Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szivós Zsigmond: Palingénia

Szivós Zsigmond: Palingénia
ELSŐ FELVONÁS

Tompa melegbe terpedt nyári délután. Áradó fénytől fehér úri veranda. Hátterében sziporkázó üvegfal, mögötte lihegő lombokban hűsöl a kert. A kertben jól látható függőháló, melybe csillogva süpped a fényes telivérű éter. Alatta törpe karosszékek: megannyi álomszuszék tárgy.

Elöl, jobbra-balra ajtótorkolatokban gyenge árnyékfodrot ver a meghatóan tiszta veranda. Közepén fehér asztal. Könnyű vázájában pipacsok. Nádfonatú székek. A falakon semmitmondó képek. Fénypepecsek és árnypamacsok.

Mari: Lusta negéddel szokott munkáját végzi. Tesz-vesz a képek körül, az asztalon. A veranda széles ajtóit kitárja. Megáll. Vastag, meztelen karjait szétveti, erős, paraszti-veres bokáira terped.

Jani: Beoldalog. Meleg szemei a lány bokáira sütnek.

Csekélyke csend.

Mari: Álközönnyel megfordul, újra tesz-vesz.

Jani: Kezét rövid, tompa füttyökkel ásító szájára veri. Gondol egyet. Nagy lendülettel a lány mellett terem.

Mari: Megáll. Rábámul: No!

Jani: Lehűl. Zavartan megsimogatja homlokát, de csakhamar a lány pompás mellén lüktet tekintete.

Mari: Idétlen, mély hehezettel röhög.

Jani: Beszívja a nőstény bő páráját. Füléhez szédül. Sugdos. Motyog. Merészkedik.

Mari: Kergén sürög-forog, miként, ha munkáját végzi. Egyre gyorsabban és bizonytalanabbul.

Jani: A lány körül dong, dürög, dörgölődik. Hirtelen az észbontó csendre eszmél. Zavartan, kába körültekintéssel megáll.

Mari: Meglepetten, durva zavarral. Ezért bukott hát meg a vizsgálaton!

Jani: Rekedt hangon: Mari te!

Mari: Ostoba fölénnyel: Ezér-e! Ezér-e!

Jani: Buján ugrásra készül.

Mari: Nehéz talpain könnyű szerrel szedelőzködik. Ugrál. Szalad előle. Kellemeteskedik.

Jani: Szédül fejjel berzenkedik. Az asztal mellett megbotlik. Féltérdre esik.

Mária és a fiatal tanár észrevétlenül belépnek.

Mari: Mintha ott sem lenne, kisompolyog.

Jani: Elfelejtett felállni.

Mária: Könnyedén megütődik. A fiatal emberhez fordul: Tanár úr, megtartja a leckeórát?

Benedek: Rákveresen felel: Igenis. Meg. Miért ne?

Mária: Asszonyos elnézéssel mosolyog a két hímecske zavarán. Majd, hogy a nyári kertre néz, kéjes értelemmel felnevet: Pompás ebéd után!

Jani: Feje bíborveres. Tüzes türelemmel nézi a nevető asszonyt.

Mária: Szólni szeretne. A fiúra mered. Megütközik: Ejnye te!

Jani: Szemeit lehunyja. Ekkor mártírsápadt.

Mária: A fiúra nyitja ajkait, de hirtelen megfordul a tanárhoz: Jó napot tanár úr.

A fiatalasszony csendesen távozik, a tanár fel és alá lépdel, torkát köszörüli. A fiú feláll. Letörli térdeit. Könyvet tesz az asztalra.

Benedek: Megáll. szembenéz a kamasszal.

Jani: Halkan: Elkezdhetjük tanár úr.

Benedek: Mintha nem hallaná, tovább járkál.

Jani: Közönyösen vár.

Benedek: Szólott valamit, fiatal barátom?

Jani: Sunyimódra: Nem, tanár úr.

Benedek: Igen... Igen... Mért nem néz a szemembe?

Jani: Rögtön tágra nyíltan rábámul: Én, tanár úr?

Benedek: Ünnepélyes mesterkedéssel vizsgálja.

Jani: Félreröhög.

Benedek: Tehát kezdjük.

Jani: Csendes lustasággal a könyvek után lát. Közbe morog: A mai lecke szól a logika alapvető igazságairól...

Benedek: Szórakozottan. Halljuk...

Jani: A logika alapvető igazságai... Látja, hogy a tanár ügyet se vet rá. Karját feje alá támasztja, nekibúsul.

Benedek: Felugrik: Hát persze! Az üvegfalhoz megy: Kint csak úgy buzog a természet a bő melegtől. Mintha csak jókora eret vágtak volna a napon. Ez a forró vér átömlik mindenbe. Meleg van. Hallja-e fiatal barátom?

Jani: Hallom tanár úr.

Benedek: Igen. És a maga vére is fiatal barátom, olyan tündöklő, akár ez az arany éter...

Jani: Lenéző kényszerrel: Az én vérem is olyan tündöklő, akár ez az arany éter...

Benedek: Lágyan. A maga szíve olyan könnyű most, akár a veres rózsa napszította kelyhe?

A fiú sóhajt, a tanár rábámul. Pillanatnyi csend.

Benedek: A fiú vállát veregeti: Fiatal barátom... én látom a szívét. Majd visszaijed a fiú állati közönyétől: Kint minden látomás, látvány, kép, képletes valóság. Igen: A természet nem igazság, csak képletes valóság. Tudja-e mi a kép?

Jani: ?

Benedek: Kép olyan látvány, melynek az alapja nem az amit látunk, hanem az aki lát. És a szív, a szív lát.

Jani: Szórakozottan: Igenis.

Benedek: Nos, fiatal barátom, mit lát?!

Közvetlenül az üvegfal előtt, rózsákkal karjai közt mosolyogva elvonul Mária. Incselkedve szemükbe biccent.

Jani: Hebegő ámulattal: Én tanár úr? Égő két szeme könnyben úszik, restelli mindezt. Rekedten leveti magát egy székbe. Dohogó fájdalommal az asztalra borul, és dacos csendbe durálja magát.

Benedek: Hirtelen ránéz: Mi baja? igen... Igen... Mit is beszélek mindezekről Önnek... Fiatal barátom, az ilyen tiszta nyári délután arra jó, hogy kötelességünkre intsen. A mi kötelességünk pedig...

Domokos: Hirtelen belép. Kövéren és életerős derültségében fölényesen: A mi kötelességünk pedig?... Nevet: jobb arról a mi kötelességünkről ilyenkor nem beszélni. Kiterjeszti kövér karjait a kertre: A mi kötelességünk... Újra nevet.

Benedek: A munka... A munkára bátorkodtam felhívni az én fiatal barátom figyelmét.

Domokos: Igen a munka... Édes Istenem... A munka... Idülten nevet: A munka ez a legvégtelenebb emberhatár is szűk ilyenkor. Ez az égő fény fehérre mos minden tapasztalatot. Évmilliárdjaink gáttorlaszait, az idegeinket is elönti a vér és... és ezért szivarozom... Pompás tömény illattömeg ez a havanna... A fiúra mordul: Hát te mit állsz itt?

Jani: Vad szomjúsággal: Add ide a végit!

Domokos: Komolyan. Azt már nem. Te még gyerek vagy.

Jani: Elég kifejezetten vállat rándít és lenézően intve, odébb áll.

Domokos: Hát Ön kolléga úr, mit művel?

Benedek: Engedelmével önmagamat. Tanulok. És egyre bizonyosabb előttem, hogy mindennek alapja a fantáziából előbukkanó kép: Önmagunk.

Domokos: Gépiesen: Szóval az a régi szamárság. A természet, barátom, a természet az alapja mindennek.

Benedek: Oly szerényen hallgat, hogy ez a legkihívóbb tagadásnál is nyilvánvalóbb.

Domokos: A kertbebámuló fiúra néz: A természet! Majd az alázatos fiatal emberen akad meg a tekintete. Legyint: No persze...

Klára kezében könyvvel nesztelenül végigvonulóban a szobán.

Domokos: Nagy szeretettel: Hová, te alvajáró?

Klára: Felriad. Nagy zavaros szemekkel megáll.

Domokos: Hogy állunk a mai leckével kislányom?

Klára: Rémülten: Mára a bürök, vagy sípfű... Szórakozottan sietve turkál a könyvben.

Domokos: A bürök, vagy sípfű... Húsos, fanyar és kellemetlen növény...

Klára: Illata sincs.

Domokos: Tanuld csak meg: van ám annak virágja.

Klára: Illata sincs...

Domokos: Hogy a büröknek nincs illata! Te! Hát a conium, a bürökméreg? Oly bódító, hogy egy ízelítő belőle és... a másvilágra ébredsz.

Klára: Lágyan mosolyog: A másvilágra... Hirtelen vággyal az öreg úr mellére bújik: Bácsikám, magyarázz nekem, mesélj nekem! De ne a bürökről, sípfűről, vagy coniumról. Mesélj, mesélj nekem.

Szelesen lapoz a könyvben.

Domokos: Miről kislányom?

Klára: Nem bánom. Valami igazán szépről. No várj. Mesélj nekem a - Palingéniáról!

Feltartja és áhítattal nézi a könyvet.

Domokos: Ejnye. Mért épp a Palingéniáról?

Klára: Mert ez oly szép... Nézd, rózsahímesek a szárnyai és a neve, a neve is oly szép... Palingénia.

Domokos: Nem kislányom. Tanuld csak meg a leckét. Ha majd azt tudod, jutalmul... Nem. A Palingéniáról még akkor sem mesélek neked...

Klára: Akkor... én se...

Domokos: Nos, jól van. Tudod mit? Ha jól megtanulod a coniumot, cserébe mindent elmondok neked a Palingéniáról. Nos rajta: Tanuljatok gyerekek!

A fiú dühösen, a lány kényszeredetten könyveikhez ülnek. A két férfi egész előre jön. A tanulók gépies mormogása időnként szavukba vág.

Domokos: Ön tehát csakúgy magában füstölög, fantáziál barátom...

Benedek: Érthetetlen nyomokat fedeztem fel magamban. Repülő gyíkok gyémántkarmai másznak át öntudatomon... Sokszor úgy látom az öntudatomat, mint üvegpagodát, melynek a föld minden ásványa él, virágzik...

Domokos: Kétkedőn mosolyog. A gyerekekre néz: Milyen kedvesek ezek a gyerekek.

Benedek: Tudniillik...

Domokos: Elmélázva: Ez a lány... akár egy bámulatos lepke bábja. Mozdulatlan. Sejtelmes. Nevet: A fiú? Akár egy szőrös tavaszi dongó!

Benedek: Tudniillik...

Domokos: Tudniillik?

Benedek: Sértődötten elhallgat.

Domokos: Ejnye, no! Lárifári...

István: Derűsen, boldogan belép: Jó napot uraim. Végignéz rajtuk, mosolyog: Ejnye, már megint veszekedtek. Ez a tudomány átka. Mire az egyik tudósnak eszébe jut, hogy a másikra hallgasson, az már sértődötten elhallgatott. Megérzi a lány állandó mély pillantását: Hát ti gyerekek? Tanultok? Klárikám miről tanulsz?

Klára: Ünnepélyesen feláll: A bürökről, vagy sípfűről, illetve mérgéről a coniumról. Jelentősen: Ez egy igen erős, borzasztó, halálos méreg...

István: Hát te Jani?

Jani: Röviden: logikát!

István: Ejnye fiú, milyen méreggel hangsúlyozod, hogy logikát, te lány, te pedig milyen logikával hangsúlyozod a mérget. Ti tanulhatnátok egymástól.

Mindhárman nevetve távoznak. Csend A lányka feláll. Sóhajt. Az ajtóig megy. Hosszan, szinte öntudatlan néz a távozók után. A fiú hallgat. Mereven a könyvbe bámul, mit se lát. Egyszerre magára eszmél. Felkapja a könyvet, de nyomban mérgesen lecsapja. Újra. Újra.

Klára: Csendesen megfordul. A fiúra bámul.

Jani: Tudomása sincs a lányról. Vadul az asztalra borul.

Mély csend.

Klára: Könnyen és nesztelen imbolyog a nagy fényben.

Jani: Felhorkan: Mit söndörgőzöl jobbra-balra?!

Klára: Sértett ámulattal: Te!

Jani: Tán nem nyughatsz a bőrödben?...

Klára: Mintegy álmában, incselkedve nevet. Jobbra-balra lép, derekát húzogatja.

Jani: Értetlenül szemléli.

Klára: Juj, de jól bizsereg a hátamban ez a nap.

Jani: Nyersen: Te! Sötét megvetéssel elfordul.

Klára: Megáll. Áll.

Csend.

Jani: Az ajtó felé Istvánt utánozva: Ti tanulhatnátok egymástól... Komoran magába hull: Ő! Ő mondja ezt!

Klára: Felesel: Igenis ő!

Jani: Tompán: Ő!

Klára: Tompán: Ő!

Pillanatnyi csend.

Jani: Te! Fogd csak meg a muszklimat!

Klára: Kedveskedve, hosszan tapogatja a behajlított felsőkar izmot.

Jani: Ugye? ugye!

Klára: Álmodozva: Óh, az övé ezerszer erősebb.

Jani: Ellöki: Eredj. Te buta csirke.

Klára: Bizonytalanul: Én nem vagyok buta csirke.

Jani: Te, kókadt csirke! Te. Ez a kar már Gyurit, a vasgyúrót is odavágta. Ez a kar már...

Klára: Fitymálva: mi az? Verekedni? István csak füttyent egyet és Gyuri ott terem, ahol akarja... István...

Jani: Tanácstalanul áll ez új érvekkel szemben. Majd fennakad a lány áhítatos, reszkető hangján és röhögve utánozza: István!

Klára: Tétován megakad. Véresre pirul.

Jani: Gonoszul röhög: István!

Újra csend.

Klára: Az asztalhoz lép. Zavart. Hirtelen szemébe ötlik a nyitott könyv: Óh Palingénia. Itt vagy. De szép vagy. Szép rózsaszínű alsó szárnyaid vannak. Szép bársonyos szárnyaid vannak. Rajta szép ezüst pávaszemek is vannak. Ha én ilyen szép lehetnék! Szemébe ötlik egy fogason függő, rózsaszínű, ezüsttel hímzett, selyem nagykendő. Hopp! Nyakába keríti, kiterjesztett karjain lengeti. De szép vagyok. De szép vagyok! Szépséges Palingénia vagyok.

Jani: Ránéz: Te! Nem teszed le rögtön azt a kendőt?

Klára: Nem ám! Táncolva szökik előle.

Jani: Tedd le azt a kendőt!

Klára: Lepke vagyok. Szép selymes szárnyaim vannak. Lepke vagyok. Hopp!

Jani: Add ide azt a kendőt!

Klára: Részegen egy székre szökken.

Jani: Mellette terem. Megragadja, leveszi a székről. Lefejti róla a kendőt.

Vérük agyukban tombol. Zavartan. Idegenek.

Klára: Bágyadtan: Mért épp ezt a kendőt?

Jani: Még mindig vad: Ezt a kendőt! Arcához emeli a zengő selymet: Ezt a kendőt. Hirtelen térdre hull. A székre borul. A kendőbe temetkezik. Zokog.

Klára: Idétlen, anyás mosollyal nézi. Várakozik. Bátortalanul rászól: Nagyon szereted?

Jani: Felhördül: Muszáj!

Klára: Csendesen odébb áll. Leül.

Kínos csend.

Jani: Kibontakozik a kendőből és a csendből. Kedveskedni akar, de még rekedt: Te, Pali!

Klára: Elbámul, ellágyul: Pali?

Jani: Restelli: No igen. Te, Palingénia.

Klára: Rámosolyog. Mellé megy. Mellére bújik. Elsírja magát.

Jani: Nehezen sóhajt: Hiába! Hiába! Most atyáskodik: No hogy állsz? Mikor beszéltél vele utoljára?

Klára: Itt. Itt. Hallhattad. Utoljára azt mondta: Ti tanulhattok egymástól!

Jani: Elgondolkozik: Igen... Hát...

Klára: Élénken: Hát te? Mikor láttad őt?

Jani: Ünnepélyesen: Mária ma délután pont ebéd után erre jött. Én itt álltam. És...

Klára: És...

Jani: És... Arca elsötétül, de rögtön elneveti magától e gondolatot. Pimaszul és könnyedén sugdos a lányka fülébe: és...

Édelegnek.

Klára: Unt undorral befogja füleit. Kíváncsisága elült. Bosszúsan a fiú szájára üt.

Hallgatnak.

Klára: Te! Én úgy tudnám szeretni az uramat. De úgy! Csak őt! Soha még csak gondolatban sem csalnám meg. Soha!

Jani: Tudálékosan legyint: Te. Tudod az egészen más. Te még szűz vagy. De az asszonyoknál! Egy asszony az egészen más!

Klára: Egészen más... Te! Azt az asszonyt le kell győznöm. Nem engedhetem, hogy tovább csalja azt az embert... István. István!

Jani: Megijed: Megragadja a leány csuklóit: Te! El ne merd egy szóval se árulni senkinek a világon! Megesküdtél az anyád emlékére!

Klára: Megesküdtem az anyám emlékére. Te! Hogy gyűlölöm azt az asszonyt. Gyűlölöm!

Jani: Én meg gyűlölöm azt a hencegő frátert: A férjit. Utálatosan ismét a lányt utánozza: Istvánt!

Klára: Fenyegetve: Te!

Jani: Észre sem vesz téged...

Klára: Szerelme extázisát egy pillanatra torkán forrasztja ez az igazság. Bénultan, de eltelve áll.

Jani: Gonoszul nézi.

Klára: A szó csak úgy pattan belőle: Te! Én nem bírok már tovább várni. Nagyon szeretem őt! Valami történik még. Meglátod! Én... Én... Te mondd csak: Mit érzel te, mikor szeretsz?

Jani: Én? Megvetően vállat von.

Klára: Mert én tele vagyok muzsikával. A fülem zúg. Te! Állandóan csak úgy donganak a fülembe.

Jani: Döngő léptekkel az üvegfalhoz megy. A kertre bámul.

Klára: Álomhangon: Te, Jani... Szoktál-e te gondolni a halálra? Hogy milyen jó lehet az... ha meghal az ember. A halál...

Jani: Rá se figyel. Leköti és felháborítja a kert. A könyvet izgatottan forgatja kezében, majd földhöz csapja, hogy csakúgy pukkan.

Klára: Sikoltva megfordul: Mi történt?

Jani: Egy székre vágja magát. Hajába fúr.

A szobára félhomály borult.

Klára: Jani mellé áll az üvegfal elé. A kertre néz: Egy felhő került a nap elé. Jé! Hogy elborult egyszerre minden.

Jani: Megfogja a lány kezét, míg a másikkal szenvedélyesen eltakarja saját szemeit. Szája sötét-sűrű tagokban vontatja a szót: Te... Látod őket?

Klára: Csodálatosan tiszta hangon: Látom őket.

Jani: Még mindig ott vannak?

Klára: Ott.

Jani: Nyögve. Beszélj, mit csinálnak?

Klára: Semmit. Mária fekszik a nyugágyban. István előtte ül. István néz. Nézi a rózsákat. Csupa veres rózsa nyílik ott. Olyan állhatatosan nézi a rózsákat.

Jani: Te... Mária... Ugye... Mária mintha egészen meztelenül feküdne ott a hálóban...

Klára: Igen, mert rájuk süt a nap. Hopp! István most kiemelte a hálóból. Megcsókolta. Toppant: Kergetőznek.

Jani: Most már felfigyel. Néz és kezével a lány kezét gyűri nagy izgatottan.

Klára: Akár a gyerekek. Hopp! Erre jönnek.

Jani: Erre?!

Klára: Jé! Újra csókolóznak. Rémülten fölsikolt: Te! Összeroppantottad a kezemet.

Félhomályba borult a kert is. Szendergő sötét van. A lány fájó kezét babusgatja.

A kamasz dühödten áll. Nagy a csend.

A két gyerek egészen behúzódik a tárt üvegajtó küszöbére. A nyári árnyék puha akár az avar, szinte látszik, hogy jár rajta a nap.

Felhevülten Mária ront a szobába. Menekülőben. Hosszú elomlott haja szitál, aranyat szitál a sötétben. Égő, odaadó és elragadó. Zilált és boglyassá bolygatott. Megnyilatkozott nőstény, aki a szoba közepén várakozássá mered.

Az ajtóban megjelenik István. Egész testében kinyúlván, háttal az ajtófélfának, megáll. Karjait is felnyújtja. Így áll ott, mintegy lábujjhegyen, akár egy nyílt értelmű felkiáltójel.

Mária: Megpillantja. Minden vonása ragyogó kérdéssé szelídül: Uram?

István: Nem felel. Izmai acélosan feszülnek.

Mária: Édes uram...

István: Melléje lendül. Átkarolja.

Ők hosszú, megérdemelt csókba csömörülnek. A két tágra nyílt szemű gyerek reszketeg. A fiú mélyen lélegzik, búg, szinte dörmögve dudál.

A lány öntudatlan ágaskodik, süllyed. Pangó érzelmei talpalatnyi helyén megperdítette egy hatalmas erő. Lebírhatatlan kacajjal gurul fel torkán az öröm. Felkacag.

A pár meglepetten szétrebben. A fény a kibukkanó nap égető melegével fellángol.

Észreveszik a gyerekeket.

Egy hosszúnak tetsző pillanat.

István: Zavartan mosolyog, megveregeti Mária vállait.

Klára: Szerényen, szégyenülten, de ragyogó szemekkel nézi a férfit: Kibukkant a nap...

Mária: Elhárítja a vállveregetést: Nézd csak! hogy kerül ide az én kendőm! Haragosan felveszi és magára veti a székre dobott nagykendőt.

Jani: Sötéten előre dobban, de egyetlen lépése után megtorpan.

Mária: Sértődötten, semmibe véve, de mégis megfélemlítve nézi a fiút. Ám hirtelen férjére villan leplezetlen ígérettel: A viszontlátásra! Szobájába tér.

István: Felvillanyozottan utána néz. Majd megfordul: No gyerekek.

A lány és fiú sápadtan állnak.

István: Legyint: No szervusztok.

Szobájába tér, míg amazok mozdulatlan néznek utána. Csend.

Jani: Felhördül: Láttad?

Klára: Áhítattal: Láttam. Lemondóan: Milyen szépek. Szerelmesek.

Jani: És te ezt csak így mondod?

Klára: Kedves-szerényen: Igen.

Jani: És még te mered mondani, hogy szereted ezt az embert?

Klára: Nagyon szeretem.

Jani: Ezt, aki más asszonynak az ura?

Klára: Őt.

Jani: Azért még neki is adnád magadat? Mi?

Klára: Ha ő akarna...

Jani: Te... Te is olyan vagy, mint a többi... Ringyó. Ringyók.

Klára: Kétségbeesetten rikolt: Hazudsz! Te rongyos!

Jani: Keserű dühvel: Az vagy. Az vagy. Az vagy!

Klára: Te! Hallgass! Karmaival a fiú arcának esik.

Jani: Durván lefogja: Még az anyátok is az!

Klára: Őrülten toporzékol: Te! Hallgass! Hallgass!

Jani: Erősen tartja karjai között: Mit tudsz te? Te kis ringyó. Te kis báb. Te kis nősténykukac.

Klára: Beléd harapok!

Jani: Te?! Te élettelen. Mit tudod te, mi az a kéj?

Klára: Beléd harapok! Fogaival a fiú torkának esik.

Jani: Elbődül. Nagyot üt a lányra, úgy, hogy az összeesik. Azután bizonytalan lépésekkel eltűnik a kertben.

Klára: Kimerülten fekszik.

Állandóan ömlő tüzes napfény. Szinte hallik az égő mindenség sercegése. Tücskök cirpelnek. Bong a kert. Nagy meleg van.

Mária csendesen kinyitja ajtaját. Végiglopózik az üres szobán. Könnyű szeretkezésre készült pongyolája szinte lángol. Akárcsak jómaga. Férje szobájába oson.

Klára: Feleszmél. Lélegzetét visszafojtva figyeli az asszonyt. Kéjesen nyögve feltápászkodik.

A vékony ajtón szerelmi turbékolás türemlik át. A szoba zsong.

Klára: Nyújtózva, fáradtan, az ajtóra megy. Ott letérdel, egészen ráfekszik a deszkafalakra. Aléltan átadja magát az enyelgő, olvadó hangoknak, a magas és mély dürgésnek.

Domokos: Jön a kert felől. Csodálkozva pillantja meg a lányt. Az asztalnál megáll: Te, Klári!

Klára: Rémülten fölugrik.

Domokos: Ejnye, te. Én azt hittem, tanulsz. Épp el akartam mondani neked, amit tudok a Palingéniáról.

Klára: Összeborzad. Kitárt karokkal sikoltva a férfi felé fut: Nem! Ne mesélj nekem Palingéniáról! Magyarázd el nekem a világ összes halálos mérgeit!

- Függöny -