Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Figyelő

Király György: Arturo Graf mesék

Olaszból fordította Elek Artúr

(Modern Könyvtár)

"Könyv-élmény", ezzel a lekicsinylő kifejezéssel szoktak napirendre térni az ilyenféle művek fölött azok, akiknek egy könyv sohasem jelenthet olyan szenzációt, mint egy életesemény, kaland vagy szenvedély. És sokszor igazuk van. Vannak ennek az irodalomnak olyan papírszagú virágai, melyek ha nem is egyenes utánzatok, úgy fakadnak a könyvek lapjaiból, mintha a gyökereik sohasem kapaszkodnának mélyebbre a betűk fekete televényénél. Mégis vannak írók, és pedig az élet nagy ismerői közül, akik szükségét érezték néha, hogy egy-egy olvasmányukat újra elmondják, nem mintha jobban tudnák vagy akarnák, hanem azért, mert az idegen elbeszélés fátyolán keresztül hirtelen rájuk meredt az élet arca más pillantással, más kifejezéssel, és más ábrázolást, más stilizálást kívánt. Mert ez az örökké egy arc ezer szemmel tud nézni és mindenki számára van egy tekintete, melynek igézetétől nem lehet szabadulni. S ezt a kényszert mindenkinek éreznie kellett, aki valaha azt a szentségtörést követte el, hogy egy könyv szélén rajta hagyta a ceruzája nyomát. Némelyek csak addig merészkednek, hogy egy kérdőjelet pingáljanak oda, mások telefirkálják az egész margót.

"Sur les marges de vieux livres" - Lemaître könyvének a címe jelöli meg talán leghívebben ezt a műfajt, s Arturo Graf meséi is ilyen lapszéli történetek, nagyrészt szintén antik reminiszcenciák, melyek azonban egy ízig-vérig modern embert tépelődéseinek szolgálnak ürügyül. Kiveszek közülük egyet, Odysseus és a szirének, mert ezt Lemaître is feldolgozta, nálunk pedig Babits Mihály, s így alkalmas arra, hogy három különböző író egyéniségén keresztül szemlélhessük a műfaj sajátosságát, bár a három elbeszélés annyira független egymástól és független a közös alaptól, mely az Odyssea XII. énekében olvasható, hogy szinte kétségbeejtő feladat az összehasonlításukra vállalkozni.

Milyen lehetett a Szirének éneke? Ezt a furcsa kérdést már a XVII. században fölvetette az angol paradoxon-irodalom apja, Sir Thomas Browne s hozzátette: "bármilyen rejtélyes a probléma, nincsen túl a megoldás lehetőségein." Filológusnak talán igen (bár mire ne vállalkoznék egy filológus?), de ahol a tudomány lemond a megfejtésről, ott a költő még nem mondta ki a végső szót. Arturo Graf tér el a legönkényesebben Homeros szövegétől. Nála Odysseus nem kötözteti magát az árbochoz, hanem mintha csak hangversenyen volna figyelmesen és élvezettel, nyugodtan és mozdulatlan hallgatja meg a csodálatos éneket. Szívében nem kél heves vágy, hogy a szirének közé dobja magát, ellenkezőleg udvariasan köszönetet mond nekik az énekért, mert nem hiába ő a "polymetis Odysseus", hallott ő már ennél különb éneket, látott ő már ezeknél szebb nőket, a connaisseur fölényével és Arturo Graf aesthetikai meggyőződésével napirendre tér fölöttük. Hiába, a modern ember tudja, hogy a természet úgynevezett szépségei és a természet gyermekeinek mutatványai csak tökéletlen alkotások a mellett, amit a művészet nagy professzionistái véghez visznek, a Múzsák mégis csak szebben énekelnek a sziréneknél és az isteni Helena mégis csak szebb volt valamennyiüknél. Ez nagyjában Lemaître meggyőződése is, bár ő mint regényíró, még emberibb szempontokból nézi a dolgot. Az ő Euphorionja, aki beleszeret az egyik szirénbe, Leucosiába, hamar kiábrándul a kis istennőből: a természet szellemének egyszerűsége nem elégítette ki az ő komplikált emberi lelkét, mely telve volt emlékekkel és tapasztalatokkal. Rájött, hogy a híres szirén-dal csak homályos érzelmeket takar és nem fejez ki mást, mint a "hajnal tündöklését, a napnyugta ragyogását, a tenger végtelenségét és szépségét", legfeljebb, ha valami futó örömet vagy kósza vágyat, de semmi nagy emberi szenvedélyt, boldogságot vagy fájdalmat. Rájött, mint Lemaître, hogy bármilyen szép és csábító a természet, bármennyire vágyódik hozzá vissza az ember, a civilizáció, a kultúra végképpen és jóvátehetetlenül elszakította tőle. - A szirének énekének titkát csak a költő, a lírikus tudta megérteni: neki a kozmosz harmóniája, az örök ritmus visszhangja zeng föl benne. "És most képzeljük el - így Babits - a messze vizen suhanni a kis hajót a szirének felé. A szél, mint valami vágy, egyenesen arra röpíti vitorláját. A szél, a tenger vágya, mely a tenger puha, nagy testét borzongatja... És zeng, zeng a tenger zúgásába bezeng a szép ének. Mintha a tenger örök álmait dalolná és hívogatná aludni vele, aludni bele. Ó, ti halandók, kik az élet álmát alusszátok, sejtitek-e, hogy jobb álmok is vannak? Nagyobb, nagyobb álmok?" És Odysseus nem tudja felejteni az éneket, a fülébe zeng, mikor Pénelopéra gondol, mikor Alkinous asztalánál ül, mikor az emberek életét éli, mint a költő, aki mellett elsuhan a lét és ő csak az örök ritmusokat figyeli.

Íme, mivé lett a "könyv-élmény"! Mindegyik író, a maga legsajátosabb egyéniségére, legősibb életélményére bukkant rá mögötte. Egy problémájuk volt mindhármuknak, melynek a homéroszi szöveg csupán ürügyül szolgált: a természet és az ember viszonya, az ember vágyódása a természet szépségei után, amit a szirének éneke szimbolizál, s mindegyik, a lírikus, a regényíró, az aesthetikus, olyan feleletet adott rá, mellyel a maga lelke legbensőbb valóját tárta ki.

*

Elek Arturnak nemcsak a művészi fordításért tartozunk köszönettel. Graf elsősorban stílusra törekedett s a maga filozófiai pointejeit olyan mélyen és ügyesen tudta elrejteni, hogy a fordítónak folyton résen kellett lennie, hogy ezt a pointet valahogy végképpen el ne stilizálja. Másért is meg kell emlékeznünk róla: a szép bevezetésért, melyben egy nálunk alig ismert, kiváló olasz tudós, író és költő életpályáját rajzolta meg, s egy érdekes megtérés történetére hívta föl a figyelmünket.