta el magától a képzőművészeteket. (A görögöknek még "a metafizikai tartalom híján való sekélyes" vallásukat is megbocsátja, mert a görög népben az esztétikai érzék rendkívül kifejlődött). Persze az ember Nietzschéhez fordul ellenérvekért, a Morgenröthe ragyogó fejtegetéseihez a zsidóság európai hivatásáról: inzwischen haben sie dazu nöthig, auf allen Gebieten der europäischen Auszeichnung sich auszuzeichnen und unter den Ersten zu stehen: bis sie es so weit bringen, das, was auszeichnen soll, selber zu bestimmen. Dann werden sie die Erfinder und Wegzeiger der Europäer heissen und nicht mehr deren Scham beleidigen. Vagy a Menschlichen-Allzumenschlichen nagyon is aktuális felháborodása: "az egész zsidó probléma valójában csak a nemzetiségi államokban keletkezhetett, ahol a zsidóság tettereje, magasabb intelligenciája, a szenvedések iskolájában nemzedékről-nemzedékre felhalmozódott lelki és akarattőkéje, gyűlölséget és irigységet keltően túlsúlyba került, és ennek folytán mindenütt lábra kapott az az irodalmi neveletlenség, a zsidóságot cipelni áldozati kosként minden nyilvános és belső bajért a vágóhídra. Elvégre minden nemzetnek megvannak a maga kellemetlen sőt veszélyes tulajdonságai: kegyetlenség azt kívánni a zsidótól, hogy kivétel legyen. Ezek tulajdonságok lehetnek nála különös mértékben veszélyesek és visszataszítók, aminthogy az ifjú börzezsidó talán a legvisszataszítóbb jelensége az emberi nemnek. Mégis azt kérdem, hogy mi mindent kell egy végleszámolásnál egy népnek elnéznünk, amelynek története nem éppen a mi mindannyiunk hibája nélkül, szenvedésekben leggazdagabb minden népek között, akinek a világ a legnemesebb embert (Christus), a legtisztább bölcset (Spinoza) a leghatalmasabb könyvet és a leghatékonyabb erkölcsi törvényt köszönheti." Hiszen ezt folytatni lehetne és Renant segítségül hívni, nem is a demagógia ellen, hanem önnön megrendelésünk ellen, amikor a legnagyobb élő magyar költő egyik írásában azt olvassuk: csúnya fajta.

*

Az antiszemita irodalommal, melynek egyetlen célja az uszítás, elvégre könnyen végezhetünk. A napokban elolvastam egy francia publicistának: Rober Lambelinnek egy könyvét - Le péril juif - mely valójában iskolapéldája ennek a hamispénzverő, minden humanitás híján szűkölködő heccirodalomnak. A francia író a könyvében Anglia és Amerika megmentésére vállalkozik, Angliát és Amerikát figyelmezteti azokra a veszélyekre, melyek a két birodalmat zsidóságuk nap nap után növekvő befolyása révén fenyegeti. Az angol zsidók idézték elő a búr háborút, olvassuk az ismeretes hangú vádat mindjárt a könyv elején. Csak éppen hogy Angliában ma ezt senki vádnak nem érzi, de még Transvaalban sem, ahogy ezt a búrok hatalmas segítségükkel a legutolsó háború folyamán be is igazolták. A zsidó befolyás Angliában azóta egyre terjed - olvassuk Lambelin úr könyvében. Be akart valaki jutni a háború alatt az angol főhadiszállásra: zsidó ajánlás kellett hozzá. Az angol fővezérnek sir John Haig-nak titkára sir Philip Sassoon volt, Rotschild Gusztáv báró unokája. Lloyd George legjobb barátja két zsidó: Philip Sassoon és sir Rufus Isaac, Reading lordja, India alkirálya. A lordok házában, a képviselőházban egész sor zsidó ül, közülük kettő a kormány tagja, Edwin Montagu India minisztere és sir Alfréf Mond a közmunka-miniszter. Az amerikai egyesült államokban ugyanezek a viszonyok, Wilson legjobb barátjai, legintimebb tanácsadói zsidók. Ők voltak azok, akik Wilsont rávették, hogy Franciaországot megakadályozza győzelme kihasználásában. Általában, állapítja meg a Lambelin úr: "les anglo-saxons champions d'Israël." Ennek igazolására különösen alkalmasnak tartja a lengyel kérdésre való utalást. Lengyelországban zsidóüldözések voltak, legalább is a zsidó sajtó azt panaszolta, hogy a lengyel katonák gyilkolják, kínozzák, kifosztják a zsidókat. Anglia "az emberiség és a demokrácia magasabb érdekeinek védelmében, hogy wilsoni nyelven beszéljünk, valójában azonban Izrael nevében" bizottságot küldött Lengyelországba. A bizottság vezetője zsidó volt s az természetesen alaposan felfújta a pogromok jelentőségét s a konkrét eseményeken túlmenően olyan javaslatokat is terjesztett a brit kormány elé, hogy a lengyel egyetemeken szűnjön meg a numerus clausus, hogy tiltsanak be minden zsidóellenes bojkottot, s hogy az internálási táborokban fogva tartottakat bocsássák szabadon. (Méltóztassanak elhinni, hogy ebben semmiféle titkos allusio nincs, szóról-szóra így áll ez Lambelin könyvében.) Ennek a jelentésnek az volt a következménye, hogy mikor a bolseviki hadsereg megtámadta Lengyelországot s Franciaország készséggel sietett Lengyelország védelmére, a Foreign Office azt a hűvös tanácsot adta Pilsudsky marsallnak, hogy kössön békét Szovjet-Oroszországgal. "Parceque les juifs de Pologne seront considérés comme protégés anglais au měme titre que les catholiques d'Orient étaient jadis traités en protégés français." A népek szövetsége, Wilsonnak ez a kedvenc ideája is valójában zsidó gondolat, a zsidó uralom megerősítésére hivatva. A franciák rögtön átlátták (valláskülönbség nélkül), hogy valójában arról van szó, hogy a német zsidó kapitalizmus ezen a réven álljon talpra és ragadja ki a győzelem gyümölcsét Franciaország kezéből. Hiába volt Foch marsallnak és a katonai szakértőknek minden erőlködése, a zsidók győztek, megvédték a német egységet és ráültettek a világ nyakára a népek szövetsége cég alatt egy zsidó szabadkőműves társaságot. Bármint is legyen - mondja publicistánk: "a népek szövetsége Wilson műve, inspirálva a pseudo-humanitarius szabadkőművesség és a zsidó koncepciók által. M. David Lloyd George, Izrael bűntársa vagy foglya, pediglen fő munkatársa volt, szolgáltatván a brit birodalom hatalmas segítségét?" S így tovább adatok, genealógiák, leleplezések, minden megvan e könyvben, csak éppen "a zsidó veszedelemről" nem olvasunk semmit. Mert hiszen, ha még el is fogadjuk valónak, amit a lengyel dolgokról mond, a veszedelem, mely fölidéződött, csak Lengyelországot fenyegette. De Angliát? Az amerikai egyesült államokat? Erről ebben a játszi hipotézisekben igen gazdag könyvben egy árva sort sem olvasunk. Hogy ez a zsidóság a két nagy birodalom világhatalmi pozícióját veszélyeztetné, vagy akár csak kulturális életét, gazdasági fejlődését: ezt még Lambelin úr sem meri mondani. A legfőbb vádja a zsidók ellen, hogy megakadályozták Franciaországot győzelme kihasználásában.

*

Világ antiszemitái egyesüljetek. Egyesüljetek, mert különben a leglehetetlenebb ellentmondásokba keveredtek. Ha Lambelin úr azt mondja, hogy a német zsidóság csinálta a háborút, hogy kapitalizmusa jármába hajtsa a világot, akkor intézze el az ügyét a német antiszemitákkal, kik Drumont követői s akik tudvalevően azt állítják, hogy a háborút Anglia irigysége okozta. Aminthogy ugyancsak a német antiszemitákra tartozik az a kérdés is, hogy vajon valóban a zsidó ügy győzedelmét jelenti-e, hogy Anglia hűvösen bánik Lengyelországgal, s ha a francia antiszemiták azzal a váddal illetik Wilsont, hogy a zsidók iránti barátságból hengerítette a népek szövetsége szikláját Franciaország diadalútjába, akkor a német és magyar antiszemiták ugyanezt vethetik Wilson szemére azzal az indokolással, hogy a népek szövetsége nem egyébre való, minthogy konzerválja a szövetséges és társult hatalmak rablásait. A magyar antiszemitákra ez a megállapítás ugyan teoretikus jelleggel bír, mert ők többet törődnek mozi- és trafik-problémákkal, mint külpolitikai kérdésekkel. Mert ha külpolitikai kérdésekkel törődnének, persze azzal a felelősségérzettel, mellyel a Nyugaton ilyen kérdésekkel foglalkozni szoktak, akkor Lambelin könyvének adatai az angol és amerikai zsidó befolyására vonatkozólag talán impresszionálnák őket.

Világ antiszemitái egyesüljetek. Nos hát a világ antiszemitái egyben egyesültek is: a Sion véneiről szóló gyönyörű legendában. Ez a legenda minden antiszemita írásban, Lambelin könyvében is megolvasható. 1919 végén jelent meg ez a legenda nyomtatásban Londonban, a Times komoly cikket közölt róla, francia lapok is foglalkoztak a legendával s a magyar kurzuslapokba is elég könnyen megtalálta útját. Szól pedig a legenda a következőképpen: A zsidóság képviselői - Sion vénei - szakállasok és szabadkőművesek 1897-ben összeültek Baselben, hogy megbeszéljék az utakat-módokat, amelyekkel világhatalmi pozíciójukat megalapozhatják. "Közeledik a kor, amelyben a kígyó, Izrael szimbóluma, farkába haraphat, magába zárván Európa államait. Csak emlékezni kell a francia forradalomra! A mi művünk volt (t.i. a zsidóké) s a bajok, melyeket felidézett, kedveznek a mi terveinknek. A néptömegek gyűlölik az osztályokat, melyeket maguk fölött tudnak. Gazdasági krízisek csak növelik e gyűlöletet. Egyetemes krízist idézünk fel a világon, óriási munkástömegeket dobunk az utcára, akik fel vannak dühödve a gazdagok ellen és készek leöldösni, kifosztani őket. De a zsidók, idejekorán értesítve, éppen menekülnek e zavarokból". Hogy mindezt könnyebben elérhessék, a keresztényeket el kell csalogatni a mezőgazdaságtól, megkedveltetni velük az ipari spekulációt, hogy aztán a földben rejlő vagyon zsidó kézre jusson. S azután jönne a zsidó uralom. "En un mot, pour résumer notre systéme d'ébranlement et d'assevissement des États de l'Europa, nons montrerons notre pouvoir sur l'un d'eux par l'assassinat et le terroisme et s'il lui était possible, de s'unir pour nous résister, nous lui reponderions avec des canons américains, chinois ou japonais." Így van ez megírva - borzalmas részletekkel - huszonhárom jegyzőkönyvben, melyeket valaki titokban lemásolt és eljuttatott Serge Nilus orosz professzorhoz, ki aztán leleplezte ezt a szörnyű összeesküvést.

Lambelin úr könyve ez évben jelent meg, holott a Frankfurter Zeitung már a múlt évben bebizonyította hogy legostobább hamisítványról van szó. A német antiszemiták is kiadták a Sion véneinek jegyzőkönyveit. (Mert a német antiszemiták szerint Németországot nem az entente, nem Franciaország győzte le, hanem a maga zsidósága. Amit Lambelin úr aligha lesz hajlandó koncedálni német testvéreinek.) A német kiadó az előszóban megemlékezik egy másik antiszemita írásról is "Ein Rabbiner über die Gojim" és megállapítja, hogy a rabbi írása és a jegyzőkönyvek között csodálatos egyezések vannak, amiből azt következteti, hogy a rabbi is ott volt Bázelben a tanácskozó vének között. Nos, hát a Frankfurter Zeitung beigazolja, hogy a derék rabbi írása nem egyéb, mint John Retcliffe selejtes német regényírónak a hatalmas években megjelent "Auf dem Judenkirchhof in Prag" című regényének egyik fejezete, tehát nyilvánvalóan az egész ocsmány hamisítás. A mi antiszemitáink óvatosabbak.

*

Windishgrätz vádol. Windischgrätz herceg hazaárulással vádolja Károlyi Mihályt. Tudatosan előkészített, az ellenség pénzén megorganizált hazaárulással, egyikével azoknak a hazaárulásoknak, ahol - ellentétben inden nemzeti tradícióval - a haza liferáltatott is. Bizonyítékait a herceg bíróság elé terjeszti, de addig is, míg ez a bíróság a maga ítéletét kimondja, ízelítőt ad ezekből. A legdöntőbb bizonyítéka az a beszélgetés, melyet a herceg a német császárral folytatott. Hát nekünk semmi okunk sincs kételkedni a német császár szavában, a saját népe kételkedhet benne, az entente kételkedhet benne, nekünk egy monarchista ország lojális alattvalóinak hinni kell benne. Csak éppen az a baj, hogy a német császár mindeddig még nem nyilatkozott, Windischgrätz úr leleplezéseit egy árva szóval sem erősítette meg s ez a magyar bíróság igen fura intézmény: előtte Károlyi Mihály szavának alighanem ugyanannyi súlya lesz, mint a hercegének. Még ha a herceg még oly keményen és férfiasan megmarad álláspontján és nem ismétli meg, amit emlékiratainak Tiszáról szóló egynémely passzusával megtett, mikor látta Tisza híveinek, tisztelőinek felzúdulását, hogy "bitte das Nichtgewünschte auszustreichen." Mi tehát csak akkor adunk hitelt a herceg vádjainak, ha II. Vilmos nyilatkozik s még akkor sem egész meggyőződéssel.

A másik bizonyíték a Moutet interpelláció. Moutet szocialista képviselő 1919 tavaszán interpellált és megkérdezte a kormányt, hogy 1917 novemberében, amikor Károlyi Mihály ajánlatot tett Franciaország svájci követének, hogy kész Magyarországot Németország ellen lázítani, miért utasította el Károlyit felidézvén ezzel a háborúnak oktalan meghosszabbítását? A francia külügyminiszter azt válaszolta: "Sohasem ért bennünket az a szégyen, hogy Magyarországnak szövetségeseink rovására határainak épen tartását megígértük volna." Hát először is azt kérdezhetnők: mióta bír bizonyító erővel, az igazság erejével az, amit rólunk a francia parlamentben mondanak. Hiszen ha mindazt igazságnak fogadnók el, amit a francia parlament megállapít, akkor a trianoni békét is mint az igazságnak, méltányosságnak, bölcsességnek okmányát kellene elfogadnunk! De ezt a fiskális fogást bátran mellőzhetjük, mert hiszen a francia külügyminiszter válaszából az tűnik ki, hogy a Károlyi célja az volt, hogy Jugoszlávia, Csehország és Románia hátrányára előnyöket biztosítson hazájának. Hol itt a hazaárulás. Inkább azt mondanám: az volt a hazaárulás, hogy Károlyi Mihály ennél a pontnál gyámoltalanul megállt. (Amint hogy élete minden válságos pillanatában judícium nélkül, gyámoltalanul cselekedett.) Az volt a hazaárulás, hogy nem maradt odakinn, nem kiabálta tele az entente-világot a mi ártatlanságunkkal, háborúba kényszerítettségünkkel - mint ahogy ezt Masaryk, Benes, Kramarz tették - s nem próbálta meg onnan kintről elérni azt, hogy Magyarországot kiemelje a központi hatalmak acélgyűrűjéből. Ha néhányad magával odakinn marad és ezt céltudatosan, kitartóan csinálja, akkor - még ha egyébként mi itthoniak végig is csináljuk a háborút - bizonnyal tudott volna e szegény ország számára barátokat szerezni és módja lett volna Benes úr földrajzával, statisztikájával és históriájával eredményesen szembeszállni. Az volt a baj, hogy félúton megállt, aminthogy idem decus petentium nagynevű társa, akit Windischgrätz herceg eddig nem vádolt meg, Sixtus herceg is, ki körülbelül ugyanott állt meg, ahol Károlyi Mihály. A Moutet interpellációra egyébként Windischgrätz herceg azt a megjegyzést fűzi leleplezéséhez, érezvén ingatagságukat, hogy "Károlyi forradalmi terveiben sohasem gondolt Magyarország érdekeire, hanem mindig csak Ausztria-Magyarország forradalmasításáról beszélt." Hátha ez a bölcsesség azt jelenti, hogy Károlyi 1917-ben még úgy fogta fel a dolgot, hogy az entente révén nemcsak Magyarországot lehetne megmenteni, hanem a monarchiát, akkor az lehet ugyan bizonyíték Károlyi naivsága mellett, de semmi esetre sem olyan gondolat, melyen éppen Windischgrätz Lajos hercegnek kell elszörnyülködnie.

Windischgrätz Lajos herceg azt hirdeti urbi et orbi, hogy 1918 októberében Magyarországra kedvező békét köthetett volna, de ebben Károlyi Mihály - tudva vagy akaratlanul - megakadályozta. Hiszen bizonyos, hogy Andrássy Gyula, mihelyt a külügyminiszteri tárcát átvette, megtette a szükséges lépéseket egy különbéke megkötése iránt. Tűrhető békét remélt, néhány tót és román megyének, Horvát-Szlavónországnak föláldozásával egy életképes, az egész magyarságot és jelentős nemzetiségi vidékeket magában foglaló Magyarország megmentését. Ezt remélte, e célból küldte ki Svájcba e feladat megoldására kiválóan hivatott Windischgrätz Lajos herceget, aki Svájcban körülbelül olyan jó összeköttetéseket talált, mint Károlyi anno 1917-ben, de aki az itthoni forradalom kitörése folytán megsemmisülve látta legszebben szőtt terveit. Hát persze nehéz ezzel vitatkozni. Nem is teszem meg, csak egyszerűen nem hiszek benne. Nem hiszek abban, hogy 1918 októberében akár Windischgrätz, akár más diplomáciai úton bármit is el tudott volna javunkra érni. A központi hatalmak katonai és gazdasági összeomlása akkor már teljes volt, az után csak a békediktatúra következhetett. És ez akkor a csehek, románok, jugoszlávok akaratának ellentmondás nélküli érvényesítését jelentette. Hogy is képzelhető el, hogy azokkal a megállapodásokkal, megkötöttségekkel szemben, melybe a háború különböző peripetiáin Románia, Szerbia, Csehország belevitték Angliát, Franciaországot, Amerikát, hogyan is képzelhető el, hogy ezekkel szemben Windischgrätz úr zsenialitása győzedelmeskedett volna. Én elhiszem, hogy Windischgrätz jóhiszeműen állítja azt, aki azonban ilyenben hinni tud, arra nem bíznék diplomáciai küldetést. Egyszóval szomszédaink egyszerűen átadták Tardieu úrnak a maguk elaboratumát és ez aztán megföllebbezhetetlen volt. Ennyit a herceg tiszteletreméltó önbizalmát illetőleg.

A forradalomról pedig csak a következő megjegyzést. Ami 1918 október végén történt, az nem volt forradalom, hanem az ország katonai és gazdasági összeomlásának szükségszerű megjelenési formája. Egyetlen legyőzött állam sem lett megóva ettől a krízistől. Hogy a vezető emberek, kiket e megrázkódtatás felszínre vetett, gyöngébbek, erélytelenebbek, céljaikban ingatagabbak voltak, mint másutt, hogy a polgárság nem tudott a helyzet tragikus magaslatára emelkedni, hogy a szociáldemokrácia az ölébe hullott politikai hatalmat tömegei nyomásának engedve egyesegyedül pártérdekeinek megerősítésére akarta felhasználni: ez mind igaz és mind végzetes esemény. De legyünk tisztában azzal, hogy minden, ami történt, az elvesztett háború kétségbeesett szükségszerű következménye volt s nem pedig egy kisded csoport előre elhatározott forradalmi akciója. Ennek az ügynek elbírálása már túlhaladta az emberi igazságszolgáltatás határait, a történelem ítélőszéke elé tartozik.