Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál

Moly Tamás: Karnevál
Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
NEGYEDIK FEJEZET,

melyben az ifjú gróf szemtanúja egy csöndes jelenetnek.

Fejét karjába temetve, félig térdepelve s az imazsámolyon félig elterülve feküdt a könyörgő. A bő ruha dísztelen sötétszürke selyme itt is, ott is hozzátapadt a testhez és elárulta nemes vonalait. Az asszony fohászkodott, sírt, vonaglott, könyörgött, bánatát elmondta szótlanul, hangtalanul, újra meg újra, mint kétségbeesett vádat, mely hol talál vajon meghallgatásra? Néha beszélt is, maga se tudta, abbahagyta, maga se tudta, remegett, gyötrődött, felzokogott, reszkető kezét könyörögve fölnyújtotta a szenvedők Anyjához, és maga se tudta.

Elmondta újra meg újra:

- Hallgasd meg gyermekedet Santa Maria del Fiore, hallgasd meg és nyújtsd feléje áldott kezedet segítőn. Tudod, aki ismered a szenvedésemet, hogy fiatalon, bután, tapasztalatlanul karjába dobtak egy gonosz vén embernek, kényszerítettek arra, hogy a felesége legyek, s amikor ellenkezni próbáltam, őrjítő kegyetlenséggel megrémítettek, hogy mást nem tehettem, az otthon poklából odamenekültem a nyájas, dédelgető vén ember házába s a felesége lettem, ki akkor nem is tudtam, mit cselekszem, csak rémülettel és utálattal tűrtem a simogatását, cirógatását, a csókját a vágyait, mert ha húzódoztam, védekeztem, ellöktem magamtól, megbénított a dühe, megdermesztett a gonoszsága és ájultan tűrtem tovább kegyetlen sorsomat, melyre szülőim kárhoztattak, s nem tudtam menekülni és utáltam az életet, utáltam magamat, de mit tehettem viruló ifjú életemmel? Ó, az én tisztaságom miért is lett prédája ennek az undorító öreg embernek?! Hányszor kérdeztem ezt tőled, Santa Maria del Fiore!

Az asszony a térdeplőn félig aléltan az indulattól előrehanyatlott. Az ifjú francia úr a mozgást látta csupán és közelebb csúszott térden állva és mosolygott kissé, mert tetszett néki ez a helyzet. Az asszony tovább gyötrődött:

- Vidám, örömteli lelkem, érintetlen hamvas testem, viruló szépségem, gondtalan fiatalságom, mondd, ó Madonna, miért lehetett az aggastyáné, undok kéjelgőé, ki ocsmány, terméketlen testével beszennyezheti szépségemet, fiatalságomat, ki buján élvezi életemet, melyet megátkoztam, melyet kétségbeesett kézzel el akartam dobni magamtól százszor, de nem tehettem, hiszen őriztet, aljas hatalmával körülhálóz, minden és mindenki az ő hitvány szolgája, ha nő, ha férfi, ha élő, ha élettelen, még a napfény, holdsugár, fáklya világa, a sötétség, még talán ez az örök mécses is - ó Uram Istenem, irgalmazz kínban vergődő lelkemnek! - minden őt szolgálja! És miért maradtam árván, támasz nélkül, segítség nélkül, miért kell ilyen kegyetlenül szenvednem? Vétkes vagyok én, nagy bűnöket követtem el én, miért, miért sújt ez az élet engem olyan rémesen, ó szentséges Szent Anya, Santa Maria del Fiore?!

Melynek könnyei a lelkéből fakadtak és a szívére hullottak, mint megannyi tüzes csepp: zokogás rázta meg kegyetlenül a fohászkodó, vergődő, fiatalasszony testét A térdeplő keresztdeszkájára tette volt a karját s feje, fekete sűrű fátyol takarta, most szinte gurult az alsókaron ide-oda, úgy játszott vele a lelki szenvedés. A fekete fátyol félrecsúszott kissé s hajtincs bújt ki alóla, fémesen csillogó mint a vörös arany, és ingerlő, csábító, mint a vörös arany, Gaston d'Aubigny meglátta persze és előrehajolt mohón, szinte úgy érezte, hogy kincset talál, holott maga se tudja, mit is remélt, amikor letérdelt ide az ismeretlen asszony mögé.

A vergődő asszony tovább panaszkodott:

- És azt hittem, hogy már eleven testtel eljutottam a pokol legmélységesebb fenekére, amikor látszatra még itt élek a földön, s azt hittem, most már nincsen újabb kínszenvedés számomra, mint ami eddig jutott nékem kegyetlen osztályrészül, és csak azért könyörögtem hozzád, Santa Maria, hogy könyörülj meg rajtam és engedj elpusztulni! Vétek volt ez talán? Nem tudom, most sem tudom, de történt olyasvalami, ami rémesen megnövelte minden kínzó gyötrelmemet. Az történt, szentséges Szent Anyám, hogy egy szeptemberi napon, huszonhatodikán volt, nem felejtem el, amíg csak élek! házunkba jött egy ifjú, kedves, jóságos, finom, gyöngéd, eljött az az ember, akit a sors bizonyára nekem szánt és engem neki, mert amikor megpillantottam, hirtelen jéghideg lett a testem, mintha kihűlt volna ereimben a vér, s elállt a szívem verése és nem lélegzettem és olyan voltam, mint aki hirtelen megszűnt élni, és így is volt, Madonna, abban a pillanatban, amikor Silvestro Cardosa először állt elém s megláttam, akkor az a Bianca Ossuna meghalt, s aki újraéledt, hogy édes remegéssel nyújtsa jobbját a mélyen meghajló ifjúnak, az más volt, gazdagabb, mert a remény bimbaja kezdett fakadni agyongyötört lelkében. Ó Madonna, örülnöm se volt szabad, mert a féltékeny s gyanakvó ocsmány vén ember meglátta arcomon, hogy enyhül bennem a fájdalom, meglátta, hogy szememben fölvillan az öröm, s erre kitiltotta házából húga fiát s a palotája, börtönöm szomorúbb lett s még jobban kihalt, mint amilyen eddig volt, s a fájdalmam, szenvedésem, gyötrődésem még kegyetlenebb, mint amilyen eddig volt!

A vergődő asszony most fölnyújtotta két karját esdeklőn a Szent Anya hittel és áhítattal faragott szobrához és hátravetett fejjel mondta némán tovább:

- Agostino Bissoni, bizonyosan a legkegyetlenebb minden kegyetlen férfi között, most elhatározta, hogy kiöli szememből az öröm sugarát és kitépi lelkemből a rügyező reménységet, mert emlékemben most már csak az a csodálattal telt, boldog és ragyogó, szelíd mosoly élt, melyet Silvestro ajka körül láttam, amikor rám nézett, a lelkemben az a forróság élt, mely kisugárzott izzó szeméből s belém szaladt, a vérembe, csodálkozó szememen keresztül s ujjaimban még ott volt az a bűvös érzés, mely megtörte bennem a dermedtséget, amit éreztem, amikor Silvestro csókot lehelt a kezemre. És ezt Agostini Bissoni tudta és tudja és ezért kegyetlen gonosz lélekkel így szólt: "Vigyázz nehogy találkozz ezzel a fiúval titokban, rejtve, tudtom és akaratom nélkül! Mert akkor ez a fiú meghal!" Csak ennyit mondott és csöndesen mondta. Úgyis tudom, hogy kitelik tőle minden elképzelhető gonoszság. Nem akartam többé Silvestrot látni, de azért néha összehozott minket a véletlen. Ha nem is beszéltünk egymással, mégis sokat tudunk egymásról, és azt tudom, Madonna, hogy mi a szerelem, és azt tudom, Madonna, hogy ő szeret engem szép nemes lelke minden erejével. És hogy ez az öröm jutott nékem mégis osztályrészül, fogadd ezért hálámat, Santa Maria del Fiore.

A feje előrebukott s a szenvedő asszony odaszorította tikkadt ajakát a szobor talapzatát bekerítő kis vasrácsra, így maradt rövid ideig, panaszos gondolatai pedig tovább vágtattak:

- És most lett a szenvedésem a legsúlyosabb, most, amikor tehetetlenül remegnem kell Silvestro Cardona életéért. Mert tudom, hogy Agostino Bissoni - átkozott az anyja, ki világra szülte, a nyomorult gondviselés, mely életben tartotta, átkozott még a levegő is, melyet magába szí! - gaz, könyörtelen gaz, hitvány vén ember, gyalázatos roncs, ki beszennyezed, megalázod, tönkreteszed, elpusztítod az ifjúságot! - átkozott még halóporában is minden ősöd, te földre szállt sátán! - Agostino Bissoni meg fogja gyilkolni Silvestro Cardonát! Amikor majd végezni fog velem, így fog megölni engem. Hogy engem letipor, azzal nem törődöm, az már nem fáj, az már nem bánt! de van egy ember, akit szeretek, akiért élni szeretnék, akivel ha együtt lehetnék, el tudnám felejteni mindazt a kegyetlenséget, amely eddig ért, aki benne él minden csöpp véremben, aki az életem, álmom, vágyam, gyönyörűségem, akiért meg tudnék tenni mindent, mindent... van szó, Madonna, mely ki tudja fejezni, hogy Silvestro nékem maga a csodaszép élet, amelyért áldom a sorsot, hogy nékem juttatta? ha van szó, én ezt nem ismerem. Csak amikor rágondolok erre a férfira, mosolyt visz ajakamra az édes öröm, míg szívem remeg s összefacsarodik félelmében! Boldogok lennénk, szentséges Szent Anya, ha egymást átölelhetnők, ha szerelmes érzéseim mámorától félig kábultan karjaiban fekhetném, ha az övé lehetnék s ő az enyém, egy évig csak, Madonna, hiszen a boldog órák tovaszaladnak a semmibe, mint apró szertefoszló boldog sóhajok, nem marad utánuk más, csak vággyal teli emlék, de ha sokat mondtam, megelégszem néhány hónappal, mely tovaröppen mint tündéri álom, ennyi boldogságot csak megérdemel a szenvedésekkel teli élet, vagy lehessek az övé, ha a hónapokról ábrándozni nékem nem való, kit aljas gyötrelem kínoz három kegyetlen esztendeje, csak egyetlen hónapig, tovasuhan, mint árnyék a falon azt se tudnám, valóság volt-e, vagy csak két hétig lehessek boldog, semmi más, csak önfeledten boldog, alkuszom a sorsommal, mint szegény ember az árussal a piacon s ha ezt sem lehet, miért, ó miért ne lehetnék boldog csak néhány napig, vasárnaptól vasárnapig, vagy csak egy napig, Madonna, könyörületes Szűz Anya, egyetlen napig, melynek édes órái tovarebbennek, mint apró riadt kis madárkák... Ó szegény életem, szegény nyomorúságos életem! Rút szenvedéseimet tetőzi, hogy sejtem most, mi a boldogság!

Két keze kétségbeesetten röpködött a szobor felé, mintha e mozdulatokkal próbálná kifejezni meghatón, amire minden szava kevés, fakó, erőtlen. Az ujjai összegörbültek a lelki fájdalomtól, majd meg kinyíltak lázas fürgeséggel s kértek, könyörögtek. A kétségbeesett asszony teste vonaglott, látni lehetett a bő köpeny alatt mint remeg s a fekete fátyolba burkolt fej hátrahanyatlott, mintha láthatatlan durva tenyér szorítaná hátra, ránehezedvén a bizonyára szép, fehér, nemes homlokra.

Egy közeli utcából vidám ének röppent most fel, kacagó leány hangja, melyhez halkan, szerelmesen, lágyan simult egy csengő férfihang, s kísérték többen zümmögve, kuncogva, s pengett a mandolin, röppent a dal.