Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
ÖTÖDIK FEJEZET,

melyben a szemlélő megvalósítja egy hirtelen támadt ötletét.

Gaston d'Aubigny elcsodálkozva nézte a könyörgő, vergődő asszonyt s bár nem hallotta szavát, mégis megértette, hogy kétségbeesett emberi lélek rimánkodik meghallgatásért. Csöndesen kúszott térden állva még közelebb, majdnem egészen az asszony mellé, s maga elé tette nagy tollas kalapját és összekulcsolta a kezét, mint aki imádkozni készül.

Az asszony felzokogott:

- Hallgasd meg könyörgésemet, szenvedő Szent Anya, fogadd jóságos szívedbe agyongyötört boldogtalan leányodat, mentsd meg nyomorúságos életem egyetlen vigaszát, reményét, hallgasd meg könyörgésemet, Santa Maria del Fiore!

A forró szerelmi ének most belefulladt a csókba, melyet a férfi tapasztott a leány daloló ajakára, a zümmögésből, kuncogásból biztató vad röhej lett, a mandolin húrjait szilajan verte az eddig csöndesen pengető kéz.

Gaston d'Aubigny most megértette, amit a könyörgő asszony fohászkodott, és halkan de úgy, hogy a fátyolos hölgy, aki bizonyára szép, fiatal, érdekes, meghallhassa, így szólt:

- Hallgasd meg, ó Boldogságos Szűz Anya, e bánatteli gyermeked könyörgését és ha nem telt volna be szenvedéseinek mértéke, hadd viseljem inkább én a még reászabott részt, alázatos örömmel...

Az asszony két könyörgő keze lehanyatlott, még mindig térdelve, most a megszólaló felé fordította fejét, fátyla alól fájdalomtól tüzes szemmel meredt a fiatalemberre, akinek sima, csinos, kissé mosolygó arcát, kissé kötekedő fejtartását mégis meg tudta látni a félhomályban. Maga se tudta, amikor remegő ajakkal így szólt:

- Mit akar? Ki maga?...

Az ifjú francia úr most fejet hajtott a hölgy előtt és bemutatkozott:

- Gaston d'Aubigny a nevem, madonna, e gyönyörű városban, mely olyan, mint a testet öltött tündérmese, mint idegen járok egyedül, és így történt, hogy megláttam kegyedet, madonna, amint leborult a térdeplőre és könyörgött a Szűz Anyához. Az volt az érzésem, hogy kegyed épp olyan egyedül él itt, mint ma én, madonna, nincsen senkije, aki segítségére lenne. Legalább eddig nem volt. De a Boldogságos Szűz íme mégis meghallgatta könyörgését, mert azt hiszem, engem küldött, hogy segítségére legyek, madonna.

Az asszony elhárítón nyújtotta ki kezét az ismeretlen felé, a fejét rázta némán.

- A nevem Gaston d'Aubigny, madonna! - mondotta a méltatlanul megbántott jótevő hangján az idegen. - Francia vagyok és nemes úr, istápolója a gyöngének, szenvedőnek. Ha van, aki segíteni tud baján és könnyíteni bánatán, úgy én vagyok az, madonna!

Az arca nyílt, a nézése becsületes, a mosolya jóságos, az ifjú, amint ott térdepelt a térdeplő asszony előtt, kedves volt és megnyerő.

A hölgy néz, figyel. Üres, néptelen a térség. Árny se suhan házfal mentén. Elül a kacagás, beszéd, ének, muzsika. Valahol messze lüktet most a farsang. A hölgy int. Az ifjú nemes úr térden csúszva jön hozzá egészen közel.

- Hajoljon ide - súgja az asszony -, hadd nézzem meg jól. Igen, miért ne? Lehetséges, hogy imámat meghallgattad, Santa Maria del Fiore, hiszen a szívem nyitott seb és vérzik és átjárja újra meg újra a fájdalom marcangoló hét tőre! Őt küldted segítségemre, Madonna?

Az asszony lehajtotta fejét és így maradt néhány pillanatig. Gaston d'Aubigny most láthatta nyakának ingerlő fehérségét, élvezhette a kacérkodó hajtincs fémes ragyogását, magába szíhatta az ifjú női test izgató illatát és elképzelhette egy bánatos arc szépségét, mely ott rejtőzik a fátyol mögött.

A hölgy fölemeli a fejét s odafordul a francia úrhoz.

- Igen - mondja szinte áhítatosan -, valóban ő küldött téged, Santa Maria del Fiore. De tudod-e, ismeretlen barátom, hogy mi kell ahhoz, amikor az ember segíteni akar valakin, akinek az élete csupa kínszenvedés? Amikor szembe akar szállani a könyörtelen rosszal, mely mintha korbáccsal verné áldozata lelkét, csapással sújtja csapás után? Amikor meg akarja váltani egy olyan élet gyötrelmei közül, melyek már emberfölötti módon tesznek túl egyik a másikán? Tudod-e mi az, amire most vállalkoznál, ismeretlen barátom?

Az ifjú most látni vélte a sűrű fátyol mögött a tüzes szempár megejtő villogását, s mohón itta magába az asszony hangjának bársonyos csengését, a szavak zenéjét, mire úgy érezte, hogy ereiben most már muzsikál a vér.

- Én vagyok, itt vagyok, a tied vagyok, madonna! - mondotta elfúló hangon, és nem gondolt semmire, amikor hozzátette forró lendülettel: - És életemmel váltalak meg, ha kell, minden szenvedéstől!

A hölgy összecsapta két kezét elcsodálkozón:

- Mit hazudsz?! Miért mondasz pompázó szavakat, miket el sem hihetek, mert nem ismersz?! Azt se tudtad, a világon vagyok-e, még nem is láttad az arcomat, csak a hangomat hallod, és hallod, hogy őrültségeket suttogok néked, mintha agyvelőmet perzselné a láz.

- Úgy érzem, mintha mindig ismertelek volna, madonna! - felelte az ifjú francia és gyöngéd mozdulattal lehajtotta fejét.

- Ó, tudom - suttogta az asszony -, te azt hiszed, hogy szép vagyok, fiatal vagyok, kívánatos vagyok. Azt hiszed, hogy ölelésről csókról, szerelemről van szó, amire szívesen kapható a férfi. S akkor ígér mindent, fogadkozik, hősködik, tudom, tudom!

- Miért nem bízol bennem, madonna? - mondta az ifjú a megbántott ember hangján. - Elképzeltelek és nékem olyan vagy, amilyennek látlak a lelkem szemével. Nékem te szép vagy, jó vagy, boldogtalan vagy, és hiába, az ilyen asszonyon, amilyen te vagy, csak férfi tud segíteni, és senki más.

Az asszony gyors mozdulattal hátravetette a fátyolt:

- Nos, nézz meg, ilyennek láttál lelked szemével? Ha szép voltam, minden bájt arcomról lehervasztott kegyetlen sorsom. Ha jó voltam, minden nemes érzést kiölt belőlem gyalázatos életem. De igen, boldogtalan vagyok, s úgy érzem, óráról-órára boldogtalanabb leszek, bár emberi képzelet el se tudja gondolni, ez hogyan lehetséges.

Sápadt, keskeny kezével végigsimított homlokán, s amikor lehanyatlott keze, az előtte térdelő ifjú megragadta hirtelen.

- Nem - mondta pompás fordulatossággal -, valóban nem ilyennek képzeltelek, madonna. Mert most, amikor nézem arcodat, íme látom, hogy szépséged sokkal nagyobb, mint ahogyan azt elképzeltem. Szemed pillantása megejt esdeklő kifejezésével, s arcodnak bája az a gyönge mosoly, mely kiül a szád köré, hol letelepedett a bánat, melyet kiűzni életedből lesz immár feladatom. Orcáid halványságára máris finomszínű rózsákat fest a remény s most már megmondhatom: te vagy álmaim megvalósulása, madonna, mert betelt a lelkem léted varázsával. Elmondom újra meg újra: Életemmel váltalak meg, ha kell, minden szenvedéstől!

- Még akkor is, ha én nem szeretlek? - kérdezte elfúló hangon a hölgy.

- Mást szeretsz? - védte ki a kérdést merészen a francia úr.

- Igen, mást szeretek! - szólt az asszony mosolyogva, és ez a mosoly a távollevőnek szólt.

Az ifjú francia nem értette meg ezt a fölvillanó mosolyt, nagyon is hitt önmagában:

- Nem hiszem, amit most mondtál, madonna. Mert ha ez így lenne, akkor téged az a másik már kihozott volna akár a poklok legmélyéről is, csak azért, mert szereted.

- Tudod, ki vagyok? - kérdezte rémülten a hölgy és gyors mozdulattal leeresztette sűrű fátyolát.

- Életem boldogsága - mondotta az ifjú nemes úr, és elbájoltan mosolygott. - Hiába takarod el arcodat, ezt a képet nem fogom elfelejteni soha.

- Tudod a nevemet? - faggatta a hölgy és megragadta az ifjú karját.

- Bánatos angyal, ezt a nevet adtam neked és nem érdekel, hogyan hívnak az emberek, kik nem tudják, hogy ki vagy - mondotta csöndes rajongással Gaston d'Aubigny és nagyon meg volt magával elégedve.

Hirtelen felcsattant a farsang kacagó lármája, hegedű, énekhang, tenyéren kitapsolt ritmus, biztató kurjongatás vadított a közelben táncra perdülőket.

- Jönnek! - suttogta rémülten a hölgy és riadtan odasimult az imazsámoly faragott lécéhez.

- Ha jönnek is, nem látnak - nyugtatta meg az ifjú. - Ma még ujjong a farsang, madonna, és ilyenkor nem nézik az emberek, hogy ki fohászkodik a templom falánál bánatában.

- Mennem kell...

- Ne még!

- De mielőtt távozom - s most az asszony elhallgatott egy pillanatra, majd megragadta az ifjú kezét, ki baljával máris gyöngéden simogatta a hölgy jobbját, mely hideg volt - mielőtt távozom... jól van, hiszek neked, nemes francia! Hiszem, hogy téged küldött segítségül Santa Maria del Fiore. Nem tudom, milyen feladat vár terád, nem tudom mit kell tenned, rosszat, jót-e, hogy megsegíts földi életemben, nem tudom, nem tudom! De ha segítségemre akarsz lenni, ha van benned annyi bátorság, hogy segíts egy boldogtalan asszonyon, akkor jöjj el ma éjjel, kevéssel éjfél előtt, érted, még mielőtt a harangok érces szava elűzi a féktelen jókedv idejét, ezt az ocsmány, gyűlöletes farsangot, jöjj el álarcosan, érted: álarcosan, hogy ne tudja más ki vagy, csak én! A kertbe jöjj, ahol várni foglak, menj a Colleoni szobrához s állj úgy, ahogyan ő ül a lován, s akkor jobbra menj a templom fala mellett, várj csak: egy, két utcát hagyj el, de a harmadikba ha befordulsz, megint csak jobbra, ott addig mégy, míg eljutsz egy kis hídhoz, azon átsietsz és most balra indulsz, átmégy egy kis téren, kisebb mint ez itt, és akkor a túlsó sarkán az utcába jutsz, ahol látsz majd egy márvány-kerítést, és ez a kerítése annak a kertnek, ahol várni foglak. Amikor előtte állasz, a kerítés legszélén balkéz felől van a kis ajtó, mely nyitva áll neked. S ha ott leszel... de odatalálsz-e?

- Ott leszek pontosan, madonna, számíthatsz reám!

- Nem búcsúzom tőled, nemes lovagom, hiszen még ma viszontlátlak!

A hölgy megszorította az ifjú francia úr kezét, melyre ez ajakát szorította hódoló mozdulattal, azután felállt, gyorsan keresztet vetett, majd elsuhant a házfalak mentén, sötétbe vesző árny az árnyékban.

Gaston d'Aubigny csak nézett utána, még akkor is, amikor már igazán nem láthatta. Majd odafordult a kőszenthez:

- Köszönöm néked, Santa Maria del Fiore, hogy ilyen érdekes kalandhoz juttattál. Hálámat csak holnap reggel róhatom le majd, amikor is lábaidhoz rakom a legszebb virágcsokrot, melyet csak kaphatok. Légy ezután is kegyes hozzám, Madonna.

Az ifjú francia nemes úr felállt. Most figyelt csak a pattogó tánc-muzsikára, mely egy közeli térségről röppen ide bizonyára. Nagy jókedv nyílt benne csodás erővel, szinte úgy érezte, hogy a lelke tele van pompázó virágokkal, zümmögte, dudorászta a dalt, melyet most hall először, és indult arra, ahonnan a vigasság lármája hangzott élénken. S mikor menne, a templom tövéből megszólal egy hang, vékonyan könyörgőn:

- Szegény nyomorult koldus kér alázatosan egy kis alamizsnát... Eccellenza...