Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
HETEDIK FEJEZET,

melyben a koldus értékesíti tudását.

Újra felhangzott a füttyszó, de most már türelmetlenül.

Sötét zugában a koldus most felállt, nyújtózkodott, szétlökte kurva vastag két karját, mint akinek teste belezsibbadt a hosszú guksolásba. Lehajolt, fölvette a földről vastag botját, nagy karimájú rongyos kalapját s megkerülte a templomot.

A templom kapuja mellett a falnak támaszkodva állt egy fekete ruhás, köpenyes, álarcos férfi. Szeme nyugtalanul szaladt végig újra meg újra a sötét téren. Szinte toporzékolt már a türelmetlenségtől, bal lábával meg-megrugdosta a templom kövét. A koldus odaosont hozzá és így szólt halkan:

- Santa Maria del Fiore.

- Hol vesztegelsz? Nyomorult! - rivallt rá ingerülten a fekete álarcos. - Nem hallottad a füttyöt? Másutt jársz? Nem bízom benned, zsivány!

- Szidjon, korholjon, kegyes jó uram, és kiabáljon, hadd tudja meg, akit nagyon érdekel, hogy az előkelő Silvestro Cardone a templom ajtajánál várta nyomorult szolgáját, Pappagorgiát - suttogta a koldus és hajlongott alázatosan.

- Ne oktass, varangy! - förmedt rá az álarcos indulatosan. - És ne mondd a nevemet! Hol maradtál? Percek óta várlak.

- Mint mindig, most is a szolgálatában voltam, kegyes jó uram - suttogta a koldus tűrő buzgalommal, szeme sárgán, gonoszan villant elő kalapja széles karimája alól. Két kezével ránehezedett vastag botjára és előre hajolva állt a fekete álarcos előtt, úgy hogy most még kisebbnek látszott.

- Bianca? - kérdezte halkan türelmetlenül a nemes úr.

- Madonna Bianca itt volt, a boldogságos Szűz szobránál térdepelt és buzgón imádkozott, mint minden kedden este.

- Kísérte valaki?

- Senki, kegyes jó uram, senki.

- Figyelte valaki? utána lestek? beszélj hát, ördög fattya és ne várd, hogy minden szót külön szedjek ki belőled!

- Miért haragszik, kegyes jó uram, alázatos szolgájára? Megteszek mindent ami csak tőlem telik, hogy kiérdemeljen az én jóságos uram megelégedését.

- Mégis csak történt valami?! Mert amikor ott álltam a tér túlsó oldalán - s a fekete álarcos indulatos mozdulattal kinyújtotta karját s így mutatta a helyet - Mona Bianca már nem térdepelt a szobor előtt. Beszélj hát!

- Miért felejti el, kegyes jó uram, hogy én nyomorult koldus vagyok csupán, ki nem adhatja az önzetlen barátot? A magamfajta földhözragadt szegénynek is megvan a maga keserves gondja, nemcsak az előkelő és gazdag uraknak. A hír, ha jó, ha rossz, csak addig ér valamit, amíg hozom, amint átadtam: pfh! - s jobb kezének három első ujját a koldus az ajkára tette s így fújta el.

A fekete álarcos indulatosan rúgott az alacsony tömzsi ember felé.

- Gyötörsz? megkínzasz?! - csikorgott a szó összeszorított foga mögött.

A koldus jókor félreszökellt.

- Engem rúg, kegyes jó uram, ami nem nagy dolog. Haragszik rám, ki nem tehetek róla, hogy Madonna Bianca hamarabb távozott, vagy pedig Silvestro Cardone későn érkezett... de talán nem is későn.

- Leütlek!

- Kár lenne most értem, kegyes jó uram. Mert akkor talán nem tudná meg soha, mi történt az imént a Santa Maria del Fiore szobránál. Pedig ez megér egy aranyat, becsületemre mondom, kegyes jó uram - jelentette ki a koldus nyugodtan s a szeme rávillant a fekete álarcosra.

- Gazember vagy, Pappagorgia! - mondotta a nemes úr félig bosszúsan, félig nevezve.

- Szsz!... halkan, és nevet említeni kár! - súgta mulatságos rémüldözéssel a koldus. - Velence kövei látnak és hallanak, kegyes jó uram, ezt ne feledjük még álmunkban sem!

- Mondd el az újságot! - szólt rá türelmetlenül az olasz fiatalúr.

- Újság előttem az, hogy kegyes jó uram még most se tett semmit a saját érdekében. Szegény nyomorult koldus könyörög... - s önmagát kifigurázva nyújtotta kezét kéregető mozdulattal.

- Utállak, amikor ennyire kimutatod, hogy neked a pénz a fő! - pökte le megvetéssel a koldust a fekete álarcos, zsebébe nyúlt és feléje hajított egy pénzdarabot, oda se nézve, hogy mi lesz vele.

A koldus gyors kézzel kapott utána hasztalan, a pénzdarab a kőre hullt, csengett és tovább gurult félkörben, a koldus már ott is termett és rátaposott rongyos sarujával, majd lehajolt és fölvette, nézte, száját görbére húzta a megvetés.

- Ezüst! - mondotta s hangjából sértő él lappangott. - Tehát az egész nem ér meg egy aranyat.

- A tréfából most már elég! - szólt rá dühösen a fekete álarcos. - Nincsen több pénzem a számodra ma este. Nem szolgálhatok arannyal a koldus úrnak! Fönn voltam Antonia Zanzara kaszinójában, játszottam és vesztettem, elvesztettem minden pénzemet. Ne bőszíts!

- Bocsánatot kérek, kegyes jó uram, nem akartam, igazán nem akartam magamra haragítani. Persze játék közben nem gondolt szegény barátjára, s így eljátszotta még azt az aranyat is, melyet neki szánt. S ezért meg kell elégednem ezzel a szerény ezüstpénzzel. Csak az a baj, hogy nem tehetem el emlékül! - A koldus most horkanva nevetett arcátlan tréfáján, majd bizalmasan kérdezte. - Sokat veszített, drága jó uram?

A fekete álarcos hitelen mozdulattal kirántotta kurta, egyenes karja mellől a tőrét s vad indulattal hajította a koldus széles mellének. Amint hátrakapta öklét a tőrrel, a koldus máris elterült. A következő pillanatban a tőr csengve vágódott a koldus háta mögött a tér kövére. A tömzsi ember fölpattant, mint a labda.

- Nagyszerűen tudunk eljátszogatni! - mondotta nevetve. - Igazán sajnálom, hogy Antonina asztalánál nem kedvezett önnek a szerencse! De hiába mondom újra meg újra: Így jár az, aki nőkkel foglalkozik.

A fekete álarcos hirtelen ott termett a koldus mellett s bal karjával átkapta vállát, úgy szorította magához, jobbjával máris torkon ragadta. Most leesett a koldus fejéről széles karimájú kalapja, s a zömök ember félig lehunyta a szemeit, nem szólt, nem védekezett.

- Szólj bitang, mi történt itt ma este?! - súgta forró indulattal a fekete álarcos. - Ne játssz velem tovább! Nem bírom!

- Madonna Bianca itt volt - kezdte csöndes hangon, szinte közönyösen a koldus - s mint máskor, letérdelt a boldogságos Szűz szobra elé s imádkozott.

- Miért nem várt? Miért ment el?

- Jött valaki...

- Mondd hát, gyorsan, gyorsan!

- Jött valaki, hosszú zöld köpenyben, fején piros tollal díszes zöld kalap, láttam, amikor a térség túlsó oldalán elment a lámpa alatt. Menése, mozdulata mutatta már, hogy idegen. Az arcát is láttam egy szempillantásig, amikor a lámpa fénye ferdén ráesett, csinos ifjú... de ha ennyire szorítja a torkomat, kegyes jó uram, igazán nem tudom tovább mondani - jegyezte meg rekedt hangon a koldus, de meg se mozdult.

A fekete álarcos elengedte.

- Csak mondd tovább, öreg, csak mondd tovább! - súgta indulatosan és ott maradt szorosan mellette.

Az egyik utca torkolata piros színben ragyogott fel hirtelen. Tarka fáklyásmenet buggyant ki belőle, csacsogva, hahotázva, ugrándozva, és ujjongva kacarászott végig a téren, mint tovanyargaló jókedvű förgeteg, elnyelte őket az utca, a térség másik sarkában.

Amint a fáklyák fénye feltűnt, a koldus meg a nemes úr gyors mozdulattal behúzódtak a templom tövének legsötétebb árnyékába, ott lapultak csöndesen és vártak.

- Az ördög vigye őket! - mormogta utánuk a fekete álarcos.

- Mindnyájunkra rákerül a sor, kegyes jó uram - szólt nyugodtan a koldus.

- Ki volt az a fiú, aki... - kezdte újra türelmetlen indulattal, robbanó féltékenységgel a szerelmes.

A koldus nem hagyta végigmondani, de azért játszott megbízójával:

- Elmondok mindent, kegyes jó uram, de tartsunk sorrendet. A helyes egymásután mindennél többet ér. A csinos ifjú csakhamar odatérdelt Mona Bianca mellé, ami persze kínálkozó ötlet, mely eszébe jut még idegen embernek is. Mondottam már, hogy ez a fiatal úr idegen? Francia és gróf, meglátszott a viselkedésén, meghallatszott a beszédjén, de be is mutatkozott, ahogyan illik és persze fölajánlotta szolgálatait az előtte ismeretlen hölgynek, akit ott pillantott meg először a térdeplőn. Ez eddig egészen rendesen alakul, mi is így tettünk volna hasonló helyzetben, ugyebár?

- És az asszony? Bianca? - lihegte a kérdést a gyötrődő szerelmes.

- Kacér meg csapodár és hiú, mint minden asszony - mondta a koldus a világ természetesebb hangján. - Érdeklődéssel hallgatta, hogy az ifjú francia gróf mint ajánlja föl neki szolgálatait, könnyei még végigperegtek orcáin, miket az imént sírt, amikor fohászkodott a boldogságos Szűzhöz, de szája már kedves mosolyra görbült...

- Bianca, Bianca!... - hörögte elfulladó hangon a fekete álarcos. - Hazudsz, játszol velem!...

- Legyen szabad valamit mondanom, kegyes jó uram - szólt a koldus szinte könyörögve. - Tanácsolnék valamit, mert tapasztalt ember vagyok, ki sokat láttam meg hallottam. Figyeljen arra, amit mondok és nem fogja megbánni. Évek múlva talán be fogja látni, mennyire igazam volt, amikor erre oktattam: Nem szabad komolyan venni az asszonyt, nem szabad megtenni őt szerelmes indulatok tárgyának, nem szabad érte rajongani és kár elhitetni önmagunkkal, hogy boldogságunk tőle függ.

- Ne taníts, vén szamár! - förmedt rá az ifjú olasz nemes úr, kinek lelkét a vak féltékenység sarkantyúzta véresre. - Mondd el, hogy mit beszéltek egymással, de gyorsan, mert nem bírom ki tovább! - És a foga csikorgott.

- Parancsára, kegyes jó uram - szólt erre csöndesen, gonoszkodó alázattal a koldus és sárgás-zöld szeme egy pillanatra rávillant áldozatára. - Az idegen fiatal úr meglátta a könnyeket...

- Meglátta?! Hogyan láthatta meg? Bianca sűrű fátyolt visel!

- Melyet vissza lehet hajtani egy-két másodpercre - tette hozzá a koldus nyugodtan. - És ezért felajánlotta segítségét, amint már mondottam és ami nem meglepő. Madonna Bianca szívesen fogadta az ajánlatot s megállapodtak...

- Megállapodtak! - A fekete álarcos toporzékolt. - Szóba állt egy idegen kalandorral!

- Éjfél előtt találkoznak a kertben, ma, a prokurátor kertjében, a kis ajtó nyitva lesz, akkor majd megbeszélik, ami az ilyen fiataloknak a megbeszélnivalójuk. Madonna Bianca elsietett, s az ifjú francia úr is távozott.

- És hogyan fog odatalálni hozzá ez a nyomorult francia, aki nem ismeri városunkban a járást? - kérdezte rálesőn, gyanakvón a megkínzott szerelmes.

- A Colleoni szobrától indul s megy jobbra, a templom mellett, a rendes úton, hogy a kert alá érjen, bizonyosan odatalál - mondotta a koldus ártatlanul.

- Ide figyelj! Azt mondtad, hogy hosszú zöld köpenye van és zöld kalapja piros tollal. Mekkora? Nagyobb mint én, vagy alacsonyabb?

- Azt hiszem, szinte egyforma a termetük. Az arca nyílt, vidám, a szája mosolygós, nagyon kedves fiatal úr, s a viselkedése megnyerő - szavaihoz a koldus bárgyú képet vágott.

Az ifjú olasz nemes már nem szólt. Föl és alájárt a templom fala mellett és az árnyékban s agyvelejét forralta a féltékenység. Vad gondolatok szálltak föl benne mint tarka buborékok, melyek céltalanul keringtek és széjjelpukkantak, hogy helyet adjanak más buborékoknak. Elképzelései rágták, marták, míg végül nem bírta ki tovább. Silvestro Cardone sarkon fordult, nem szólt a besúgójához egy szót se már és elrohant.

A koldus utána nézett, tágra nyílt nagy szeme sárgásan villogott. Majd levette fejéről széleskarimájú kalapját, kitárta két karját s úgy hajtotta meg magát mélyen az utca felé, ahol megbízója eltűnt, s amint meghajtotta magát, kiöltötte utána a nyelvét, amennyire csak bírta.

Nem szitkozódott, nem átkozódott.