Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Sárközi György: Antik tragédia

Sárközi György: Antik tragédia
IV.

Az évek kitárták sötét szárnyukat és újra összehajtották. Minden szárnynyitás egy tavaszt jelzett, minden szárnycsapás egy őszt. Akinek barna haja volt, megfehéredett, akinek sima arca, megráncosodott a hosszú idő alatt. Egy nemzedék halt ki s egy nemzedék serdült föl, de Danaé életében mi sem változott. Szépségének egy paránya sem veszett el, vonásainak harmóniáját nem zavarta meg a kor durva hangja. Fiatal maradt, karcsú és halavány, zöld szemeinek tüze egyre fénylett, mint az oltári láng. Büszke nyugalommal hordta körül e szemeket a szolgák hadán, aki körülötte sürögtek-forogtak s gőgösen szögezte az öregedő királyra, aki egyre türelmetlenebbül ostromolta édes és gyakran már erőszakos szavaival. Az évek folyamán hallgatva tűrte Polydektes hízelgéseit és fenyegetéseit, a ravasz vagy önfeledt szenvedélyű vallomásokat, melyek annál gyakoribbak és hevesebbek lettek, minél jobban deresedett a király ádáz, rőt szakálla. Danaé gyermekével védekezett. Soha sem engedte el maga mellől s a fiúcska mintegy érezve komoly feladatát, valóságos őre lett anyjának. Egyszer meg is harapta a tolakodó király ujját, aki hónapokig nem mert ezután feléjük közeledni. De gyűlölni kezdte Perseust, mint egy hatalmas, megtámadhatatlan ellenséget.

Perseus eközben megnyúlott, mint az árnyas helyen növő fa, erős, fürge és ügyes ifjú lett s különösen a gyors futásban tűnt ki társai közül. Úgy iramodott át a réten, mint a könnyű napsugár, mely kora reggel siklik végig a harmatos füvön. Bokája szárnyat kapott s a többiek még alig indultak el, ő már a célnál volt. A diszkoszt is ő röpítette legszebb ívben és legmesszebbre. A mélyen szálló madarak riadtan csaptak szét a száguldó korong elől. S nemcsak testre volt kiváló, hanem értelemre és lélekre is. Bátorsága nem ismert határt, sőt vakmerőbb volt a kelleténél. S amellett jó és szelíd. Polydektestől távol tartotta valami ösztönszerű ellenszenv, de nem felejtette el, hogy mivel tartozik neki magáért és anyjáért. A hálátlanságot nem ismerte.

Polydektes sem mutatta a félelmet s a gyáva gyűlöletet, melyet iránta táplált, csak titokban acsargott rá, s minél nagyobb lett, annál veszedelmesebbnek érezte. Útjában állt - ha a fiú nem lett volna, már rég elérte volna célját. Legalább ő úgy hitte. Miért is vonakodott volna a magányos királyleány, miért ne fogadta volna el szerelmét? Egy király szerelmét? Csak a fiától való félelem tarthatta vissza. Polydektes az aljas emberek szemével nézett, mely mindenkit aljasnak lát, hitt öncsaló képzelgéseiben s tehetetlenül dühöngött, maga előtt találva ezt a nyűgös akadályt. Az alkalmat várta csak, hogy félregördítse az útból. Mert bármily ravasz is volt, nyíltan nem merte az ujját sem mozdítani ellene. Évek teltek el ebben a kényszerű türelemben.

Közben meghalt a király sárga, beteges felesége, akin már a papok sem tudtak segíteni. A királynét alig ismerték a sziget lakosai, nyögve heverte el kínos életét, szobájába zárkózva vagy a zárt udvaron legyezgetve magát. A temetése is csöndesen ment végbe. Csak szolgálói és az összesereglett vénasszonyok üvöltötték és tépték hajukat a ravatal fölött. Másnap napfölkelte előtt kivitték az agyagkoporsót és a ház közelében elhantolták. A legöregebb szolgálóját és kedvenc páváját vele temették, aztán megtartották a halotti szertartásokat és nemsokára mindenki elfeledte.

Nem sokkal ezután a király, aki fekete gyászruhát öltött és lenyíratta tüskés haját, fölkereste Danaét. Perseus egy fiatal csikót zabolázott lenn a ház előtt.

- Özvegy vagyok - szólt a király a hajadonhoz -, itt az ideje, hogy félretedd makacsságodat. Jer ünnepi fáklyával a házamba, jer menyegzői dal hangjai mellett, légy a feleségem. A szent házasság tetsző dolog az istenek előtt.

Danaé a fejével intett nemet. Polydektest sértette ez a gőg, de erőt vett magán, a szava szelíd és édes maradt.

- Nem vagyok már fiatal, te sem, bár olyan vagy, mint az alig fölserdült szűz. Sokáig ért a szerelmem, eleget vártam, el kell hogy jöjjön egyszer a szüret ideje. Ne vonakodj tovább, Danaé, igyuk az érett szerelem borát. Elfogyott a türelmem.

Egy lépést tett Danaé felé, aki ijedten hátrált és fölkiáltott:

- Nem, nem lehet, nem lehet! Az én testem egy istené volt, hozzá nem érhet többé emberfia! Menj, hagyj engem!

A király szeme vérbeborult, megragadta a sikoltozó nő karjait.

- Hogy mersz ellenszegülni? Parancsolom, hogy...

Perseus az első kiáltásra felfigyelt. Eleresztette a csikó kötelét s a vad paripa nyílsebesen elvágtatott. A második sikolynál már a szobában volt. Odarohant anyjához, a király dühös lihegéssel hátrált. Danaé remegve ölelte át fiát.

- Nincs semmi baj, magzatom, semmi baj. Hajtsd a fejed az ölembe, vigyázz rám. Te vagy az én pajzsom, az én égi páncélom. Te megvédsz engem minden ármánytól és cselvetéstől.

Polydektes most már nem nyugodott. Ravasz terveket forgatott agyában, dühödt parancsokkal riasztgatta környezetét, napokig virrasztott álmatlanul. Arca ijesztő sápadt, szeme vörös és karikás lett az epétől és a gonosz mirigyek váladékaitól. Végre összehívta az öregeket és az előkelőket s kijelentette, hogy új feleséget akar házába vezetni. Az ifjak lelkesülten ordítoztak, a vének bölcs fejbólintással helyeseltek. Asztalhoz telepedtek s a duzzadó párnákon elheverve, kezükkel tépve a kövér halak húsát s bőven nyakalva a hígított bort, magasztalták királyukat. Perseus is ott volt közöttük s a lelkesedés őt is elragadta. Oly tisztelettel tekintett a rőtszakállú királyra, mint egy magasabb lényre, akit az istenek emeltek a közönséges halandók fölé. A lakoma vége felé Polydektes fölemelkedett aranyszövésű párnájáról s így szólt:

- Híveim, a lány, kinek kezéért versengek, az elisi király leánya, a híres szépségű Hippodámia. Kezének díja: az atyja fölött kocsiversenyben nyert győzelem. Tudjátok, hogy mindig diadallal hajtottam lovaimat a versenyeken, s most sem félek a verseny kimenetelétől. Mert a vesztes halál fia. Fölszólítalak benneteket, hogy ősi szokás szerint ajánljatok föl ajándékokat, hogy méltón és gazdagon jelenhessek meg az idegen király előtt s ne kelljen szégyenkeznem. Ki ki azt adja, ami legbecsesebb tőle telik, ki ki mutassa meg, mennyire ragaszkodik királyához.

Az egybegyűltek újból fölsüvöltöttek s megkezdődött a nemes versengés a bőkezűségben. Egyik érckocsit ajánlott fel, a másik aranyos gyeplőt, a harmadik színezüst ostort s a legtöbben tüzesebbnél-tüzesebb paripákat, hogy a lángvérű mének urukat győzelemre ragadják. Utoljára Perseusra került a sor, aki mind között legifjabb volt. A király mohó várakozással nézett a fiúra.

- Nos, és te, Perseus?

- Király - kiáltott az ifjú hévvel -, kívánj, amit akarsz, nem lehet oly kívánságod, melyet érted meg ne tennék.

A király ajka szögletében egy gúnyos mosoly vonaglott végig.

- Nagy ígéret. Nem hiszem, hogy meg tudod tartani.

- Zeuszra mondom - esküdött a fiú kissé ingerülten - és ha a Medusa fejét kívánod, akkor is.

A király metsző kacagással ugrott föl helyéről, körültekintett a gyülekezeten és az asztalra csapva, harsányan kiáltott:

- Jól van hát! kívánom, hogy hozd el számomra a Medusa fejét. Megesküdtél.

A hosszú asztal körül a borzalom moraja futott végig. Biztos halál vár arra, aki szembe mer szállani a sötét hatalmakkal. S a legiszonyúbb halál azé, aki az Éj honának kígyóhajú leányai elé kerül. Valamennyien a vakmerő ifjú köré tódultak, néhányan a királyt igyekeztek rávenni, hogy másítsa meg rettenetes kívánságát. De Polydektes nem engedett. Kaján öröm fojtogatta szívét, ismerte Perseus makacsságát és merészségét s most már biztos volt a dolgában. Perseus pedig összeszorított foggal fogadta a parancsot s nem hátrált meg. A halálnak csak a nevét ismerte s csak egy pillanatra villant meg fejében, mint fog ízenként kővé dermedni a Gorgók rettenetes látványa előtt. De egy pillanat is elég volt, hogy hideg verejték lepje el a homlokát. Aztán a verejtéket egy gyors mozdulattal letörölte, néma fejbólintással búcsút intett a félelemtől bénult nyelvű társaknak s egy percet sem vesztegetve, indult a halálos útra.

Anyja Dyktistől tudta meg a hírt s elsápadt, mint a felhőbe jutó nap arca. Könnyei szívén rekedtek s elfojtották a szörnyű kétségbeesés kiáltásait. Szinte maga is kővé meredt a gondolatra, hogy mily rettenetes sors vár fiára, akit úgy féltett és óvott, mint egy mennyei ajándékot. Dyktis remegő hangon próbálta vigasztalni.

- Azt mondtad, hogy fiad az égi fény fia. Bízzál, hogy e fény fogja kísérni útjában s oltalmazni a veszedelmektől. Az istenek nem hagyják el azt, akit szeretnek.

Danaé nem hallotta a vigasztaló szavakat. A rémület lefogta nyelvét és betömte füleit, mint egy rossz álomban. És az emberfölötti aggodalom vékony ráncokat fagyasztott fehér arcára s éjsötét hajában meghúzta az első ősz vonalakat.