Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám

Szentgyörgyi Sándor: A híd alatt

Hosszú, éles füttyel, csattogva, zakatolva rohant a vonat a kanyargó, szűk völgyben. A fütty visszhangja a levegőben úszott még, mikor a vonat már a völgy túlsó oldalára ért, a kocsisor lassan az ellenkező oldalra dőlt, eltűnt s csak a pálya fölött imbolygó, nehézszagú kőszénfüst mutatta, hogy erre járt.

Horváth a pályaőr visszaült a még remegő sínszálra, hogy munkáját folytassa, mely abban maradt a vonat érkezését jelző füttyre. A sínszálakat összetartó, meglazult csavarok szorosra húzásával volt elfoglalva, éppen elkészült a második csavarral, mikor felugrott a vonat jöttére s míg most keze a sorra kerülő harmadik csavart tapogatta, pillantása abba az irányba fúródott, melyben a vonat eltűnt. Nem látta a rügyező tölgyeket, sem a kankalintól sárguló domboldalt, csak a barna füstöt látta, mely fennakadt a fákon hosszú, tehetetlenül vergődő, kígyózó, csavaruló foszlányokban.

Combja alatt gyengén remegett a vasszál, sóhajszerű fütty hangzott messziről s a már távoljáró vonatra terelte gondolatait. Látta a vonat ablakaiból kihajoló, munkától, robottól alkalmilag felszabadult s e szabadság örömétől jókedvű utasokat. Eszébe jutott az otthon, a csillogó vágányok mellett meghúzódó kicsiny őrház s látta az asszonyt, amint őt helyettesítve künn áll a ház előtt, a piros sávos tábla mellett és jelzi, hogy szabad az út. A vonat által támadt légáramlat meglebbenti piros szoknyáját, összeborzolja haját, a lecsapódó füst körülöleli őt is, elnyeli egy percre, a vonat pedig tovább száguld s eltűnt, mint egy látomás. Egyik-másik utas sokáig visszanéz, legtovább a kormosarcú mozdonyvezető, ki feledi egy percre a ziháló gépet s az őrház mellett álló asszonyon feledi a szemét.

Horváth homlokára apró ráncok ékelődtek, mikor ennyire jutott gondolataiban s a kitapogatott harmadik csavarra helyezte a csavarhúzó kulcsot. A csavar egy fordulatra beszorult, de Horváth csak nyomta a kulcsot, melynek éle mélyen tenyerébe vágódott. Szokatlan, jóleső érzés hatotta át a fájdalom nyomán s nem tudta, hogy ő maga annak előidézője.

Tíz év előtt került az őrházhoz, ebbe a völgybe. Emberektől, falutól,várostól távol élt, a vágányon átvonuló, s az őrházat körülölelő erdő közepén. Kedvére volt a magány kezdetben. A kanyargó völgy minden irányban felfogta a messzeséget kereső szem pillantását, arra kényszerítette, hogy csak azt lássa, ami közvetlenül körülötte van, olyan volt mint egy búvhely, melyet a sűrű, sötét erdő ölelt körül titokzatosan.

Úgy találta akkor, az ő erdeje ez, a fák neki rügyeznek, neki pompáznak a virágok s a madarak is neki dalolnak. Örült az életnek, a kötelességre, bár pontosan elvégezte, nem sokat gondolt. A felelősséget nem érezte, sőt még csak nem is tudott róla. De néhány év múlva, mikor már ismert minden fűszálat és követ, az asszony minden gondolatát, minden szavát és mozdulatát, nyomasztónak találta az egyedüllétet, a környezet megszokott egyformaságát. Megunta a kutyát is, pedig a harmadik faluból hozta a társaság kedvéért. Gyerek, mely kitölthette volna a hézagot, nem került a házhoz.

Munkában, a szolgálat lelkiismeretes teljesítésében keresett ekkor kielégülést s ekkor fedezte fel a rajta nyugvó felelősséget. Megdöbbent, mikor nagyságát felismerte, nyugalma eltűnt, nyugtalanul feküdt le este és félelemmel kelt reggel. Bekövetkezhető, rettenetes szerencsétlenségtől félt, s úgy érezte, hogy minden figyelem és pontosság, minden igyekezete és ereje elégtelen annak megakadályozására. A szerencsétlenség lehetősége kínozta éjjel, nappal s megesett, mikor a pálya előző bejárása után ebédhez vagy vacsorához ült, hogy váratlanul eszébe jutott a szerencsétlenség, sietve, kapkodva gyűrte le az ételt, s rohant ismét vissza, sorra venni újra mindent.

Kerülte az álom is. Nyitott szemekkel feküdt a sötét szobában, dühösen hallgatta az asszony egyenletes lélegzését, elaludt, felriadt, hallotta a távíróvezeték zümmögését, befogta fülét, a zümmögést azért mégis hallotta s a porcelánharangok végtelen sora táncolt szeme előtt.

Hazatérőben volt egy napon, mikor meglátta, hogy a kipirult arcú asszony jókedvűen integet az elszáguldó vonatról kihajoló mozdonyvezetőnek s e naptól kezdve többször látta, többször megfigyelte e játékot. Eggyel több gondja lett. Közömbössége eltűnt, s úgy érezte, mintha kockán forgott volna valami, ami ma még az övé, de holnap már másé lehet.

Nagy kerülőkkel közeledett az asszonyhoz, de hamar belátta, annyira eltávolodtak már egymástól, hogy a közeledés fokozatos megteremtése napokat, talán heteket igényelne. Már pedig hetekig rejtett gondolattal járni nem tudott, túl együgyű volt ahhoz is, hogy szándékát állandóan leplezze s mivel a szolgálat, felelősség amúgy is nyomta, abbamaradt, megtorpant minden az asszony bizalmatlan tartózkodásán. A szerencsétlenség lehetősége lidércnyomásként ült lelkén, szabadulni vágyott gondolatáról, de mivel nem akadt embertársa, ki előtt félelmét, aggodalmát feltárhatta volna, az mindjobban úrrá lett felette s végül már maga kívánta, hogy bár mielőbb bekövetkezne. A legförtelmesebb szerencsétlenség is csekélységnek tetszett azokhoz a szörnyűségekhez viszonyítva, melyeket felizgult fantáziája belőle kiváltott.

Néhány napon át az őrház közeléből, a fák mögé bújva figyelte az asszony kacérkodását, mely már nem fájt neki, de oktalan, szenvedélyes gyűlölet töltötte el, melyet először csak a mozdonyvezető iránt érzett, később azután átvitt az egész vonatra. Ellensége lett a csattogó, zakatoló, tüzet, füstöt okádó, fából s vasból épített micsodának. Ideges nyugtalanság fogta el a perc közeledtére, melyben ez a vonat érkezendő volt s ha félreállt előtte a pályán, azt várta s azt kívánta, hogy megnyíljon a föld, hogy lecsússzon a domboldal s mindenestől eltemesse a rohanó vaskígyót. De a kötelességtudás felemelte szavát ilyenkor és eszébe juttatta, hogy ő hivatott a baleset megakadályozására és éppen ezért, kettőzött figyelemmel fordult minden iránt, mikor ez a vonat közeledett a völgy bejáratához.

Horváth letette a csavarhúzó kulcsot és kinyújtotta izmos, megmerevedett karját. Bárgyú csodálkozással tűnődött azon, hogy mért nem hajtotta még soha ellenkező irányba a csavarokat? Ki nem oktatta őt erre senki! És mi is történne akkor? A sínszál meglazulna s a meglazult, eltolódott vágányról legördülne a rohanó vonat. A mozdony belefúródna a kavicsos földbe s megállott, égnek fordult kerekekkel heverne az összetört szörny. Mily kevés kell ahhoz, hogy így történjen minden!

Visszahelyezte a kulcsot, egy karlendítéssel meglazította az egyik csavart, mely koppanva esett a talpfára. Utána a másodikat, harmadikat, majd a hatodikat is sorra vette. Nem akarta a szerencsétlenséget előidézni, a tűzzel játszott csupán, a kísértésnek esett rabul akkor, mikor kielégítette azt a vágyát, hogy a megkönnyebbülést hozó, várva-várt esemény okozatát, kiinduló pontját kézzelfoghatóan maga előtt lássa. Mikor az utolsó csavar kiesett, felugrott, elváltozott arccal nézett a fényes színszálra, de kimeredt szeme nem azt látta, hanem szétforgácsolt, füstölgő romhalmazt.

- Így lehetne, de nem így lesz! - mondta határozottan s megtörölte verejtékes homlokát. Lehajolt már, hogy visszahelyezze a csavarokat, de gyötrő szomjúság lepte meg e percben. A csavarok közé dobta a kulcsot s lement a töltésről, hogy szomját oltsa. Nyugodtan tehette, az utolsó vonat elment már s a következő csak hajnal felé érkezett. Akkor vette csak észre, mikor már elindult, hogy körös-körül elborult az ég, fakó fényben fürdött az erdő, nyugtalanul zúgott s a hegyek mögött hosszúra nyúló mennydörgés gördült.

Mikor a forráshoz ért letérdelt s lehajolt a víz színéig, mert edény nem volt nála, de még mielőtt ajka a vizet érte, meghökkent, amint visszatükröző, dúlt arcát meglátta. Hátán megfeszült a vékony zubbony, az erőcseppek sűrűn, koppanva verődtek hozzá, egyik-másik mindjárt keresztülhatolt rajta s szétterült forró testén. Sietve, mohón nagyot ivott a forrásból, felállott s míg kifelé fordított keze fejével letörölte a bajszáról csurgó vizet, körülnézett, hogy hová bújhatna az erősbödő eső elől. A forrás fölös vize vékony érben folyt a töltés felé, rövid híd fogta át, mely kényelmes védelmet nyújtott.

Horváth néhány ugrással alatta volt, leült a földre s mivel biztonságban tudta magát, előszedte pipáját s nyugodtan rágyújtott.

Az eső erősebb lett, a kis patak vize megduzzadt s zavarosan, sietve törtetett ki a híd alól. A szél is erősebb lett, egy ideig a magasban zúgott, a fák ágai között, azután a távíróvezetékbe kapott s vég nélküli, monoton sirámokat hárfázott rajtuk. Mikor megunta a játékot, elült egy percre, majd felfedezte a hidat, sípolva nyomult alája, azután belekapott a híd túloldalán, a patak partján álló fűzfák borzas üstökébe, végigfésülte őket, hogy a levelek, mint ficánkoló cigányhalak, kifelé fordították fehér hasukat. Megfordult, visszaszáguldott a híd alá, elkapva Horváth pipájáról a hamut, ajkáról a füstöt, zúgva dűlt megint a fűzfára, melynek minden levele külön táncolt s végigboronálta koronáját újból.

Horváth mulatva nézte a szél játékát, éppen a fa felé volt fordulva, mikor úgy vélte, hogy közeledő léptek alatt csikorog feje felett a töltés kavicsa. A következő pillanatban leugrott valaki felülről, egy férfi s meglepetten, kissé ijedten néztek egymásra, mikor szemközt álltak.

Öregedő ember volt a jövevény, elnyűtt, rongyos ruhájú. A meglepetést ő gyűrte le előbb s kinyújtotta jobbját.

- Adjon Isten! Megijesztettük egymást ugye?

- Meg ám! - szólt Horváth, megszorítva a jövevény nedves, hideg kezét. - Honnan jön bátyám? - kérdé azután, míg vizes tenyerét nadrágján törülgette.

A jövevény az őrház irányába mutatott.

- Onnan, abból a faluból.

Horváth szippantott néhányat.

- Akkor már régen ázik! A pályán jött? Mért nem ment be az őrházba?

A jövevény fejét rázta, körülnézett s leült Horváth mellé a földre. Nadrágja felcsúszott, rongyos cipői fölött kilátszott mezítelen lába.

- Hogy mért nem mentem be az őrházba? - kérdezte haragosan. - Nem szeretek tető alá húzódni, emberek közelébe... csak bajt hoznék fejükre.

Horváth figyelmesen megnézte szomszédját. Hitvány, kis ember volt, feje a vállára lógott, lapos tarisznyáját ölébe vette, csontos kezeit ezen pihentette s az ár zavaros vizét nézte.

- Bajt? Már hogyan? Messze van ám a következő falu.

Az öreg újra körülnézett.

- Nem baj. Megleszek én itt is. Nincs nekem se kutyám, se marhám, ráérek. - Hallgatott egy darabig, azután felkapta fejét. - Hogy mért nem megyek az emberek közé? Bajt hozok rájuk, amint mondtam. Életébe került anyámnak már a születésem... rossz szemmel nézett rám az apám mindig, azt hajtogatva, hogy csak bajra születtem. Alig tudtam járni, mikor őt is elvesztettem s nem hajtottam hasznot annak, aki felfogadott. Eltörött, amit a kezembe vettem, akár agyag volt, akár vas, a rám bízott jószág elkallódott, megsántult, kárt tett, bárhogy vigyáztam is rája. Ha legénykoromban összevesztem valakivel s megütöttem, nem állott egyhamar lábra. A Barna Pistát is csak ököllel ütöttem fültövön s elhalt benne a lélek. Lecsuktak érte évekre s öregember voltam, mikor elhagytam a fegyházat.

- Ott volt még a legjobb dolgom, s nem mentem vissza szívesen az életbe. Az igazgató azt mondta, mikor elbúcsúztam tőle, hogy kieresztettek volna már régen, ha szépen megbánom bűnömet. De úgy éreztem akkor, mint ma is, hogy nincs mit megbánnom. Nem akartam én agyonütni senkit, a gúnyolódók közé ütöttem csak egyet, nem törődve azzal, hogy kit érek. A Barna Pista még jó barátom is volt... az igazgató úr azután ellátott jó tanácsokkal s azt mondta, hogy megváltozik majd a sorsom, próbáljam csak meg, és tegyek jót mindenkivel. Megígértem, hogy megfogadom a jó tanácsot. Az első estén egy paraszttal találkoztam, aki elmondta nekem búját-baját, rossz termésről, döglő marháról, sok gyerekről és beteg asszonyról. A harmadik faluban volt, bátyjánál egy kis kölcsönért s nem kapott egy krajcárt sem. Eszembe jutott az igazgató szava, a nyakamban lógó pénzecske, amit ott gyűjtöttem s úgy gondoltam, itt az alkalom, segítek valakin! Előkotortam s odaadtam. A paraszt zsebre gyűrte a pénzt, az istállóban adott fekhelyet, azután elment a kocsmába és részegen jött haza. Elverte az asszonyt s a gyerekeket, azután bejött hozzám és több pénzt követelt. Hiába mondtam, hogy mindent odaadtam, nincs már egy krajcárom. Gyertyát gyújtott, az ajtó elé állott, hogy ki ne mehessek, levette nadrágszíját s nekem rontott. A vasvilla után kaptam, de már későn. A gyertya felborult, amint rám rohant, a fekhelyre szórt kukoricalevél lángot fogott s míg egymással birkóztunk, átterjedt a tűz a behordott szénára. Ekkor eleresztett s mikor megtépve az udvarra kerültem, lángban állott már az istálló teteje. Végigfutottam a kivilágosodott falun s befogtam fülem, hogy ne halljam a félrevert harang kondulását. De a kongás nem szűnt meg, s hajnalig piros volt az ég alja...

Az öreg elhallgatott, Horváth szájában kialudt a pipa s lefelé fordult kupakjával. A híd alatt sötét volt már, az eső pedig változatlanul szakadt tovább.

- Néhányszor még megpróbáltam, hogy jót tegyek, de pórul jártam mindig. Most már kerülöm az embereket s akkor vagyok a legjobban, ha magam vagyok... Hogy miből élek? Koldulok, míg megtelik a tarisznyám, mert lopni nem tudok s ha elfogy amit kaptam, még koplalok néhány napig, azután újra kezdem.

Horváth szeget kotort elő nadrágzsebéből s megpiszkálta a pipát. Az öreg sietve kapott utána, mikor azt látta, hogy Horváth a földre akarja szórni a pipa tartalmát. Összekotorta s mohón bekapta. Horváth titokban végigtapogatta dohányzacskóját, sajnálta is, hogy üres, mert szívesen megkínálta volna az öreget.

- Kutyának való idő ez! Jöjjön velem öreg, nálam maradhat néhány napig.

Az öreg fejét rázta.

- Köszönöm, derék embernek látszik és éppen ezért nem megyek... nem akarom, hogy megbánja. Reggelig itt maradok, jó hely ez nekem, de ha megvirrad, lejövök talán egy falat kenyérért. De ne menjen még, most jobban esik, mint az előbb!

Horváth felállt s kidugta fejét a híd alól. Hallgatta egy ideig az eső csobogását, még ingadozott, de mikor visszafordult, utálatosnak találta már a sötét hídnyílást. Fázósan összerándult s rászánta magát az útra. Benyújtotta kezét az ásító nyílásba anélkül, hogy visszafordult volna.

- Isten áldja meg öreg! Lejöjjön ám reggel!

- Isten kenddel! - hangzott a híd alól.

Horváth várt még egy percig, de az öreg nem látta búcsúra nyújtott kezét.

Fejébe nyomta tehát kalapját, fellendült a töltésre és sietve tartott az őrház felől csillogó lámpás irányába, nagy ugrásokkal, hogy a talpfák között meggyülemlett esővizet kikerülje.

Az asszony aludt már, mikor Horváth hazaért. Vacsorája ki volt készítve a falazott tűzhelyre, melyben még izzott a parázs. Ledobta nedves zubbonyát, az asztalt közelebb húzta a tűzhelyhez s úgy ült le vacsorához, hogy hátát a meleg kemencefalnak támasztotta. Leemelte az ételt, nagy karajt vágott a friss kenyérből, kényelmesen elhelyezkedett a széken és megvacsorázott. Mikor belülről is, kívülről is jól átmelegedett eltolta a tányért, hátradőlt a székben és nadrágzsebébe mélyesztette kezét. Ma azonban sehogy sem állt be nála a megszokott nyugalom, mely munkában töltött napokon, a vacsora elfogyasztása után őt betölteni szokta. Az idegen sorsa, elbeszélése járt folyton a fejében s közben állandó, oktalan nyugtalanság nehezedett rá, melyet anélkül hogy sokat foglalkozott volna vele, azzal akart eloszlatni, hogy fokozódó részvéttel gondolt az öregre s arra, hogy miként segíthetne rajta.

Közben hozzáfogott, hogy lehúzza csizmáját anélkül, hogy hozzányúlt volna. Az egyik csizma orrát a másik sarkára helyezte, és nyomta, tolta, de a nedves csizma félrecsúszott s akaratlanul nagyokat rúgott vele az asztalon. Végre megmozdult az egyik, ballába félig a szárba csúszott s ennek nyomán majd lefordult a székről. A másikkal kezdte ekkor, s mikor azzal is ennyire jutott, felváltva, lassan lejjebb csúztatta a csizmákat Mikor már a sarka is kinn volt, lejjebb ereszkedett a széken, kinyújtotta lábait az asztal alatt s nagy önelégültséggel annak túlsó oldalára állította a csizmákat. Belebújt az odakészített papucsokba, felállt, kinyitotta a szobaajtót s a lámpához lépett hogy eloltsa. Fürkészve körülnézett előbb, mert úgy érezte, hogy megfeledkezett valamiről. Mikor észrevette a nyitott ablakot szentül megvolt győződve arról, hogy ez az amit még rendezni, betenni kell, mert rossz idő járta. Becsukta tehát az ablakot és elfújta a lámpát. Betapogatózott a szobába, az ágyhoz s lefeküdt. Az asszony egyenletesen szuszogott mellette, nem ébredt föl jöttére.

Horváth feje alá tolta karjait, s nyitott szemekkel feküdt hosszú ideig. A megszokott fásult nyugalom elszállt ma s a nyugtalanság visszatért. Az öregre gondolt, ki kuporogva ült a híd alatt, a nedves földön... avagy kitudja? Hátha csak kigondolt, ravasz mese volt amit elmondott. Talán itt ólálkodik már a ház körül s csak arra vár, hogy minden elcsendesedjen? Arra is gondolt, hogy minden ajtó nyitva áll s miként ő az imént, úgy észrevétlenül más is bejöhetne. Az ajtó mellett, az asztalnál áll a csizma s ott lóg a szolgálati télibunda, mely már maga is vagyont ér máma. Igaz, kutya is van a háznál, de az a kutyaól nyílása, a világ fel fordítja farát s úgy alszik a beste lelke, hogy miatta akár az egész házat ellophatnák!

Horváth úgy érezte, hogy fején találta a szeget, mikor gyanúba fogta az öreget. - Ez az, ami őt nyugtalanítja! De túljár az eszén és segít rajta menten. - Kiugrott az ágyból, kicsoszogott a konyhába, gyufát gyújtott, körülvilágított és bezárta az ajtót. Megnyugodva tért vissza, a szokott módon elhelyezkedett és hamarosan elaludt. De álma nem volt nyugodt. Úgy rémlett neki, hogy nevén szólítja valaki, hánykolódott az ágyban s éjféltájban fölébredt. Fülelt, de nem hallott mást, mint az eső csobogását, a szél s a távíróvezeték zúgását. És ekkor mintha villám csapott volna a szoba közepére, mintha ezer tűszúrás érte volna egyszerre, eszébe jutottak a kiszedett csavarok. Megborzongott a lába hegyéig, utána forróság lepte el testét. Megélénkült a csendes szoba is, minden sarokból üvöltő, hajszoló szörnyek bújtak elő, ugrásszerűen növekedtek, szélesbedtek alaktalan kolosszusokba, vállukkal kinyomták a szoba oldalait, mennyezetét, a padló lesüllyedt dübörgő lépteik alatt s Horváth úgy érezte, mintha ágyastól esne feneketlen szakadékba. Haja az égnek állott, szeme kimeredt, libabőrös teste érzéketlenné válott, mintha az ágy is kicsúszott volna alóla. Ijedten szétvetette karjait, megmarkolta az ágy oldalát, összerándult mintha földet ért volna s verejtékes homlokkal ült fel az ágyban.

Mozdulatlan csönd volt körülötte, az ablak szegletes nyílása halvány árnyalattal vált el a sötét faltól, üvegén az eső dobolt s a széltől lóbált kiakasztó halkan nyikorgott.

Fáradtan tenyerébe hajtotta fejét s azon tűnődött, hogy mitevő legyen. Először úgy gondolta, felöltözik azonnal, kimegy és redbehozza a pályát, de amint arra gondolt, hogy kora reggel jön csak az első vonat, s kényelmesen rendbe hozhat mindent akkor is, ha megvirrad, úgy határozott, hogy várni fog, s nem megy ki most szélben, esőben. Korán szokott ébredni, de ez különben mindegy, nem alszik tovább, ébren várja be a hajnalt. Lefeküdt ismét és azzal az elhatározással húzta álláig a takarót, hogy virrasztani fog. Gondolt arra is, hogy felkölti az asszonyt s elbeszélget vele, de mikor eszébe jutott, hogy akkor el kellene mondani mindent, megmagyarázni azt, amit maga sem értett, hogy hogyan és miért cselekedett ilyképpen, inkább úgy határozott, hogy nem szól semmit és rendbe hoz mindent az asszony tudta nélkül. Kifelé fordult, jobb kezével az ágya szélét szorongatta, mintha a csavarhúzó kulcs már a kezében lenne és elaludt újra.

Utolsó gondolata a csavarhúzó kulcs volt, álmában is ezzel volt dolga. A pályán ült, mindegyik kezében egy-egy kulccsal és megállás nélkül forgatta, hajtotta a csavarokat. A vonat is jött már, de még nem készült el munkájával, a csavar méteresre tágult s nem szorult be sehogy, hiába hajtotta görnyedt háttal, verejtékes homlokkal.

Kétségbeesetten dobott el mindent, hazaszaladt az őrház felé s bár úgy tetszett, hogy már órák óta szalad megállás nélkül, nem ért hozzá közelebb mégsem. Mögötte, mintha láthatatlan szál fűzte volna hozzá, csörömpölve, zörögve futott a csavarhúzó kulcs, minden csörrenésre nőve, tágulva egyet. Végre elérte a házat, berontott s ledőlt az ágyra. Most érkezett s lihegve terült el benne. De nyomon követi a kulcs is, bejön az ajtón, imbolyogva, két lábon jár, mint egy ember, csak a feje vas, két tátongó, vigyorgó, fognélküli rémes állkapocs. Ráveti magát, a vaspofák közé veszi Horváth fejét, mint egy csavart és forgatja, forgatja gyorsan, hogy a szoba táncra kerekedik körülötte. Azután roppant egyet a nyaka, szeme kinyílik és Horváth verejtékesen ébred ágyában. A nap már besüt a szobába, a szemközti falon függő kis szentképre s ebből megérti, hogy késő immár minden...

Kiugrott az ágyból, hamar magára kapta ruháit, kiáltott az asszony után, de nem kapott választ. Kifutott a konyhába, a ház elé, az asszony nem volt sehol. Mikor a ház másik oldalára rohant, észrevette a padláshoz támasztott létrát, s a nyitott padlásajtót.

- Asszony! - ordította Horváth.

Értelmetlen válasz csendült fentről.

- Állítsd meg a vonatot! - kiáltott s azzal elrohant. A töltésen állott már, mikor eszébe jutott, hogy egy kis ösvény szeli át a pálya nagy kanyarulatát, azon hamarabb célhoz érne. Lerohant tehát s az ösvényre tért. Ész nélkül futott, de az ösvény is kanyargott, az éjjeli esőtől fel volt ázva, csúszott, dülöngött rajta s a kanyarulatokat gyors futásában nem tudta követni. Beleszaladt az erdőbe s lihegve tört át a bozóton. Mikor már harmadszor így járt, s törve, zúzva az ágakat utat vágott magának újra a csapáshoz, meghallotta a közeledő vonat dübörgését. Egy pillanatig bénultan állott, eszét vesztetten, s mégis, mintha egyszerre két feje támadt volna. Az egyik mire sem gondolt, nehezen nyomta vállát, a másik ellenben mérlegelt s azt mondta: Keresztül kell törni a bozóton, erdő, a vonat elé kerülni s megállítani azt!

Ennek szavára akart hallgatni, nekimenni arra a vágány felé. A nyaka, a feje már előrelendült az ugráshoz, de a dübörgés már mellette volt, a vonat utolérte. Tovább rohant tehát az ösvényen, kétségbeesett versenyre kelt az erdőtől láthatatlan ziháló vonattal.

Fejét mindig a pálya felé fordította, nem nézte az utat, az egyik kanyarnál megbotlott s hosszan, nehezen elvágódott. Eltorzult arccal emelkedett fel félig, s mikor a dübörgést már maga előtt hallotta, újra végigterült a földön. Fogait összeszorította, szemét lehunyta s kezével marokra fogta fülkagylóit, mintha le akarná tépni.

De hiába hunyta le szemét, a vonatot mégis látta s a pálya mellett felnyúló távírópóznákat is. Látta, hogy már csak öt... már csak négy ilyen póznaköz választja el a vonatot a kritikus helytől... már csak három... kettő... egy... Most odaér... most ráfut, most összeroppan, törik és szakad minden!

Horváth a sáros földhöz szorította forró arcát, körmei nyomán vér serkedt a füle tövéből, de azért csak szorította őket tovább, vad dühvel, riadt kétségbeeséssel. Lába nekifeszült a földnek, feje jobban a sárba szorult, nyaka feszült inakkal görbült, vállai behajlottak. Így maradt, míg ereje bírta, azután ernyedten összecsuklott.

Fülét azonban nem bocsátotta el. A csend, a némaság mely körülvette, mintha elvágta volna az összes szálakat, melyek őt az élethez fűzték, a lezárt szemek által támadt sötétség mintha útvesztőbe juttatta volna, melyből nincs többé visszatérés az életbe, a napfényhez.

Akaratereje megszűnt s úgy érezte, képtelen kinyitni a szemét, kinyújtani a kezét valami után.

- Hátha érte őt valami s így lesz ezentúl mindig, örökös tétlenség, csend és sötétség?

Megrémült ettől a gondolattól, hirtelen elhatározással lekapta füléről a kezét s kinyitotta szemét. A napfénytől elkáprázva, pislogva nézett körül és csodálkozással hallgatta a csöndet, a megszokott zümmögést.

Vad lármát várt a szerencsétlenség helyéről s a némaságot nem tudta mire vélni. - Mindenki odaveszett talán? - gondolta összeborzadva. - Hátha lehet még segíteni valakin!

Felugrott, nekilendült, néhány ugrással az ösvény végére ért, már látta a töltést, még egy ugrás és fennállott annak tetején. A pálya üres volt, a sínszálak sértetlenül nyúltak el a kavicsréteg felett, sehol semmi nyoma a kigondolt borzalmaknak. Horváth durva, állatias röhejre fakadt s a földet nézte, hol tegnap még a csavarok hevertek, de ma nem volt ott egy se.

A vágányra nézett, a csavarok egy híján helyükön voltak, szabályszerűen, rendesen becsavarva. Körülnézett. A pálya üres volt, de ott lent, ott mozog valami s két rongyos cipő mered elő a bokor alul! Horváth lerohant. A tegnap esti öreg állott előtte. A csavarhúzó kulcs még a kezében volt, magasan tartotta, mintha lesújtani akart volna vele.

Horváth meghökkent.

- Gazember! - mormolta az öreg, Horváth lábához dobta a kulcsot, megigazította nyakán üres tarisznyáját, nagyot köpött és szótlanul elindult toronyirányban, keresztül a madárdalos, virágillatos erdőn.