Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Sárközi György: Antik tragédia

Sárközi György: Antik tragédia
II.

A sánta dajka remegve töltött éjt-napot s úrnőjének megtiltotta, hogy az ablaknál mutatkozzék. Sötét kis elméje nem tudta fölfogni a megesett csodát, hiába gyötörte hályogos agyacskáját. Ezer gyanú ostromolta lelkét, ezer balsejtelem tolongott képzeletében, de világosság nem gyúlt sehol közöttük. Átkozta önmagát, amiért nem hált a torony lépcsőfokain, az istenek haragját idézte önfejére, amiért volt pillanat, melyben szeme nem csüngött a síkos falakon. De hiába tördelte csontos ujjait, hiába imádkozott, hiába átkozódott, a rettenetesen változtatni többé nem lehetett. Nem maradt más hátra, mint őrizni a sziklasúlyú titkot s rettegni a fölfedezés iszonyú percét.

Danaé pedig boldog hálával fogadta a gyermeket, mint egy rég várt, gyönyörű ajándékot. Míg a szülés kínjában fetrengett, emberfölötti erővel nyomta el a fájdalom kiáltásait s mikor gyermeke hangos sírással a világra jött, halálos kimerültségében dalolni kezdett, hogy túlharsogja az áruló hangokat. Követte szolgálója parancsát: nem ment többé ablakához, nem nézett el a nagy kert virágos útjain, hol atyja sötét gondokba merülve sétálgatott reggelente, a tengert se látta, a tiszta eget se, melyen a nap sétált magányos fejedelemként. Egy homályos sarokba vonult, ott ringatta térdén fiacskáját. Minden gondolata az övé volt, szép nótákat talált ki a számára és végtelen meséket. Kacagott örömében, mikor a gyermek kinyújtotta kövér kis kezét emlői után, édes diadallal érezte átfolyni testéből testébe az élet tejét. Nem is úgy szerette csak, mint anya a gyermekét, hanem mint a lány kis öccsét és a tudatlan szűz szereti vőlegényét, alázattal bámulta szépségét és erejét. S nem is féltette nagyon, mert úgy hitte, hogy senki sem árthat neki s a gügyögő csecsemő hős, aki legyőzi minden ellenségét. De azért mégis csak nagy gondot okozott az anyjának, hogy a kisfiú rosszul érezte magát a homályos torony fogságában és sokat sírt. Ilyenkor magához szorította porontyát, hogy húsába fúljon a sírás, vagy énekelt és a falat verte, úgy, hogy a kertben járó szolgák gyakran azt hitték, eszét vesztette a rab királyleány.

A király is aggódni kezdett leányáért s még jobban marták szívét a szörnyű gyanú kígyófogai. A jóslat igéi gyakran vörös tűzzel gyúltak ki álma gyászfalán s fölriadva hosszan figyelt ki ágyasházából a nyugtalan éjbe. Félt és fogát csikorgatta, mikor arra gondolt, hogy a végzet talpa alól nem menekülhet a legkisebb hangya se és épp oly kevéssé a leghatalmasabb uralkodó. De nem borult önként a sors lába alá, ellenállt az istenek akaratának is. Ravaszabb akart lenni az égieknél.

Mégis, minden úgy történt, ahogy előre rendeltetett. Király és szolga egyforma vad félelemmel érezte közeledni a percet, melyben az iszonyú kéznek le kell csapnia. S a kéz nyugodt közönnyel húzta meg vonalait, szándéka szerint. Az életért vacogó lelkek s a gyermekéért aggódó anya fölött a kiterjesztett ujjaknak egy íze se rezzent. A láthatatlan mutató ujj konokul szegeződve egy irányba, kormányozta az eseményeket.

Danaé oly óvatos volt, hogy aludni is alig mert. Tudta, hogy egyetlen síró gyermekhang véget vethet a remegve töltött boldog napoknak. A torony körül mostanában sokszor kószáltak megbízott szolgák s kutyafülüket hegyezve, felfigyeltek a magasba. S a királyleány figyelmét semmi sem kerülte el. Őrt állott kicsinye fölött, mint a katona, éjjel és nappal s világos éjeken föléhajolva, ébren leste minden szája mozdulását. De a sok virrasztás kimerítette. Gyenge lett s a mindenre kész, dacos erő megfogyott benne. Egy hajnalon, mikor a hűvös szél becsapott ablakán, ledőlt ágyára és betakarózott, mert didergett egész testében. Feje ólomnehéz volt, magától esett a párnára, szemei lecsukódtak s a következő pillanatban már körülvették a lágyszárnyú álmok. A gondot ellegyezték homlokáról, mosolyt csaltak fáradt szájára s közben álnok láncaikkal átfonták tagjait.

A gyermek pedig ugyanebben a percben hagyta el a maga együgyű álmait. Kinyújtotta vaskos kezecskéit és halk gőgicséléssel inni kért. De ez egyszer nem látta a hófehér arcot édesen mosolyogni, a fénylő szemek nem sütöttek rá napos szeretettel, nem nyújtott felé senki a lágy forrást, melyből máskor oly melegen buzgott a jóízű, könnyű tej. Várt egy kicsit, aztán türelmetlenül megrázta apró ökleit és megrugdosta ládája falát. De még erre a zajra sem ébredt az alvó s még a hangos sírásra sem, mely csakhamar föltört az éhes csecsemő torkából. Tán csak álmában szorult össze a szíve, mint a messze járó hajósnak, ha megcsapja az otthoni vész titkos sejtelme.

A király ugyancsak abban a percben lépett kertjébe, melyben Danaét elnyomta az álom s melyben az alvó gyermek fölriadt. Ez nap ezüst kardot kötött oldalára, bíborköpeny borította testét, ujjain drága gyűrűk ragyogtak. Követeket várt és büszke méltóságban akart előttük megjelenni, hogy félelmet gerjesszen gazdagságával és hatalmával. A bíborköpeny alatt azonban magát is a félelem keselyűi tépték-marták kegyetlen csőrrel. Nyugtalan, nagy léptekkel járta az utakat, kardhüvelye fölszántotta a homokot s leverte a virágok színes, gyönge fejét. Nem messze haladt, mikor fülét megütötték a különös, síró hangok. Lába gyökeret vert, képe elfehéredett és sápadtból vörös lett, mint a bíborcsiga nedve. Melléből szűkölve szakadt ki egy ordítás és egyenest a torony felé rohant. Tisztán hallotta a gyereksírást s minden hang úgy szúrt belé, mint láthatatlan gyilkosok tőre. Nekifeszült a vaskapunak, hogy bedöntse. De a zár nem engedett. Újra fölordított, mint egy sebesült bika.

- A kulcsot! - s a palota nyílt csarnokai visszhangzottak.

Szolgák rohantak elő. A kertet vad kiáltozás verte föl, a növényeket letaposták. Fegyveres férfiak vették körül tajtékzó urukat. Aztán két lydiai hajánál fogva vonszolta oda a sánta dajkát, aki halálos rémületben dadogott értelmetlen szavakat. A kaput kinyitották, a szűk lépcső iszonyúan dübörgött a súlyos léptek alatt. A király kapaszkodott legelöl, az ajtót beütötte.

Danaét akkor már fölverte a pokoli lárma s gyermekét karjaiba szorítva halálsápadtan és gőgösen várta a történendőket. Egy homályos szögletben állt, a falhoz lapulva, szemei csillámlottak, mint a macskáé. Fia mellébe kapaszkodott és semmivel sem törődve, mohón szopott. A berohanók így találták.

Apja e látványra harmadszor ordított föl, szemét elborította a vér és az ezüst kardot megforgatta a levegőben. De a sánta dajka sikítva kitépte magát a rabszolgák markából s a lecsapó kard kettészelte vén fejét. A sötét vér elöntötte a padozatot. Danaé borzadva fordította el fejét s még erősebben szorította magához a szopósgyermeket, várva az újabb csapást. A kard újból megvillant a levegőben és újra lecsapott... de nem oda, ahova célzott. A királylány oldalán magas háromláb állott, azon az érclábos, melybe hideg téli napokon izzó parazsat raktak. A kard pengéje az állvány lábai között akadt meg, csengve pattant és kettétörött. A fiúcska pedig, vértől és vad zsivajtól övezve s egy hajszálnyira a halál árnyékos kapujától, a zengő hangra abbahagyta a szopást és kedvesen fölnevetett.

A király kezéből kihullott a csonka markolat. Mindkét öklével halántékára csapott, hogy lila folt maradt a boltos homlokon.

- Ó, Sors! - kiáltotta - szárnyas istennő, ki tehet ellened?

Tántorogva botorkált le a lépcsőn, embereire támaszkodva és bevette magát legbelső szobájába. A tajtékzó dühöt fölváltotta a kétségbeesés és a kétségbeesést a ravasz dac. Csak egy percre alázta meg magát s a makacs vér újra föllázadt benne: harcolni, harcolni a legdrágább várért: az életért. Megvédeni erőszakkal és csellel, vérrel és fortéllyal, ha istenek lebegnek is az ostromlók fölött. A harc állott és nem adta föl egy csecsemő öklével szemben.

Még azon délelőtt lehozták Danaét és a gyermeket a toronyból. A királyon harci csizma volt, belerúgott a döngő ércfalba többször is.

- Most már összedűlhetsz. A kemény érc nem védett meg ellenségeim ellen, majd megvéd a puha víz. Pusztuljon, aki ellenem tör.

Danaé szívét az aggodalom szörnyű pántjai szorították össze. Úgy érezte, hogy szenvedéseinek vége közeledik. Néma imába fordult ahhoz, akit fia apjának tartott, csak érte könyörgött, magzata életéért. Akkor nyugalom szállt a szorongó szívbe. Nem akart többé semmit, megadással várta, mi lesz vele.

Szekeret hoztak, arra felültették. Összekuporodva gubbasztott a szűk helyen, mert csaknem az egész kocsit egy hatalmas faláda foglalta el. Az apja hajtott, a szolgák futva loholtak a kocsi mellett. Csakhamar megérkeztek a tengerpartra. Leemelték a ládát, a királylánynak be kellett lépnie. Egy pillantást vetett a zöld tengerre, mely komoly nyugalommal rengett a végtelenségbe, egy pillantást a szilárd földre, melyet el kellett hagynia. Aztán behunyta szemét és halk dúdolással csitította a szepegő gyermeket. A láda tetejét leszögezték. Érezte, amint fölemelik, hallotta a vízben tocsogó lábak zaját s egyszerre meglódították, eleresztették és a víz ringatva vitte tovább, sodorta egyre messzebb.

A király sokáig nézett utánuk a partról s a diadal gőgös mosolyával tért meg palotájába.