Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
KILENCEDIK FEJEZET,

melyben fölborul a koldus bölcsessége.

Felkavarodott benne a tehetetlen harag. Meg volt győződve róla szentül, hogy ezúttal a prokurátor ad neki egy aranyat, odadobja: "Nesze, ügyes fickó vagy!" És most kiűzte a palotájából, mint a kóbor kutyát. Ez kavargott benne immár ötlettelenül.

Végigfurakodott a tarka mulató tömegen, nem bánta, ha szidják, csúfolják, megütik, rúgják, nem hallotta, nem érezte. Tovabaktatott a város mindenféle utain, vakon, maga sem tudta, hogy a ma estére már korábban kigondolt tervének utolsó részét megy most megvalósítani.

Egyszerre csak ott állt a város túlsó negyedében, a szegénysor egy szűk térségén, egy kis osteria előtt. A csapszék ajtaja nyitva állt. Benn hemzsegett a mindenféle jókedvű vendég, ki olcsó holmiból készült szerény, de ötletes maskarába bújt. Ettek, főképpen ittak, kiabáltak, tréfálkoztak, daloltak, muzsikáltak. Aki meglátta a koldust, már köszöntötte is:

- Itt vagy, Pappagorgia! Csakhogy megjöttél.

- No né! Ki van itt? Duplatokás komám, kedves, hogy betoltad közénk magadat! Isten hozott!

- Miért nem öltöttél maskarát, hiszen így rögtön megismerünk!

- Bolondok, ne fecsegjetek! Én mindig maskarában járok, mert nékem az egész élet farsang. Ti meg együgyűek vagytok, amikor magatokra veszitek a tökfilkó, paprikajancsi, tréfás bolond, brighella, pantalone, arlecchino maskaráját, mert amúgy is tudjuk, hogy melyik mafla kiféle! - dűlt a koldusból fürgén a beszéd, levette széleskarimájú kalapját, mert a gyors igyekvésben ugyancsak kimelegedett, és most lett csak látható nagy gömbölyű feje, mely mint jókora dinnye ült kurta vastag nyakon a tömzsi, alacsony, széles testen. Durva gyapjas fekete haj göndörödött a koponyáján s kúszott bele a homlokába, mely amúgy se volt magas, de a szempár fölött erősen kidudorodott. Hajában sok helyütt már ezüstszál csillogott fémesen, épp úgy bajusza végében és szakállában, mely durva meg göndör és fekete volt mint a haja. Szeme a vékony szemöldök alatt, egy-egy nagy eleven golyó, villogott és világított, míg orra szinte nyeregtelenül vergődött ki a széles pofák közül, hogy a hegyén fölfelé kunkorodjék, amitől a gazdájának ugyancsak komisz lett a képe. Az ajkak, melyek mögött sárgán és rendetlenül sorakoztak a nagy fogak, mintha megdagadt volna, olyan puffadtak.

- Poffareddio! - rikoltott most egy hang vidáman. - Siess elő, Ortensia, itt a szerelmesed!

- Varangy ugorjon a szádba, amint kitátod, förtelem magzatja! - süvítette dühödten feléje a koldus, hogy hatalmas tokája kivörösödött belé. - Mit ártod magad az én dolgomba, melyhez semmi közöd?!

- Hát akkor ne siess elő, Ortensia! - mondta erre még vidámabban az álarcos, aki a koldussal kikezdett hetykén.

Lett erre taps, nevetés, lárma, kiáltozás:

- Ne dühöngj, Pappagorgia!

- Farsang van, cimbora, tréfára tréfa jár!

- Oda se neki, pajtás! Szerelmesek vagyunk valamennyien!

- Még pedig Ortensiába!

Lett erre újra taps, lárma meg nevetés.

Magas, csontos leány, a Colombina kedves fehér ruhájában, tört most magának utat a csapszék hátsó sarkából előre. Hegyes könyökkel lökte félre, aki útját állta s tréfálkozott vele, s fekete szeme, arcának egyetlen szépsége, melyet éjszakázó, tivornyázó életmódja még nem tudott lehervasztani, indulattól villogott. Szája, melyet a trágárság húzott ferdére csúnyán, gonosz hanggal szitokra nyílt, amikor kérdezte:

- Miféle rothadt nép akar buta tréfát űzni belőlem?! Ki röhög és miért, amikor a nevemet emlegetik, mely tisztességesebb nőszemélyé, mint az anyja volt annak a beste léleknek!

- Ne haragudj, szívecském, hiszen már itt van, megjött, akit epedve vártál egész este, ott hátul a sarokban, derék férfiak társaságában! - csúfolódott az egyik álarcos, de már félre is ugrott hahotázva, mert a leány csontos ujjaival a szeme után kapott, hogy kikaparja.

- Csatorna szennye! - sziszegte, s kisimította homlokából vörösre festett makrancos haját.

- Ortensia! - szólt most a koldus, ki hozzá sietett - Galambom, galambocskám, tudtam, hogy itt talállak, pedig úgy-e megígérted, hogy már nem jársz ide, én meg hiába kérlek, mondom, nem való ez a lebuj neked! Nem hallgatsz rám! Jer, menjünk innen! - kérlelte lágyan, szelíden, nem törődött vele, hogy akik körülötte állnak, hallják, hallgatják.

- Te vagy! - szólt rá a leány unottan és csalódottan. - Mit akarsz? Hagyj békén! - és elfordulna.

A koldus ráteszi gyors mozdulattal széles tenyerét a leány sovány karjára.

- Ortensia! - mondja azzal a melódiával, mintha azt súgná a leány fülébe: szívem szerelme! - Te édes! Terhedre van talán az én szerelmem? - suttogta most. - Jer, jöjj velem, királynő Velence szépei között, jer, menjünk innen! Nem méltó hozzád ez a hely. Az este rám mosolygott kissé a szerencse és nézd: két arany cseng a zsebemben és egy kis ezüst is akad, elmulatunk mi ketten finoman. Jer, Ortensia mia, jöjj velem...

Keskeny szája csúnyán görbült lefelé és gonoszkodó vékony orra körül húzta vonásait a buta gőg, amikor a leány így szólt:

- Hiába ravaszkodol öreg, nem megyek. Ösmernek már mindenfelé, koldusnak is rossz vagy. Magadra mérgesíted az embereket, te tudod, hogyan csinálod - eressz! - már nincsen itt a városban jó bolond, ki akár csak egy garast is adna néked! Ne szorítsd a karomat, hallod! Eressz el!

S vékony csontos ujjaival lecsapott a koldus széles húsos keze hátára, s belevájta körmeit.

A koldus a leány kezére pillantott, máris eleresztett a nő karját és gyors mozdulattal elkapta a keze csuklóját ügyesen. Fölemelte a hasztalan ellenkező kezet s úgy nézte. Szemöldöke összefutott, a homloka tele lett ráncokkal s a szeme sárgás-zöldje máris villogott, a düh dolgozott benne:

- Ortensia mia! - Széles melléből tört ki a szó és úgy hatott, most még halkan, mint távoli mennydörgés. - Megint azt fogod mondani, hogy feledékeny vagy! Megint az fogod mondani, annyira siettél, hogy ott felejtetted a gyűrűdet az asztalon, vagy az almáriomon, a gyűrűt, melyet könyörtelenül összekuporgatott pénzemen vettem néked most, talán egy hete sincsen, és húztam az ujjadra, Ortensia mia, csak azért hogy mosolyogni lássalak, te, te! Hogy lássam arcod viruló szépségét, amikor örülsz. Hol a gyűrű, leány?! Hová tetted? Még nem a tied annyira, hogy tehess vele akármit, te! Még egy kicsit az enyém is!

A leány próbálta kiszabadítani kezét a koldus széles tenyeréből, de ez komiszabb mint a bilincs, és a vékony, vergődő kéz hasztalan küszködik. A leány sziszegi:

- Eressz, te bolond! Fáj! Botrányt csinálni jöttél ide? Eressz! Minek is állok szóba veled! Őrült vagy, látom, bár sose álltam volna szóba veled, te förtelem. Eressz! Már néznek, idefigyelnek, kinevetnek, mulatnak rajtunk! Eressz!

A koldus körülnézett olyan dühödt szemmel, hogy a körülötte állók utat engedtek neki ösztönösen. Valaki messzebb rikoltott holmi vastag tréfát, de akik közel álltak a koldushoz, nem nevettek. A koldus fújta magából a levegőt, melle zihált, rút orra cimpái remegtek és ferdén nőtt ritka fogait belevájta vastag alsó ajakába. Hatalmas gömbölyű fejét nyújtogatta kurta nyakán és rövid tömzsi lábaival szaporázta a lépéseket kifelé és vitte a festék alatt sápadozó leányt, cipelte magával borzalmas lendülettel.

A csapszékben csönd volt. Az emberek nézték, hogy mi lesz itt, de nem próbálták eligazítani ennek a két embernek a dolgát. Amikor már künn voltak az utcán, csak akkor éledt újra a meghökkent vendégsereg.

A koldus húzta a leányt, becipelte egy utcaközbe. A leány hallgatott dacosan. A koldus odavonszolta egészen egy lámpa alá.

- Itt beszélünk egymással, galambom! - mondta dühében rekedten. - Ez itt a csöndes jó hely, nekünk való. És itt legalább látom az arcodat, a szemedet, hogy kiolvassam belőle, mekkorát hazudsz!

Földhöz vágta a kalapját, botját s most a szabaddá lett másik kezével maga felé fordította a leány arcát. A nő valamivel magasabb, mint ő és megvetőn mosolygott a vergődő férfira.

- Hová tetted a gyűrűt? amit olyan nagy örömmel hoztam néked, hogy még most is megremeg belé a szívem, ha csak reá gondolok!

A leány dacosan vetette hátra a fejét.

- S én cserébe adtam néked azt az örömet, hogy elfogadtam ajándékodat. Mi közöd hozzá, hogy mi lett vele?

- Fukarkodtam a falatommal, te! csak azért, hogy megajándékozhassalak.

- A magad örömére.

- Ne mondj ilyet, mert végigtörlök a szádon és megemlegeted! - ordított reá a koldus olyan erővel, hogy a leány megijedt. - Megmondod, hol a gyűrű?

- Otthon, az asztalon, tudod.

- Hazudsz!

- Akkor ne kérdezz, ha nem hiszel nekem! Eressz, visszamegyek az osteriába.

- A szeretődhöz, akinek odaadtad a gyűrűt, hogy tegye pénzzé és vegyen magának tarka kendőt meg csatot a cipőjére meg tudom is én mit, ugye-e?

A leány vállat vont.

- Megmondtam, hogy ne járj ide, ebbe a csapszékbe, mégis itt talállak, miért?

A leány vállat vont.

- Hiába kérlek, hogy ne tedd, mégis barátkozol haszontalan kölyök népséggel, mely nem méltó hozzád, miért?

A leány vállat vont.

- Megnémultál? Megoldom a nyelvedet! Hallod-e, azt hiszed, hogy bolonddá tudsz tartani? Engem? Te? Vén róka vagyok én, te meg csak egy kis bestia. Igaz, szeretlek, jól tudod, hogy mar a vágy utánad, hogy megáhítom a te gyönyöreidet, hogy szeretlek átölelni - s most rövid vastag karjait a leány vékony teste köré fonta - hogy szeretlek magamhoz szorítani és magamba színám szerelmed illatát, te édes, csodaszép, bűbájos teremtmény, Ortensia mia, kiért megremeg testem minden porcikája.

És magához szorította a leány vékony csontos testét, mintha bele akarná gyűrni önmagába.

- Te édes - suttogta most a leány, kinek feje ráhanyatlott a koldus széles vállára -, egyetlen férfi a népség között, kik utánam szaladnak, a bolondok. Végre hallom megint, hogy igazán szeretsz, hogy nem mondod csupán, hanem átérzed, ó, szoríts magadhoz, egyetlenem, és így tarts engem hatalmas karodban, és el ne eressz, hiszen a tied vagyok, tudod, ugye-e, ki másé lehetnék, amióta a tied lettem?!

- Most már értem - búgott fel a férfi széles melléből az érzéssel átfűtött hang - már értem, hogy miért ingerkedtél velem! Hallani akartad, vajon szeretlek-e még úgy, mint ahogy tegnap szerettelek, vagy tegnapelőtt. Jól van, megvallom, hogy még jobban szeretlek, úgy érzem, hogy még sokkal jobban szeretlek, galambom, galambocskám, királynő Velence minden szépe között! És kérlek, könyörgök, ne haragudj, amiért bántalak féltésemmel. Igaz, irigyelem a szemed pillantását mindenkitől, akire ráesik, oktalanság, tudom, de nem tehetek róla. Csak akkor vagyok nyugodt, amikor így magamhoz ölelve tartalak. Ortensia mia! Ortensia mia!

Vékony csontos kezével a leány végigsimogatott a koldus bozontos haján. Hangja kissé érdes volt, eltikkadt az izgatottságtól, amikor így szólt:

- El tudnálak hallgatni, ha így beszélsz és így ölelsz magadhoz, étlen-szomjan három nap és három éjjel. Ne haragudj a te kis galambodra, amiért nem olyan okos mint te vagy. Az én egész tudományom annyi, hogy nagyon szeretlek. Talán sohasem fogod megtudni, mennyire. És hogy miért mentem ebbe az osteriába? Ne haragudj, de csak itt hágy ülni a kocsmáros, ha nincsen pénzem, akkor is. Tudod, hogy nincsen pénzem.

- Hiszen tegnapelőtt adtam...

- Ó, édes, nem tudod, hogy a szomszédnőm kis leánya nagyon beteg lett, tegnap reggel hirtelen orvost kellett híni, orvosságot kellett venni és szegény Mariettának nem volt egy garasa sem. Odaadtam minden pénzemet a kétségbeesett anyának - mesélte a leány folyékonyan, gondolkodás nélkül és végül mosolygott.

- És a kislány? - kérdezte meghatva a koldus.

- Már sokkal jobban van, ez volt ma az örömöm, amíg te jöttél. Ne haragudj rám.

- Bocsáss meg, galambom, igazán vad és otromba vagyok. Nem is tudom megérteni, hogyan szerethetsz egy olyan bamba medvét, amilyen én vagyok. És ezért félek, ez kínoz, ez gyötör, ez a gondolat, de amikor így tartalak, magamhoz ölellek, akkor nyugodt vagyok.

Széles tenyerével gyöngéden, szerelmesen tapogatta végig a leány keskeny, csontos hátát.

- Te édes, - búgta a koldus fülébe a leány, és forró lehellete megborzongatta a testére sóvár férfi porcikáit - hiszen tudhatnád, hogy nem akarok néked soha bánatot okozni! Szégyelem magam, amikor elhalmozol szerető jóságoddal. És szégyelem magam, amikor be kell vallanom, hogy ma egész nap pénztelenül voltam, este meg már éhes, és nem tudtalak már megvárni...

- Szegény kis galambom!

- És bementem végre ide az osteriába, hiszen nem tudhattam, lesz-e ma estére számomra pénzed, és ettem, ne haragudj...

- Bocsáss meg, gyönyörűségem! Igazán buta meg önző vagyok! - Elengedte a leányt, ki óvatosan elhúzódott tőle. - Persze hogy van pénzem, nézd, arany meg ezüst! - Zsebéből kiszedte minden pénzét s odaadta a leánynak boldogan. - Több lenne, ha nem akadt volna dolgom egy nagy úrral, ami rossz üzlet, hidd el, szívem rózsája! Fogd, nesze, minden a tiéd!

A leány ügyesen, finoman vette el a pénzt.

- Most bemegyek az osteriába - mondotta óvatosan - ha megengeded, visszamegyek, de csak magam, mert nem akarom, hogy együtt lássanak, az emberek irigyek, tudod szerelmem, kifizetem, amivel tartozom, azután észrevétlenül visszaszököm ide, úgy-e megvársz és nem leszel türelmetlen? Visszajövök ide hozzád, éretted, mio bambino, s akkor elmegyünk, átmegyünk a túlsó negyedbe és mienk a farsang utolsó órája, de szép lesz! Úgy örülök neki! Ülj csak le ide és várj! Bízzál bennem és várj türelmesen!

A leány gyorsan csókot lehelt a koldus homlokára és a szerelmes férfi keze ügyetlenül kapkodott a levegőben, mert a nő már tovasurrant.

A koldus leült és várt. Képzelőereje nekivaló tarka képeket varázsolt eléje, melyek hamarosan elringatták. Arcát testi örömök elgondolásából fakadó vigyorgás húzta szélesre. Eltartott jó ideig, míg ráeszmélt arra, hogy még mindig vár. Körülnézett. Vékonyan szűrődött a homályos utcaközbe a farsang lüktető zenebonája. Fölvette a kalapját a földről s a szemébe húzta. Nézte az utcasarkot, ahol a leánynak meg kell jelennie. A botja után nyúlt, de még ülve maradt és várt. Majd jelentkezett a gondolat: Már visszajöhetne! Várt. Egy újabb gondolat jelentkezett. Hátha nem jön? Fölállt lassan, nehézkesen. Nem jön?! Most elindult az utca-szöglet felé, lassan ment, hogy a leány még ott találja a közben. Odaért az utca-szöglethez, megállt. Nekitámaszkodott a ház falának és várt, de ez már nem tartott sokáig.

Bement az osteriába. Végigfurakodott a tömegen. Szóltak hozzá s ő nem felelt. Odament mindegyik asztalhoz, mindegyik csoporthoz. Felkutatta a csapszék minden zugát. Nem kérdezett senkit. A szeme izzott. Már nem szólt hozzá senki. Kitértek előle, helyet engedtek neki. Amikor sorra járt minden zugot és fölismerte, hogy pórul járt, a kocsma közepén megállt és végignézett a mulatozókon. A lárma ezalatt leapadt. Most már csend volt. A koldus indult kifelé. Senki se moccant. Botjával nagyot ütött a padlóra. Kiment az utcára. Az osteriában még mindig csend volt, amikor jó ideje már, hogy a koldus eltűnt.